I. Bevezetés

1. A népek Édesanyját és Tanítóját, a katolikus Egyházat Jézus Krisztus azért alapította, hogy aki csak az évszázadok hosszú során át megtér szerető kebelére, mind megtalálja benne üdvösségét a magasabbrendű élet teljességével együtt. Az Anyaszentegyház számára, mely „az igazság oszlopa és biztos alapja” [1], Szentséges Alapítója kettős feladatot jelölt ki: hogy fiakat szüljön magának, és hogy szülötteit tanítsa, irányítsa, anyai gondoskodással vigyázva úgy az egyes emberek, mint a népek életét, az életet, melynek kimagasló méltóságát Őmaga mindig a legnagyobb tiszteletben tartotta és éberen őrizte.

2. Mert Krisztus tanítása a Földet mintegy odakapcsolja az Éghez, hisz átfogja az ember teljességét, lelkét és testét egyaránt, értelmét csakúgy, mint akaratát, az embernek pedig azt a parancsot adja, hogy az evilági élet folyvást változó körülményeitől a mennyei örök élet birodalma felé emelje föl szívét, oda, ahol egykor halhatatlan boldogságot élvez majd.

3. Az Anyaszentegyház, bár mindenek előtt az a rendeltetése, hogy az embereket megszentelje és részeltesse a mennyei örök javakban, eközben azonban a mindennapi emberi lét szükségleteivel is gondol, amelyek nem csupán az élet puszta fenntartására szolgálnak, hanem hozzátartoznak az emberi jóléthez és boldoguláshoz a javak evilági rendjében, az idők változásának megfelelően.

4. Az Anyaszentegyház, ha ezt teszi, Alapítójának, Krisztusnak a tanítását valósítja meg: mert amikor Jézus ezt mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” [2], vagy másutt: „Én vagyok a világ világossága” [3], akkor ez elsősorban az ember örök, üdvösséges életére vonatkozik ugyan, – hanem amikor látja maga körül az éhező tömeget és megindultan kiált föl: „Szánom a tömeget” [4], nos, akkor megmutatja, hogy az ember földi szükségleteivel is törődik. És Isteni Megváltónk ezt nem csak szavakkal hirdeti, hanem földi életének tetteivel is bizonyítja, hisz több ízben csodás módon megszaporítja a kenyeret, hogy a tömeg éhségét csillapítsa.

5. De ezzel a kenyérrel, amelyet a test táplálására adott, egyúttal a léleknek azt a táplálékát akarta előre jelezni, amelyet majd „szenvedése előestéjén” fog adni az embernek.

6. Így hát teljesen természetes, hogy a katolikus Egyház, mivel tanítását Krisztustól kapta, betölti Krisztus rendelését: betölti már kétezer esztendeje, a hajdani diákónusok szolgálatától kezdve egészen napjainkig, szakadatlanul a magasba emeli a szeretet fáklyáját, nem csupán tanításával, de saját példájával is szerte a világban. Igen, a szeretetről szólunk, amely – egyesítve a kölcsönös odaadás elveit és gyakorlatát – csodálatosan valósítja meg e kettős adás parancsát: az Egyház tanítása és szociális tevékenysége így alkot egységes egészet.

7. Annak a társadalmi tanításnak és egyben tevékenységnek, amelyet a katolikus Egyház évszázadok során át kifejtett, minden vitán felül legkiemelkedőbb jelentőségű dokumentuma a halhatatlan emlékezetű elődünk, XIII. Leó által hetven évvel ezelőtt kibocsátott Rerum novarum kezdetű ragyogó körlevél: ebben elődünk azokat az alapelveket kívánta megadni, amelyek segítségével a munkáskérdés a keresztény tanítás elvei szerint megoldható. [5]

8. Ritkán váltott ki pápai megnyilatkozás akkora helyeslést az emberekből, mint épp ez a körlevél, úgy érveinek súlyával és mélységével, mint szavainak szenvedélyes erejével, – kétségtelenül kevés írásmű állhat vele egy sorban. Mert e körlevél elveinek és buzdításainak csakugyan olyan nagy a jelentősége, hogy emlékezetét még ma sem fedi az utókor feledésének homálya. Hiszen tágabb összefüggésben láttatta a katolikus Egyház tevékenységét, melynek Mennyei Pásztora, amikor magára vette a kicsinyek és megnyomorítottak nélkülözését, sóhaját, vágyait, ezzel teljes valóját adta oda nekik, hogy jogaikat képviselje és kivívja.

9. Így aztán nem csoda, hogy e rendkívüli körlevél hatása mind a mai napig elevenen él, bár megírása óta hosszú idő telt el. Elevenen él a XIII. Leót követő utódok munkásságában, akik gazdasági és társadalmi kérdésekről szólva mindig felidézik Leó pápa körlevelének egyik vagy másik gondolatát, akár azért, hogy kifejtsék és értelmezzék, akár hogy általa adjanak újabb lendületet a keresztények tevékenységének. De tartalma elevenen él néhány ország jogrendjében is. Mindebből teljesen nyilvánvalóan kitetszik, hogy elődünknek e nagy jelentőségű művében úgy az alapelvek mérlegelő kifejtése, mint a cselekvés szempontjai, vagy az atyai szeretet buzdító szavai mind a mai napig megőrizték régi tekintélyüket, sőt további üdvös tanácsokat meríthet belőlük korunk embere is, hogy egyrészt maga ítélje meg, éspedig helyesen, a társadalmi kérdés mai tartalmát, jelentőségét, és hogy másrészt megfontolja, milyen feladatokat kell ebből neki vállalnia.

---

II. A Rerum novarum enciklika tanítása és ennek további fejlődése XI. Pius és XII. Pius tanító tevékenységében

A Rerum novarum kora

10. Ennek az egész emberiséghez szóló bölcs pápai tanításnak a világosságát még ragyogóbbnak fogjuk látni, ha meggondoljuk, hogy megírásának korát számos bizonytalanság árnyékolta be, hiszen gyökeresen átalakultak ekkor a gazdasági és társadalmi körülmények, ennek következtében sokféle ellentét lángolt fel, és felkelések törtek ki.

11. Ahogy az mindenki előtt nyilvánvaló, az akkor leginkább elterjedt gazdasági elmélet, amely még erőteljesebben érvényesült a gyakorlatban, az volt, amelyik mindent a szükségszerű természeti erőkre vezetett vissza, s következésképpen úgy vélekedett, hogy az erkölcsi meg a gazdasági törvények semmiféle kapcsolatban nem állanak egymással; hogy ennélfogva annak, aki a gazdasági életben tevékenykedik, kizárólag a tulajdon érdekére és hasznára kell tekintettel lennie; hogy a gazdasági élet szereplőinek egymás közötti viszonyát egyetlen legfőbb törvény, a korlátlan szabadverseny törvénye szabályozza; hogy a profitot, a termékek és a szolgáltatások árát, a nyereség és a munkabér nagyságát szükségszerűen, kizárólag és mintegy mechanikus módon a piac törvénye határozza meg, és hogy mindenáron el kell kerülni az államhatalom bármilyen formában történő beavatkozását a gazdaság életébe. Mindezenközben persze a munkások szervezeteit – országonként más és más szisztéma szerint – hol egyáltalán nem engedélyezték, hol pusztán megtűrték, vagy pedig csak magánjogilag ismerték el.

12. Ilyen körülmények között természetesen az történt, hogy az erősebbek korlátlan felsőbbségét nem pusztán a gazdasági életben szentesítették és legitimálták, hanem gyakorlatilag még az emberek kölcsönös kapcsolataiban is ugyanez a szemlélet vált uralkodóvá, úgyhogy végül ezáltal a gazdasági rend egészében és alapjaiban szétzilálódott.

13. Míg néhányan a javak hatalmas bősége felett rendelkeztek, addig a munkások óriási tömegei szenvedtek a napról-napra szorítóbb szükségtől. Hiszen a munkabérek alapvető szükségleteiket sem fedezték, még az éhezés ellen sem nyújtottak biztonságot; a munkások pedig ebben a helyzetben sokszor olyan munka végzésére kényszerültek, amely egyformán veszélyeztette egészségüket, erkölcsi életüket és vallásos hitüket. Ilyen, nagyon gyakran embertelennek nevezhető körülmények között állították azután munkába a nőket és a gyermekeket is; a munkások szeme előtt minden nap a munkanélküliség fenyegető réme lebegett, családi életközösségük pedig szemlátomást tartott a szétzüllés felé.

14. Ebből természetszerűen következett, hogy a munkások zúgolódni kezdtek életkörülményeik miatt, úgy vélték, nyíltan el kell utasítaniok a fennálló állapotokat; ebből pedig az következett tovább, hogy a munkások közé zavarkeltő emberek tanai szivárogtak be, és ezek, bár gyógyírként ajánlották őket, még rosszabbak voltak, mint az orvoslásra váró bajok.

A rekonstrukció útja

15. Nos, ilyen idők jártak, amikor XIII. Leó a Rerum novarum enciklika kibocsájtásával olyan társadalmi tanítást adott közre, amely az ember lényegéből mint szükségszerűségből indult ki, az Evangélium elveire és szellemére épült. Hangsúlyozzuk: ez a tanítás, bár, ahogy lenni szokott, sokan sokféleképp magyarázták, mégis magával ragadta és a legnagyobb csodálatra késztette az egész világot. Noha az Apostoli Szentszék nem először vállalta a szegények harcos védelmét az evilági élet hányattatásaiban, hiszen boldog emlékezetű elődünk, XIII. Leó maga is tett közzé más megnyilatkozásokat, amelyek mintegy előkészítették az említett körlevél útját, először mégis a Rerum novarum adta meg az alapelvek olyan kifejtését és rendszerezését, a jövő feladatainak olyan egységes szemléletű számbavételét, hogy teljes joggal tekintjük azt a katolikus Egyház gazdasági és társadalmi tanítása összegzésének és alapjának.

16. Meg kell mondanunk, ez a tett bizony nem kis bátorságra vallott. Hisz míg egyesek nem átallották a társadalmi kérdésekkel kapcsolatos vádakkal illetni az Egyházat, mintha az semmi egyebet nem csinálna, mint a szegényeket szenvedéseik tűrésére, a gazdagokat meg szabadosságra ösztökélné -, XIII. Leó nem habozott ugyanekkor teljes nyíltsággal hangoztatni és védelmezni a munkások szent jogait. Sőt a katolikus Egyház szociális alapelveinek és tanainak kifejtését megelőzően világosan kijelentette: „Bízvást és teljes joggal bocsájtkozhatunk éppen Mi e kérdés tárgyalásába, mivel olyan problémáról van szó, amelyből a vallás és az Egyház segítsége nélkül nincs alkalmas kiút.” [6]

17. Tisztán láthatják tehát, Tisztelendő Testvérek, azokat az alapvető elveket, amelyek alapján e nagyformátumú pápa megalkuvást nem ismerően egyértelmű tanítása szerint az emberi együttélést át kell alakítani gazdasági és társadalmi vonatkozásban.

18. Először a munkáról szól: a munkát semmiképp sem lehet puszta árunak tekinteni, lévén hogy legközvetlenebbül az emberi személyiségből ered. Mivel ugyanis az emberek többsége egyetlen tőkéjéből, azaz munkájából fedezi megélhetését, azért a munkabér mértékét nem a piacon, szatócsok módjára kell megállapítani, hanem inkább a jogszerűség és a méltányosság törvényei szerint. Ha ez nem így történik, annak az a vége, hogy sérelmet szenved a munkaszerződés igazságosságának elve, még akkor is, ha azt mindkét fél szabadon kötötte.

19. Ehhez kapcsolódik a magántulajdon kérdése: minden egyes embert természettől fogva megillet az a jog, hogy magántulajdonában birtokoljon javakat. Ez alól a munkaeszközök sem jelentenek kivételt, és az államnak semmilyen körülmények között sem áll hatalmában ezt a jogot eltörölni. Viszont, mivel a javak magántulajdonának bennerejlő módon társadalmi funkciója van, aki ilyen tulajdonnal rendelkezik, szükségszerűen nem csupán a maga személyes hasznára rendelkezik vele, hanem mások javára is.

20. Ami mármost az állam szerepét illeti, amelynek az a rendeltetése, hogy gondoskodjék a közjóról a földi javak vonatkozásában, nos, az állam polgárainak gazdasági helyzetét semmiképp sem hanyagolhatja el, sőt egyenesen kötelessége jelenlétével alkalmas módon gondoskodni róla, hogy a gazdaság először is megtermelje a javaknak azt a mennyiségét, „amely elháríthatatlanul szükséges az erkölcsi értékek megvalósításához” [7]; további kötelessége, hogy valamennyi polgárának jogait védelmezze, elsősorban a hátrányos helyzetűekét, vagyis a munkásokét, a nőkét és a gyermekekét. Az állam bűnt követ el, mindahányszor elhárítja magától kötelességét, mely azt parancsolja, hogy tevékenységével a munkások körülményeit javítsa.

21. Az állam feladata ennek érdekében felügyelni, hogy a munkaszerződések a jogszerűség és a méltányosság szabályai szerint jöjjenek létre, és hogy ugyanakkor a munkavállalók emberi méltósága sem testiekben, sem lelkiekben ne károsodjék. E cél érdekében fejti ki XIII. Leó körlevélben az igazságosságnak és jogszerűségnek azokat az elemeit, amelyek az emberi együttélés szabályozására vannak hivatva, és amelyeket egyes államok, a maguk eltérő módján, éppen korunkban vettek át a saját törvényhozásukba, amelyeket továbbá a jogalkotás új ágának, a munkajognak a megalapozásánál, majd továbbfejlesztésénél is nagymértékben felhasználtak – amint halhatatlan emlékezetű elődünk, XI. Pius mondotta Quadragesimo anno kezdetű körlevelében. [8]

22. A Rerum novarum körlevélben megerősítést nyert továbbá a munkásoknak az a természettől meglévő joga, hogy akár tisztán munkásokból álló, akár a munkások és a munkaadók soraiból szervezett testületekben társuljanak; hogy ezeknek olyan szervezeti kereteket és szabályzatot adjanak, amely véleményük szerint szakmájuk természetének a leginkább megfelel; sőt hogy testületeikben akadálytalanul, szabadon és önkéntesen érdekeiknek megfelelő kezdeményezéseket indíthassanak útjukra.

23. Végül pedig kimondatott, hogy a munkásoknak és a munkaadóknak az emberi szolidaritás szabályai és a keresztény testvériesség alapelvei szerint kell alakítaniok kapcsolataikat, hiszen úgy a liberalizmus által hirdetett korlátlan verseny, mint a marxista szellemű osztályharc merőben idegen a keresztény tanítástól és magától az emberi természettől egyaránt.

24. Nos hát ezek azok az alapok, Tisztelendő Testvérek, amelyekre föl lehet építeni a gazdaság és a társadalom valódi rendjét.

25. Nem is csoda, hogy a legkiválóbb katolikusok a buzdító szavaktól föllelkesülve számos javaslatot tettek e tanítás megvalósítása érdekében. Hasonlóképpen föllépett a világ különböző országaiban sok más jóakaratú ember is, akiket a közös emberi természet törvényszerűségei szerint ugyanilyen igény hajtott hasonló utak követésére.

26. Így tehát a Rerum novarum körlevelet a legteljesebb joggal nevezzük az új gazdasági és társadalmi rendszer Magna Chartájának. [9]

A Quadragesimo anno körlevél

27. E kiváló összegző alapmű megjelenése után negyven évvel boldog emlékezetű elődünk, XI. Pius is helyénvalónak látta, hogy kiadja a maga körlevelét, a Quadragesimo anno kezdetű enciklikát. [10]

28. A pápa ezzel a tettel egyrészt újból hangsúlyozta a katolikus Egyháznak azt a jogát és kötelességét, hogy különösen nagy erőfeszítést fejtsen ki az egész emberiséget mélyen foglalkoztató, igen súlyos társadalmi kérdések megfelelő megoldása érdekében; másrészt felidézi és ezzel megőrzi a XIII. Leó körlevelében megfogalmazott, s a változó körülményeknek is megfelelő elveket és tanítást; végül pedig nem csupán Leó pápa tanításának azon tételeit elemzi ebből az alkalomból, amelyekben még a katolikusok között is bizonytalankodások voltak, hanem megmutatja azt is, miképpen lehet ezeket a szociális rendre vonatkozó elveket és tanításokat eredeti értelmük sérelme nélkül továbbfejlesztve alkalmazni a megváltozott körülmények között.

29. Hiszen ebben az időben sokaknak voltak titkos kétségeik azt illetően, hogyan is kell valójában vélekedniök a katolikusoknak a magántulajdonról, az igazságos munkabérről, vagy épp a szocializmus szelídebb neméről.

30. Az első kérdéssel kapcsolatban elődünk újból megerősítette, hogy a magántulajdonjog a természetből ered; még mélyebben megvilágította ugyanakkor a magántulajdonban rejlő társadalmi jelleget és kötelezettséget.

31. Az igazságos munkabér problémáját illetően a pápa előbb azt a vélekedést cáfolta, amely szerint a bérmunka eleve, természeténél fogva igazságtalanság lenne, egyúttal azonban felháborodva tért ki ennek nemegyszer embertelen és igazságtalan gyakorlatára, továbbá részletesen előtárta azokat az elveket és feltételeket, amelyeket be kell tartani ahhoz, hogy ebben a kérdésben ne távolodjunk el a jogszerűségtől és a méltányosságtól.

32. Ezen a téren, mondja nagyon helyesen elődünk, ma az lenne a helyénvaló, ha a munkaszerződéseket bizonyos tekintetben a társasági szerződések mintájára kötnék meg, vagyis úgy, hogy „a munkások és az alkalmazottak társtulajdonosok lesznek, illetve részt vesznek a vagyon kezelésében, vagy meghatározott arányban részesednek a megtermelt haszonból.” [11]

33. Elméletileg és gyakorlatilag egyaránt nagy jelentőségű dolognak kell tartanunk, hogy XI. Pius hangsúlyozta: „az emberi termelőmunka valóban jogszerű értékelése és méltányos bérezése egyaránt lehetetlen, ha figyelmen kívül hagyjuk annak társadalmi és egyben individuális lényegét” [12]. Ezért a munkabér megállapításakor a jogszerűség azt követeli, hogy a munkás és családja szükségletein túl vegyék tekintetbe egyrészt annak a termelő vállalatnak a helyzetét, amelyben a munkás dolgozik, másrészt számoljanak az úgynevezett „közjólét” vagy „társadalmi jólét” általános követelményeivel. [13]

34. Az Egyház Főpásztora fontosnak tartja továbbá hangsúlyozni, hogy a kommunista és a keresztény tanítás élesen szemben áll egymással. A katolikusok semmilyen körülmények között nem fogadhatják el azoknak a szocialistáknak a tanait sem, akik látszólag mérsékeltebb véleményüknek adnak hangot; álláspontjukból ti. először is az következik, hogy a társadalmi élet rendjét az evilágiság immanenciája határozza meg, ezért az egyedül a múlandó földi lét javainak megszerzésére szerveződik. Másodszor pedig az, hogy mivel az emberi közösség, a társadalom célja egyedül a külső javak megteremtése, az egyéni szabadság ezzel elveszíti jelentőségét, hiszen a társadalmi tekintély valóságos értelme nem érvényesül.

35. XI. Pius figyelmét persze nem kerülte el, hogy XIII. Leó körlevelének kibocsájtása után negyven esztendővel az életkörülmények, a társadalmi helyzet alapjaiban megváltozott, és ez egyebek közt abból is kitetszik, hogy a szabadverseny a mintegy szükségszerűen bennerejlő erőszakmozzanat következtében eljutott arra a pontra, ahol saját magát emésztette föl azzal, hogy hatalmas tőkét és ebből eredő korlátlan hatalmat koncentrált egy törpe kisebbség kezében, „akik többnyire nem is tulajdonosai, hanem csak kezelői és működtetői, a rájuk bízott vagyontömegnek, amely felett korlátlan teljhatalommal rendelkeznek” [14].

