Témánk megvilágítására szolgáló módszerünk szerint elsődlegesen Lukács kétkötetes művét tekintjük, vagyis az Evangélium és az Apostolok cselekedetei összefüggésében tárgyaljuk a kérdéses perikopát. Másrészt nem kerülhetjük el, hogy a jeruzsálemi ősegyház tagjai által jól ismert ószövetségi történetekben fellelhető párhuzamokra is rámutassunk; kifejezetten Mózes 1. és 5. könyvéből valamint Józsue könyvéből hozunk párhuzamokat.

Az anyagi javak megosztásának formái az ősegyházban

Az anyagi javak konkrét megosztása tanúsítja, hogy a hívek gyülekezete az isteni kegyelem szerint él. Az Apostolok cselekedetei erről kétféle gyakorlatot örökít meg:

• az egyéni javakat közös használatba adják (2,44; 4,32b: koi,noj);
• a javak eladása által annak bevételét szétosztják (2,45: pipra,skein, diameri,zein; 4,34-35: pwlein( diadi,donai)

Az anyagi javak közösségi használatba adása mindenki számára meghagyja javainak birtoklását, de a hívő önmagát a javak gondos kezelőjének tekinti. Ahelyett, hogy kizárólagos jogot tartana fenn magának, hogy javait élvezze, ingyenesen hittestvérei rendelkezésére bocsátja azokat. Ezáltal is tanúságot tesz arról, hogy Isten népében működik a kegyelem és üdvösség. Jegyezzük meg, hogy ez a gyakorlat kapcsolatban áll az apostolok tanúságtételével, melyet az Úr Jézus feltámadása kapcsán tettek: Az Úr hatalmának, erejének (3,12; 4,7: duna,mij) lettek ők gondnokai, intézői. Olyan kegyelemben részesültek, amit Jézus birtokolt (vö. Lk 2,40), s ezután ők gazdálkodnak e lelki hatalommal.

A másik gyakorlat a javak eladásán alapult, amely a bevétel szétosztására irányult. A nélkülözést (4,34) és szűkölködést (2,45) tapasztalva bizonyos javak pénzzé tétele és az apostolok lábai elé helyezése lehetővé tette, hogy aktuális szükségleteket fedezzenek belőle (pl. 6,1 szerint az özvegyekről gondoskodtak). Ez esetben a tulajdonos lemond a tulajdonáról, ugyanakkor elkerüli az osztozás körüli vesződséget és kényelmetlenséget…

Nem szükséges, hogy csak e két gyakorlatra összpontosítsunk, hiszen a közösségben munkálkodó kegyelem más módon is megnyilvánulhat. Néhány példa: Búcsúbeszédében, Pál saját gyakorlatát idézi fel, miszerint saját kezével dolgozott azért, hogy a szükséget szenvedőkről (20,34-35: gyöngékről) gondoskodhasson. A Joppében élő tanítványok egyike, Tabíta, varróműhelyt vezetett (vö. 9,36-39). A bíborárus asszony, Lídia eltökélt vendéglátásáról lett ismert (vö. 16,15). A Szentlélek számtalan módot talál, hogy Isten jótéteményei megnyilvánuljanak a hívek életében. Itt azonban Lukács a jeruzsálemi ősegyház példáira szorítkozik.

Mindenesetre, a továbbiakban az ősegyház kapcsán megfigyelhetjük azt, hogy a javakbeli osztozás illetve azok pénzzé tétele – feltéve, hogy azokat a Szentlélek ihletésére valósítják meg – prófétai és missziós jelek. Hogyan lehetne ui. Isten kegyelmét meghirdetni annak, aki éhezik, ha nem úgy, hogy enni adunk neki? Magától értetődő, hogy a javak megosztása elsődlegesen nem aszketikus cselekedet, hanem hiteles profetikus távlatot nyit meg: tapasztalhatóan mutatja fel, hogy a végső idők elérkeztek, az Úr kegyelmének és bocsánatának korszaka. A Szentlélek különféle adományainak megfelelően mindenki különböző módon, maga tanúskodik az isteni kegyelem örömhíréről. A megtérés szükségessége sürgető, de annak útjai, megvalósulási formái különbözők. És amikor az ingyenesség konkrét formát ölt, de nem csak néhány egyéni kezdeményezésben, hanem Jeruzsálem sokaságában, akkor kézzelfogható lesz, hogy Isten hatalma tettekben valósul meg, és hogy a Lélek kiáradt Izrael népére.

