DE IUSTITIA IN MUNDO

I. Bevezetés

1. A világ minden tájáról összegyűlvén, közösségben minden keresztény emberrel, egységben az emberiség egész családjával, Isten mindent megújító Szentlelke felé tárt szívvel tettük fel magunknak a kérdést: Mi a küldetése Isten népének az igazságosság előmozdításában a világon?

2. Vizsgálva az idők jeleit, és arra törekedve, hogy átlássuk a világtörténelem folyamatának értelmét, s egyúttal részt kérjünk mindazok törekvéseiből és problémáiból, akik emberibb világot kívánnak építeni, meg akarjuk hallani Isten Szavát arra vonatkozóan, merre haladjunk tovább, hogy a világ üdvözítésére irányuló isteni tery beteljesedjék.

3. Noha nem a mi feladatunk a világ helyzetének mélyebb elemzése és értékelése, mégis módunkban van észlelni azokat a súlyos igazságtalanságokat, amelyek az önkényuralom, az elnyomás, a szabadságot elfojtó rossz életkörülmények hálójával mintegy körülfonják az ember világát, s az emberiség nagyobb felét megakadályozzák egy emberhez méltóbb, testvériségben élő világ építésében és megélésében.

4. Egyúttal azonban azt is látjuk, hogy ez a világ mélyről fakadó belső mozgásban van. Hiszen jelen vannak benne azok a körülmények is, melyek az igazságosság ügyét segítik. Az emberi közösségekben, sót egész nemzetekben is új öntudat ébred, és arra ösztökéli Őket, hogy hagyjanak fel a szinte sorscsapásként felfogott körülmények passzív elviselésével, szabaduljanak meg ezektől a körülményektől, és maguk vállalják a felelősséget saját sorsuk alakításáért. Olyan mozgások figyelhetők meg a világban, amelyek jelzik egy jobb élet reményét és azt az akaratot, hogy az emberek változtassanak tűrhetetlen körülményeiken.

5. Az erőszaktól szenvedők, az igazságtalan társadalmi rendszerek és struktúrák által elnyomottak kiáltását és az önnön romlottságában a Teremtő akaratával szembehelyezkedő világ zajongását egyaránt hallván mindannyian tudatában vagyunk az egyház hivatásának, hogy mintegy a világ szívében hirdetve jelenvalóvá tegyük a Jó Hírt a szegényeknek, a szabadságot az elnyomottaknak, az örömöt a szomorkodóknak. A világot mélyen átjáró remény és előrehajtó erő nem idegen az Evangélium dinamizmusától, hiszen az Evangélium a Szentlélek ereje által megszabadítja az embert a személyes bűntől és a bűnnek a társadalmi életben jelentkező következményeitől.

6. A történelem bizonytalansága s ugyanakkor az emberiség közösségének fájdalomban születő, egy irányba mutató magasabbra törekvése figyelmünket az üdvtörténelemre irányítja, amelyben Isten kinyilatkoztatta Önmagát, megismertetve velünk szabadító és üdvözítő tervét, amely egyrészt fokozatosan bontakozik ki, másrészt ugyanakkor egyszer és mindenkorra beteljesedett már Krisztus Húsvétjában. Ezért a cselekvés az igazságosságért és a részvétel a világ átalakulásában teljes egészében úgy jelenik meg számunkra, mint az Evangélium hirdetésének alkotó eleme, azaz mint szerves része az egyház az emberiség megváltására és mindenfajta elnyomás alóli felszabadítására szóló küldetésének.

II. Az igazságosság és az emberiség közössége

Az egyetemes összetartozás válsága

7. A világot, amelyben az egyház is él és tevékenykedik, egy félelmetes ellentmondás tartja fogságában. Hiszen az emberi közösség egységének létrejöttéért küzdő erők még soha nem tűntek ennyire hatalmasnak és dinamikusnak, minthogy a teljes egyenlőség elvének és a minden embert megillető méltóságnak tudatában gyökereznek. Az embereket, mivel valamennyien az emberiség családjának tagjai, feloldhatatlan kötelékként kapcsolja egybe a világ jövője, valamennyien viselik tehát a felelősséget ezért a jövőért.

8. A legmodernebb technológiai eredményeket éppen a tudomány egysége, a kommunikáció világméretű és szimultán rendszere és egy olyan világgazdaság létrejötte tette lehetővé, amelyikben minden tényező a legnagyobb mértékben összefügg a többivel. Mindezeken túl az emberiség kezdi belátni az egység újfajta, még mélyebb és súlyosabb jelentőségét, éspedig azáltal, hogy észleli: a nyersanyagforrások csakúgy, mint a legdrágább, mert az élethez nélkülözhetetlen javak, a levegő és a víz, az egész földi életet körülölelő érzékeny és könnyen tönkretehető bioszféra – nem végtelenül kimeríthetetlen, ellenkezőleg, mint az emberiség közös öröksége, védelmünkre és éberségünkre szorul.

9. Az ellentmondás pedig abban ál1, hogy úgy tűnik, korunkban ezen az általános egységre törekvésen belül a széthúzó és ellentétes erők is fokozzák támadásaikat. A népek és nagyhatalmak, fajok és társadalmi csoportok közötti régi megosztottságok a rombolás új technikai eszköztárával rendelkeznek. A növekvő fegyverkezési verseny az ember legfőbb értékét, az életet veszélyezteti, a szegényeket – egyéneket és népeket – még szegényebbé teszi, a gazdagokat tovább gazdagítja, állandó konfrontációs veszély forrása és a nukleáris fegyverek esetében az egész földi élet elpusztításával fenyeget. Egyúttal új megosztottságok keletkeznek, elválasztva az embert legközelebbi embertársától is. Ha a társadalmi és politikai cselekvés nem száll szembe e tendenciával és nem győzi le azt, akkor a modern gazdasági és technológiai rendszer terjeszkedése az erőforrásoknak, a hatalomnak és a döntéshozatalnak egy kicsiny, állami hivatalnokokból vagy magánemberekből álló irányítói kör kezében való koncentrálódását segíti elő. A gazdasági igazságtalanság és a társadalmi részesedés működési zavarai pedig megakadályozzák az embert alapvető emberi és állampolgári jogainak érvényesítésében.