36. Ennek következtében, ahogyan a pápa nyomatékkal fölhívta rá a figyelmet, „a szabad piacgazdaság helyét a gazdasági erőn alapuló hatalom vette át, a profithajsza helyébe pedig a gazdasági hatalomért folyó fékevesztett vetélkedés lépett, s a gazdaság egész világa félelmetesen barbárrá, kíméletlenné és kegyetlenné lett.” [15] Ebből pedig egyenesen következett, hogy az államhatalom is kiszolgálta a gazdaságilag erősek érdekeit, és a tőkekoncentráció elvezetett a nemzetközi fináncimperializmus uralmához.

37. Ezzel a fejlődési tendenciával a pápa a következő fontos alapelveket szegezte szembe: A gazdasági élet normáit etikai alapra kell helyezni. Az egyéni és a csoportérdekeket a leghatározottabban összhangba kell hozni a közérdekkel. Ez pedig, ahogy elődünk tanításában kifejti, elsősorban a társadalmi rend újjászervezését követeli meg, éspedig kisebb gazdasági, szakmai szerveződések létrehozásával, amelyek önjogúak, vagyis olyanok, hogy az állam nem kebelezheti be őket. Megköveteli továbbá az állami vezetés funkcióinak olyan újjászervezését, aminek eredményeként az állam nem tekinti majd mellőzhető kérdésnek a közjóról való gondoskodást. Végül az egész emberiség vonatkozásában megköveteli, hogy az államok két- vagy többoldalú együttműködésükkel, illetve ilyen szerződéseikkel egyben a többi nép gazdasági jólétét is előmozdítsák.

38. A XI. Pius körlevelében foglalt tanítás lényege azonban a következő két pontban foglalható össze: Az egyik szerint teljesen ki kell zárni azt, hogy a gazdasági életben akár az egyéni, akár a csoportérdek, a korlátlan szabadverseny, a vagyonosok teljhatalma, valamely állam nemzeti presztízsszempontja, illetve hatalmi törekvése, vagy bármely ilyen típusú tényező váljék a legfőbb törvénnyé és szemponttá.

39. Ellenkezőleg, elháríthatatlan szükségszerűség, hogy minden gazdasági kezdeményezést a jogszerűség és a szeretet, mint a társadalom két alaptörvénye irányítson.

40. A másik pont, amelyet XI. Pius körlevelének sajátos alapelveként tartunk számon, az a tanítás, hogy az egyes országokon belül, illetve nemzetközi téren a társadalmi igazságosság szellemének megfelelő jogrendszer alakuljon ki állami és magánalapítású intézmények hálózatával, olyan, amelyben a gazdasági élet szereplői saját érdekeiket megfelelőképpen összhangba tudják hozni a közérdekkel.

Rádióüzenet 1941 pünkösdjén

41. Ám a társadalmi jogok és kötelességek meghatározásában nagy érdemei vannak másik felejthetetlen emlékezetű elődünknek, XII. Piusnak is, aki 1941. június 1-én, Pünkösd napján az egész emberiséghez fordult rádióüzenetével abból a célból, „hogy minden katolikusnak emlékezetébe idézze azt az eseményt, mely méltó arra, hogy arany betűkkel jegyezzék föl a katolikus Anyaszentegyház évkönyveiben, hogy megemlékezzék annak a napnak az ötvenedik évfordulójáról, amelyen XIII. Leó közzétette Rerum novarum kezdetű, különleges súlyú és jelentőségű körlevelét.” [16] Tette ezt azért is, hogy „végtelen hálát adjon a mindenható Istennek, amiért Krisztus földi helytartója körlevelével ilyen drága ajándékot adott az Egyháznak, s halhatatlan szavaival dicsőítette meg Isten örök hatalmát, – mert írásaiból olyan tűz árad ki, amely mind magasabbra lobbantja az újat és jobbat akarás bátorságát az egész emberiségben.” [17]

42. Nagy elődünk hittel vallotta rádióüzenetében: „az Egyháznak Istentől kapott joga, hogy az igazság alapján megítélje, megfelelnek-e a mindenkori társadalmi rend és intézményrendszer alapját képező elvek annak a szilárd örök Rendnek, amelyet a Teremtő és Megváltó Isten előre megszabott számára a természetjog és az isteni tekintéllyel tanító hagyomány igazságai alapján.” [18] Állította, hogy XIII. Leó körlevele, amelyről beszédében megemlékezett, minden időben érvényes marad, és mindenkor bőségesen termi gyümölcseit. Szólott arról, hogy neki is „szándékában áll” alkalomadtán „részletesebben kifejteni a katolikus Egyház tanítását a társadalom és a gazdaság három alapvető kérdéskörével, a földi javak felhasználásával, a munkával és a családdal kapcsolatban, hiszen ezek egymást feltételező, egymást erősítő, kölcsönös kapcsolatban álló értékek.” [19]

43. Az első kérdéskört illetően elődünk fontosnak tartja annak kimondását, hogy mindenkinek joga van anyagi javakkal biztosítania életfeltételeit, és ez a jog általánosabb érvényű minden más, a gazdasági életben releváns jognál, úgyannyira, hogy e jog hatálya erősebb még a magántulajdon jogánál is. Ugyanis, ahogy elődünk rámutat, bár igaz, hogy a javak magántulajdonban való birtoklása magában a természetjogban gyökeredzik, a Teremtő Isten akarata szerint azonban e jog semmilyen körülmények között sem állhat ellentétben azzal, hogy „az Isten által az emberek közös hasznára teremtett anyagi javakból mindenki méltányosan részesedjék, ahogyan a jogszerűség és a szeretet egyaránt megköveteli” [20].

44. A munkával kapcsolatosan XIII. Leó szavait idézve XII. Pius azt tanítja, hogy a munkát az egyes ember vonatkozásában egyszerre kell kötelességként és jogként fölfogni, ennélfogva elsősorban az egyes embereknek van képessége és hatalma a munkával kapcsolatos kölcsönviszonyok szabályozására, tehát „csak abban az esetben lehet az állam feladata a munkamegosztás és a munkafunkciókkal való méltányos megbízás szabályozása – annak a határnak és mértéknek a megtartása mellett, amelyet a valóságos és tényleges közösségi érdekek megkívánnak” [21] -, ha és amennyiben az egyének ezt nem óhajtják vagy nem tudják maguk megtenni.

45. Áttérve a család kérdéskörére a pápa azt állítja a középpontba, hogy az anyagi javak magántulajdonú birtoklása elsősorban a család életének fönntartását és védelmét kell szolgálja, mert hisz „ez a megfelelő garanciája a családapa szükséges szabadságának, amelynek birtokában képes eleget tenni Istentől eléje szabott és családja érdekeivel kapcsolatos kötelességeinek úgy anyagi, mint lelki-szellemi és vallási vonatkozásban.” [22] Ebből származik azután a család szabad letelepedési joga is, elődünk azonban ugyanakkor óva inti azoknak az államoknak a vezetőit, amelyek polgáraik kivándorlását engedélyezik, illetve amelyek az idegeneket befogadják: „semmi olyasmit ne tűrjenek el, ami az anyaország és a befogadó ország jó viszonyát megrontaná vagy veszélyeztetné.” [23] Ha ezt mindkét fél betartja, akkor a gazdasági és kulturális javak folytonosan gyarapodni és fejlődni fognak, mert hisz egyenesen lehetetlenség lesz, hogy az egyik nép javai a másikhoz mind szélesebb körben át ne áramoljanak, és viszont.

Újabb változások

46. Csakhogy azok a körülmények, amelyeket már XII. Pius a múltbeliektől oly nagyon eltérőknek látott, most, újabb húsz év elteltével ismét gyökeresen megváltoztak, nem csupán az egyes államok helyzetét, hanem a nemzetközi viszonyokat tekintve is.

47. Akár a tudomány, akár a technika vagy a gazdaság területét nézzük, új meg új vívmányokkal találkozunk, különösen napjainkban. Ilyen az atomenergia felfedezése és hadászati, majd később egyre inkább békés célú felhasználása, számtalan termék vegyi úton történő előállításának szinte korlátlan lehetősége, az automatizáció termelési rendszerekbe állítása és egyre szélesebb körű bevezetése a gazdaságban és a közszolgáltatásokban, a mezőgazdaság korszerű termelési módszereinek felhasználása, a népek közötti távolságokat szinte teljes mértékben megszüntető, főként rádiós és televíziós tömegkommunikáció, a közlekedés hallatlan felgyorsulása, végül pedig az űrhajózás kezdeti lépései, melyek az embert a csillagokba röpítik majd.

48. Figyelmünket a társadalom területére fordítva a következő változásokat tapasztaljuk: Megnövekedett a szociális biztonság; számos gazdaságilag fejlett országban kidolgozták a szociális gondoskodás általános rendszerét; a munkásszervezetek és tagjaik nagyobb áttekintéssel rendelkeznek a lényeges gazdasági és társadalmi kérdésekről; magasabb szintű lett az elemi iskoláztatás; egyre több polgárra terjed ki az anyagi jólét; az emberek gyakrabban mennek dolgozni más iparágakba és a rétegkülönbségek folyamatosan csökkennek közöttük; az egyszerű és a közepesen képzett emberek is a korábbinál nagyobb érdeklődést mutatnak a világméretű problémák iránt. Ugyanakkor viszont, figyelmesen szemlélve az egyre több országban mutatkozó gazdasági és társadalmi fejlődést, könnyen felismerhetők és napról-napra szembeötlőbbek e fejlődés egyenetlenségei: először a mezőgazdaság, az ipar és a szolgáltatási ágazatok között, másodszor egy adott ország egyes régióinak eltérő ütemű fejlődése között, végül pedig világviszonylatban, az eltérő gazdasági fejlettségű országok között.

49. Ha pedig a politikát vesszük szemügyre, ott is sok változást, sok új jelenséget tapasztalunk. Hiszen ma már sok országban viselnek állami tisztséget a legkülönfélébb társadalmi rétegekből származó polgárok; az államok vezetői mind erőteljesebben lépnek fel gazdasági és szociális kérdésekben; Ázsia és Afrika népei a gyarmatosítók uralmának bukása után politikailag független államokká lettek; kiterjedtebbé vált a nemzetközi kapcsolatok rendszere, és ezzel napról napra erősödik a kölcsönös függés is a népek között; mind nagyobb számban alakulnak szerte a világon olyan szervezetek és csoportok, amelyek függetlenek az egyes államoktól, és az egész emberiség gazdasági, társadalmi, tudományos, kulturális érdekeit, illetve kölcsönös kapcsolatainak ápolását szolgálják.

50. Mindezt végiggondolva a magunk feladatának azt tartjuk, hogy a nagy elődeink gyújtotta lángot ne hagyjuk kihúnyni, hanem tovább tápláljuk, hogy mindenkinek, aki a társadalom problémáit a jelenkor kívánalmainak megfelelő eszközökkel kívánja megoldani, tekintélyünk által azt tanácsoljuk: gyújtsanak világosságot, merítsenek ösztönzést elődeink szavaiból és tetteiből. Nem hisszük, hogy csupán a XIII. Leó enciklikájáról való méltó megemlékezés okán kell most körlevelet kibocsájtanunk; azért is tesszük, hogy egyrészt a világban bekövetkezett változásoknak megfelelően újból megerősítsük és kifejtsük elődeink útmutatását, másrészt pedig körültekintően leírjuk az egyház tanítását a mai újszerű és súlyos kérdésekkel kapcsolatban.

---

III. A Rerum Novarum tanításának kifejtése és továbbfejlesztése

1. EGYÉNI KEZDEMÉNYEZÉS ÉS ÁLLAMI BEAVATKOZÁS A GAZDASÁGI ÉLETBEN

51. Először is szögezzük le, hogy a gazdasági életben a döntő szerep a magánkezdeményezéseké kell legyen, akár egyénektől, akár közös érdekek kielégítésére különféle módokon szervezett csoportoktól erednek ezek.

52. Ám az elődeink által korábban már kifejtett okok miatt szükséges ezen a területen az államhatalom jelenléte is, hogy közbelépésével az anyagi javak megfelelő növekedését előmozdítsa, úgy, hogy ez a társadalom haladásához, ennélfogva a közjó növekedéséhez vezessen.

53. Az államnak ez a támogató, ösztönző, szervező, hiánypótló és kiegészítő gondoskodása „a szükséges és elégséges segítségnyújtás elvén”, az úgynevezett szubszidiaritás-elven alapul [24], melynek tartalmát XI. Pius a Quadragesimo anno kezdetű enciklikában fejtette ki: „A társadalomelmélet szilárd és örökérvényű elve az a rendkívülien fontos alapelv, amelyet sem megcáfolni, sem megváltoztatni nem lehetséges. Ez így szól: amit az egyes egyének saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt a hatáskörükből kivenni és a közösségre bízni tilos; éppen így mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének fölforgatása, mivel minden társadalmi tevékenység lényegénél és bennerejlő erejénél fogva segíteni – szubszidiálni – köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben soha nem szabad bomlasztania vagy bekebeleznie azokat.” [25]

54. Könnyen belátható, hogy ma a tudomány újabb eredményei mellett, a termelés és az anyagi eszközök növekedésének jelenlegi színvonalán az államhatalmaknak a korábbiaknál sokkal nagyobb lehetőségük van egyrészt arra, hogy a gazdaság különböző szférái közötti, az egy országon belüli régiók közötti, illetve a világ egyes országai közötti feszültségeket csökkentsék; nagyobb lehetőségük van másrészt arra, hogy az eltérő gazdasági fejlődésből adódó működési zavarokat megfelelő keretek közé szorítsák; és végül arra, hogy hatásos intézkedésekkel vegyék elejét a tömeges munkanélküliség kialakulásának. Ezért az államvezetéssel szemben, amelynek feladata a közjóról gondoskodni, újból és újból az a követelmény fogalmazódik meg, hogy a gazdasági életben sokrétű, a korábbinál mindig szélesebb körű és rendszeresebb tevékenységet fejtsen ki annak érdekében, hogy az állam szervezete, intézményei, eszközei és cselekvési stratégiái kellőleg alkalmasak legyenek a fönti célkitűzés megvalósítására.

55. Mindenkor érvényben kell azonban maradnia annak az elvnek, hogy az állami tekintély gondoskodása gazdasági téren – bármilyen széleskörű, bármennyire mélyen behatol egy közösség legbensőbb szféráiba is – olyan gondoskodás legyen, amely nem csak hogy nem korlátozza az egyének cselekvési szabadságát, hanem ellenkezőleg, növeli azt, mégpedig úgy, hogy a személyiség alapvető jogai csorbítatlanok maradjanak. Az alapvető jogok közé kell sorolni az egyénnek azt a jogát és kötelességét, hogy a saját és övéi életét normális szinten fenntartsa: ebből adódik, hogy mindenfajta gazdasági rendszernek lehetőséget, egyre kevésbé korlátozott lehetőséget kell teremtenie mindenki számára jól jövedelmező munkavégzésre.

56. Egyébként éppen a fejlődés tényleges menete alapján bizonyul egyre helyesebbnek az a belátás, hogy jól szervezett és prosperáló emberi társadalom kizárólag úgy létezhet, ha a magánszemélyek és az állami vezetés a gazdasági életben együttműködnek, és ha ezt kölcsönös és egyetértő erőfeszítéssel teszik, mégpedig olyan módon, hogy a funkciók elosztása a két fél között a lehető legoptimálisabban megfeleljen a közjó változó – a körülmények és a viselkedési normák változásait követő – szükségleteinek.

57. A világszerte zajló folyamatokból azt a tanulságot vontuk le, hogy ahol az egyéni kezdeményezésnek nincs tere, ott a politikában elnyomó önkény uralkodik el, sőt sok tekintetben megbénul a gazdaság is, annyira, hogy száz meg száz alapvető közszükségleti cikkben hiány támad, hiány támad azokban a javakban, amelyek nem pusztán a testi, de a lelki szükségletek kielégítésére is szolgálnak. Mert éppen ezeknek a cikkeknek és javaknak a megszerzése az, amire az egyéni szorgalom és a képességek csodával határos módon ösztönözhetők és mozgósíthatók.

58. Ahol viszont az állam egyáltalán nem, vagy hiányosan tesz eleget kötelezettségének a gazdaság területén, ott működési zavarok keletkeznek, föltartóztathatatlanul sodorva az államot a szakadék felé, és a szűkölködő többséget a tisztességre fittyet hányva zsákmányolják ki a gazdagok, mert sajnos ez a fajta köztudottan mindig és mindenütt gyökeret vert a történelem során, mint konkoly a búzaföldön.

2. A TÁRSADALMI KAPCSOLATOK KOMPLEXITÁSA

A jelenség eredete és jelentősége

59. Kétségkívül korunk lényeges jellemzői közé kell sorolnunk a társadalmi érintkezések bővülését, hiszen napról napra sokasodnak a polgárok közötti kapcsolatok, amelyek életüket és tevékenységüket magán- vagy közjogilag elismert formákba rendezik. A modern korban számos okát és forrását láthatjuk ennek, ilyen pl. a tudományos és műszaki fejlődés, a termelékenység növekedése, a közösségi életmód kultúrájának emelkedése.

60. E társadalmi fejlődés jelét és egyben okát annak a tevékenységnek a fölerősödésében kereshetjük, amelynek során az állam egyre erőteljesebben avatkozik bele nagy jelentőségű, az emberi személyiség legbensőbb szférájába tartozó dolgokba – és ez nem veszélytelen. Ilyen, hogy példákat is mondjunk, az egészség védelme, a gyermekek iskoláztatása és nevelése, a pályaválasztás, a szellemi vagy testi fogyatékosságban szenvedők nehézségeinek átvállalása vagy enyhítése. Ez tehát részben mutatója, részben pedig következménye annak a természettől adott és szinte le sem küzdhető belső hajlamnak, amely az embert spontán módon közösségalkotásra hajtja olyan javak elérése érdekében, amelyeket mindenki célul tűz maga elé, de amelyek megszerzése meghaladja az egyén lehetőségeit. Ennek a hajlamnak az ösztönzésére alakulnak sorra mindenütt, elsősorban mai világunkban gazdasági és társadalmi, kultúrálódást és szórakozást biztosító, sport-, szakmai vagy politikai társulások, szövetkezések, intézmények úgy nemzeti, mint nemzetközi alapon.

A jelenség értékelése

61. Bizonyára senki előtt sem kétséges, hogy a csoportképződés ilyen irányú fejlődéséből rengeteg előny és haszon származik. Hiszen ilyen módon ki lehet elégíteni az emberi személyiség számos jogos igényét, elsősorban gazdasági és társadalmi téren; a legelemibb életszükségletek vonatkozásában az egészségügyi ellátás és az elemi iskoláztatás szélesebb körűvé tételével és magasabb színvonalra emelésével; megfelelőbb szakképzés biztosításával; a lakás, a munka és a munka jellegének megfelelő pihenés meg a színvonalas szórakozás területén stb. Ehhez járul még, hogy a modern technika vívmányainak, a tömegkommunikációs eszközöknek, a sajtónak, a filmnek, a rádiónak és a televíziónak mind szélesebb körben való elterjedése révén az emberek a világ bármely, egymástól mégoly távoleső pontján is mintegy jelenlevőként követhetik az eseményeket.

62. Csakhogy e változatos csoportképződési formák megsokasodásával és napról napra erőteljesebb fejlődésével együtt jár, hogy számos tevékenységi területen megsokasodnak az emberek kölcsönös viszonyait alakító és meghatározó szabályok és törvények is. Ebből következően szűkebb határok közé szorulnak az egyén szabad cselekvési lehetőségei, mert gyakran olyan eszközök alkalmazásával, olyan módszerekkel, olyan körülményekkel találja szemben magát, hogy rendkívüli nehézségekbe ütközik saját elgondolásainak követése, a külső adottságok késztetéseinek figyelmen kívül rekesztése, az, hogy bármit saját elhatározásából cselekedjék, saját jogos igényeit és felelősségét érvényesítse, amint kellene tennie, s hogy önnön belső képességeit kifejtse és beteljesítse. Vajon a mind jobban és jobban sűrűsödő társadalmi kapcsolatrendszer hálójában az emberek egyre csak butulni fognak és megszűnik belső önállóságuk? Hát ez olyasvalami, aminek kereken ellene kell mondanunk!