Az anyagi javak megosztásának jelszerűsége

Az ApCsel-ben leírtakból az anyagi javak megosztásáról vajmi keveset értünk meg, ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy azok a Szentlélek gyümölcseként létrejött közösségben gyökereznek. A szerző erről sokféle módon így emlékezik meg: „egy szív, egy lélek” (4,32), a nyugati szövegtanú kiegészíti: „nem volt szakadás közöttük”; „ugyanazzal a szívvel” (2,46; 5,12); „együtt” (2,44-47) gondolkodtak, léteztek. Mindezek kifejezésre juttatják, hogy mint egymásra épülő kövek, a hívek egyazon épület részeinek tudják magukat: az Úr hív meg személy szerint mindenkit, Ő tesz eggyé, és Ő építi fel az egyház közösségét (vö. 4,11-12). Népe körében Isten megújított jelenléte lehetővé teszi a hívek számára, hogy az atyáknak tett ígéret örököseivé váljanak, s így, a már a Deuteronomiumban már megígért messiási áldásból részesüljenek: „Nem lesz köztetek szükséget szenvedő, mert az Úr bizonnyal megáld titeket…, feltéve, hogy hűségesen hallgatsz az Ő szavára” (MTörv 15,4-5). E szakasz héber szövege parancsként, elvárásként értelmezendő („ne legyen köztetek szükséget szenvedő!”), míg annak görög nyelvű, Septuaginta szerinti fordítása ígéretként értelmezi: „Nem lesz köztetek szükséget szenvedő, mert az Úr, a te Istened áldásában részesít, amennyiben hallgattok az Úr, a ti Istenetek szavára”. [1]

A palesztinai zsidóságban ezt az ígéretet eszkatológikus reményként értelmezték: a Tórához való hűség, amit a Messiásnak kellene elhoznia, meg kell szüntesse a nyomort és szükséget. A hívek közössége által megélt anyagi javakban való osztozás annak az ígéretnek teljesedése, amit a Második Törvénykönyv tartalmaz. A közöttük megvalósuló vagyonközösségről elmondhatjuk tehát, hogy szorosan kötődik a messiási idők áldásához és a Lélek kiáradásához.

Miközben Lukács palesztinai hagyományok összegyűjtése során a jeruzsálemi ősegyház életét összefoglalja, bizonyára tudatában van annak is, hogy e megélt szeretetközösség, a koinónia visszhangra talál olvasóiban, akik hellén műveltségük szerint ismerték a barátság legfőbb ismertetőjét. A korabeli görög filozófia barátoknak azokat tartotta, akiknek egy a szíve-lelke, s ez a gyakorlatban arra készteti őket, hogy mindenüket megosszák egymással. [2]

Lukács mindezek ellenére tudatában van annak a szakadéknak, amely elválasztja a filozófusok által ideálisnak leírtakat attól a ténytől, amit az Úr megadott az ő népe számára: az emberi vágyak sötétben tapogatózása helyett Isten áldása, amely Izrael történetében testet öltött a Szentlélek hatalma által.

A koinónia lényegét Lukács itt abban láttatja, hogy az Úr áldása konkrét, tapasztalható formát öltött Isten népe életében. Az összegyűltek sokasága, azáltal, hogy megosztotta javait, életre váltotta a Törvényt, s ez nyilvánvaló jele, hogy elérkezett az utolsó idők korszaka (vö. Jer 31,33; Ez 36,27). Lukács evangéliumában Zakeus rendkívüli tette, miszerint szétosztja vagyonának nagy részét, a jelenlévőkből ugyanezt a következtetést váltotta ki: „Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megcsaltam, négyannyit adok helyette (…) És akik mindezt hallották, hittek abban, hogy hamarosan megtapasztalják Isten országát.” (Lk 19,8-11).

A következőkben pedig felfedezhetjük, hogy ez az isteni áldás, paradox módon ítéletnek is tekinthető, hiszen abban Jézus a názáreti zsinagógában bejelentette a kegyelem korszakának elérkeztét, amely által feltárult a szívek megosztottsága (Lk 4,16-30).