10. Az emberiséget az utóbbi huszonöt évben eltöltő remény, miszerint a gazdasági növekedés olyan mennyiségű anyagi javakat fog előállítani, hogy a szegények legalább ennek a gazdaságnak az asztalról lehulló morzsáiból részesedhetnek – hiú reménynek bizonyult a világ fejletlenebb régióiban és a gazdagabb területeken belüli szegény övezetekben a népesség és a munkavállalók számának gyors növekedése, a mezőgazdaság elmaradottsága, a hibásan vagy hiányosan végrehajtott földreform, valamint az általános városba költözési hullám következtében, mert itt az ipar a nagy összegű támogatások ellenére is olyan kevés munkaalkalmat biztosít, hogy nem ritkán a népesség 25%-a válik munkanélkülivé. Ezek a nyomorúságos körülmények tömegesen és tartósan sodorják a társadalom peremére az embereket, akik alultápláltak, embertelen körülmények között élnek, írástudatlanok és meg vannak fosztva mind a politikai hatalomtól, mind attól, hogy megfelelő erkölcsi felelősséggel és méltósággal rendelkezzenek.

11. Mindezeken túl a gazdagabb országok – kapitalista és szocialista országok – természeti kincsek és energiaforrások iránti igénye (és következésképp a felhasználásukkal járó víz- és levegőszennyezés) olyan óriási, hogy ha ezt a magas és egyre növekvő fogyasztási és szennyezési mutatót kivetítenénk az egész emberiségre, akkor a földi élet elemi feltételei, a levegő és a víz visszafordíthatatlan mértékű pusztulást szenvednének.

12. A világ egységére irányuló törekvések ereje, az elosztás egyenlőtlensége – aminek eredményeként a bevételekkel, a beruházásokkal és a kereskedelemmel kapcsolatos döntések háromnegyede az emberiség egyharmadának, éspedig gazdagabb egyharmadának a kezében összpontosul -, valamint a tisztán csak gazdasági fejlődés értelmetlenségének és a bioszféra anyagi korlátainak felismerése tudatára ébreszt bennünket annak a ténynek, hogy a mai világban az emberi méltóság újfajta értelmezési módjai vannak kialakulóban.

A fejlődés joga

13. A nemzetközi hatalmi viszonyokkal szembesülve az igazságosság érvényesülése egyre erősebben összefügg a fejlődésre irányuló törekvéssel.

14. A fejlődő és az úgynevezett szocialista országokban a haladó törekvéseket elsősorban az a harc motiválja, amit ott az önmegvalósításért és a személyiségjogok kivívásáért folytatnak: ezt a harcot éppen a gazdasági rendszer természete gerjeszti.

15. Az igazságosság iránti igény kinyilvánítása akkor veszi kezdetét, amikor az ember – akár az egyén, akár a közösség – elérkezik az öntudatnak ahhoz a küszöbéhez, hogy felismeri önmaga egyre növekvő értékét (v. ö. Populorum progressio 15), és ez a felismerés éppen mint a fejlődéshez való jog fejeződik ki. A fejlődés jogát pedig az alapvető emberi jogokban való dinamikus előbbrehaladásban kell meghatároznunk, azokban, amelyek megalapozzák az egyéni és a nemzeti törekvéseket.

16. Csakhogy mindezek a vágyak nem lesznek képesek megfelelni a kor igényeinek, ha semmibe vesszük azokat az objektív akadályokat, amelyeket maguk a társadalmi struktúrák állítanak a szív megtérése, a szeretet tökéletes formájának megvalósítása elé. Mert ezekből a vágyakból pontosan az következik, hogy a társadalom peremén élő emberek helyzetét megváltoztassuk, hogy megszakítsuk azt a hibás kört, amely már egész szisztémává épült ki, olyan rendszerré, amely megakadályozza, hogy a közösség elérje a javakat megtermelő emberek egyenlő mértékű és méltányos bérezését, és inkább az egyenlőtlenséget fokozza, ellene dolgozik annak, hogy mindenki hozzáférjen a közös javakhoz és szolgáltatásokhoz, aminek eredményeképpen a polgárok nagy része számára ezek hozzáférhetetlenek maradnak. Ha a fejlődő országok és régiók nem vívják ki – éppen fejlődésük révén – szabadságukat, akkor reálisan fennáll annak a veszélye, hogy azok a létfeltételek, amelyeket többnyire a gyarmatosítás teremtett, csak a kolonializmus újabb formájává tudnak átalakulni, ebben pedig ezek a népek a nemzetközi gazdasági erők játékának kiszolgáltatott áldozatok lesznek. A fejlődéshez való ilyen értelműi jog mindenekelőtt annak a reménynek a jogát jelenti, hogy a fejlődő népek elérik azt a már létező konkrét mértéket, amelyet az emberiség mára általában elért. Ahhoz, hogy ennek a reménynek valóságalapja legyen, a fejlődés koncepcióját meg kell szabadítani a mítoszoktól és hamis beállításoktól, amiket mindmáig egyfajta veszélyes gondolkodásmód tapasztott ehhez a fogalomhoz: ti. a determinizmuson, illetve a fejlődés automatikus jellegén alapuló elképzelésektől.