63. Hiszen a közösségben élés valójában egyáltalán nem a természeti erők valamiféle vak ösztönzésének hatására halad előre, mármint abban az esetben, ha e fejlődésnek, ahogy ezt hangsúlyoztuk, szabad akaratukat használó emberek az irányítói, akiket önnön emberi természetük úgy késztet cselekvésre, hogy tetteikért vállalják a felelősséget, vállalják még akkor is, ha persze szükséges ismerniök és elismerniök a társadalmi fejlődés meg a gazdaságí folyamatok törvényszerűségeit, s mintegy alá vannak vetve azoknak; vállalják a felelősséget még akkor is, ha egyáltalában nem áll módjukban, hogy a környezeti hatásoktól mentesek maradjanak.

64. Ennélfogva a társadalmi kapcsolatrendszer fejlődését olyan módszerekkel lehet – tehát kell – biztosítani, amelyek a leginkább mozdítják elő az emberek javát, a hátrányokat pedig minden úton-módon eleve kiküszöbölik vagy legalábbis csökkentik.

65. Ahhoz azonban, hogy erre a kívánatos eredményre lehessen jutni, az államok vezetőinek világosan tisztázniok kell a közjó helyes fogalmát, ami magában foglalja a társadalmi élet azon feltételeinek összességét, melyek révén az egyének teljesebben és akadálytalanabbul képesek tökéletesedésük felé haladni. Azt is múlhatatlanul szükségesnek tartjuk, hogy azokat a csoportokat, testületeket és sokféle egyéb kezdeményezéseket, amelyekből elsősorban összeáll a szocializációs fejlődés, saját belső – lényegüknek megfelelő – törvényszerűségeik irányítsák, és hogy őszinte egyetértésben törekedjenek, a közjó előmozdítása mellett, saját céljuk elérésére. Az is rendkívül fontos, hogy rendelkezzenek a valódi közösség lényegi ismérvével, evvel pedig akkor rendelkeznek, ha tagjaikat mindig emberi személyiségként kezelik és a saját ügyeikben való részvételre szólítják.

66. Az embereket korunkban kölcsönösen összefűző kapcsolatok fejlődése során tehát az állam rendje annál jobban biztosítható, minél inkább egyensúlyban van egymással két tényező: egyfelől az a hatalom, amellyel az egyének, illetve az egyének társulásai vannak felruházva avégett, hogy saját belső törvényeik szerint, autonóm módon működjenek a többiekkel kölcsönviszonyban; másfelől az az állami tevékenység, amely a magánszemélyek és magántársaságok kezdeményezéseit megfelelően koordinálja és segíti.

67. Ha a társadalmi kapcsolatok valóban ilyen elvek és erkölcsi normák szerint valósulnak meg, akkor fejlődésük semmiképpen sem fog elemi természeti szükségszerűségként oda vezetni, hogy az egyéneket súlyos diszkriminációval vagy túlságosan nagy terhekkel sújtsa, sőt inkább abban lehet reménykedni, hogy nem csupán kifejleszti és beteljesíti az emberek belső adottságait, de sikeresen megteremti az emberi együttélés megfelelő szerkezetét is. E szerkezeti keret megléte – mint boldog emlékezetű elődünk, XII. Pius felhívta a figyelmet -, abszolút szükségszerűség, mégpedig ahhoz szükséges, hogy a társadalmi élettel kapcsolatos jogokat és kötelességeket a legmagasabb fokon lehessen betölteni. [26]

3. A MUNKABÉR

A mérce: az igazságosság és a méltányosság

68. Nehéz bánattal emészti szívünket a hatalmas munkástömegek szörnyű látványa – mert szinte magunk előtt látjuk őket, azokat, akik sok országban, sőt egész földrészeken olyan alacsony bért kapnak munkájukért, hogy családjukkal együtt emberhez minden szempontból méltatlan körülmények között kell élniök. A jelenséget abból eredeztetjük, hogy ezeken a területeken a modern termelési módszerek még alig-alig honosodtak meg, vagy a kelleténél kevésbé fejlődtek ki.

69. Néhány ilyen országban mégis olyan a helyzet, hogy a többség elképesztő nyomorával egy szűk réteg gazdagsága és a szegények nyomorát szemérmetlenül arcul csapó, nyílt pazarlása áll szemben; máshol meg azért viselnek mértéktelenül nagy terhet a dolgozók, hogy az ország csekély idő alatt növelje nemzeti össztermelését akkorára, amekkorát a méltányosságon alapuló törvényesség betartása mellett egyszerűen lehetetlen produkálni; végül ismét másutt a nemzeti jövedelem óriási hányadát szánják egyfajta hamisan értelmezett nemzeti presztízs védelmére, azaz képtelenül nagy összegeket fordítanak fegyverkezésre.

70. Vegyük még hozzá, hogy a gazdaságilag fejlett országokban egyes kisebb jelentőségű vagy kétes társadalmi haszonnal járó munkákat nagyon jól megfizetnek, sőt túlfizetnek, míg derék és szorgalmas dolgozók egész rétegeit, akik hasznos és munkaigényes tevékenységet folytatnak, igen szerényen, alapvető szükségleteiket sem kielégítő mértékben béreznek, de legalábbis a jogosnál alacsonyabban, ha munkájuk társadalmi értékességét, az illető vállalat nyereségét és a nemzeti jövedelemnövelő hatást is méltányosan számításba vesszük.

71. Ezért kötelességünknek tartjuk újból felhívni a figyelmet arra, hogy amint nem engedhető meg a munkabér mértékének a szabadverseny törvényei alá vetése, éppen úgy nem diktálhatják azt a munkaadó döntései sem: ezen a téren minden körülmények között az igazságosság és a méltányosság szabályait kell figyelembe venni. Ezek pedig megkövetelik, hogy a munkásnak annyi bért fizessenek, amennyi az emberhez méltó életre és a család eltartására elégséges. De a méltányos munkabér megállapításánál szükséges azt is figyelembe venni, hogy először is mennyivel járul hozzá az egyén a gazdaság javainak előállításához, azután hogy milyen a dolgozót foglalkoztató vállalat anyagi helyzete, mi mindent követel a népgazdaság érdeke, különös tekintettel itt az általános foglalkoztatottság szempontjára, és végül mi az a nemzetközi gazdasági érdek, amely több eltérő struktúrájú és volumenű nemzetgazdaság kapcsolatában jelenik meg.

72. Az említett szabályok nyilvánvalóan érvényesek mindig és mindenhol, de hogy miképpen kell őket adott konkrét körülmények között alkalmazni, azt csak a rendelkezésre álló anyagi eszközök figyelembe vételével lehet pontosan megállapítani: ezek mennyisége és jellege az egyes országokban természetesen eltérhet és el is tér egymástól, s gyakran egyetlen országon belül is változhat az idő múlásával.

A gazdasági és a társadalmi haladás egyensúlyba hozása

73. Tekintve, hogy korunkban, különösen a II. világháború után az országok gazdasága igen ütemesen fejlődik, helyénvalónak tartjuk mindenkinek felhívni a figyelmét a társadalmi igazságosság legfontosabb szempontjára, jelesül arra, amely megköveteli, hogy a gazdasági növekedést mindenkor az annak éppen megfelelő társadalmi fejlődés kövesse, éspedig úgy, hogy az anyagi javak bővüléséből származó előnyökből a nemzet minden rétege méltányosan részesedjék. Ennek érdekében arra kell ügyelni és minden eszközzel törekedni, hogy a lakosság egyes rétegei közötti objektív egyenlőtlenségből fakadó különbségek ezzel ne növekedjenek, hanem ellenkezőleg, a lehetőségek szerint csökkenjenek.

74. Boldog emlékezetű elődünk, XII. Pius bölcs tanítása szerint: „Ahogyan egy nemzet gazdasága polgárai közös szorgalmának eredménye és terméke, éppúgy ez csakis és kizárólag azt a célt szolgálja, hogy biztosítsa, mégpedig folyamatosan biztosítsa azokat a külső anyagi feltételeket, amelyek révén az egyének képesek személyes létük teljes megvalósítására. Méltán nevezhetjük kincsekben gazdagnak azt a népet, ahol ez a gyakorlat honosodik meg, hiszen az az elv, amelyik biztosítja úgy a közösség jólétét, mint az egyén ama jogának gyakorlását, hogy anyagi javakat élvezzen, nos, ez az elv teljes mértékben a Teremtő által alkotott törvényszerűségeket teljesíti be.” [27] Ebből fakad, hogy egy nép gazdasági jólétét nem is annyira az általa birtokolt anyagi javak összegével kell mérni, mint inkább e javaknak az igazságosság szabályai szerinti elosztásával, vagyis azzal, hogy képes-e az állam minden polgára fönntartani, sőt kiteljesíteni önmagát, hiszen a nemzetgazdaságnak mint egésznek lényege szerint éppen ez a rendeltetése.

75. Itt kell megjegyezzük a következőt: Sok országban a gazdasági viszonyok ma olyanok, hogy nagy- vagy középüzemeik felújítási és fejlesztési beruházásaik önfinanszírozásával produkálnak gyors növekedést. Véleményünk szerint le lehet szögezni itt, hogy ahol a helyzet ilyen, ott a vállalatoknak el kell ismerniök: valamilyen tartozásuk áll fenn munkásaik felé a fentiek okán, és ezt meg kell adniok nekik, különösen ha egyébként a létminimumot meg nem haladó munkabért osztanak.

76. Megfontolást érdemel ebben az összefüggésben boldog emlékezetű elődünk, XI. Pius útmutatása, aki a Quadragesimo anno körlevélben a következőt mondja: „Teljesen hamis beállítás akár kizárólag a tőkének, akár pedig kizárólag a munkának tulajdonítani azt a hozadékot, amely valójában ezek együtthatásának az eredménye; tehát minden vonatkozásban igazságtalan, ha ezek bármelyike, tagadva a másik ebbéli hatékonyságát, magának követeli a haszon egészét.” [28]

77. A gyakorlat azt mutatja, hogy ennek a jogos követelménynek többféle módon lehet eleget tenní. Felsorolásukat itt mellőzzük; ma elsősorban az a kívánatos, hogy a munkások a legmegfelelőbbnek tetsző formában fokozatosan az őket foglalkoztató vállalatok résztulajdonosaivá váljanak, mert ma – még inkább, mint elődünk korában – „minden erővel, minden úton-módon azon kell igyekezni, hogy legalább a jövőben a megtermelt javaknak csak egy méltányos hányada legyen felhalmozva a tőkés tulajdonosok kezében, és nagyobb intenzitással áramoljanak ezek a javak azok felé, akik előállításukhoz munkájukkal járulnak hozzá.”[29]

78. Fel kell azonban hívni a figyelmet, hogy a munkabér és a megtermelt haszon viszonyát a közérdek figyelembe vételével kell megállapítani, értve ezen úgy az adott ország, mint a világ népeinek érdekét.

79. Az elsőt, az ország egészének érdekét illetően a következőket kell számításba venni: a lehetőség szerint általános foglalkoztatás szempontját; azt a célt, hogy a nemzeten belül, és a munkásság sorain belül se keletkezhessenek a többiek rovására privilegizált csoportok; a bérek és az árak viszonya megfelelő legyen; továbbá nyíljék mód a lehető legtöbb ember számára a javak megszerzésére és magas színvonalú szolgáltatások igénybe vételére; a gazdaság különböző szférái, tehát a mezőgazdaság, az ipar és a szolgáltató ágazatok között mutatkozó egyenlőtlenségeket vagy teljes egészében föl kell számolni, vagy legalábbis határozottan korlátozni kell; a gazdasági fejlődéshez alkalmas módon hozzá kell igazítani a közsszolgáltatások fejlődését, elsősorban az állami közsszolgáltatásokét; a termelési eljárásoknak az anyagi lehetőségekhez mérten követniök kell a tudomány és a technika fejlettségi szintjét; végül pedig mindezt úgy kell megvalósítani, hogy a magasabb életszínvonal megteremtése ne csupán a jelen céljait szolgálja, hanem a jövő érdekeire is tekintettel legyen.

80. A másik szempont, a nemzetközi érdek szempontja pedig egyértelműen azt követeli, hogy a népek között a gazdasági felemelkedésért folyó versenyből száműzzék a tisztességtelen módszereket; hogy a gazdaságban erősödjék az egyetértés és a gyümölcsöző baráti együttműködés szelleme; és végül, hogy a gazdaságilag szegényebb országok fejlődését a többi állam hatékony támogatással segítse.

81. De akár az egyes államok érdekéről, akár a nemzetközi gazdaság érdekéről van szó, ezeket a szempontokat a termelés növekményének elosztásánál akkor is figyelembe kell venni, amikor a vállalatok termelésirányítóinak jövedelmét állapítják meg felelősségviselésük nyomán, illetve amikor a tőkések hasznát határozzák meg tőkebefektetésük címén.

4. AZ IGAZSÁGOSSÁG KÖVETELMÉNYE A MUNKÁLTATÁS SZABÁLYOZÁSÁBAN

Az emberi méltóság

82. Az igazságosság követelményeihez azonban nem csupán a munkával megtermelt javak elosztásának elveit kell hozzáigazítani, hanem azokat a körülményeket is, amelyek között ezeket a javakat előállítják. Az emberi természetben gyökeredzik ugyanis az a szükségszerű igény, hogy amikor munkájával létrehoz valamit, akkor egyrészt a végzendő munka belső logikáját kövesse, másrészt e munkában önmagát valósítsa meg.

83. Következik ebből, hogy ha a termelésben olyan módszereket és olyan munkakörülményeket vezetnek be, amelyek a munkát végzők emberi méltóságát veszélyeztetik, felelősségérzetét gyengítik, vagy cselekvési szabadságát megsemmisítik, úgy a gazdaság ilyen rendszerét az igazságosságtól még akkor is idegennek kell ítélnünk, ha belőle a termelés mégoly hatalmas volumene származnék, vagy ha a haszon elosztása a jogszerűség és a méltányosság szabályaihoz igazodnék is.

Egy gyakorlati irányelv

84. Persze a gazdasági élet területén sem lehet egységesen meghatározni, milyen viszonyok állnak a leginkább összhangban az emberi méltósággal, milyenek ösztönzik legjobban az emberek felelősségtudatát. Igen helyesen fogalmazta meg boldog emlékezetű elődünk, XII. Pius ennek irányelveit: „A kis- és középtulajdonosokat – parasztokat, iparosokat, kereskedőket, vállalkozókat – védelemben és támogatásban kell részesíteni; helyes továbbá, ha érdekvédelmi szervezetekbe tömörülnek, hogy a ma csak nagyvállalatok által élvezett előnyöket és profitlehetőségeket a maguk számára is biztosítsák; a nagyvállalatoknál viszont azt kell elérni, hogy a munkaszerződéseket – valamilyen értelemben módosítva – társulási szerződéssel egészítsék ki.” [30]

Kisvállalkozások és szövetkezetek

85. Mindezek okán tehát a közérdek szempontjaival és a műszaki haladással összhangba hozva védeni és támogatni szükséges a kisebb ipari, illetve a családi mezőgazdasági vállalkozásokat, valamint a szövetkezeti csoportokat, különösen azokat, amelyek az előzőek munkáját kiegészítik és segítik.

86. A mezőgazdasági vállalkozásokról alább még beszélünk, most helyénvalóbbnak látjuk, hogy az ipari vállalkozásokról és szövetkezetekről ejtsünk szót.

87. Elöljáróban föl kell hívjuk a figyelmet annak fontosságára, hogy az ilyen típusú vállalkozások, kezdeményezések valóban életképesek legyenek és virágozzanak; hogy termelési eszközeiket, termelésük módját tekintve folyamatosan alkalmazkodjanak a tudomány és a technika haladásával, az emberek szükségleteinek, igényeinek változásával napról napra megújuló körülményekhez. Ezt maguk az iparosok, a munkások, illetve szövetkezeti tagok biztosíthatják a legmegfelelőbben.

88. A mondott cél elérésének alkalmas eszköze egyrészt a megfelelő általános és szakirányú képzés, másrészt a munkásokat összefogó szakmai szervezetek léte. Helyénvaló továbbá, ha az állam megfelelő gondoskodással veszi körül ezeket az oktatás, az adóztatás, a hitelfeltételek, a biztosítási rendszer és általában a szociálpolitika terén.

89. Ez az állami gondoskodás egyebek mellett azért is üdvös és ajánlatos a kistulajdonosok és a szövetkezetek esetében, mert bennük valódi értéket termelnek, hozzájárulnak az emberi életminőség megteremtéséhez.

90. Éppen ezért atyai szívvel buzdítjuk is arra szeretett kedves gyermekeinket, a kisvállalkozókat és a szövetkezetek tagjait, mindannyiukat szerte a világon, hogy érezzék át mélységesen az államban betöltött roppant nemes küldetésüket, mint olyan emberek, akik működésükkel napról napra erősebben szíthatják föl polgártársaik minden rétegében a felelősségérzetet és a szolidaritás szellemét, fölkelthetik az igényt a többiekben az újfajta, kiváló, minőségi munkára.

A munkások felelősségteljes részvétele a közép- és nagyvállalatok életében

91. Sőt éppúgy, mint elődeinknek, Nekünk is meggyőződésünk, hogy a munkások jogosan követelnek részt maguknak a vállalat életéből, amelyhez tartoznak, hiszen – benne dolgoznak. Nem gondoljuk lehetségesnek, hogy konkrétan és részletekbe menően szabályozni lehetne, mekkora és milyen legyen ez a részvétel, mivel az az egyes vállalatok helyzete alapján állapítandó meg, és az távolról sem egyforma mindenhol, olyannyira, hogy éppenséggel még ugyanannál a vállalatnál is sokszor állnak be hirtelen jött gyökeres helyzetváltozások. Még sincs kétségünk, hogy a dolgozóknak tevőleges részt kell kapniok az őket foglalkoztató magán- vagy állami vállalatok ügyeiből, és ennek természetszerűleg azt kell céloznia, hogy a vállalat az emberi együttélés magasabbrendű formájának legyen a színtere, hogy a partnerkapcsolat szelleme határozza meg a résztvevők szükségleteit, a különböző felelősségek és funkciók elosztását.

92. Ez viszont sürgetőleg követeli, hogy a munkaadók, a vállalati vezetők és a munkások kapcsolatait a kölcsönös tolerancia, tisztelet és jóakarat határozza meg; követeli továbbá, hogy munkájukat, ami végül is közös munka, mindannyian erőik tiszta szándékú egyesítésével végezzék; és hogy ennek során ne pusztán az elérhető nyereség vezesse őket, hanem az a szándék is, hogy a rájuk bízott feladatnak eleget tegyenek, hogy felelősséget érezzenek mások érdekeinek érvényesüléséért is. Ez jelenti azt is, hogy a vállalati fejlesztés és a nyereség kérdésében alkalmas körülmények között hallgassák meg a munkások kívánságait, és vegyék is figyelembe ezt a közösségi megnyilatkozásukat. Erre már boldog emlékezetű elődünk, XII. Pius figyelmeztetett ezekkel az egyértelmű szavakkal: „Az a gazdasági és társadalmi szerep, aminek betöltését az egyén igényeli, maga tiltja el, hogy az egyén tevékenysége teljes egészében másvalaki akaratának legyen alávetve.” [31] Persze senki nem vonja kétségbe, hogy az olyan vállalatnak, amely kiemelt helyen ügyel az emberi méltóságra, éppenhogy kötelessége biztosítani az irányítás szükséges és hathatós egységességét; ám ebből semmiképp sem következik, hogy azokat, akik ott végzik mindennapi tevékenységüket, parancsok néma teljesítésére teremtett szolgákként kezeljék, olyanokként, akik nem adhatnak hangot kívánságaiknak és érdekeiknek, akiknek passzívan kellene várniok, míg mások megszervezik és megtervezik foglalkoztatásuk mikéntjét.

93. Emlékeztetnünk kell itt arra a tényre, hogy a különböző termelő vállalatok dolgozóira háruló felelősség kívánatos és mind erőteljesebb növekedése nem csak hogy megfelel az emberi természetnek, de korunk gazdasági, társadalmi, politikai trendjével is teljes mértékben összhangban van.