Ananiás és Szafira esete

A szövegkörnyezet

A ciprusi levita, Barnabás – az ApCsel tanúsága szerint – az első olyan személy, aki nem tartozik a Jézus által kiválasztott apostolok közé. Közel áll hozzájuk és bizalmukat élvezi. Lukács még azt is megjegyzi róla, hogy a „vigasztalás fia” nevet kapja tőlük. Később azt is olvassuk róla, hogy ő az, aki garanciát vállal Saul igaz voltáért (vö. 9,27). Több alkalommal Antiokhiába küldik, ahol megerősíti, bátorítja a híveket (pl. 11,22), és nem késlekedik, hogy Saul-Pált együttműködésre hívja (vö. 11,25). Antiokhiában történt, hogy a Szentlélek arra választja ki, hogy megnyissa a misszió művét (vö. 13,2). Likóniában egy eszelős lány Zeusz földreszállásának képzeli Barnabást, akit Hermész kísér (valójában Pál). Az ApCsel nem örökítette meg egyetlen szavát sem, de beszámol arról, hogy földjét eladta és árát az apostolokra bízta, ezáltal megvalósította Jézus buzdítását, ellentétben az ún. gazdag ifjúval, aki képtelen volt ezt megtenni (vö. Lk 18,22). Így vált az utolsó idők kegyelme szerinti hívő ember példájává, és Izrael vigaszának befogadójává, miként annak idején az agg Simeon (vö. Lk 2,25). Teljesen Isten kegyelmére hagyatkozva (vö. 14,26; 15,40) elnyerte a megkülönböztetés adományát, amivel képes volt elismerni = ezt a szót itt nem egészen értem) az antiokhiai hívek által megélt kegyelmet (11,23). Később, amikor Pál elutasítja, hogy Márkot ismét magával vigye, Barnabás kiáll Márkért olyannyira, hogy maga mellé veszi társként, vállalva ezzel azt is, hogy különválik Páltól (vö. 15,36-39).

Az isteni kegyelem gazdagsága és termékenysége Barnabás személyében még inkább kiemelkedik, ha Ananiás és Szafira tragikus végzetét ismerjük. Erről Lukács drámai megfogalmazást közöl, talán éppen Barnabás életének ellenpontjaként.

A történet lehetséges magyarázatai

E bibliai szakaszt magyarázva egyes egyházatyák olyan következtetéseket vonnak le, amelyek a dogmatika rendjébe tartoznak. Ilyen például a Szentlélek személyes mivoltával kapcsolatban az, hogy Neki nem szabad hazudni; de kapcsolatba hozzák a szakaszt Péter tekintélyével is, akinek valódi ítélkezési joga van. Mások inkább az erkölcsi tanítás alátámasztására idézik fel a történetet, akár a hazugság, akár a fösvénység, akár az első keresztények szegénységet vállaló élete kapcsán. [3]

Korunk szentírás-magyarázói azonban e megdöbbentő epizód értelmét inkább az őskeresztény közösség aggodalmaival összefüggésben vagy bizonyos ószövetségi történetekkel összefüggésben keresik. [4]

Ákán személye inspirálta tipológia?

Ananiás és Szafira történetéről szóló elbeszélés irodalmi műfaját vizsgálva jó néhány kutató tipologikus értelmezést javasol, s egyúttal rámutat a Józs 7,16-26 szakasszal való kapcsolatra, amely Ákán bűnét írja le. Ez a harcos megszegte a szövetséget, amikor Izrael népe Jerikót elfoglalva belépett az Ígéret földjére. Mivel megkívánta és elsajátította a honfoglaláskor talált díszes köpenyt, ezüstpénzt és aranyat, családjával együtt kivégezték. Ez az arkhetípus úgy tűnik erősen jelen van a biblikus emlékezetben (vö. Zak 14,14). Pál maga is nyíltan idézi a milétosziaktól való búcsúzásakor: „Nem kívántam el senki ezüstjét, aranyát vagy ruháját” (20,33), ily módon is megerősíti azt az ingyenességet, ami az isteni kegyelem tanúságtevőjének viselkedését kell jellemezze. [5]

Az Ígéret földjének kapujában, Jerikónál Isten harc nélkül adta Izrael népe birtokába a földet, hogy nyilvánvalóbb legyen annak ajándék jellege. És akkor történt, hogy Ákán megszegi az Isten által adott szövetségi záradékot azáltal, hogy a hadizsákmány Istennek fenntartott részét eltulajdonította. Józsue ugyanis Isteni parancsra anatémát hirdetett, miszerint az ellenség minden javát el kell pusztítani, hogy a nép ezáltal is megtanulja az ingyenességet: aki képes lemondani a birtoklásról ma, az tudja csak befogadni a sokkal többet holnap. Ugyanez történt annak idején a manna esetében: aznapi szabadott begyűjteni, s tilos volt félretenni a másnapra valót (vö. Kiv 16,4). Megdézsmálva a zsákmányt, Ákán végül is meglopja az Urat, megszegi parancsát, magával ragadva egész Izraelt a szövetség megtörésére. Nem csodálkozhatunk, hogy az első ütközetben az izraeliták súlyos vereséget szenvednek és halottaikat temetik (Józs 7,5).