17. A fejlődő népek, miközben a haladás szilárd akarásával saját kezükbe veszik sorsuk irányítását, ezáltal – még ha a végcélhoz nem is jutnak el – hitelesen valósítják meg saját személyiségüket. Hogy a modern kor társadalmi szerkezetein belül fennálló igazságtalan egyenlőtlenségi viszonyokkal szembenézzenek, ehhez egyfajta felelős nacionalizmus adja meg e népeknek azt a szükséges ösztönzést, amivel önazonosságukat, vagy ahogy mondják: identitásukat megteremtik. Ebből az alapvető önmeghatározási folyamatból azután fakadhat olyan törekvés, hogy az illető nép új politikai struktúrát hozzon létre, olyat, amely biztosítja sokoldalú fejlődését; vagy származhatnak belőle az efféle törekvéseket gátló erőtlenség felszámolását célzó elképzelések – ilyen bizonyos esetekben pl. a demográfiai robbanás is; és végül következhetnek belőle új áldozatok, amelyeket a kitűzött végcél elérése követel a jövőt építő generációtól.

18. Másrészt legkevésbé sem lehetséges a társadalom tényleges fejlődéséről gondolkodni anélkül, hogy felismernénk a fejlődésnek azt a szükségszerűségét, hogy benne – egy adott politikai rendszeren belül – egyszerre legyen meg a gazdasági növekedés és az elosztás fejlődése, s hogy másrészt az anyagi növekedés az egész közösség társadalmi haladásával járjon együtt, olyan társadalom alakulásával tehát, amely kiküszöböli az igazságtalan regionális egyenlőtlenségeket és a kimagasló jólét bizonyos területekre korlátozódását. Az elosztásba való bekapcsolódás maga is olyan jog, amit a gazdaságban és a társadalmi-politikai szférában egyaránt alkalmazni kell.

19. Miközben újólag megerősítjük, hogy a népeknek joguk van saját identitásuk megőrzésére, mind világosabban látjuk, hogy egyenesen hatástalan marad a megújulásnak az az útja és elgondolása, amely meg akarja szüntetni a népek sajátos karakterét, és csak szent történelmi hagyományokra vagy tiszteletreméltó életmódbeli szokásokra hivatkozik. Ha a modernizációt azzal a szándékkal valósítják meg, hogy az valóban a nemzet javát szolgálja, akkor az emberek csakugyan képesek lesznek olyan kultúrát teremteni, amelybe az illető nép sajátos öröksége mintegy valódi társadalmi emlékezetként szervesen illeszkedik; ekkor abban a népben valóban cselekvő erő lesz a történelme, és hitelesen alkotó személyiséget formál belőle a népek közösségében.

Néma igazságtalanságok

20. Világosan látjuk, hogy van a világban az igazságtalanságoknak egy olyan köre, amely a modern kor problémáinak magvát alkotja. Ezek megoldása feladatok és funkciók ellátását követeli a társadalom minden szektorában, a globális társadalom szektoraiban is – és most, a 20. század utolsó negyedében e globális társadalom felé tartunk. Ezért készen kell állnunk az emberi tevékenység minden területén ezeknek a feladatoknak és funkcióknak a vállalására; különösen a globális társadalom korában kell ezt tennünk, ha az igazságosságot valóban érvényesíteni kívánjuk. Cselekvésünknek elsősorban azon emberek és népek felé kell irányulnia, akik és amelyek az elnyomás különféle formái, a mai társadalom sajátos természete és a benne kialakult viszonyok következtében az igazságtalanság hallgatásra kényszerített áldozatai, és akiknek még csak tiltakozni sincs joguk ez ellen.

21. Vegyük példának a bevándorlók helyzetét, akik gyakran azért kényszerülnek elhagyni hazájukat, hogy munkát találjanak, de akik előtt mégis oly sokszor záródnak be a kapuk a diszkrimináció, a társadalmi előítéletek miatt; vagy ha esetleg bebocsátást is nyernek valahol, nem ritkán létbizonytalanságban kénytelenek élni, és embertelen bánásmód jut osztályrészükül. Ugyanez a helyzet a társadalmi fejlődés során lemaradó csoportok, a munkások és különösen a parasztok esetében, akiknek pedig igen nagy szerepük van a társadalmi haladás folyamatában.

22. Különösen elszomorító a menekültek és az üldözést szenvedő csoportok vagy népek millióinak helyzete, akiknek származásuk, fajuk vagy nemzetiségük miatti üldézése néhol intézményes keretet is nyer, és ez az üldözés néhány esetben már a népirtás ismérveit mutatja.

23. Sok országban szenvednek igen súlyos jogsérelmeket azok, akiket hitükért üldöznek, akiket a politikai pártok és az államhatalom méltánytalan módon, szüntelenül és változatos módszerekkel próbál istentagadásba kényszeríteni, vagy megfoszt vallásszabadságuktól; ez az istentiszteleteken való részvétel megakadályozásával, vagy a hitoktatás és a hitterjesztés tiltásával történik, vagy úgy, hogy lehetetlenné teszik, hogy az emberek mindennapi munkájukat vallásuk elveivel összhangban végezzék.

24. A jog sérelmét jelentik azok a régebbi és újabb keletű módszerek is, amelyekkel a személyiségjogokat a politikai hatalom elnyomó intézkedései vagy egyének erőszakos fellépései korlátozzák, el egészen a személyiség integritásának végső határáig. Különösen jól ismertek a politikai foglyok kínzásának esetei, akiktől ezen kívül még a törvényes bírósági tárgyalást is megtagadják, vagy pedig éppen ilyen tárgyalásokon hoznak igazságtalan ítéletet ellenük. Nem hallgathatunk a hadifoglyokról sem, azokról, akiket a Genfi Egyezmény ellenére embertelen bánásmódban részesítenek.