94. Noha korunk gazdaságában és társadalmában sajnos súlyos feszültségek érzékelhetők, melyek ellentétesek az igazságossággal és az emberiességgel, noha a gazdaság minden területén annak tevékenységét, céljait, szerkezetét, funkcióinak betöltését súlyosan torzító tévedések harapóznak el, azt azonban senki sem tagadhatja, hogy a műszaki és tudományos fejlődés hatására kifejlesztett termelési módszerek folyamatosan korszerűsödnek, és gyorsabban hoznak eredményeket, mint a korábbiak. Mármost ez a munkásoktól több hozzáértést, nagyobb mesterségbeli tudást követel, ami kikényszeríti, hogy nagyobb segítséget és több időt kapjanak a megfelelő magas szintű képzettség megszerzéséhez, hogy jobban eleget tehessenek tanulmányi, etikai, vallási kötelezettségeiknek.

95. Ennélfogva a fiatalok ma több évet tölthetnek el az általános és szakirányú képzésben, mint régebben.

96. Ha végül mindez megvalósul, akkor majd olyan feltételek alakulnak ki, amelyek között a munkások – ki-ki a maga munkahelyén – nagyobb jelentőségű feladatokat is képesek lesznek ellátni. Ami pedig ezzel kapcsolatban az államot illeti, annak elemi érdeke, hogy polgárainak minden rétege napról napra erőteljesebben érezze a maga felelősségét a közérdek szolgálatában.

A munkások részvétele – minden szinten

97. Mindenki jól láthatja, hogy korunkban a munkás szervezetek száma megnőtt, jogi helyzetük sok államban és nemzetközi szinten egyaránt rendezett; a munkásokat itt nem annyira az osztályharcra, hanem inkább partnerségen alapuló társadalmi összefogásra buzdítják, ami elsősorban a munkások és a munkáltatók szervezetei közötti szerződések útján jön létre. Jó, ha felhívjuk a figyelmet, mennyíre szükséges, vagy legalábbis praktikus, ha a munkásoknak lehetőségük van saját javaslataik és szempontjaik elmondására vállalatukon kívül is, sőt a társadalmi élet minden területén.

98. Ennek alapja nyilvánvalóan az, hogy az egyes termelő vállalatok, bármekkorák is, bármennyire eredményesek vagy országos jelentőségűek is, szorosan kötődnek az adott ország nemzetgazdaságának és társadalmának adott általános állapotához, amelytől az ő eredményességük is függ.

99. Nem az egyes termelő üzemek feladata annak eldöntése, mi használ leginkább a gazdaság általános helyzetének; ez az állami vezetésre meg a gazdaság különböző szféráiban tevékenykedő nemzeti vagy nemzetközi szervezetekre tartozik. Nyilvánvaló tehát, hogy helyes, sőt szükséges is, hogy az állami vezetésben, illetve az említett szervezetekben a tulajdonosokon vagy képviselőiken kívül jelen legyenek a munkások is, vagy azok, akiknek feladata a munkások jogait, érdekeit, kívánalmait védelmezni.

100. Gondolatainkkal és atyai szeretetünkkel magától értetődően elsősorban azok felé a különböző foglalkozási ágakat tömörítő szervezetek és munkásszövetségek felé fordulunk, amelyek keresztény elveken nyugszanak, és jelentős munkát végeznek a világ számos részén. Tudjuk, milyen nagy nehézségek közepette, mégis milyen hathatósan és állhatatosan küzdöttek és küzdenek kedves gyermekeink ma is saját hazájukban és az egész világon a munkások jogainak érvényesítéséért, életkörülményeik javításáért, erkölcsi megbecsülésükért.

101. Rajtuk kívül azoknak a gyermekeinknek is szeretnénk, s méltán, kifejezni elismerésünket, akiknek a tevékenysége nem annyira látványos és kézzelfogható, mégis átjárja az emberi munka világának minden területét, mert ők a helyes cselekvés- és gondolkodásmód terjesztéséért fáradoznak a kereszténység éltető Lelkének erejével.

102. Ugyanilyen atyai elismerésünkben szeretnénk részesíteni azokat a kedves gyermekeinket, akik a keresztény gondolkodás alapján állva olyan szakmai szervezetekben és munkásszövetségekben végeznek kiváló munkát, amelyeket az ún. természeti törvények irányítanak, és amelyek tiszteletben tartják az egyének vallási és erkölcsi szabadságát.

103. Meg nem állhatjuk, hogy szívből ne üdvözöljük és nagyrabecsülésünkről ne biztosítsuk ezen a helyen az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezetét (ILO), amely már sok éve fejti ki fáradhatatlan, hatékony és nagyon jelentős tevékenységét annak érdekében, hogy a gazdasági és társadalmi élet rendje az igazságosság és az emberiesség szabályai szerint alakuljon át szerte a világon, olyanná, amelyben a munkások jogait is elismerik és tiszteletben tartják.

5. A MAGÁNTULAJDON

A megváltozott helyzet

104. Az utóbbi években szinte szemmel látható az a folyamat, melynek során a legnagyobb vállalatoknál egyre élesebben elkülönül a tőkés tulajdonos és a menedzser-igazgató funkciója. Ez igen nagy nehézségeket okoz az állami vezetésnek, amelynek éberen kell őrködnie azon, hogy a nagyvállalatok célkitűzései ne kerüljenek szembe, különösen az országos jelentőségű gazdasági szférák esetében, a közérdek követelményeivel. És ezek a nehézségek – gyakorlati példákból tudjuk – egyáltalán nem lesznek kisebbek, akár magánkézben, akár pedig valamilyen társaság kezében van a vállalkozáshoz szükséges tőke.

105. Meg aztán az sem titok, hogy ma többen vannak azok, akik a legkorszerűbb és változatos gazdaság- és szociálpolitikai biztosítási rendszer eredményeként okkal-móddal tekinthetnek bizakodva a jövőbe, míg korábban e bizakodás alapja a – bármilyen szerény méretű – magántulajdon volt.

106. Az is jellemzője korunknak, hogy az emberek ma inkább választják egy szakma elsajátítását, nem pedig a magántulajdont; többre becsülik a munkával, illetve munkajogilag biztosított jövedelmet, mint azt, ami tőketulajdonból származik, illetve tulajdonjogilag van biztosítva.

107. Nos, ez eddig teljességgel megfelel a munka belső lényegének, hiszen a munka, mivel közvetlenül az ember természetéből vezethető le, magasabbrendű érték, mint az anyagi javak bősége, lévén az ilyen javak lényegük szerint eszközjellegűek: ez a folyamat tehát az ember fejlődésének egyértelmű jele.

108. De azért a gazdasági fejlődés ilyen iránya mellett is nagy és bizonytalanságot okozó kérdés, hogy az az alapelv, amelyet elődeink vallottak és védelmeztek, amely szerint az embernek a természetből eredő joga van magántulajdon birtoklására, és ezen belül termelőeszközök birtoklására is, – tehát kérdés, hogy ez az alapelv a jelenlegi körülmények között érvényét veszítette-e, illetve csökkent-e jelentősége.

A magántulajdonhoz való természetes jog

109. Nos, ezt a bizonytalankodást teljesen alaptalannak kell mondanunk. Mert a magántulajdonjog, így a termelőeszközök magántulajdonának joga is, mindenkor érvényben marad, minthogy a dolgok természetében van adva; a természet pedig arra tanít, hogy az egyén előbbrevaló, mint a polgári társulás, olyannyira, hogy a polgári társulásnak egyenesen az egyénre, mint végső céljára kell irányulnia. Mármost hiába ismerjük el az egyén szabad cselekvési jogát, ha ez az egyén nem kapja meg egyúttal a lehetőséget is arra, hogy szabadon válassza meg és szabadon használja a fenti jog gyakorlásához szükséges eszközöket. Továbbá a tapasztalat és a történelmi példák is azt tanúsítják, hogy ahol az emberek tulajdonlási jogát nem ismerik el, ott más alapvető kérdésekben is visszaszorítják vagy teljesen lehetetlenné teszik a szabadságjogok gyakorlását, amiből teljesen nyilvánvaló, hogy a szabadságjogok gyakorlása a magántulajdonban egyidejűleg találja meg a maga garanciáját is, meg ösztönzőjét is.

110. Itt van a magyarázata annak a jelenségnek, hogy egyes gazdasági és politikai szervezetek, társulások, amelyek az emberi együttélésben igyekeznek a szabadságot az igazságossággal összekapcsolni, ám a közelmúltig nem tartották fenn a termelőeszközök magántulajdonban birtoklásának jogát, mára a társadalmi folyamatok mélyebb ismeretében több ponton megváltoztatták véleményüket, és úgy tűnik, most már elismerik ezt a jogot.

111. Helyesnek látjuk, hogy e tárgyban boldog emlékezetű elődünk, XII. Pius figyelmeztetését ismételjük: „Az Egyház, amíkor a magántulajdon jogát védi, a társadalom legfontosabb etikai célját tartja szem előtt; a maga részéről a legkevésbé sem törekszik a jelenlegi helyzet változatlan fenntartására, mintha bizony abban az isteni akarat kifejeződését ismerné fel és el; még ennél is kevésbé kel a gazdagok, a plutokrácia védelmére tevékenységével, semmibe véve a szegények, a vagyontalanok jogait … Nem! Az Egyház célkitűzése az, hogy a magántulajdon intézményét annak fogják föl, aminek az isteni tervező bölcsesség és a természet törvénye rendelte.” [32] – Vagyis tehát úgy, hogy a magántulajdon az emberi személyiség szabadságjogait van hivatva biztosítani, egyúttal szükségképp szolgálja működésével a helyes társadalmi rend megteremtését.

112. Korunkban, amikor, mint említettük, számos ország gazdasági élete rohamos fejlődésnek indult, amikor mind hatékonyabb termelési módok alakulnak ki, az igazságosság és a méltányosság megköveteli, hogy ezt –
a közérdek tiszteletben tartása mellett – hasonló fejlődés kövesse a munka bérezése tekintetében is. Így bizonnyal elérhető, hogy a munkások kedvezőbb feltételek mellett takarékoskodjanak, és így valamilyen vagyonra tegyenek szert. Épp ezért csodálkozunk, hogy némelyek tagadják a magántulajdonjog természetjogi jellegét, hiszen a magántulajdonjog a munka termelékenységéből nyeri folyamatosan a maga erejét és abban leli magyarázatát; következésképp igen hatékonyan segíti elő az emberi személyiség méltóságát, felelősségének szabad betöltését az emberi tevékenység minden területén; végül erősíti a családi közösség kereteit és nyugalmát, nemkülönben az ország békéjét és gazdagodását is előmozdítja.

113. Azonban mégis kevés itt annak kimondása, hogy az embernek megvan a természettől adott joga dolgoknak sajátjaként, magántulajdonban való birtoklására és termelőeszközök birtoklására is, – kevés, ha nem törekszünk egyúttal minden erővel arra, hogy e jog gyakorlása a társadalom minden rétegére kiterjedjen.

114. Boldog emlékezetű elődünk, XII. Pius világosan kifejtette, hogy egyrészt az emberi személyiség méltósága „követeli meg szükségszerűen a természet rendjének megfelelő – helyes – életvitelhez az anyagi javak használatának jogát, és ezzel a joggal az az igen súlyos kötelezettség áll párhuzamban, amely azt írja elő, hogy amennyire a körülmények megengedik, mindenkinek megadassék a lehetőség magántulajdon birtoklására” [33]; másrészt viszont „a munkában bennerejlő megnemesítő hatás is megköveteli egyebek mellett egy olyan társadalmi rend védelmét és kiteljesítését, amely minden rendű polgárának megengedi – bármilyen szerény mértékű – javak birtoklását.” [34]

115. Ha valaha, hát ma különösen fontos leszögezni annak szükségességét, hogy a magántulajdon szélesebb körre terjedjen ki, mert ma, mint már említettük, emelkedik azoknak a nemzeteknek a száma, amelyek gazdasága szinte napról-napra fejlődik. Ezért a gyakorlatban bevált sokféle módszer okos alkalmazásával nem lesz nehéz dolguk az államokban úgy hangolni össze gazdasági és társadalmi fejlődésüket, hogy könnyebben és szélesebb körben jussanak hozzá az emberek olyan típusú magántulajdontárgyakhoz, mint például a tartós fogyasztási cikkek, a ház, a földbirtok, a kisipari műhelyek, a családi mezőgazdasági vállalkozások felszerelése, értékpapírban lekötött közép- és nagyüzemi tőkeberuházások: mindez igen jó eredményeket hozott már sok iparilag és társadalmilag fejlett országban.

A társadalmi tulajdon

116. Teljesen nyilvánvaló: az elmondottakból nem következik, hogy az állam és más közösségi intézmények ne birtokolhatnának jogszerűen termelőeszközöket, különösen ha „ezek birtoklásával olyan mértékű hatalom jár, ami magánembernek a köz sérelme nélkül nem engedhető át”. [35]

117. Korunk egyik jellegzetességének tűnik, hogy az állami és egyéb köztulajdon aránya egyre növekszik. Ezért tehát itt is a közjó követelményét kell tekintetbe venni, azt tudniillik, hogy a közhatalomra ezzel egyre nagyobb feladatok is átháramoljanak. Ezen a területen is teljes egészében be kell azonban tartani a már említett szubszidiaritási elvet, azt, hogy az állami és egyéb köztulajdon határait csak addig szabad kiterjeszteni, ameddig a közjó nyilvánvaló és valóságos szükségletei ezt indokolják, elkerülve azt a veszélyt, hogy ezáltal a magántulajdon az indokoltnál szűkebb keretek közé szoruljon, vagy ami még rosszabb, teljesen megszűnjék.

118. Nem hallgathatjuk el azt sem, hogy az állam és a közjogi szervezetek gazdasági vállalkozásait csak olyan emberekre szabad bízni, akik egyrészt kiemelkedő szaktudással rendelkeznek és nagy erkölcsi megbecsülésnek örvendenek, másrészt teljes felelősségtudatukkal a közösséget szolgálják. Ezért tehát munkájukat pártatlanul, éberen és folyamatosan ellenőrizni is kell, nehogy az államigazgatás keretein belüli gazdasági hatalom egy szűk réteg kezébe kerüljön, mert ez teljességgel ellentmond az ország alapvető érdekeinek.

A tulajdon társadalmi funkciója és rendeltetése

119. Elődeink számos alkalommal ismételték azt a tételt is, hogy a magántulajdonhoz való jog társadalmi kötelezettséget is magában foglal. Mert valójában a teremtő Isten akarata szerint a javak összességének elsősorban az a rendeltetése, hogy emberhez méltó életet biztosítson minden ember számára, amint boldog emlékezetű elődünk, XIII. Leó nagy világossággal megfogalmazta Rerum novarum kezdetű körlevelében, ahol ezt olvassuk: „Mindennek a rövid foglalata az, hogy aki Istentől adományul akár külső, anyagi, akár belső, lelki javak nagyobb bőségét kapta, azért kapta, hogy azokat a maga tökéletesítésére, és egyúttal mint az isteni gondviselés szolgálója, mások hasznára fordítsa. »Nagyon vigyázzon, akinek tehetsége van: el ne hallgassa; virrasszon, aki javakban bővelkedik: el ne fáradjon az irgalmas jótékonykodásban; igyekezzék erősen, aki valamilyen mesterséget tud: ossza meg annak ismeretét és hasznát felebarátjával! « (Szt. Gergely, Homil. in Evang. IX n. 7)” [36]

120. Jóllehet korunkban látványosan előtérbe kerülnek és egyre nagyobb jelentőségűek lesznek az államra és a közjogi szervezetekre átruházott feladatok, ebből azonban semmiképp sem következik, hogy a magántulajdon társadalmi funkciója elveszítette volna jelentőségét, ahogy néhányan vélik, mert ez, a társadalmi felelősség mint olyan, pontosan a magántulajdonjogból származik. Szorosan összefügg ezzel a kérdéssel, hogy minden időben számtalan nyomorúság, sok rejtett, de nagyonis követelő szükséglet jelentkezik, amelyekhez a mégoly sokirányú állami gondoskodás sem tud hozzáférni, amelyeket semmiképp sem tud maga orvosolni, úgy hogy itt mindig tág tere nyílik az egyének emberiességének és a keresztény felebaráti szeretetnek. Végül a szellemi javakat szolgáltató vállalkozások vitelére is nyilvánvalóan alkalmasabbak a magánemberek, mint az állami szervek.

121. Ezen a helyen is csak azt hangsúlyozhatjuk, hogy a magántulajdon jogát megerősíti az Evangélium tanító tekintélye. Jézus Krisztust mégis gyakran indította arra a tulajdon látványa, hogy szigorúan megparancsolja a gazdagoknak, osszák meg javaikat a szegényekkel, így nyerjék el a mennyei kincseket: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolvajok. A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda, s ahol nem törnek be és nem lopják el a tolvajok.” [37] És az isteni Mester azt is kijelenti, hogy amit a szegényeknek adunk, Őneki adjuk: „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” [38]

---

IV. A szociális kérdés új aspektusai

122. A történelmi helyzet alakulása egyre inkább megmutatja, hogy nem csupán a munkások és a vállalatok irányítóinak kapcsolatát kell újjáalakítani az igazságosság és a méltányosság követelményeinek megfelelően, hanem egy-egy országon belül a gazdaság különböző ágazatainak egymással szükségképpen fenntartott kapcsolatait és az eltérő fejlettségű régiók közötti viszonyt is; ugyanez érvényes nemzetközi téren a gazdaságilag és társadalmilag eltérő fejlettségű országok között.

1. AZ IGAZSÁGOSSÁG KÖVETELMÉNYE A GAZDASÁG EGYES ÁGAZATAI KÖZÖTTI VISZONYBAN

A mezőgazdaság: hátrányos helyzetű terület

123. A mezőgazdaságról szólva először arra kívánjuk felhívni a figyelmet, hogy – bár Mi nem látjuk úgy, mintha a parasztság száma annyira vészesen leapadt volna, mégis – kétségkívül nagy a falut elhagyó földművesek száma, akik sűrűbben lakott településekre, vagy egyenest a városba költöznek; ez, mivel szinte világjelenség, mely nem ritkán nagy tömegeket érint, nagyon nehezen elhárítható akadályokat gördít az emberhez méltó életmód megvalósítása elé.

124. Teljesen nyilvánvaló mindenki számára, hogy a gazdasági növekedéssel és fejlődéssel arányosan csökken a parasztság, és nő az iparban vagy a szolgáltatásban dolgozó munkások létszáma. Véleményünk szerint azokat, akik a mezőgazdaságból más termelő ágazatok felé tájékozódnak, gyakran a gazdaság fejlődéséből adódó objektív okok késztetik erre; még gyakoribb azonban, hogy sokféle egyéb csábítás is vonzza őket: elsősorban az a vágy, hogy kimeneküljenek bezártságukból, amely semmiféle kilátást nem nyújt nekik a fölemelkedésre; az életformaváltás és új lehetőségek kipróbálásának igénye, ami oly nagyon vonzza korunk emberét; azután a gyors felemelkedés és meggazdagodás iránti vágy; a szabadabb életforma utáni csillapíthatatlan szomjúság; a nagyobb települések és a városok nyújtotta lehetőségek megragadása. Ám nem lehet kétséges ugyanakkor az sem, hogy a parasztok azért hagyják el földjüket, mert életlehetőségeiket munkájuk eredményességét és életszínvonalukat tekintve egyformán kilátástalannak tartják.

125. Ebben a nagy jelentőségű és ma szinte minden országban központivá lett kérdéskörben tehát mindenek előtt azt kell megvizsgálni, mi a teendő annak érdekében, hogy a mezőgazdaság, az ipar és a szolgáltató ágazatok termelési módszerei közötti feszültség csökkenjen; milyen intézkedéseket kell tenni azért, hogy a parasztok és az iparból vagy a szolgáltatásból élő városi lakosság életszínvonala a lehető legnagyobb mértékben közelítsen egymáshoz; végül pedig milyen erőfeszítésekre van szükség annak érdekében, hogy a mezőgazdaságban foglalkoztatott emberekben semmiképp se alakulhasson ki olyan vélekedés, mintha az ő emberi méltóságuk másokénál alacsonyabbrendű lenne, ellenkezőleg, ne csak az váljék meggyőződésükké, hogy ők, a falun élők is munkával fejleszthetik és teljesíthetik ki személyiségüket, de az is, hogy bizalommal tekinthetnek a jövőbe.

126. Éppen ennek érdekében nagyon helyénvalónak látjuk, hogy ebben a kérdésben néhány alapelvet leszögezzünk, olyanokat, amelyek érvényesek minden időben, természetesen amennyiben úgy alkalmazzák őket, ahogy a térben és időben változó körülmények engedik, javallják, vagy egyenesen megkövetelik.