Amikor Ákánt és családját Ákor völgyébe vezetik, ahol végrehajtják megkövezésüket, Józsue felkiált: „Mivel romlásunkra lettél, legyen romlásodra az Úr ezen a napon!” (Józs 7,25). Lukács elbeszélésében úgy tűnik, Péter ugyanezt az ítéletvégrehajtó szerepet tölti be.

Ahogy Ákán annak idején, úgy Ananiás és Szafira a tolvaj és hazug szerepét töltik be a messiási időben, amikor az Úr nagylelkűségét kellene felismerni. Miután saját elhatározásuk alapján tulajdonuk egy részét eladták, azt színlelik, hogy a bevétel egészét átadták a keresztény közösségnek, ám valójában a bevétel egy részét félretették és megtartották maguknak. Valójában nem volt kötelességük mindent átadni; elegendő lett volna megmondani őszintén, hogy mennyit ajánlanak fel a közösség céljaira. Ezzel szemben hazudtak a közösségnek, s így magának a Szentléleknek (5,3); hazudtak az apostoloknak, s végső soron magának Istennek (5,4). Zsákmányul estek a sátánnak, aki az embert Isten kísértésére indítja (5,9). [6]

Hazugságuk által kikerülnek a szeretet- és hitközösségből, elhatárolódnak az apostoloktól, kizárják magukat az ígéretekből.

A dráma két felvonásban játszódik. Az elsőben Ananiás Péter apostol előtt találja magát, aki leleplezi a bűnt, a második az egész egyház (5,11: evkklh,sia) előtt játszódik, hogy a nyilvános bűnt sújtó büntetés felelősségét az egész közösség hordozza.

Etiológiai elbeszélés?

A kommentátorok a leírt esemény történelmi alapjait keresték. Egyesek szerint – hivatkozva az 1Tesz 4,13-17 és 1Kor 11,29-30 szakaszokra – a jeruzsálemi ősegyházban történt elhalálozások okát a botrányokban kell keresnünk, amit pedig az váltott ki, hogy egyesek – köztük maga Pál apostol is – kezdetben azt gondolták, hogy a parúzia egészen közel van. Így Ananiás és Szafira legendája magyarázatot nyújtana arra, hogy a halál oka a bűn.

Mások az ApCselben olvasható történetet a Qumránban ránk maradt szövegekhez kapcsolják, s Ananiás bűnét abban látják, hogy a teljes értékű és tekintélyű tanítvány látszatát keltette, míg valójában nem több mint újonc a közösségben. [7]

Újabban azt a belső dinamizmust is szívesen kutatják, hogy mi alapozza meg és jogosítja fel a keresztény közösséget, hogy egyes tagjait kizárjon maga közül, ahogy erről az 1Kor 5,13 és a Mt 18,15-17 beszámol. A hívek közössége olyan bűnökkel szembesült, melyek bomlasztják a koinoniát. Fölismerték, hogy saját jogon nem zárhatnak ki megkeresztelt társukat az üdvösséget hordozó közösségből: a büntetés egyedül Istentől jöhet. Érdemes megfigyelni, hogy elbeszélésünkben sem Péter, hanem maga Isten az, aki a halál bekövetkeztével kizárja a bűnöst az üdvösséget hordozó közösségből. Ily módon nem a közösség ítéli halálra a bűnöst, hanem feltárja a közösséget megtépázó bűn mibenlétét, megállapítja azt a távolságot, amit a bűnös hozott létre önmaga és közössége között, s végül bejelenti Isten ítéletét. [8]

A közösség eredeti bűne?

A kérdéses szakasz midrás jellegű teológiai reflexiót tükröz az „eredeti bűn” létéről, amely minden emberi közösségben fellelhető: az első emberpár bűne (Ter 3), az Isten fiai és az emberek lányainak egyesülése a történelem kezdetén (Ter 6,1-4), az Aranyborjú esete a szövetségkötés megünneplését követően (Kiv 32), Ákán bűne az Ígéret földjére lépést követően (Józs 7), Dávid bűne királlyá emelése után (2Sám 11). Lám, egy teológiai sorozat előtt találjuk magunkat, amely mindegyike a bűn megjelenését írja le. Bizony, a hívek emberi közössége sem alkot kivételt: a szövetséghez való hűtlenség bűne azonban a kegyelem túláradását is eredményezheti. A zsidó hagyományon alapulva a hívő közösség azt is tudja, hogy a bűnös halála kiengesztelést nyújt élete bűneiért, mert megadja magát Istennek. Az ApCsel-nek ez a szakasza mégsem az isteni irgalmasságról szól, hanem annak a bűnnek súlyát húzza alá, amely megmérgezi a hívek közösségét és a halál felé menetel.