25. A legalizált abortusz és a fogamzásgátló eszközök használata elleni küzdelem, valamint a háborúellenes mozgalmak a szó legszorosabb értelmében az élethez való jogot védelmezik.

26. A mai ember öntudata megköveteli azt is, hogy a tömegkommunikációs eszközök az igazságról tájékoztassák: ez magában foglalja azt a jogot, hogy a tömegtájékoztatás hiteles képet nyújtson, és azt is, hogy ugyancsak lehetőséget adjon az igazságot meghamisító közlemények korrigálására.

Meg kell mondanunk, hogy napjainkban nap mint nap veszély fenyegeti az emberek, különösen a gyermekek és a fiatalok iskoláztatáshoz, kielégítő életvitelhez, tisztességes és igazmondó tömegtájékoztatáshoz való jogát.

Az állam és intézményei ritkán és nem kielégítő mértékben ismerik el a családoknak a társadalom életében betöltött szerepét.

Végül nem feledkezhetünk meg azokról – számuk egyre növekszik -, akiket a család és a társadalom magukra hagy: az öregekről, az árvákról, a betegekről és az egyéb okból kitaszítottakról.

A párbeszéd szükségessége

27. Ahhoz, hogy ezekkel a javaslatokkal az egész emberiség által követelt valódi egységet el lehessen érni, kommunikációra van szükség, hogy napról napra jobban felülkerekedjünk azokon az ellentéteken, azokon az akadályokon, azokon a beidegzett, régi privilégiumokon, amelyekkel az emberibb társadalom felé vezető úton szembetalálkozunk.

28. A hatékony közvetítő kommunikáció azonban magában foglalja a párbeszéd szilárdan érvényes alapfeltételeinek megteremtését is, erre pedig csak olyan emberek képesek – fokozatosan -, akik nem állnak geopolitikai, ideológiai, társadalmi, gazdasági kényszerek és generációs ellentétek hatása alatt. Az élet értékének az emberlét valódi javaihoz való ragaszkodás révén megvalósuló visszaállítása éppúgy megkívánja a felnövekvő generáció részvételét és tanúságtételét, mint a népek közötti nézetcserét.

III. Az Evangélium üzenete és az egyház küldetése

29. A történelemnek ebben a szakaszában, amely az igazságtalanság súlyos bűnében tűnik ki a többiek közül, egyaránt tudatosítjuk a magunk kötelességeit mindezzel kapcsolatosan, és képtelenségünket arra, hogy saját erőnkből felszámoljuk ezt az állapotot. Ez pedig arra ösztökél minket, hogy alázatos és nyitott szívvel hallgassunk Isten Szavára, mert Isten az, aki új utakat nyit előttünk az igazságosság helyreállítására a világban.

Isten üdvözítő igazságossága Krisztus által

30. Isten az Ószövetségben az elnyomottak szabadítójaként, a szegények védelmezőjeként nyilatkoztatja ki Magát, és olyanként, aki a hitet őbenne és az igazságosságot az embertárssal szemben – egyszerre követeli meg. Egyedül az igazságosságból adódó kötelesség teljesítése az, amivel Istent csakugyan mint az elnyomottak szabadítóját ismerjük el.

31. Krisztus tetteiben és tanításában elválaszthatatlanul összekapcsolta az embernek Istenhez és a másik emberhez való viszonyát. Krisztus földi életét úgy élte meg, mint Önmaga tökéletes odaajándékozását Istennek az emberek üdvözítéséért és megszabadításáért. Beszédeiben kinyilatkoztatta Isten mindenkire vonatkozó Atyaságát és az isteni igazságosságnak a szűkölködők és az elnyomottak melletti állásfoglalását (Lk 6,21-23). Igy Krisztus azonosította magát legkisebb testvéreivel, és ezt mondta: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25,40)

32. Az egyház kezdettől úgy élte meg és úgy értelmezte Krisztus halálának és feltámadásának eseményét, mint Isten hívását a hitre Krisztusban, megtérésre a testvéri szeretethez, és e szeretet betöltésére a kölcsönös megsegítéssel, ide értve az anyagi javak önkéntes megosztását is.

33. Hit Krisztusban, Isten Fiában, a Megváltóban és szeretet az embertárs iránt: ez az újszövetségi szentírók legalapvetőbb mondanivalója. Szent Pál szerint a keresztény lét egészének legfőbb tartalma a hit, amely az embertárs szeretésében és szolgálásában működik, és ez a két dolog – szeretet és szolgálat – magában foglalja az igazságosság követelményeinek megtartását. A keresztény a belső szabadság törvénye alatt él, ezért meghívása a szív állandó megtérésére szólítja, tehát az önmagának-elég létből az Istenben való bizakodásra, a mértéktelen önmagával törődésből az embertárs iránti őszinte szeretetre. Igy valósul meg a valódi szabadság: Önmagunk odaajándékozása az emberek megszabadításáért.

34. A krisztusi üzenet szerint tehát az ember Istennel kapcsolatos magatartása az emberekkel szembeni magatartásban teljesedik ki; válasza Isten szeretetére, a Krisztus által üdvözítő Isten szeretetére az emberek iránti szeretetben és az emberek szolgálatában bizonyul hatékonynak. Márpedig a keresztény emberszeretet nem választható el az igazságosságtól, hiszen a szeretet magában foglalja az igazságosság érvényesítésének abszolút követelményét, azaz az embertárs méltóságának és jogainak elismerését; az igazságosság viszont egyedül a szeretetben jut el belső teljességére. Mivel minden látható ember valójában a láthatatlan Isten képmása és Krisztus testvére, a keresztény minden emberben magával Istennel és magának Istennek abszolút igazságosság- és szeretetkövetelményével találkozik.