Az egyenlő feltételek megteremtése az alapvető közszolgáltatások területén

127. Mindenkinek, de főként az állam vezetőinek elsősorban azon kell fáradozniok, hogy az alapvető közsszolgáltatásokat a vidéken is megfelelően fejlesszék, így például az úthálózatot, a közlekedést, a szállítási, postai és távközlési hálózatot, az egészséges ivóvízszolgáltatást, a lakásépítést, az orvosi és gyógyszertári ellátást, az általános és szakiskolai rendszert és mindazokat az oktatási formákat, amelyek a vallási és az értelmi nevelést szolgálják, végezetül pedig azokat a szolgáltatásokat, amelyek a paraszti vállalkozás korszerű kialakítását és felszerelését segítik. Ha a parasztság emberhez méltó életviteléhez szükséges eszközök hiányoznak, akkor a gazdasági és társadalmi fejlődés a falun megáll, vagy késésben marad, s ennek következtében semmi sem lesz képes az embereket visszatartani attól, hogy elhagyják a földet, és a fluktuáció mértéke teljesen ellenőrizhetetlenné válik.

A gazdaság egészének fokozatos és egyenletes fejlesztése

128. Az egyes országok gazdasági életének fokozatosan és lépésről-lépésre lehet csak fejlődnie, megőrizve a gazdaság különböző szféráinak egyensúlyát. Kiemelten kell ügyelni arra, hogy a mezőgazdaságban a legmodernebb eljárások kerüljenek alkalmazásra a termelési technológiát, a megfelelő termesztési kultúrák kiválogatását és az eszközellátottságot tekintve is: mindezeknek igazodniok kell a gazdaság általános fejlettségében adott lehetőségekhez és követelményekhez. Végezetül pedig biztosítani kell, hogy mindez a lehetőségek szerint lépést tartson az ipar és a szolgáltatások fejlődésével.

129. Ennek az lesz az eredménye, hogy egyrészt a mezőgazdaság az iparban előállított javak nagyobb hányadát fogja felhasználni; másrészt ki fogja kényszeríteni a közszolgáltatások megfelelőbb szerkezetét; harmadrészt e kölcsönhatás másik oldalán a mezőgazdaság úgy az iparnak, mint a szolgáltató ágazatoknak és az egész társadalomnak olyan termékeket fog kínálni, amelyek mennyiségileg és minőségileg egyaránt jobban ki fogják elégíteni az igényeket; végül negyedrészt a mezőgazdaság ilyen irányú fejlődése következtében stabilizálódik a pénz vásárlóértéke, ami a gazdasági növekedés szabályozásának egyik legfontosabb alapfeltétele.

130. Ebből a koncepcióból egyebek között az alábbi előnyök is adódnának: könnyebben át lehetne tekinteni, honnan vándorol el, illetve hová vándorol be az a falusi népesség, amely a modern mezőgazdasági módszerek fokozatos bevezetése következtében maradt munka nélkül; másrészt az elvándorlókat úgy lehetne szakmájukban kiképezni, hogy tudásukat más munkaterületeken is alkalmasan konvertálhassák; és végül így nem szenvednének hiányt megfelelő gazdasági támogatásban, sem abban az érzelmi és értelmi felkészítésben, ami ahhoz szükséges, hogy új társadalmi csoportjukba jobban beilleszkedjenek.

Speciális gazdaságpolitika a mezőgazdaságban

131. A gazdaság különböző szféráinak harmonikus fejlődéséhez feltétlenül szükség van az állami vezetés bölcs gondoskodására; itt, a mezőgazdasággal kapcsolatban főleg az adókra és egyéb kötelezettségekre, a hitelekre, a társadalombiztosításra, az árképzésre, a feldolgozóipar igényeire és a mezőgazdasági vállalkozások jobb eszközellátottságára kell ügyelni.

Az adózás

132. Az adóztatás gyakorlatát illetően az igazságosság és a méltányosság elsősorban azt követeli, hogy a kirótt adók mértéke összhangban legyen a polgárok anyagi lehetőségeivel.

133. A mezőgazdasági jövedelmek adómegállapításánál a közérdek azt kívánja az állami vezetéstől, hogy vegye tekintetbe: a mezőgazdaságban a haszon egyrészt csak jóval a befektetés után jelentkezik, másrészt súlyosabb kockázatnak van kitéve, ennek következtében a profit növeléséhez szükséges tőkét is nehezebb előteremteni.

Kedvező kamatfeltételű tőke biztosítása

134. Egyértelmű, hogy ilyen körülmények között a tőketulajdonosok szívesebben helyezik el a pénzüket más ágazatokban, mint a mezőgazdaságban. Pontosan ebből az okból nem képesek a mezőgazdasági termelők súlyosabb kamatterheket megfizetni, sőt legtöbbször még a normális tőkepiaci kamatokat sem a vállalkozás viteléhez és továbbfejlesztéséhez szükséges tőke előteremtésekor. Ezért a közjó előmozdítása érdekében nem csupán arra van szükség, hogy az állami hatóságok valamifajta speciális mezőgazdasági hitelpolitikát dolgozzanak ki, hanem arra is, hogy olyan hitelintézeteket állítsanak föl, amelyek elviselhető kamatra biztosítanak tőkét a mezőgazdaságban dolgozóknak.

Szociális biztonságot nyújtó társadalombiztosítás

135. Az is elengedhetetlennek látszik továbbá, hogy kétféle biztosítási rendszert alakítsanak ki, az egyiket a mezőgazdasági termék, a másikat pedig a földműves és családja biztosítására. A tapasztalat és a statisztika azt mutatja, hogy a mezőgazdasági dolgozók átlagjövedelme rendszerint alacsonyabb, mint az iparban, vagy a szolgáltatásban foglalkoztatottaké, de nem teljesen felel meg az igazságosság és a méltányosság követelményének, hogy ezen az alapon a parasztság biztosítottságának, illetve szociális biztonságának alacsonyabb legyen a mértéke, mint a polgárok többi rétegéé, hiszen nem engedhető meg, hogy a biztosításban és az állami gondoskodásban garantált előnyök lényegesen különbözzenek aszerint, hogy valaki a gazdaságnak melyik szektorában dolgozik, és melyikből nyeri bevételeit.

136. A szociális biztonság és biztosítás általában is nagymértékben hozzájárulhat ahhoz, hogy a nemzeti jövedelem az igazságosság és a méltányosság követelményeinek megfelelően oszoljék meg a polgárok között, és éppenséggel a különböző társadalmi rétegek közötti különbségek mérséklésének egyik módja lehet.

A piac szabályozása

137. A föld termésének sajátos természete miatt annak megfelelő árát biztosítani kell, éspedig olyan eszközökkel, amelyeket a közgazdászok dolgoznak ki. Noha az a legmegfelelőbb, ha ezt a garanciát a dolog belső logikáját követő alkalmas szabályozók segítségével maguk az érdekelt szakemberek adják meg, azonban ennek a folyamatnak a szabályozásánál az állami vezetés jelenlététől sem lehet eltekinteni.

138. Ne feledjük, hogy a mezőgazdasági termékek árában többnyire inkább a ráfordított munkát honorálják, mint a termékre eső pénztőkét.

139. Teljes joggal mondja ezzel kapcsolatban boldog emlékezetű elődünk, XI. Pius a Quadragesimo anno kezdetű körlevélben a közjóról szólva, hogy „ahhoz – a közjóhoz – nagyban hozzájárul a bérek helyes aránya”, – de mindjárt hozzá is teszi: „ezzel – a béraránnyal – viszont szorosan összefügg azoknak a termékeknek a helyes piaci áraránya, amelyeket a különböző gazdasági szektorok, a mezőgazdaság, az ipar és az egyéb ágazatok termelnek.” [39]

140. Mivel pedig a föld termékei elsősorban az emberek alapszükségleteinek kielégítésére szolgálnak, árukat is úgy kell megszabni, hogy mindenki meg tudja azokat vásárolni. Csakhogy ebből, valljuk meg, mégis kétségtelenül igazságtalan helyzet származik, mert ezáltal egy teljes társadalmi réteg, éspedig a parasztság kerül rosszabb helyzetbe úgy gazdasági, mint szociális vonatkozásban, hiszen így épp neki lesz kevesebb pénze, hogy megvásárolja az emberhez méltó élethez szükséges (ipari és szolgáltatási) termékeket, ami természetesen látványosan ellentétes a közjó elvével.

A mezőgazdasági bevételek kiegészítése

141. Kívánatos ezért, hogy a mezőgazdasági területekre olyan ipari létesítmények és szolgáltató ágazatok is települjenek, amelyek a mezőgazdasági termék raktározásával, forgalmazásával és feldolgozásával foglalkoznak. Egészítsék ki mindezt a falun további gazdasági és szakmai vonatkozású kezdeményezésekkel. E tervek folyamatos megvalósítása révén a parasztok családtagjainak megfelelő lehetőségük nyílik a jövedelem kiegészítésére, mégpedig úgy, hogy megmaradhatnak saját megszokott környezetükben, megszokott élet- és munkakörülményeik között.

Strukturális agrárpolitika

142. Senki nem tud egymaga általános szabályokat mondaní a mezőgazdaság legmegfelelőbb megszervezésére, hiszen ebben a tekintetben egy ország különböző régióiban is igen eltérőek a körülmények, és még sokkal nagyobbak ezek az eltérések a világ egyes részei esetén. Aki azonban az ember és a család méltóságát a természetes észjárás, vagy méginkább a keresztény tanítás alapján szemléli, az minden mezőgazdasági vállalkozást az ideális emberi közösség mintájára alkotott társas viszonynak fog fel, amelyben úgy az egyes tagok kapcsolatai, mint a vállalkozás egészének irányítása az igazság törvényeihez és a keresztény tanítás elveihez igazodik, és minden erejével azon van, hogy a mezőgazdasági vállalkozásokban végre a kívánatos rend valósuljon meg korszerű formában.

143. A családi mezőgazdasági vállalkozás csak akkor lesz szilárd és teherbíró, ha annyi jövedelmet hoz, amennyi a vállalkozó család emberhez méltó életszínvonalához szükséges. Ahhoz, hogy ez így legyen, egyrészt mindenképpen kiváló szakmai alapképzést kell biztosítani a földműveléssel foglalkozók számára, másrészt továbbképzés formájában meg kell őket ismertetni az új eljárásokkal, s végül szakmai tanácsadással kell segítségükre síetniök a megfelelő szakembereknek. Az is igen ajánlatos, hogy a földművesek közös ügyeik intézésére segélyező szervezetekbe tömörüljenek és szakmai társaságokat hozzanak létre, továbbá, hogy hatékonyan vegyenek részt a közügyekben a társadalmi és politikai szervezetek keretében.

A parasztság fölemelkedésének irányítója – maga a parasztság

144. Mindazonáltal szilárd meggyőződésünk, hogy a mezőgazdaság fölemelkedésének – úgy gazdasági fellendülésének, mint kulturális, társadalmi előrelépésének – irányítói és munkásai maguk az érdekeltek: a parasztok. Világosan kell látniok, tudatában kell lenniük, hogy az a munka, amit ők végeznek, a legmagasabbrendű munka, mert azt mintegy a világ legtágasabb szentélyében, a természetben végzik, az állatokkal és a növényekkel, melyeknek élete a teremtés végtelenségének jele, tiszta formában mutatja fel a törvényeket, ezzel hív újra meg újra a teremtő és gondviselő Isten közelébe. A paraszti munka nem csupán az emberi nemet tápláló sokféle élelmiszert nyújtja, hanem mind nagyobb bőségben ontja az iparban szükséges alapanyagokat is.

145. Kiemelkedik ez a munka nemességével azért is, mert itt használják fel a legtöbb eszközt, amit a fizika, a kémia, a biológia fejleszt ki, s mivel a tudomány és a technika eredményei köztudottan leginkább a mezőgazdaságban hasznosulnak, annak fejlődését folyamatosan a változó korok követelményeihez kell igazítani. És még ez sem elég, hisz a paraszti munka nemessége megmutatkozik abban is, hogy megkívánja művelőitől, lássák világosan az idők változásait, hogy könnyebben alkalmazkodjanak azokhoz, hogy higgadtan a jövőbe tekintsenek előre, mérjék fel felelősségük súlyát és jelentőségét, hogy élesszék mindig újjá vállalkozó szellemüket és kísérletező kedvüket.

Szolidaritás és együttműködés

146. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a mezőgazdaság területén, csakúgy, mint bármelyik másik termelő ágazatban, a legnagyobb mértékben kívánatos a dolgozók szervezetekbe tömörülése, különösen ha a vállalkozást egy parasztcsalád tartja fenn. A földműveseknek tudniok kell, hogy kölcsönös bizalmon alapuló szolidaritás fűzi egybe őket, arra kell törekedniök, hogy egymással segélyezési és szakmai szervezeteket alakítsanak, – mindez azért életbevágóan szükséges, hogy ők is élvezhessék a tudományos és műszaki haladás előnyeit, és hogy befolyásolni tudják az általuk megtermelt javak árának kialakítását. Ilyen intézkedések nyomán a parasztság egyenlő helyzetbe kerül a dolgozók többi rétegével, azokkal, akik általában már szervezett munkások. És ahol mindez megtörténik, ott a parasztság végre helyzetéhez méltóan nagy jelentőségre tehet szert az államban és annak irányításában, míg manapság egyetlen hang, mint bölcsen mondják, elvész a szélzúgásban.

A közjó iránti felelőség

147. A parasztok, csakúgy, mint a dolgozók egyéb rétegei, amikor megfelelő hangsúlyt és nyomatékot kívánnak adni a maguk követeléseinek, ezt soha nem tehetik a közösség értékrendjének és az állam törvényeinek figyelmen kívül hagyásával, ellenkezőleg, arra kell törekedniök, hogy jogaikat és érdekeiket összhangba hozzák a többi réteg jogaival és érdekeivel, meg a közjó szempontjaival. A parasztok, akik legjobb tudásuk szerint a földművelő munka megbecsülésének növekedéséért fáradoznak, joggal követelhetik, hogy az állami vezetés támogassa kezdeményezéseiket és feleljen meg azoknak, – de éppígy nekik is számot kell vetniök a közjó követelményeivel, részt kell venniök annak megvalósításában.

148. Éppen ezért szeretnénk elismerésünket kifejezni mindazoknak a gyermekeinknek, akik szerte a világon akár segélyező szervezetek, akár különféle munkásszövetségek alapításával és erősítésével azon fáradoznak, hogy a parasztok ne csak az őket megillető anyagi jólétet élvezhessék minden országban, de igazságosságban és emberhez méltó módon élhessenek.

Hivatás és küldetés

149. Minthogy a paraszti munkában egyesül mindaz, ami segíti az emberi méltóság, haladás, kiteljesedés megvalósulását, azért az embernek úgy kell tekintenie erre a munkára, mint Istentől eredő és Istenre irányuló megbizatásra, vagyis azt az ember mintegy a gondviselő Istennek kell szentelje, Istennek, aki minden korszakot az ember üdvözlésére rendelt idővé tesz; és végezetül a paraszt valamilyen értelemben magára kell vegye annak terhét, hogy magát és másokat az igazi emberség szintjére emelje.

Az országon belüli régiók egyenletes fejlesztése

150. Gyakori jelenség, hogy egy ország polgárai elsősorban azért jutnak hozzá nagyon különböző mértékben a gazdasági és társadalmi javakhoz, mert olyan vidékeken laknak és dolgoznak, amelyek gazdasági szempontból jobban, illetve kevésbé fejlettek. Ahol ez a helyzet, ott az igazságosság és a méltányosság egyaránt megköveteli az állami vezetéstől, hogy az effajta feszültségeket felszámolják, vagy legalábbis csökkentsék. Az állami vezetés törekedjék a gazdaságilag elmaradott területek ellátására a legalapvetőbb, a kor követelményeinek és a helyi viszonyoknak leginkább megfelelő szolgáltatásokkal; törekedjék arra, hogy ezek a területek lehetőség szerint lépést tartsanak az országos életszínvonallal. ehhez a legkörültekintőbb intézkedésekre van szükség, olyanokra, amelyek megszervezik, illetve rendezik a munkahelyteremtést, lakosság betelepülését, a munkabérek mértékét, az adó- és hitelpolitikát és a termelés egyéb ágazatait leginkább ösztönözni képes tőkeberuházásokat. Mindez nem csupán a munkások produktív foglalkoztatását és a vállalkozói kezdeményezéseket ösztönzi, hanem a helyi erőforrások feltárását is.

151. Mindazonáltal az államvezetésnek olyan intézkedéseket kell szorgalmaznia, amelyek egyúttal a közjót, a polgárok egészének javát is szolgálják. Vagyis arra kell folyamatosan ügyelnie, hogy – a közjó érdekét tarva szem előtt – a mezőgazdaság, az ipar és a szolgáltató ágazatok időben egyenletesen, minőségileg harmonikusan fejlődjenek; természetesen az a szándék kell vezesse mindebben, hogy az elmaradott régiók lakói tudatában legyenek: gazdasági, társadalmi és kulturális előrejutásukat egyaránt saját maguk mozdíthatják elő elsősorban, mert állnak ők is az állampolgári méltóságnak azon a szintjén, hogy fejlődésük saját erőfeszítésük eredménye legyen.

152. A gazdaság ágazatainak országon belüli egyenletes fejlődéséért a magánvállalkozóknak is meg kell tenniök képességeik szerint a magukét. Sőt az államvezetés kötelessége a szubszidiaritási elv értelmében úgy támogatni és kedvezményezni a magánkezdeményezéseket, hogy eközben átengedi a vállalkozó magánszemélyeknek a teljes önállóságot, illetve amennyire csak lehetséges, meghagyja azt.

A népesség és a földterület nagysága közötti aránytalanság

153. Itt térünk rá arra a jelenségre, hogy számos országban igen nagy aránytalanság van a megművelhető földterület nagysága és a lakosság száma között: egyes országok, ahol bőven van művelésre alkalmas terület, alacsony lélekszámmal küszködnek, míg másutt a lakosság száma nagy, a megművelhető föld pedig kevés.

154. Vannak azután olyan országok is, ahol a föld ugyan rendkívül termékeny, a földművesek azonban annyira kezdetleges és gazdaságtalan termelési technológiákat alkalmaznak, hogy a mezőgazdasági termékek mennyisége még a lakosság alapszükségleteinek kielégítésére sem elegendő; a másik odalon ezzel szemben olyan országok is vannak, ahol a mezőgazdaság módszerei a lehető legmodernebbek, így termelékenysége nagyobb a megfelelő mértéknél, nagyobb abban az értelemben, hogy emiatt az állam egésze a gazdaság más szektoraiban valamilyen szempontból megkárosodik.

155. Teljesen nyilvánvaló, hogy úgy az emberek természetes egymásrautaltsági kapcsolatai, mint pedig a Krisztus tanításában megalapozott testvériségük egyértelműen megköveteli, hogy segítsék egymást, mégpedig intenzíven és sokoldalúan: ennek nem csupán a javak, a tőkék, illetve az emberek forgalmának megkönnyítése lesz az eredménye, hanem a nemzetek közötti egyenlőtlenségek csökkenése is. Minderről alább bővebben szólunk még.

156. Itt szeretnénk szívből üdvözölni az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Bizottságát, a FAO-t, amelynek elsődleges célja, hogy elősegítse a népek közötti megállapodások létrejöttét, hogy a gazdaságilag elmaradott nemzetek a korszerű mezőgazdasági fejlődés útjára lépjenek, és végül, hogy gondoskodjék az éhező országok megsegítéséről.