Az Izraelnek felkínált szövetség mindig élet-halál kérdése. Nemhiába szólt az Úr Mózes által az atyákhoz ily módon: „Tanúul hívom ma az eget és a földet, hogy elétek tártam az életet és a halált, az áldást és az átkot! Válaszd az életet, hogy élj!” (MTörv 30,19) Az élet felismerhetővé vált a béna meggyógyításakor (megtörtént, 4,21), majd a halál, mint ellentétes esemény szintén megtörtént (5,7). A halálnak ez a veszélyeztető szerepe megütközteti a mai olvasót. Érzelmi zsarolásnak tűnik, amivel Isten – vagy a bibliai szerzők – félelemben akarnak tartani. De a korabeli olvasó számára, az elbeszélés stílusa alapján világos lehetett, hogy nem puszta megfélemlítés a cél, hanem hogy komolyan vegyük Isten Szavát (vö. 5,5.11), ha élni akarunk. [9]

Úgy tűnik, hogy a jeruzsálemi ősegyház életének idillikus leírása (4,32-37) a bűnbeesés előtti Éden-kertet tükrözi. Érdemes felfigyelni arra, hogy mindkét elbeszélésben szerepel egy emberpár, férfi és nő, akiket Isten a maga képmására teremtett. Párhuzam mutatkozik abban is, ahogy az ősszülők a teremtés nagyszerűségének örvendhettek, úgy az ősegyházban levő emberpár szabadon is rendelkezhet anyagi javaikról. A zsidó hagyomány szerint a kígyó képében megbújó sátán hazugsággal téveszti meg az asszonyt, az ApCsel szerint a sátán vezeti Ananiást a hazugságba. Továbbá mindkét történetben hangsúlyos, ahogy a férfi és a nő összejátszik a bűnben. És mindkét estben a bukás következménye a közösség megszakadása, vagyis a törvényszegőket kiűzik az Éden-kertből illetve a közösségből. Ananiás és Szafira történetét tehát a születő egyház számára való figyelmeztetésként is olvashatjuk, miszerint az eredeti bűn és annak hatása jelen van. Ha a férfi és nő, akik életadásra hívatottak, a halál eszközeivé válnak a közösségben, ki kell őket taszítani, miként a Deuteronomium visszhangozza: „Irtsd ki a gonoszt magad közül!” (MTörv 13,6; 17,7.12; 19,19; 21,21; 22,24).

Összefoglaló következtetés

Kísértést jelent számunkra, hogy az elbeszélést szó szerint értsük és visszautasítsuk, mert ellentétes az evangéliumi szelídséggel vagy valószínűtlen jellege miatt a mítoszok körébe utaljuk. Mindkét módszer alábecsülné e történet jelentőségét. Ha e ránk maradt egyedüli hagyományanyag alapján nem is vagyunk képesek történeti alapját körülhatárolni, mégis lehetőségünk van annak az üzenetnek befogadására, amit a szerző át akart adni. Az üzenetnek egyértelmű történelmi alapja pedig abban áll, hogy a közösség elleni bűn nagyon hamar megjelent a jeruzsálemi egyház életében, mégpedig a pénz kérdése és a javak elosztása körül. [10]

Péter azonnal felfedte és aláhúzta ennek súlyosságát, miként Pál a korintusi vérfertőzés esetében tette (vö. 1Kor 5,5). A valósággal szembesülve a hívek közössége „félelemmel eltelve” (Lk 5,26) ismerte el, hogy Jézusnak hatalma van a bűnök felett (Lk 5,21-24). A közösség ily módon felfedezte, hogy jogszerűen jár el, amikor a nyilvános bűnöst eltávolítja maga közül és Isten ítéletét meghirdeti, miként annak is megvan a maga feltétele és folyamata, hogy valaki az újszövetség népébe is az Úrtól nyert keresztség által belépjen.

Végül érdemes fölfedezni, hogy e kegyelmi eseményeket követően – ti. a halál sincs kívül Isten üdvösséget munkáló tervén! – Lukács első alkalommal itt használja a jeruzsálemi hívek gyülekezetére az egyház (evkklh,sia) szót. [11]

Az egyház tehát az élet-halál megkülönböztetésének helye; Krisztus körül formálódó közösség, melynek tagjai az életet választották.