35. Ha a világ mai állapotát a hit fényében szemléljük, ez arra Ösztökél bennünket, hogy térjünk vissza a krisztusi üzenet lényegi magvához, tudatosítsuk magunkban az üzenet valódi értelmét és sürgető követelményeit. Az Örömhír hirdetésére vonatkozó küldetésünk a jelen korban azt követeli, hogy az embernek már itt a földi életben megvalósítható felszabadítására áldozzuk magunkat. Mert ha a szeretet és az igazságosság keresztény üzenete nem mutatja fel hatékonyságát cselekvésben a földön megvalósuló igazságosságért, akkor a ma emberénél igen nehezen fog hitelre találni.

Az egyház, a papság és a keresztény emberek küldetése

36. Az egyház azt a küldetést kapta Krisztustól, hogy hirdesse az Evangélium üzenetét, amely magában foglalja a meghívást a megtérésre a bűnből az Atya szeretetéhez, meghívást az egyetemes testvériségre, következésképp magában foglalja az igazságosság követelményét a világban. Ezen az alapon joga, sőt kötelessége is az egyháznak, hogy a társadalmi, nemzeti és nemzetközi igazságosságot hirdesse, hogy elítélje az igazságtalanság megnyilvánulásait, mindahányszor az alapvető emberi jogok és az ember üdvösségének szempontja ezt megkívánja. Persze nem egyedül az egyház tartozik védelmezni az igazságosságot, mégis sajátos és lényegi kötelessége ez, mivel azonos azzal a kötelességével, hogy a világ színe előtt tanúságot tegyen a szeretetről és az igazságosságról, vagyis az evangéliumi üzenet tartalmáról; ezt a tanúságtevést az egyháznak intézményei révén és a keresztények életén keresztül kell végeznie.

37. Az egyháznak, mint vallási és hierarchikus közösségnek természetéből adódóan nem az a dolga, hogy konkrét megoldásokat szállítson társadalmi, gazdasági vagy politikai kérdésekben a világi igazságossággal kapcsolatban. Küldetése azonban magában foglalja a személyiség méltóságának és alapvető jogainak védelmét és érvényre segítését.

38. Az egyház tagjainak, mint akik tagjai egyben a világi társadalomnak is, joguk és kötelességük, hogy a közjót szolgálják, amint ez a többi állampolgárra is érvényes. A keresztényeknek is kötelességük híven és hozzáértéssel ellátni világi feladataikat. Kovászként kell működniök a világban, családi, munkahelyi, társadalmi, kulturális és politikai életükben. Feladatuk sajátos jellege abban van, hogy mindezeken a területeken dolgaikat, kötelességeiket az Evangélium szellemében és az egyház tanítása szerint kell végezzék. Ezen az úton tesznek tanúságot a Szentlélek erejéről az emberek szolgálásáért végzett tevékenységükkel minden, az emberiség életét és jövőjét illető döntő jelentőségű dologban. És miközben ezt a munkálkodást általában szabad döntéseik alapján folytatják, és anélkül, hogy kifejezetten az egyházi hierarchia felelősségét viselnék, az egyház felelősségét mégis viselik valamilyen értelemben, annyiban ti., amennyiben az egyház tagjai.

IV. Az igazságosság megvalósítása

Az egyház tanúsága

39. Sok keresztény érez indíttatást, hogy hiteles tanúságot tegyen az igazságosságról az érvényesítéséért végzett különféle tevékenységekkel, amelyeknek kiindulópontja, Istentől kapott kegyelmeik által, a szeretet. Egyesek a társadalmi és politikai küzdelmek területén végzik ezt a munkát, és ezzel az Evangéliumról tesznek tanúságot, mert megmutatják, hogy a történelemben a haladásnak más forrásai is vannak, mint a harc, s ezek: a szeretet és a jog. A szeretetnek ez az elsődlegessége a történelemben arra indít más keresztényeket, hogy a cselekvés erőszakmentes útját részesítsék előnyben és terjesszék a közvélemény előtt.

40. Ha az egyház kötelessége, hogy tanúságot tegyen az igazságról, akkor azt is felismeri, hogy akinek van bátorsága emberek előtt beszélni az igazságosságról, annak először is magának kell igaznak lennie a szemükben. Ezért mi magunk is meg kell vizsgáljuk azokat a cselekvésmódokat, azokat a tulajdonviszonyokat, azt az életstílust, ami köztünk, az egyházban uralkodik.

41. A jogokat az egyházon belül tiszteletben kell tartani. Ezért bármilyen módon tagozódik be valaki az egyházba, nem szabad megfosztani az ót megillető rendes jogoktól. Azoknak, akik munkájukkal az egyházat szolgálják – ide értve a presbitereket és a szerzeteseket is – elegendő segítséget kell kapniok a tisztes létfenntartáshoz, részesülniök kell abban a szociális biztonságban, amely egyébként megvan az adott régióban. Megfelelő jövedelmet és előrejutási lehetőséget kell biztosítani a világiak részére. Megismételjük azt az óhajunkat, hogy a világiak jussanak nagyobb szerephez az egyházi tulajdonokkal kapcsolatos feladatok ellátásában, vegyenek részt ezek kezelésében.

42. Sürgetjük azt is, hogy a nők kapjanak részt a társadalom és hasonlóképpen az egyház közösségi életével kapcsolatos felelősségből és munkából.