2. A TÁRSADALMI IGAZSÁGOSSÁG ÉS A GAZDASÁGI KIEGYENLÍTŐDÉS AZ ELTÉRŐ FEJLETTSÉGŰ ORSZÁGOK KÖZÖTT

Napjaink alapkérdése

157. Mai világunk talán legfontosabb kérdése azonban mégiscsak az, milyen viszonynak kell kialakulnia a gazdaságilag fejlett és a gazdaságilag elmaradott – fejlődő – országok között, azok között, akik jólétben, meg akik a legsötétebb nyomorban élnek. Ma ugyanis az embereket, éljenek a világ bármely táján, olyan szükségszerű kapcsolatrendszer fűzi egybe, hogy szinte egyetlen közös ház lakóinak érezhetik magukat, ennélfogva azok a nemzetek, amelyek az anyagi javak nagy és sokféle bőségét élvezik, nem hagyhatják figyelmen kívül a többieket, akik roppant belső nehézségekkel küzdenek, és nyomorúságukban csaknem éhen halnak, s még az alapvető emberi jogoknak sem képesek kellően érvényt szerezni. A gazdag népek annál is kevésbé tehetik ezt, mert ha egyszer a nemzetek egymástól való kölcsönös függése napról napra erősödik, akkor közöttük addig nem lehetséges a béke tartós megőrzése, míg gazdasági és társadalmi körülményeik ilyen nagy mértékben különböznek egymástól.

158. Mi ezért, mivel minden embert gyermekünkként szeretünk, feladatunknak tartjuk, hogy itt is a leghatározattabban kiálljunk amellett, amire másutt már felhívtuk a figyelmet: „reánk, egytől egyig mindannyiunkra száll vissza a felelősség azokért a népekért, amelyek nyomorban tengődnek.” [40] Ezért „arra van szükség, hogy az emberek egyenként és mindenki együtt, de főként a tehetősek tudatára ébredjenek ebbéli felelősségüknek.” [41]

159. Önként adódik a következtetés, és erre az Egyház is mindig nyomatékosan figyelmeztetett: a szűkölködők és a nyomorgók megsegítésének kötelezettsége elsősorban a keresztényeket kell ösztönözze, mint Krisztus misztikus Testének tagjait: „A szeretetet arról ismerjük fel, hogy életét adta értünk. Nekünk is kötelességünk életünket adni testvéreinkért. Hogyan marad meg az Isten szeretete abban, aki – bár bőven van neki a világ javaiból – mégis, amikor látja, hogy testvére szükséget szenved, elzárja előle a szívét.” [42]

160. Ezért örvendező szívvel látjuk, amikor a korszerűbb termelési módszerekkel rendelkező országok segítik a rosszabb helyzetben levőket, hogy azok maguk tudjanak, és könnyebben tudjanak helyzetükön javítani.

A segélyezés

161. Mivel mindenki számára teljesen világos, hogy egyes népeknek élelmiszer-, elsősorban növényi élelmiszerfölöslegük van, míg máshol a lakosság nagy tömegei nyomorognak és éheznek, az igazságosság és az emberiesség egyaránt megköveteli, hogy a gazdagabb népek segítséget nyújtsanak a szűkölködőknek. Ennélfogva alapvető szükségleti cikkeknek minden további nélküli megsemmisítése vagy pazarlása egyaránt ellentétes úgy a jogszerűségből, mint az emberiességből adódó felelősséggel.

162. Egyáltalán nem ismeretlen előttünk az a tény, hogy ahol az ország szükségleteit meghaladó mértékben állítanak elő elsősorban mezőgazdasági termékeket, ott a lakosság egyes rétegeit emiatt veszteség éri. Ebből azonban semmiképp sem következhet, hogy a gazdagabb népeket nem kötelezi a szegény és nyomorgó nemzetek megsegítésének felelőssége, ha ez utóbbiaknál valamiféle szükséghelyzet állana elő. Inkább arra kell törekedni minden eszközzel, hogy a termékbőség miatt keletkező hátrányok egyrészt csökkenjenek, másrészt pedig közteherviseléssel, méltányos arányban oszoljanak meg az állampolgárok között.

Tudományos, technikai és pénzügyi segítség

163. Sok államban azonban mindezek végrehajtásával sem lehet a nyomor és az éhínség alapvető okait felszámolni, mivel ezek az okok többnyire éppen a termelés módszereinek elmaradottságában jelölhetők meg. Ahhoz, hogy ezen lehessen segíteni, meg kell keresni a segítségnyújtásnak azokat az útjait, amelyek révén egyrészt az illető országok polgárai magasfokú szakképzésben részesülhetnek és tudatára ébrednek felelősségüknek, másrészt viszont hozzá kell segíteni őket pénztőke beszerzéséhez, amivel maguk mozdíthatják elő gazdaságuk korszerű fejlődését.

164. Semmiképp sem tagadhatjuk: az utóbbi években sokakban feltámadt a mélyen bennük élő kötelességtudat, hogy a szegény és gazdasági eszközökkel rosszul ellátott népeket támogassák gazdaságuk és társadalmi életük zökkenő-mentesebb fejlődése érdekében.

165. Látjuk, hogy nemzetközi és országos szervezetek, magánemberek és társaságok tevékenykednek ezért a kívánatos célért, látjuk, hogy legmodernebb termelési módszereik, ismereteik átadásával egyre bőségesebb segítséget nyújtanak az ilyen nemzeteknek. Ennek keretében a fejlett országok egyre több fiatalt támogatnak azzal, hogy legnagyobb egyetemeiken tanítják, korszerű tudományos és műszaki képesítéssel látják el őket. Hozzá kell azt is tenni, hogy nemzetközi és nemzeti pénzintézetek, magánszemélyek sok esetben adnak kölcsönt ezeknek az országoknak arra, hogy ott termelésfejlesztő intézetek, termelő vállalatok alakuljanak: ezt a kezdeményezést, megragadva az itt kínálkozó alkalmat, teljes szívünkből üdvözöljük. Továbbra is kívánatos, hogy a gazdagabb országok a jövőben még szorosabban működjenek együtt a fejlődésük kezdeti szakaszán lévő országok megsegítésében, ezek tudományos, műszaki és gazdasági fejlődése érdekében.

A múltbeli tévedések elkerülése

166. Éppen ezért tartjuk feladatunknak, hogy felhívjuk itt a figyelmet a következő jelenségre.

167. Mindenekfölött bölcs dolognak tetszik, ha a gazdaságilag fejletlen, vagy kevéssé fejlett népek figyelembe veszik a gazdag országok történelmi tapasztalatait.

168. A tervező előrelátás és a jelen sokféle adottsága is azt követeli, hogy egyszerre és egy időben termeljünk többet és racionálisabban. A szükségszerűség és az igazságosság azonban azt is kívánja, hogy az előállított javak most már méltányosan kerüljenek szétosztásra az országok lakói között. Ennek érdekében arra kell törekedni, hogy a gazdasági és a társadalmi haladás útjai ne térjenek messze el egymástól. És a fejlődésnek még ezen belül is, tehát a mezőgazdaság, az ipar és a különféle szolgáltatások területén, egyenletesnek kell lennie.

A nemzeti sajátosságok figyelembe vétele

169. Azt is fontos szem előtt tartani, hogy a gazdaságilag fejlődő országoknak megvannak a maguk sajátos és jól látható jellegzetességei, amelyek földrajzi környezetükből, vagy ősi és értékhordozó kulturális hagyományrendszerükből, vagy az illető nemzet valamilyen speciális tulajdonságából fakadnak.

170. Amikor tehát a tehetősebb nemzetek a szegényebbek segítségére sietnek, nem csak sajátosságaikat kell figyelembe venniök és tiszteletben tartaniok, hanem azt is a leghatározottabban kerülniök kell, hogy e segítségnyújtás közben saját életmodelljeiket erőltessék rá a másik népre.

171. A gazdaságilag fejlettebb országoknak különösen arra kell ügyelniök, hogy amikor a fejlődő országokat támogatják, ne használják ki azok politikai viszonyait a saját céljaikra, vagy hatalmi törekvéseik érvényesítésére.

172. Világosan kifejezésre kell juttatni, hogy az ilyen kísérlet valójában a neokolonializmus egy fajtája, amely, esetleg akár a tisztességes szándék leple alatt, azt a korábbi elavult rendszert próbálja visszacsempészni, amely alól ezek a népek csak nemrégiben szabadultak föl, – ez pedig árt a nemzetközi kapcsolatoknak, és ezáltal veszélyezteti a világbékét.

173. Teljesen logikus, egyben jogos követelmény, hogy a műszaki és pénzügyi segítséget nyújtó országok mindenfajta hatalmi érdek háttérbe szorításával úgy támogassák a gyengén fejletteket, hogy ezek a majdani jövőben saját erejükből fejlődhessenek gazdaságilag és társadalmilag egyaránt.

174. Ennek megvalósulása nem kis mértékben járulna hozzá ahhoz, hogy a nemzetek olyan szövetségi rendszerbe tömörüljenek, amelyben az egyes résztvevők, saját jogaik és kötelességeik tudatában, minden nép jólétét egyformán szolgálják.

A helyes értékrend

175. Ha egy országban párhuzamosan halad a tudományos, a műszaki, a gazdasági fejlődés meg a jólét növekedése, ez kétségkívül nagy civilizációs és kulturális előrelépést jelent. Mindenki biztos lehet azonban benne, hogy a legfontosabb értékek mégsem ezek: ezek csupán eszközök a voltaképpeni legfőbb értékek megszerzésének szolgálatában.

176. Fájó szívvel látjuk, hogy a gazdaságilag fejlett országokban sok ember egyáltalán nem törődik az értékek valóságos rendjével; sokan teljesen figyelmen kívül hagyják, vagy felületesen kezelik a lélek javait, vagy eleve tagadják azok létezését. Hangosan követelik a műszaki, a technikai, a gazdasági fejlődést, mivel az anyagi javakat olyan nagyra tartják, hogy sok esetben életük legfőbb értékeiként tisztelik ezeket. Ennek következtében a gazdag országok által a szegényebbek fejlődéséhez nyújtott támogatás sem mentes a veszélyektől: a fejlődő országok polgáraiban ugyanis általában mindmáig mélyen él a hagyományos morális felfogásból táplálkozó értékrend és értéktudat, ezen alapul erkölcsi életük, ez ösztönzi őket cselekvéseikben.

177. Tehát akik megpróbálják megingatni e népek tiszta életfelfogását, valami nagyon tisztességtelen dolgot követnek el. Ezt az életfelfogást, amellett, hogy méltó tiszteletünkre, inkább tökéletesíteni és ápolni kell, mert belőle valóságos emberség sarjad.

Az Egyház segítsége

178. Az Egyház az isteni rendelés értelmében egybegyűjt minden népet, és ezt az élet is igazolja, hiszen az Egyház valóban jelen van a világ minden részén, és arra törekszik, hogy keblére öleljen minden nemzetet.

179. Lehetetlen, hogy a népeket, amelyeket Krisztushoz vezetett, az Egyház ne támogassa egyben gazdasági és társadalmi kibontakozásukban is, amint azt a múlt és a jelen történései nyilvánvalóan tanúsítják. Mert akik megvallják Krisztus nevét, azok között senki sincs, aki ne volna birtokában az ígéretnek és a küldetésnek, hogy legjobb képességei szerint a társadalom tökéletesítésén dolgozzék, minden erejével fáradozzék – nem csak azért, hogy az emberi méltóságot semmilyen körülmények között ne érhesse sérelem, hanem azért is, hogy az összes akadályt legyőzve gyarapodjék mindaz, ami az értékes és erényes életre hív és elvezet.

180. Amikor az Egyház a népnek szinte a vérkeringésébe igyekszik beoltódni életerejével, nem gondolja, hogy megteheti ezt egy kívülről a népre erőltetett intézményként, – és valójában nem is az. Ez azért van így, mert ahol él az Egyház, ott az emberek újjászületnek, feltámadnak Krisztusban, aki pedig újjászületett és feltámadott Krisztusban, az érzi, hogy nem külső erők által vezérelt ember többé, és mivel azt is érzi, hogy elnyerte tökéletes szabadságát, és szabadságának lendülete Isten közelébe viszi őt, hát arra mond igent, azt teljesíti be, a III: ^,kihez a közeledéshez értékesnek, a maga számára megfelelőnek lát.

181. Ragyogóan mondta elődünk, XII. Pius: „Jézus Krisztus Egyháza, mint az éltető isteni tanítás hűséges őrzője egyáltalán nem kívánja háttérbe szorítani vagy lebecsülni bármely nemzet sajátos tulajdonságait, jellegzetességeit, amelyeket mint szent örökségüket méltán s joggal őriznek a népek áhitatos tisztelettel és ragaszkodással. Az Egyház arra az egységre törekszik, amit az isteni szeretet formált ki és emelt magasrendűvé, az isteni szeretet, amely mindenkit tenni késztet; az Egyház célja nem valamiféle tisztán külsődleges, a természetes erőket elsorvasztó, felületes, uniformizált egység. Helyesel és anyai érzéssel ápol minden törekvést és irányzatot, ami egy nemzet életének titkos mélységéből fakadó képességeinek, erőinek ésszerű kibontakoztatását, harmonikus fejlődését szolgálja, – természetesen akkor, ha ez nem ellentétes az egész emberiség közös eredetéből és közös rendeltetéséből eredő követelményekkel.” [43]

182. Látjuk, hogy az elmaradottabb országok katolikus honpolgárai hazájukban a saját lehetőségeikhez mért gazdasági és társadalmi haladásért folytatott küzdelmekben egyáltalán nem a hátsó sorokban küzdenek; ez nagy öröm szívünknek.

183. A másik oldalon pedig látjuk a fejlett országok katolikusait, akik fontos szerepet vállalnak abban, hogy a segítség, amit hazájuk a szegénység sújtotta országoknak nyújt, valóban egyre jobban mozdítsa elő azok gazdasági és társadalmi fejlődését. Különösen örvendetes jelenség, hogy az afrikai és ázsiai fiatalok sokféle és egyre nagyobb támogatást kapnak az európai és amerikai felsőoktatásban végzendő tanulmányaikhoz; a gazdagabb országok sokféle saját szakembert is képeznek, akik vállalják, hogy a fejlődő országokba utaznak és ott folytatják szakmájukat.

184. Szeretnénk ezért szívből jövő elismerésünket és hálánkat kifejezni minden szeretett gyermekünknek, akik a népek testvéri együttfejlődését szorgalmazzák szerte a világban, akík a civilizáció áldásos erejét táplálják, s ezzel az Anyaszentegyház örök és hatékony energiáját váltják kézzelfogható valósággá.

3. A NÉPESSÉG NÖVEKEDÉSE ÉS A GAZDASÁGI HALADÁS

185. Korunkban gyakran merül fel az a kérdés, miképpen tudja követni a gazdaság és az alapvető közszükségleti cikkek termelése a népesség felgyorsult növekedését világviszonylatban és különösen az elmaradott országokban.

A népesség és a közszükségleti cikkek közötti aránytalanság

186. Statisztikai számítások alapján sokan úgy vélik, hogy néhány évtizeden belül igen gyorsan fog emelkedni a népsűrűség világviszonylatban, míg a gazdaság sokkal lassabban fejlődik majd. Vannak a szakemberek között, akik ebből azt a következtetést vonják le, hogy amennyiben nem szabnak gátat ennek a népszaporulatnak, akkor hamarosan még jobban növekedni fog az aránytalanság a lakosság száma és az alapvető szükségleti cikkek között.

187. A szegény országok statisztikai adataiból kényszerítő erővel következik, hogy – mivel a hygiénés és az orvosi ellátás modern rendszere ma már ezekben az országokban is szélesebb körű – csökkent a gyermekhalandóság és emelkedett az átlagéletkor; a nagy népsűrűségű országokban pedig nem csökken a születések száma, és nem fog csökkenni a belátható jövőben sem. Miközben tehát az éves születési ráta meghaladja az éves halálozási rátát, a fogyasztási javak termelése nem tart lépést ezzel a népesség növekedésének arányában. így ezekben az elmaradott országokban az életszínvonal nemcsak hogy egyáltalán nem növekszik, hanem ellenkezőleg, egyre csökken. Ennélfogva úgy vélik egyesek, hogy a végveszély elkerülése érdekében minden eszközzel szorgalmazni kell a terhességmegelőzést és a születésszabályozást.

A probléma lényege

188. Be kell valljuk, igazság szerint nem tudjuk, hogyan lennének megoldhatók a jelenben vagy a közeli jövőben a világ népessége és az anyagi javak közötti aránytalanságból adódó súlyos gondok. Hiszen az erre vonatkozó elgondolások annyira kétes értékűek és annyira ellentmondásosak, hogy belőlük semmiféle komoly következtetést nem szabad levonni.

189. Abból indulunk ki, hogy Isten, amint jóságban és bölcsességében egyfelől elültette a természetben a szinte kimeríthetetlen termékenység képességét, ugyanúgy másfelől az embert viszont olyan belső képességgel ajándékozta meg, hogy ezáltal a teremtett dolgokat a megfelelő eszközök alkalmazásával saját hasznára, életszükségleteinek kielégítésére tudja fordítani. Hogy tehát a fenti kérdést a maga bonyolultságában meg lehessen oldani, ahhoz egyáltalában nem lehetséges a gondolkodásnak azt az útját választani, amely, azon túl, hogy az Istentől kiszabott erkölcsi rendet sérti, sérti, éspedig éppen úgy, az emberi élet folytonosságát is. Ellenkezőleg, az embernek azon kell fáradoznia, hogy minden tudományos és gyakorlati tudását felhasználva mind mélyebben megismerje a természet erőit, és mind szélesebb körben uralja azokat. Egyébként pedig éppen a jelenlegi tudományos és műszaki haladás jogosít fel szinte határtalanul nagy reményre a jövőt illetően ebben a kérdésben.

190. Az itteni összefüggésben nem kerülheti el figyelmünket az az egyes szegényebb régiókban, sőt egész országokban jelentkező probléma, hogy a gazdasági és a társadalmi körülmények miatt évről évre nő azok száma, akik képtelenek szülőhazájukban biztosítani megélhetésüket, – és ezen a téren a nemzetközi szolidaritás nem működik megfelelően.

191. Mindennek ellenére a lehető legvilágosabban ki kell mondanunk: ezeket a problémákat nem szabad az emberi méltósággal ellentétes utakon és módszerekkel kezelni vagy megoldani, vagyis azoknak a szégyentelen javaslatai szerint, akik az embert és az emberi életet teljes egészében az anyagból óhajtják levezetni.

192. Véleményünk szerint a kérdést csak úgy lehet megoldani, ha a gazdasági és társadalmi fejlődés az egyén és a társadalom valóságos javait szolgálja és gyarapítja. Világos, hogy mindazokat a tényezőket figyelembe kell itt venni, amelyek általában az emberi méltóságot, illetve magát az emberéletet érintik, mert az emberéletnél nincs magasabbrendű érték. Keresni kell a nemzetközi összefogás útjait annak érdekében, hogy az ismeretek, az anyagi eszközök és maguk az emberek is szervezett rendben közlekedhessenek az országok között, mindenki legnagyobb hasznára.

Az élet törvénye

193. Szilárdan állítjuk ebben az összefüggésben is, hogy az emberi élet továbbadása az egyszeri és felbonthatatlan házasságon alapuló család feladata, – ennek méltóságát a katolikusok esetében a szentség ereje is növeli. Mivel az ember tudatosan és megfontoltan adja tovább az életet egy másik embernek, következésképp ennek Isten szent, szilárd, sérthetetlen parancsai szerint kell történnie, mert senki sincs, aki ne tartozna felismerni és teljesíteni Isten parancsát. Vagyis itt senkinek sem áll szabadságában olyan eszközöket és módszereket igénybe vennie, amelyek megengedettek a növényi és az állati lét szaporítása esetében.

194. Nem, hiszen az emberi életet, mint olyant, ami már kezdetétől a teremtő Isten közreműködését feltételzi, mindenki köteles szentnek tekinteni; aki tehát ebben eltér Isten parancsolataitól, nem csupán Isten méltóságát sérti, nem csupán önmaga és az emberi nem ellen vét, hanem gyengíti tulajdon nemzetének belső életerejét is.

Felelősségre nevelés

195. Roppant nagy jelentősége van itt annak, hogy az új nemzedékeket úgy neveljék, hogy – túl a gondos értelmi és vallási nevelésen, ami természetesen a szülők joga és kötelessége – életük minden dolgában a legnagyobb mértékben tudatában legyenek felelősségüknek, így majd a családalapításban, a gyermekek vállalásában és fölnevelésében is. A gyermekekben nem csupán az isteni Gondviselés iránti állhatatos bizalmat kell elültetni, hanem olyan lelkületet is, amely kész és eltökélt a kötelességek s a nehézségek viselésére, hisz ezek alól kivonnia magát senkinek sem szabad, aki vállalta a nemes és súlyos feladatot, az együttmunkálást Istennel az élet továbbadásában és a gyermeknevelésben. Ebben az alapkérdésben pedig éppen az Egyház magasrendű tanítása és segítsége teheti a legtöbbet, az Egyházé, amelynek már emiatt is el kell ismerjék azt a jogát, hogy szabadon betöltse – kötelességét.

Az élet szolgálata

196. A Teremtés könyvében olvassuk, hogy akiknek Isten előbb emberi természetet adott, azoknak két, egymást kiegészítő kötelességet is rendelt; először ezt: „Szaporodjatok és sokasodjatok!” [44], rögtön utána pedig a másikat: „Töltsétek be a földet és hajtsátok uralmatok alá!” [45]

197. E második parancs egyáltalában nem a földi javak pusztító uralására buzdít, épp ellenkezőleg, a javakat az emberi élet fenntartására rendeli.

198. Ezért nagy a szomorúságunk korunk két, egymásnak is ellentmondó jelensége láttán: az egyik oldalon az anyagi javak hiányát olyan tragikus beállításban és zavarosan festik szemünk elé, mintha már-már nyomorúságos éhhalálra lenne ítélve az emberiség; a másik oldalon viszont a modern tudományos és technikai fejlődés eredményeit, a gazdaságban felhalmozott javakat az ember olyan eszközök megteremtésére fordítja, amelyek végromlásba sodorják és az irtózatos pusztulásba viszik egész fajtáját.

199. Pedig a gondviselő Isten igenis elegendő bőséggel ajándékozta meg az emberiséget ahhoz, hogy ezek segítségével méltó módon vállalhassa a gyermekáldással kapcsolatos kötelességeit is, ám ez vagy csak nehezen, vagy egyáltalán nem valósulhat meg, ha az ember letér a helyes útról, ha megromlik gondolkodása, és a mondott eszközöket szembefordítja az emberi érdekkel, vagyis ezen eszközök társadalmi rendeltetésével, tehát végső soron Isten rendelésével.

4. NEMZETKÖZI EGYÜTTMŰKÖDÉS

Az alapproblémák világméretűvé válása

200. A tudományos és műszaki haladás következtében korunkban az országok közötti kapcsolatok az emberi együttélés minden területén szorosabbak lettek, következésképpen egyre erősebb a nemzetek kölcsönös függése egymástól.

201. Ezért aztán minden valamennyire is jelentős kérdés, amely ma a tudomány, a technika, a gazdaság, a társadalom, vagy a politika és a kultúra területén felmerül, legtöbbször túlmutat az egyes országok lehetőségein, és szükségszerűen több nemzetet érint, sőt olykor mindegyiket.

202. Így az a helyzet, hogy az egyes országok, bármennyire fejlett is az életszínvonaluk és a kultúrájuk, nagy a lélekszámuk, szorgalmasak polgáraik, erős a gazdaságuk, gazdagok anyagi javakban és nagy a területük, – mégsem képesek a többitől függetlenül, önállóan helyes megoldást találni legfontosabb problémáikra. Mivel tehát az államoknak kölcsönösen ki kell egészíteniök, ki kell teljesíteniök egymást, saját érdekeik érvényesítését korlátozza a többiek érdekének figyelembe vétele. A legnagyobb szükségszerűség ma az, ami a nemzeteket arra inti, hogy egyetértésre jussanak és együttműködjenek.

Az egymás iránti bizalmatlanság

203. Erről ugyan minden ember, sőt minden nép egyre jobban meg van győződve, sokan, főként az államok vezetői, mégis képtelenek a fönti kettős feladat megoldására, pedig a nemzetek ezt várnák tőlük. És ez nem abból fakad, hogy az országok nem rendelkeznek a megfelelő tudományos, technikai vagy gazdasági eszközökkel, hanem inkább abból, hogy bizalmatlanok egymás iránt. Az emberek, s hovatovább egész népek is – félnek egymástól. Az egyik ország attól tart, hogy a másik el akarja nyomni, hogy a kedvező alkalomra lesve fondorlatos politikai terveket forral ellene. Ezért minden erejükkel katonai védelmi rendszereket fejlesztenek ki, magyarán fegyverkeznek, és azt állítják, hogy ezt a külső támadás elleni elrettentés érdekében teszik.

204. Ennek csak az az eredménye, hogy a népek az emberi erőforrásokat és a természet kincseit egyaránt mind szélesebb körben az emberi közösség kárára fordítják inkább, mint hasznára, s hovatovább olyan súlyos szorongás lesz úrrá az egyes embereken, de egész népeken is, ami megbénítja vállalkozó szellemüket és munkakedvüket.

Az erkölcsi rend tagadása

205. Úgy tűnik, ennek a jelenségnek az oka az embereket, s különösen az államok felelős tényezőit cselekvésükben vezérlő életfelfogás eltérése. Vannak, akik elég vakmerők azt állítani, hogy az igazságnak és a helyességnek semmiféle objektív törvényszerűsége nem létezik: nincs olyan transzcendens törvény, amely a külső, anyagi dolgok és az ember fölött állana, amely szükségszerű egyetemes érvénnyel vonatkoznék mindenkire, és végül, amely egyformán lenne adott mindenki számára. Ennek az az eredménye, hogy az emberek, mivel nem ismerik el, hogy az igazság törvénye egy és ugyanaz mindenki vonatkozásában, ezért aztán semmiben sem képesek teljes és szilárd egyetértésre jutni.

206. Noha azt a szót, hogy „igazságosság”, meg azt a kifejezést, hogy „az igazságosság követelménye” – mindenki a szájára veszi, sokan mégsem ugyanabban az értelemben, hanem nagyon gyakran homlokegyenest eltérő jelentésekben használják ezeket, Ennélfogva, amikor az államok vezetői az „igazságosságra”, vagy az „igazságosság követelményére” hivatkoznak, akkor nemcsak hogy nem értenek egyet e szavak értelmében, de sokszor és sokféle érvet is kovácsolnak belőlük vészes csatározásokhoz, sőt meggyőzik magukat, hogy jogaik és érdekeik megvédésére más lehetőség nincs is, mint az erőszak, a legnagyobb bajok forrása.

Az erkölcsi rend alapja Isten

207. Ahhoz, hogy a népek vezetői bizalommal legyenek egymás iránt, és ez a szándék mélyebben éljen szívükben, előbb szükségképp el kell fogadniok és be kell tartaniok a helyesség és az igazságosság törvényét.

208. Az erkölcsi rendnek azonban nincs más alapja, csak egyesegyedül Isten. Ha Istent mellőzzük, akkor szükségszerűen semmivé foszlik az erkölcsi rend is. Mert az ember nem csupán test, hanem az észhasználat és a szabadság képességével és tudatával felruházott lélek is. Az ilyennek teremtett lélek pedig mindenképpen megköveteli a vallásban gyökeredző erkölcsi törvényt, hiszen a vallás sokkal inkább képes az individuális létet, az emberi kapcsolatokat, az egyes országokat vagy az egész emberiséget érintő kérdések megoldására, mint bármely más, külső erő és érdekszempont.

209. Szép számmal vannak olyanok is, akik úgy vélik, az ember a tudomány és a technika eme virágkorában Isten mellőzésével, egyedül a saját erejére támaszkodva is képes az emberi civilizáció legmagasabb szintjének megteremtésére. Csak hát valójában sokszor épp a tudományok és a technika fejlődése sodorja olyan világméretű szörnyűségekbe az emberiséget, amelyeket az emberek csak akkor tudnának megszüntetni, ha elismernék Istennek, az ember és a világ Teremtőjének és törvényalkotójának tekintélyét.

210. Úgy tűnik, épp a tudományok szinte korlátlan fejlődése bizonyítja ezt az igazságot: sokakban kialakult az a meggyőződés, hogy a mennyiségi tudományok olyannyira nem képesek átlátni és megfelelően leírni a természet és a természeti változások lényegét, hogy épp csak ezek felületi jelenségeit pásztázzák. Az emberek pedig, amikor elborzadva látják saját szemükkel, hogy a technika eszközei által felszabadított gigászi erők az emberiség értékeinek elpusztítására éppúgy alkalmasak, mint azok szolgálatára, akkor le kell vonniok a következtetést: ahhoz, hogy a tudományos és technikai fejlődés ne az emberiség kiirtásához, hanem segítő erőként a civilizáció emeléséhez vezessen, a lelki és erkölcsi értékeket mindennél előbbrevalóként kell kezelniök.

211. Az is megtörténik, hogy a gazdagabb országokban az emberek, akiket egyre kevésbé tudnak kielégíteni az anyagi javak, elvetik azt a hamis illúziót, hogy a földi életben egyszer s mindenkorra megteremthető a boldogság teljessége. Ezzel párhuzamosan erősödik az emberi személyiség méltóságának, a személyiségi jogok sérthetetlenségének és egyetemességének tudata, és sokan törekednek minden erővel arra, hogy egyenlőségen alapuló, az emberi méltóságnak megfelelőbb kapcsolatba kerüljenek egymással. Korunkban az emberek kezdik észlelni lehetőségeik végességét, kezdik a korábbinál jobban igényelni a lelki értékeket. Mindez mégiscsak biztat valamiféle reménnyel, hogy nem csupán az egyének, hanem egyszer majd a népek is egyetértésre jutnak abban, hogy sokféleképpen és hasznosan együtt kell működniök.

---

V. A társadalmi élet újjászervezése igazságban, igazságosságban, szeretetben

Ideológiák

212. Mivel a tudományos és a technikai haladás a múltban és a jelenben egyaránt az emberi kapcsolatok bővülését vonta és vonja maga után, fontos, hogy ezek a kapcsolatok az egyes országokban és a nemzetek között az emberek egyenlőségének jegyében formálódjanak.

213. Erről sokféle elméletet fogalmaztak meg és terjesztettek írásban is. Közülük jónéhány már semmivé foszlott, mint köd a napfényben, mások mostanára teljesen átalakultak, míg ismét mások egyre kevésbé vonzzák az embereket. Mindez azért van, mert ezek, mint afféle népszerű ideológiák nem a maga teljességében vett emberre vonatkoznak, de még csak nem is az ember igazán lényeges aspektusáról szólnak. Ráadásul nem vetnek számot az emberi természet letagadhatatlan gyöngeségeivel, így a betegséggel vagy a fájdalommal, márpedig nyilvánvaló, hogy ezeket az esendőségeket semmilyen gazdasági vagy társadalmi szisztéma – bármilyen jól van is egyébként kitalálva – nem képes minden tekintetben meggyógyítani. Ezzel szemben a vallásos érzés oly lebírhatatlanul él és vezérel mindenhol a világon az emberek szíve mélyén, hogy azt onnan soha ki nem törli semmiféle erő, soha nem szorítja háttérbe semmiféle ámítás.

214. Teljesen hamis az a korunk egyes ideológiái által terjesztett vélekedés, miszerint a vallásos érzést – amit a természet ültetett az emberbe -valamiféle kitalált, képzeletszülte koholmánynak lehetne gondolni, s ezért az emberi lélekből gyökerestül ki kellene irtani, mint olyasvalamit, ami úgy, ahogy van, ellentmond a modern időknek és az emberi kultúra fejlődésének. Ellenkezőleg, éppen az embernek ez a vallás iránti belső vonzódása a bizonyság arra, hogy az embert Isten teremtette, arra, hogy ilyennek teremtette, arra, hogy az ember megmásíthatatlanul Istenre irányul, ahogy Szent Ágostonnál olvassuk: „Magadra irányulónak teremtettél minket, Uram, és ezért nyugtalan a mi szívünk mindaddig, míg el nem nyugszik Tebenned.” [46]

215. Bármekkora lesz is tehát a technika, a gazdaság fejlődése, a világban nem lehet igazságosság és béke mindaddig, amíg az emberek nem tudatosítják, micsoda hatalmas méltóság rejlik bennük azáltal, hogy Isten teremtményei és az ő gyermekei; igen, Istenről beszélünk, aki az első és legfőbb létoka mindannak, amit teremtett. Az ember, ha Istentől elszakadt, kiszámíthatatlan szörnnyé válik saját maga és mások számára, és ezért az emberi élet valóságos természete mindenképpen megköveteli, hogy a gondolkodás helyesen vessen számot Vele, minden igazság, igazságosság, szeretet forrásával.

216. Mindenki előtt nagyon jól ismert tény, hogy sok országban, közöttük olyanokban, amelyeknek igen régi keresztény kultúrájuk van, számos testvérünk, gyermekeink, mégpedig szívünknek nagyon kedves gyermekeink sok éve annak kitéve a legkegyetlenebb üldözésnek. Ez a helyzet – mivel egyrészt a világ szeme elé tárja az üldözöttek kivételes méltóságát, s másrészt üldözőik válogatott kegyetlenségét – sokakat ösztönöz a kérdés átgondolására, habár az ő számukra ez még nem hoz megoldást.

217. Nincs is még egy ostobaság, ami annyira jellemző lenne korunkra, mint az az elszánás, hogy az ember fölépítse a földi élet szilárd és jó rendjét, de úgy, hogy nem rak alája kellő alapozást, vagyis eltekint Istentől; vagy mint az az elszánás, hogy ember az embert naggyá tegye, de úgy, hogy kiszárítja e nagyság növelő és tápláló forrását, vagyis megtöri, sőt ha lehet, megállítja az emberszív Isten felé törekvő lendületét. A korunkban lejátszódó eseményeknek ez a vonulata is – miközben sokak reményét foszlatta szerte, sokakat borított gyászba – azt bizonyítja éppen, mennyire igazat szól az írás: „Ha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradoznak”. [47]

Az Egyház szociális tanításának mindenkori érvényessége

218. Kétségtelen tény, hogy az Egyház emberi közösségről és társadalomról hirdetett tanítása minden időben érvényes marad.

219. Ennek a tanításnak mindenek előtt az a kiindulópontja, hogy az összes társadalmi intézményrendszer alapja, létoka és végcélja szükségszerű módon az egyén, az egyes ember, aki lényegénél fogva társas lény, és olyan létrendbe tartozik, hogy felülemelkedik a természeten, s uralma alá hajtja azt.

220. Az Egyház papjaival és tudós világi tagjaival együtt, különösen az elmúlt száz évben, azon volt, hogy ebből az elsőrendűen fontos, az emberi méltóság szentségét megerősítő és védelmező alapelvből olyan társadalmi tanítást vezessen le teljes világossággal, amely alkalmas az emberi viszonyok rendezésére, és amely tekintetbe veszi természetesen a történelem és az emberi együttélés körülményeinek változásait és a modern kor fő tendenciáit mint általános szempontokat, – így tehát mindenki számára elfogadható.

221. Ha valaha, ma mindenképpen arra van szükség, hogy ne csak megismerjék és értsék az Egyház tanítását, hanem meg is valósítsák azt olyan módszerekkel, amelyeket a helyi és a történelmi körülmények lehetővé tesznek, vagy megkövetelnek. Ez bizony kemény, de igen magasrendű munka: vállalására nem csak a világban élő testvéreinket és gyermekeinket buzdítjuk, hanem minden jóakaratú ember is.

A társadalmi tanítás terjesztése

222. Mindenek előtt azt hangsúlyozzuk, hogy a katolikus egyház társadalmi tanítása nem választható el az emberről szóló keresztény tanítástól.

223. Igen kívánatosnak tartjuk tehát e tanítás egyre mélyebb megismerését. Elsősorban arra buzdítunk, hogy a katolikus iskolákban az oktatás minden szintjén, de elsősorban a papnevelő szemináriumokban váljék ez kötelező tantárggyá, – persze jól tudjuk, hogy sok ilyen intézményben már eddig is kiváló eredményeket értek el ezen a téren. Azt is szeretnénk továbbá, hogy az egyház szociális tanítása kapjon helyet azokban a tantervekben, amelyek alapján a plébániákon és az egyesületekben készítik fel a híveket a világi apostolkodásra. Kapjon nyilvánosságot ez a tanítás a modern technikai eszközök segítségével a napisajtóban, a folyóiratokban, foglalkozzék vele a tudományos és az ismeretterjesztő könyvkiadás, a rádió és a televízió.

224. Véleményünk szerint a világi hívők odaadó munkája sokat segíthet az egyház társadalmi tanításának mind szélesebb körű népszerűsítésében, ha azt a világi hívők nem csupán maguk sajátítják el, ha nem csupán saját tevékenységüket szabják hozzá, hanem azon is igyekeznek, hogy ennek a tanításnak a jelentőségét mások is belássák.

225. A világi hívők legyenek teljes tudatában, hogy nem lehet a társadalmi tanítás helyességét jobban igazolni, mint azzal, ha bebizonyítják: alkalmas a jelen konkrét nehézségeinek megoldására. így ugyanis feléje fordítják azoknak a figyelmét, akik jelenleg azért fordulnak szembe vele, mert nem ismerik igazán; sőt talán eljön egyszer az idő, amikor ezek az emberek éppen belőle nyernek megvilágosodást.

A szociális tanítás alkalmazása a gyakorlatban

226. Minden szociális tanításra igaz az, hogy nem lehet csak beszélni róla, – a gyakorlatban is alkalmazni kell; és ez elsősorban az Egyház szociális tanítására án, melynek fénye az igazság, célja az igazságosság, fő ereje a szeretet.

227. Ezért alapvető fontosságú dolog, hogy gyermekeink, túl azon, hogy elméletben megismerik ezt a tanítást, aszerint is nevelkedjenek.

228. Ahhoz tehát, hogy a keresztény nevelés teljesnek legyen mondható, ki kell terjednie minden rendű-rangú cselekedetünkre; ezért logikus, hogy a keresztények – ha így nevelkedtek – a gazdasági és a társadalmi életben is az Egyház elveihez igazítsák tevékenységüket.

229. Egy elméletet a gyakorlatba átültetni persze nehéz dolog, de épp ezért tartsuk annál magasabbrendű feladatnak, hogy az Egyház szociális elméletét a gyakorlatban próbáljuk ki. Magasrendű ez a feladat, mivel a következő fontosabb jelenségek állanak szemben vele – s ezek egyben indokolják is, hogy így tegyünk: mert az emberben mélyen él önnön tárgyainak mértéktelen szeretete; mert ma az emberi közösségekben mindenütt burjánzik a materialista szemlélet; és végül, mert nehéz dolog átlátni, mit követel az igazságosság éppen az adott helyzetben.

230. De ha mindez így van, akkor nem elégséges az embereket az Egyház tanítása szerint oktatni, és arra nevelni, hogy a keresztény értékrend szerint vegyenek részt a gazdasági és a társadalmi életben. Meg kell mutatni nekik ezzel párhuzamosan azokat a gyakorlati módszerek is, ahogyan ennek a kötelességüknek eleget tudnak tenni.

231. Úgy látjuk, még ez a nevelés sem kielégítő, ha a nevelő erőfeszítéséhez nem társul a nevelendő erőfeszítése, ha az ismeretanyag átadásához nem társul olyan tevékenység, melyben az ember tapasztalatot szerezhet.

232. Ahogy a szólás tartja: senki nem tanul meg helyesen élni a szabadsággal, csak a szabadság helyes gyakorlása közben. Éppen így csak akkor tanulja meg valaki, hogyan éljen az Egyház tanítása szerint a gazdasági és társadalmi életben, ha tényleg benne él, és az Egyház tanítása szerint él benne.

A világiak társadalmi küldetése

233. A nevelés ilyen formájának elterjesztésében nagy szerepet kell kapniok az apostoli munkára alakult világi közösségeknek, különösképp azoknak, amelyeknek az az alapállása, hogy a jelen feladatait teljes egészükben csak a kereszténység erejével lehet megoldani. Az ilyen közösségek tagjai mindennapi gyakorlatuk során először önmagukat formálhatják alkalmasabbá ezeknek a feladatoknak a betöltésére, majd pedig az ifjúságot is.

234. Nem térünk el utóbbi témánktól, ha most mindenkinek az emlékezetébe idézzük – a gazdagoknak nem kevésbé, mint a szegényeknek -, hogy a keresztény bölcseletnek az élet értelméről szóló hagyományos tanításától semmiképp sem lehet különválasztani a mértékletesség megőrzésére és a nehézségek Isten kegyelmével való elviselésére irányuló akaratot.