43. Az a javaslatunk, váljék alapos vizsgálat tárgyává ez a témakör, megfelelő elvek és módszerek alkalmazásával, pl. egy vegyesbizottság felállításival, amely férfiakból és nőkből, papokból és világiakból, különféle helyzetű, különféle képesítésű emberekből alakulna.

45. Az egyházi eljárásjog garantálja a vádlottnak azt a jogát, hogy megismerje vádlóinak személyét, és garantálja a megfelelő védelemhez való jogot. A jogszolgáltatásnak, hogy teljes legyen, biztosítania kell az eljárás gyorsaságát is, különösen kívánatos ez házassági ügyekben.

46. Végül az egyház tagjainak legyen valamilyen mérvű részvételi lehetőségük a döntések kialakításában, éspedig a II. Vatikáni Zsinat és az Apostoli Szentszék normáinak megfelelően, pl. a zsinatok előkészítésében minden szinten.

47. Ami az anyagi javakat illeti, bármiképpen történjék is ezek felhasználása, soha nem szabad odáig jutnunk, hogy az Evangéliumról szóló tanúság, amit az egyháznak hirdetnie kell, kétségessé válhassék. Ha szükséges is bizonyos kötelességek vagy tekintélyek privilégiumként való fenntartása, ezt mindig a fenti elv szerint kell biztosítani. És, noha nehéz általánosságban határt vonni aközött, ami a javak helyes használatához elengedhetetlen, meg aközött, amit a prófétai tanúságtétel követel tőlünk, mégis mindenképpen szilárdan meg kell őrizni azt az alapelvet, hogy hitünk bizonyos takarékosságot követel tőlünk az anyagi javak tekintetében: az egyháznak úgy kell élnie és javait kezelnie, hogy az Evangélium a szegényeknek hirdettessék. Ha ellenben az egyház a világi hatalmak, a gazdagok sorába lép, akkor csorbát szenved szavahihetősége.

48. Lelkiismeretünk terjedjen ki mindenki életmódjára, püspökökére, papokéra, szerzetesekére, szerzetesnőkére és a világiakéra) A szegény népek esetében az a kérdés, az egyházhoz való tartozás jelenti-e egyben azt, hogy a gazdagok körülbástyázott szigetére lép az ember, miközben körülötte a többiek szegénységben élnek. A fogyasztói társadalmaknak pedig azt a kérdést kell feltenniök, például szolgál-e életmódjuk arra a takarékosságra a fogyasztásban, amiről azt hirdetjük, hogy a világban éhező milliók táplálása érdekében szükséges.

Igazságosságra nevelés

49. A keresztények hozzájárulása az igazságossághoz: mindennapi életük, amely mintegy evangéliumi kovászként hat a családban, a munkahelyen, az iskolában, a társadalmi, polgári életben, kiegészülve azzal a távlattal és jelentéstöbblettel, amit éppen ők tudnak hozzátenni emberi erőfeszítéseikhez. Ezért a nevelés lényege az kell legyen, hogy megtanítson a maga teljességében, valóságában, és emellett az egyéni és társadalmi erkölcs evangéliumi elvei szerint élni az életet, úgy, hogy a keresztény életével tegyen tanúságot erről az erkölcsről.

50. Jól ismertek az akadályok a fejlődésnek azon az útján, amit saját magunknak és embertársainknak kívánnánk. A korunkban favorizált nevelési módszerek igen gyakran a szűkkeblű individualizmusnak kedveznek. Az emberiség egy részének élete egészen belesüpped a birtoklást a kelleténél magasabbra értékelő mentalitásba. Az iskolák és a tömegkommunikációs eszközök, gyakorta a fennálló rendszer által gúzsba kötve, csak az e rendszer által kívánatosnak tartott embertípus nevelését teszik lehetővé, vagyis a rendszer képére formálják az embert, nem új embert nevelnek, hanem ugyanannak a modellnek a másolatait sokszorosítják.

51. Márpedig a nevelés a szív megújulását kívánja, és ez a megújulás a bűn elismerésén – az egyén és a társadalom bűnének elismerésén – alapul. Ez hozza azután magával a valóságos és teljes emberi életet igazságosságban, szeretetben, egyszerűségben. Feléleszti egyúttal a kritikai szellemet is, amely arra ösztönöz, hogy gondolkodjunk el arról a társadalomról és javairól, amelyben élünk, és készségessé teszi az embert, hogy akár le is mondjon ezekről a javakról, ha akadályozzák a többi emberrel szembeni igazságosság érvényre jutását. A fejlődő országokban az igazságosságra nevelés elsőrendű célja az a törekvés, hogy tudatos igényt ébresszen a valóságos helyzet megismerésére, és ösztökéljen ennek a helyzetnek minden erővel való megváltoztatására: ezzel máris kezdetét veszi a világ átalakítása.

52. Az ilyen nevelés, azzal, hogy minden embert műveltebbé formál, segíti őket abban is, hogy ne legyenek többé tömegkommunikációs eszközök vagy politikai erők manipulációjának tárgyai; alkalmassá teszi őket arra, hogy saját maguk irányítsák sorsukat és valóban emberi közösségeket hozzanak létre.

53. A nevelésnek ez a módja méltán nevezhető folyamatos nevelésnek, mert kiterjed minden emberre és minden korosztályra. Cselekvéssel, a gyakorlatban megy végbe, mert az értékek átadása a megtapasztalásban, a részvétel során történik, ide értve, és nem kevéssé, az igazságtalanság megnyilvánulásainak szemtől szemben, a hétköznapok gyakorlatában való megismerését is.

54. Az igazságosságra először is a családban nevelik az embert. Teljesen tisztában vagyunk vele, hogy nem csupán az egyház intézményei munkálkodnak ezen közös erőfeszítéssel, hanem mások, iskolák, szakszervezetek, politikai pártok is.

55. Az igazságosságra nevelés lényegéhez szükségszerűen hozzátartozik a személyiség és a szemdélyes méltóság tisztelete. Mivel itt az egész világban érvényesítendő igazságosságról van szó, mindenek előtt erőteljesen kell hangsúlyozzuk az emberiség családjának egységét, amelyben az ember Isten terve szerint a létre születik. Az egység mindenkire kiterjedő szoros köteléke a keresztények számára azt jelenti, hogy minden ember arra a rendeltetésre születik, hogy részesedjék az isteni természetből Krisztusban.

56. Az alapelvek, amelyek révén az Evangélium ereje hatást gyakorolt korunk társadalmainak életére, megtalálhatók abban a tanításgyűjteményben, amit az egyház a Rerum novarum körlevéllel kezdődően az Octogesima adveniens kezdetű apostoli levélig fokozatosan és a kor követelményeinek megfelelően kifejtett. A II. Vatikáni Zsinat Gaudium et Spes konstitúciójában minden korábbit meghaladó mélységben tudatosította, mi az egyház szerepe a modern világban, amelyben a keresztény az igazságosságot szolgálva egyben saját üdvösségét is munkálja. A Pacem in terris kezdetű enciklika az emberi jogok Magna Chartáját jelentette. A nemzetközi igazságosság gondolata először a Mater et Magistra kezdetű körlevélben kapott nagyobb súlyt: ugyanezt a témát részletesebben, valóságos értekezés formájában a Populorum pro gressio kezdetű dokumentum tartalmazza, amely a fejlődés jogáról szól, míg az Octogesima adveniens-ben a politikai cselekvés irányelveinek summázata olvasható.

57. Arra buzdítunk, akár alkalmas, akár alkalmatlan, mint Pál apostol mondja, hogy minden emberi élethelyzetben Isten Igéje legyen a középpont. Most kifejtett nézeteinkkel hitünknek kívánunk hangot adni, amely ma minket és minden keresztényt kötelez. Mindannyiunk leghőbb vágya, hogy szavaink mindig megfeleljenek az adott helyi és időbeli körülményeknek. Küldetésünk azt követeli, hogy bátran tegyük szóvá az igazságtalanságokat, hogy tegyük ezt szeretettel, bölcsen, megfontoltan, őszinte párbeszédben mindazokkal, akiket illet. Tudjuk ugyanis, hogy kritikánk csak annyiban találhat egyetértésre, amennyiben összhangban áll életmódunkkal, és amennyiben állandóan megmutatkozik szándékunk tettekben is.

58. A liturgia, az egyház életének középpontja, amelynek a vezetői vagyunk, nagy erővel tudja szolgálni az igazságosságra nevelést. A liturgia ugyanis hálaadás az Atyának Krisztusban, és azzal, hogy közösségi formája révén szemünk előtt teszi jelenvalóvá testvériségünk kötelékét, újra meg újra figyelmeztet az egyház küldetésére. Az igeliturgiában, a katekézisben, a szentségek vételében olyan erő rejlik, ami hozzásegít bennünket a próféták, az Úr Jézus Krisztus és az apostolok igazságosságról szóló tanításának felfedezéséhez. A keresztségi előkészület a lelkiismeret keresztényi nevelésének kezdete. A bűnbánat világosan megmutatja a bűn és a szentség társadalmi kivetülését. Végül az Eukarisztia közösséget teremt, és elvezeti ezt a közösséget az emberek szolgálatára.

A helyi egyházak együttműködése

59. Ahhoz, hogy az egyház jele legyen az emberiség családja által áhított egységnek, saját életében kell a gazdag és a szegény országok egyházainak nagyobb fokú együttműködést kialakítaniok a lelki közösségvállalásban, az emberi erők és anyagi források egymás közötti megosztásában. Az egyházak kölcsönös támogatásában megmutatkozó nagylelkűség eredményesebb lehetne józan koordinációs munkával (ld. a Népek Evangelizációjának Kongregációját vagy a „Cor Unum” Pápai Tanácsot) átfogó szemlélettel Isten ajándékainak közös kezelésében, olyan testvéri kapcsolatok kiépítésével, amelyekben mindig tiszteletben tartják az autonómiát és a saját felelősséget a szempontok meghatározásánál, a konkrét munkatervek kidolgozásánál és megvalósításánál.

60. A tervezés azonban semmiképpen sem korlátozódhat csupán gazdasági programokra, ellenkezőleg, olyan tevékenységekre kell ösztönzést adnia, amelyek az ember sokoldalú fejlődésének kívánatos előmozdítására szolgáló kulturális és szellemi-lelki nevelést segítik.

Az ökumenikus együttműködés

61. Jól ismerve az e területen már eddig is elért eredményeket, a II. Vatikáni Ökumenikus Zsinattal együtt mi is nagy nyomatékkal hívjuk fel a figyelmet az együttműködésre tőlünk elszakadt keresztény testvéreinkkel az igazságosság érvényesítéséért a világban, a népek fejlődésének segítéséért és a béke megszilárdításáért. Az ilyen célú együttműködés elsősorban az emberi méltóság és az alapvető emberi jogok, mindenek előtt a vallásszabadsághoz való jog védelmét és az ezekért való munkálkodást tekinti szempontjának, következésképp vallási, faji, bőrszín szerinti vagy kulturális alapon történő megkülönböztetés elleni közös küzdelmet jelent. Kiterjed az együttműködés továbbá a keresztény ember életének és cselekvésének egészéré vonatkozó evangéliumi tanítás tanulmányozására. A Keresztény Egység Titkárság és a Iustitia et Pax Pápai Bizottság közös koncepció alapján törekedjék hatékonyan fejleszteni az ökumenikus együttműködést.