235. Ma azonban, fájdalom, sok embert kerít hatalmába az élvezetek mértéktelen hajszolása; úgy látják, az életnek nincs is más célja, mint élvezetekre vágyakozni és az élvezetvágyat kielégíteni: ebből – s ez nem is vitatható – súlyos károk származnak, nem csak lelki, de testi betegségek is. Ennélfogva még ha pusztán az embernek mint biológiai lénynek a sajátosságai szempontjából nézi is valaki a dolgot, szükségképp úgy kell látnia, hogy a bölcs és előrelátó ember mindenben józanul, mértékkel cselekszik, és fékezi ösztöneit. Aki pedig az isteni törvény szerint ítél, az nagyon jól tudja: az Evangélium, a katolikus Egyház és az önmegtartóztatás ránk hagyományozódott gyakorlata egyaránt megkívánja a keresztényektől az élvezetek szigorú korlátozását és az élet nehézségeinek türelmes elviselését. Ezek az erények, túl azon, hogy biztosítják a lélek józan és szilárd uralmát a test fölött, erős támaszt jelentenek számunkra bűneink jóvátételében is, – márpedig a bűntől Jézus Krisztuson és a Szűzanyán kívül senki sem mentes.

Gyakorlati tanácsok

236. Egy társadalmi tanítás elveit rendszerint három fokozatban valósítják meg: az első a valóságnak megfelelő helyzetfelmérés; a második a pontos ítéletalkotás, a tényleges helyzet összevetése az elvekkel; végül a harmadik annak megállapítása, mit lehet és mit kell tenni, hogy a hagyományos elvek most, az adott helyi és időbeli körülményeknek megfelelően váljanak gyakorlattá. E folyamat három lépcsőjét sokan ezzel a három szóval illetik: „felmérés”, „ítéletalkotás”, „cselekvés”.

237. Nagyonis kívánatos, hogy a fiatalok ezeket a tevékenységi fokozatokat ne pusztán csak megtanulják, hanem, amennyire jelenleg lehetséges, be is tartsák; ne gondolják, hogy a tanult alapelvek csak elméletben érvényesek, de a gyakorlatban nem kell azokat követni.

238. Nem ritka eset, hogy az alapelvek gyakorlati megvalósítása során még katolikusok között is – minden őszinte jószándék mellett – nézeteltérések támadnak. Ebben a helyzetben mindenhogyan azon kell lenniök, hogy megőrizzék és ki is mutassák egymás iránti megbecsülésüket és tiszteletüket, hogy a vélemények megismerése után keressék azokat a területeket, ahol együtt tudnak működni, és még így is cselekedni tudjanak a kellő időben, ha a helyzet úgy kívánja. Maximálisan óvakodniok kell attól, hogy erőiket a sok vitában szétforgácsolják, hogy az optimális megoldás kutatása ürügyén még azt is elmulasszák, amit pedig megtehetnének, és amit ennélfogva kötelességük megtenni.

239. A katolikusok munkájuk végzése során a gazdasági és a társadalmi életben nem egyszer találkoznak olyanokkal, akiknek az életfelfogása eltér az övéktől. Akik valóban katolikusnak vallják magukat, azoknak ilyenkor nagy körültekintéssel kell viselkedniök, hogy hűek maradjanak önmagukhoz, és ne vetemedjenek olyan népszerű vélekedések elfogadására, amelyek vallásos hitük és erkölcsi értékrendjük tisztaságát veszélyeztetik. Ugyanakkor méltányosan és jóindulattal mérlegeljék a másik véleményét, de ne mérlegeljék azt a saját érdekük szemszögéből, hanem álljanak készen rá, hogy hittel és egyesült erővel megtegyék mindazt, ami vagy eleve és önmagában jó, vagy jó eredményre vezet. Ha pedig az adott kérdésben az Anyaszentegyháznak van tanítása és rendelkezése, akkor a katolikusoknak természetesen közvetlenül ehhez kell tartaniok magukat. Ugyanis az Egyháznak nem csupán az a joga és kötelessége, hogy a vallási és erkölcsi értékrend alapelvei felett őrködjék, hanem az is, hogy tanító tekintélye alapján ezen elvek gyakorlati megvalósításáról úgyszintén állásfoglalást terjesszen elő.

Tárgyilagosság és elvhűség

240. A neveléssel kapcsolatban elmondott alapelveket a gyakorlatban is meg kell tartani, és ez elsősorban azokra a világi gyermekeinkre vonatkozik, akik a világi élet különböző területein működnek együtt, s akik ilyen világi intézmények létrehozásán fáradoznak.

241. E tiszteletreméltó munkánál nem csak arra van szükség, hogy értsenek a szakmájukhoz, és hogy a kitűzött cél elérésére alkalmas módszereket használjanak, hanem arra is, hogy tevékenységüket az Egyház társadalmi elvei és tanítása alapján végezzék, hogy őszintén bízzanak az Egyház bölcsességében, hogy szavának engedelmeskedjenek igaz gyermekeiként. Gondolják végig alaposan: ha nem tartják meg nagy gonddal ezeket az Egyház által tanított alapelveket, szabályokat, amelyeket most Mi is megerősítünk, akkor esetleg, feledve kötelességüket, akadályozzák mások jogainak érvényesülését, sőt odáig fajulhat a dolog, hogy e tanítás hitelét is aláássák, – mintha bizony az magában véve, elvnek ugyan kitűnő volna, de a való élet szabályozására mégsem lenne benne elég erő.

Egy súlyos veszély

242. Korábban esett már szó arról, hogy korunk embere, miközben szüntelen fürkészi a természet törvényeit, olyan eszközöket talál fel, amelyekkel ezeket az erőket uralma alá hajtja; hatalmas és csodálatraméltó alkotásokat hozott és hoz létre ma is nap mint nap. És mégis: míg arra törekszik, hogy külső javakkal bírjon, és átformálja azokat, az a veszély fenyegeti, hogy megfeledkezik saját magáról, s elsatnyulnak lelki és testi képességei. Erre még boldog emlékezetű elődünk, XI. Pius is figyelmeztetett, keserű bánattal szívében, amikor a Quadragesimo anno kezdetű körlevélben e kérdésről szólva így panaszkodott: „A testi munka, amit az isteni gondviselés még az ősbűn után is a test és a lélek javának szolgálatára rendelt, gyakorta a romlás eszközévé válik, mert a holt anyag megnemesítve kerül ki a gyárból, – s ugyanebben a gyárban az ember silány portékává korcsosul.” [48]

243. Másik elődünk, XII. Pius is joggal mondja: korunk abban különbözik a korábbi korszakoktól, hogy ma a tudomány és a technika hatalmas léptekkel halad előre, miközben az emberi méltóságtudat ugyanolyan hatalmas léptekkel halad – hátra. Mert e kor „legelképesztőbb és legiszonyatosabb műve az, hogy az ember a természet rendjében óriássá lett, a természetfeletti örökkévalóság rendjében meg törpévé változott.” [49]

244. Napjainkban szerte a világon az folyik, amit a hamis istenek imádóiról mond a zsoltár: az emberek munkálkodásuk során sokszor veszik semmibe önmagukat, de önnön alkotásaikat csodálattal szemlélik és istenként tisztelik: „az ő bálványaik csak arany és ezüst, emberi kéznek művei”. [50]

A helyes értékrend elismerése és tisztelete

245. Igy hát szenvedélyesen intjük valamennyi gyermekünket – a Pásztor aggódásával, mely arra hajt Bennünket, hogy minden embernek utána eredjünk: miközben végzik munkájukat, miközben haladnak kitűzött céljaik felé, ne engedjék lanyhulni magukban a felelősségtudatot, ne homályosodjék el bennük az értékek igazi rendje!

246. Az Egyház mindig teljes világossággal azt tanította, azt tanítja ma is, hogy a tudomány, a technika fejlődése, és a fejlődés hatására kibontakozó anyagi jólét a valóságos értékek közé sorolandó, az emberi civilizáció haladásának jeleként értelmezendő. De az Egyház ugyanakkor még azt is tanítja, hogy ezeket az értékeket valóságos lényegüknek megfelelően kell kezelni, vagyis természetesen eszközjellegű értékekként, amelyeket az ember végső céljának könnyebb elérésére használ, tehát arra, hogy könnyebben legyen képes tökéletesíteni önmagát úgy a természetes, mint a természetfeletti létrendben.

247. Nos hát ez az, amiért sokszor szeretnénk gyermekeink fülébe kiáltani az isteni Mester figyelmeztetését: „Mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja? Mit is adhatna az ember cserébe a lelkéért?” [51]

A vasár- és ünnepnapokról

248. Ehhez a figyelmeztetéshez szorosan hozzátartozik a pihenésre rendelt ünnepnapok kérdése.

249. Az emberi méltóság védelmében, amellyel az ember azért van felruházva, mert Isten teremtménye, mert Isten saját képmását, a lelket teremtette belé – tehát az emberi méltóság védelmében az Egyház mindig azt tanította, hogy mindenkinek rendesen meg kell tartania a harmadik parancsolatot: „Emlékezzél meg róla, hogy a szombatnapot megszenteljed.” [52] Mert Istennek van joga és hatalma megparancsolni, hogy az ember a hetedik napot az örökkévaló Istenség tiszteletére fordítsa – bizony méltó és igazságos! -; arra fordítsa, hogy lelkét az égi javak felé irányítsa, eltávoztatván a hétköznapok gondjait; arra fordítsa, hogy megvizsgálja lelkiismeretének rejtett zugait, tisztába jöjjön vele, sértetlen maradt-e életfontosságú kapcsolata Istennel.

250. Egyben azonban emberi jog, szükségszerűség is a munka időnkénti szüneteltetése – nem csak azért, hogy az ember visszanyerje testi erejét a mindennapi fárasztó igénybevétel után, és hogy attól elvonja gondolatait valamilyen emberhez méltó kikapcsolódásban, hanem azért is, hogy családja összetartozását erősítse: ez a család minden tagjától megkívánja az életközösség, a harmonikus együttélés ápolását.

251. A vallás erkölcsi parancsa és az egészség védelme egyaránt megköveteli tehát a pihenőnapok meghatározott időnkénti beiktatását. A katolikus Egyház már évszázadokkal ezelőtt úgy rendelkezett, hogy a keresztények ezt a pihenőnapot vasárnap tartsák, és ugyanezen a napon járuljanak szentáldozáshoz is, ami elevenen tartja isteni Megváltónk emlékezetét, és egyúttal lelki táplálékban részesíti az embert.

252. Ám fájó szívvel látjuk, nem is győzzük kárhoztatni, hogy sok ember – bár talán nem rossz szándékkal teszi – egyre gyakrabban szegi meg ezt a törvényt. Ebből pedig logikusan következik, hogy a munkások, legkedvesebbjeink, lelki üdvük és testi egészségük szempontjából egyformán károsodást szenvednek.

253. Így hát a lélek és a test szükségleteit szem előtt tartva mintegy Isten szavával intünk minden embert, akár vezető, akár munkáltató, akár munkás: tartsa meg az örökkévaló Isten és a katolikus Egyház rendelését, lelke mélyén arra gondoljon, hogy ebben is számadással tartozik Isten és az emberek előtt.

A keresztények szolgálata a világban

254. Ám nehogy valaki mindabból, amit itt csak röviden vázoltunk, arra a következtetésre jusson, hogy a hívők, s elsősorban a világiak helyesen járnának el, ha ebben az átmeneti evilági életben elhanyagolnák sajátos keresztényi kötelességeiket. Inkább arra buzdítjuk őket, végezzék és teljesítsék azt napról napra szenvedélyesebb lelkesedéssel.

255. Mert Jézus Krisztus, amikor főpapi imájában az Egyház egységéért fohászkodott, pontosan ezt kérte Atyjától tanítványainak: „Nem azt kérem tőled, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól.” [53] Ne támadjon hát senkinek az a hamis elképzelése, hogy ez a két dolog, a lelki tökéletesedés meg az evilágban való munkálkodás ellentétben áll egymással, hiszen éppen hogy kiegészítik egymást. Mintha bizony az embernek szükségképp ki kellene vonnia magát a földi élet teendői alól ahhoz, hogy a keresztényi tököletesedés felé haladhasson, vagy fordítva, mintha bizony semmilyen körülmények között sem vonhatná ki magát az evilág ügyes-bajos dolgaiból úgy, hogy ezzel ne veszélyeztesse emberi és keresztényi méltóságát.

256. Mert teljességgel megfelel a gondviselő Isten szándékának, hogy az emberek a mindennapi munkavégzéssel tartsák fenn és tökéletesítsék magukat, – és csakugyan, szinte mindenki ilyen, az evilági léthez kapcsolódó munkát végez. Ezzel éppen párhuzamosan az Egyházra viszont az a kemény feladat vár, hogy e modern élet sajátos szempontjait összhangba hozza az emberség és az Evangélium követelményeivel. Maga a kor szólítja az Egyházat erre a szerepre, sőt mondhatni szenvedélyesen arra áhítozik, hogy az Egyház ezeket a magasrendű célokat kövesse, meg arra, hogy ha már elérte, legyen ereje meg is őrizni azokat önmaga veszélyeztetése nélkül. Az Egyház, mint már mondottuk, elsősorban a világiak segítő közreműködését kéri ehhez, a világiakét, akiknek tehát úgy kell tenniök világi dolgukat, hogy másokért dolgozva, lelkükben Jézus Krisztus által Istenhez kapcsolódva Isten nagyobb dicsőségére tegyék mindezt, ahogy Szent Pál apostol mondja: „Tehát akár esztek, akár isztok vagy bármi mást tesztek, tegyetek mindent Isten dicsőségére” [54]; vagy másutt: „Akár mondtok, akár tesztek valamit, tegyetek mindent Urunk, Jézus nevében, így adjatok hálát általa Istennek, az Atyának.” [55]

257. Mert valahányszor az evilággal kapcsolatos emberi cselekedetek, emberi intézmények egyben a lélek jobbá válásához, az ember örök boldogságához is hozzájárulnak, mindannyiszor hathatósabbnak kell tekintenünk őket annak a közvetlen célnak az elérésében is, amikre eredetileg, lényegük szerint irányultak. Minden időre érvényes tehát isteni Mesterünk gyönyörű mondata: _',Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, és ezek mind hozzáadatnak nektek.” [56] Hiszen aki „az Úr világossága” [57] lett, aki „a világosság fiaként” [58] jár a világban, az biztosabb ítélőképességgel tudja azt is, hogyan kell az igazságosság törvénye szerint cselekednie az emberi tevékenységek sokféleségében; tudja még akkor is, ha komplikált és nagy nehézségekbe ütközik a sok embert rabul ejtő rosszul értelmezett „szeretetek”, a helytelenül értett önszeretet, a rosszul felfogott hazaszeretet – nacionalizmus -, vagy a káros fajszeretet – rasszizmus – következtében. Akit viszont a keresztény szeretet vezet, az képtelen rá, hogy ne szeresse – a másikat; mások baját és örömét sajátjának tekinti, és bármiben jár, munkája hathatós, készséges és emberséggel teli, a másik hasznára tekintő, mert „a szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.” [59]

258. Nem szeretnénk levelünket úgy befejezni, hogy ne emlékeztessünk benneteket, Tisztelendő Testvérek, a katolikus Egyháznak arra a lényeges és mindenkor igaz alaptételére, mely azt tanítja, hogy mindnyájan Krisztus misztikus Testének – vagyis az Egyháznak – élő tagjai vagyunk: „A test ugyan egy, de sok tagja van, a testnek ez a sok tagja azonban mégis egy test. így Krisztus is.” [60]

259. Nagy lelkesedéssel buzdítjuk ezért minden gyermekünket szerte a világban, papokat is, világiakat is: legyenek teljes tudatában, micsoda nemességet és méltóságot meríthetnek abból, hogy Jézus Krisztushoz kapcsolódnak, ahogyan szőlővesszők a szőlőtőhöz, amint írva van: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők” [61], – meg abból, hogy részt vehetnek Jézus Krisztus isteni életében. így lehetséges, hogy a keresztény, ha szívében és elméjében a szentséges Megváltóhoz kapcsolódik akkor is, amikor a világ dolgaiban jár, munkájával valamiképpen magának Jézus Krisztusnak a munkáját folytatja tovább, s e munka Tőle nyeri el értelmét és üdvszerző hatását: „Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz” [62]. Mert az ilyen munka úgy fölmagasztosul és megnemesedik, hogy elvezeti munkását lelke tökéletesedésére, sőt ereje van olyan hathatós, hogy a krisztusi megváltás gyümölcseiben másokat is részeltessen, és szétárassza azokat mindenfelé a világban. így válik valóra, hogy a krisztusi tanítás, mint a bibliai kovász, átjárja az egész társadalmat, melyben élünk és dolgozunk. [63]

260. Ez a mi világunk, ne tagadjuk, súlyos nagy tévedések terhe alatt nyög, zavaros szenvedélyek viharai tépázzák. És mégis: ez az a világ, amelyben az Egyház munkásai előtt az apostoli térítő munka tág tere nyílik, s ez nagy reménységgel tölti el szívünket.

261. Tisztelendő Testvéreim, drága gyermekeim! Leó pápa csodálatos körlevelétől indultunk el, majd a saját korunkkal összefüggő sokféle nehéz kérdést elemeztük Veletek együtt, és levonva azokból a következtetéseket, előadtuk tanításunkat. Minden erőnkkel arra buzdítunk hát benneteket, ne csak elmélkedjetek erről, méghozzá komolyan, hanem azon is fáradozzatok – ki-ki a maga területén -, hogy mindez valósággá váljék! Mert az nem lehet, hogy Krisztus királysága – amely „az igazság és az élet országa, a szentség és a kegyelem országa, az igazságosság, a szeretet és a béke országa” – meg ne szilárduljon ezen a földön, ha ti mind erős szívvel kiálltok; hanem inkább nagyon is hozzá fog járulni ehhez a ti munkátok, és ebből az országból térünk majd meg abba az égi boldogságba, amire Isten teremtett minket, amiért esdeklünk hő imáinkban!

262. Mert amiről szóltunk, a katolikus és apostoli Anyaszentegyháznak, a népek Anyjának és Tanítójának tanítása, melynek fénye világít, tüzet gyújt, lángra lobbant, melynek intő szava átitatva égi bölcsességgel, érvényes minden időkre, melynek ereje az emberek növekvő szükségleteire, az evilági élet gondjaira és félelmei ellen oly hatásos és alkalmas gyógyírt kínál. Csodálatosan csengenek egybe ezzel a gondolattal a zsoltár ősi szavai, melyek nem szűnnek erősíteni és fölfelé irányítani lelkünket: „Hadd hallom, mit hirdet az Úr, a mi Istenünk! Valóban, ő a békét hirdeti. Békét népének és minden szentjének, mindenkinek, aki szívből megtér hozzá. Igen, közel az üdvösség azokhoz, akik őt félik, s dicsőség lakik majd földjükön. Az igazság és a hűség találkoznak, az igazságosság és a béke csókot vált. A földből kisarjad a hűség, az égből igazságosság tekint le. Igen, az Úr kiárasztja áldását és földünk meghozza termését. Igazságosság jár előtte és béke a lába nyomában.” [64]

263. Ezzel az imával zárjuk levelünket, Tisztelendő Testvérek. íme ezek azok a gondok, amelyek a Világegyházzal kapcsolatban már hosszú ideje foglalkoztatnak Bennünket. Azért imádkozunk, hogy az emberiség isteni újjáteremtője, „aki Istentől bölcsességünkké, megigazulásunkká, megszentelődésünkké és megváltásunkká lett” [65], mindenekben, mindenek felett, minden időben uralkodjék és győzedelmeskedjék dicsőségben; azért imádkozunk, hogy a társadalom igazságos rendjének megteremtésével végre minden nép jólétben, boldogságban, békében éljen.

264. E kívánatos világrend előhírnökeként és atyai jóakaratunk zálogaként nagy szeretettel adjuk Rátok, Tisztelendő Testvérek, valamennyi gondotokra bízott keresztényre, s különösen azokra, akik hívő jószándékkal fogadják mostani felhívásunkat, apostoli áldásunkat az Úrban.

Kelt Rómában Szent Péternél, 1961. május 15-én, pápaságunk harmadik esztendejében.

XIII. János