62. Hasonlóképpen és ugyanebben a szellemben ajánljuk fel együttműködésünket a társadalmi igazságosság, a béke és a szabadság védelmében minden istenhívó embernek, sőt azoknak is, akik nem ismerik Istent, a világ Teremtőjét, mégis értékelik az emberi javakat, és őszintén, tisztességes eszközökkel keresik az igazságot.

A nemzetközi tevékenység

63. Mivel szinódusunk nemzetközi tanácskozás, olyan, az igazságossággal összefüggő kérdésekről tárgyal, amelyek közvetlenül érintik az egész emberiséget. Ennélfogva a társadalmi és gazdasági haladásért folyó nemzetközi együttműködés nagy horderejét felismerve mindenek előtt azt az alig túlbecsülhető munkát illetjük elismerésünkkel, amit a helyi részegyházak, a misszionáriusok és az őket fenntartó intézmények a szegény országokban végeztek. Igyekszünk támogatni továbbá mindazokat a kezdeményezéseket és szervezeteket, amelyek a béke, a nemzetközi igazságosság és az emberi haladás ügyét szolgálják. Ezért a katolikusokat arra buzdítjuk, fontolják meg alábbi javaslatainkat:

64. (1) Nyerjen elismerést, hogy a nemzetközi rend az ember elidegeníthetetlen jogain és méltóságán alapul. Az ENSZ Emberi Jogok Nyilatkozatát ismerjék el azok a kormányok is, amelyek mindez ideig nem csatlakoztak ehhez az egyezményhez; tartsa azt be minden állam.

65. (2) Az ENSZ – amelynek saját célkitűzése szerint kötelessége minden nemzet részvételének előmozdítása -, valamint a nemzetközi szervezetek élvezzenek támogatást abban, hogy egy olyan rendszer kezdeményezői és kiindulópontjai legyenek, amely képes visszaszorítani a növekvő fegyverkezési versenyt, ellenzi a fegyverkereskedelmet és a fegyverkezési hajszát, képes békés úton, törvényes keretek között, nemzetközi döntőbíráskodás és nemzetközi rendfenntartó alakulatok segítségével megoldani a konfliktusokat. Elsőrendűen fontos, hogy a nemzetek közötti vitás kérdéseket ne háborúval oldják meg, hanem más, az emberi természetnek jobban megfelelő módokat találjanak erre. A nemzetek támogassák továbbá az erőszaktól való tartózkodás stratégiáját; minden ország törvényben ismerje el és szabályozza a fegyveres katonai szolgálat lelkiismereti okból való megtagadásának jogát.

66. (3) Kapjanak támogatást „A második évezred vége” című okmány ajánlásai, egyebek között az alábbi javaslatok: a gazdag népek évi jövedelmük meghatározott részét utalják át a fejlődő országok javára; a nyersanyagárakat méltányosabban állapítsák meg; a fejlett országok nyissák meg piacaikat a fejlődők előtt; a fejlődő országokból kiinduló késztermék-export bizonyos területeken élvezzen különleges kedvezményeket. Ezek a javaslatok ugyanis a progresszív elosztás elvének, továbbá a világméretű- gazdasági és társadalmi tervezésnek most kirajzolódó alapvonalait jelentik. Igen szomorúak vagyunk, valahányszor azt látjuk, hogy a fejlett országok hátat fordítanak ennek a kimagaslóan fontos ügynek, a nemzetközi részvétel és a nemzetközi felelősségvállalás ügyének. Reméljük, hogy még az efféle tendenciák sem gyengíthetik a nemzetközi szolidaritás erejét azokon a kereskedelmi tárgyalásokon, amelyeket az UNCTAD készít elő.

67. (4) El kell érni a szinte teljes mértékű gazdasági, kutatási, beruházási, tengerkereskedelmi és biztonságpolitikai monopóliumot jelentő hatalomkoncentráció fokozatosan kiegyenlítő elosztását, mégpedig a fejlődő országok felelős döntéshozatalában mind az illető országok tekintélyét, mind tényleges lehetőségeiket erősítő intézményes szabályozókkal, továbbá teljes jogú, jogegyenlőségen alapuló részvételükkel a fejlődés kérdéseivel foglalkozó nemzetközi szervezetekben. Az a tény, hogy a közelmúltban egyes országokat megakadályoztak olyan világkereskedelemről és pénzügyi döntésekről folytatott tárgyalásokon való részvételben, amelyek pedig igen nagy befolyással voltak az ő életükre – a jelenlegi hatalmi viszonyok működészavarát példázza: nos, ilyen viszonyok egy igazságos és felelősségteljes világrendben megengedhetetlenek.

68. (5) Miközben tudjuk, hogy a nemzetközi szervezetek tökéletesítésre és erősítésre szorulnak, mégis hangsúlyozzuk az ENSZ szakosított bizottságainak jelentőségét, elsősorban azokét, amelyek közvetlenül a világban tapasztalható szegénység égetően sürgős, aktuális problémáival, így a földreform, a mezőgazdaság fejlesztése, az egészségügy, a nevelés, a munkahelyteremtés, a lakáshelyzet, a rohamos városiasodás és a túlnépesedés kérdéseivel foglalkoznak. Úgy látjuk, különösen nagy hangsúllyal kell rámutatnunk valamilyen pénzalap vagy alapítvány szükségességére, amiből a gyermekek testi és szellemi fejlődéséhez szükséges tápanyagmennyiséget fedezni lehetne. Az emberiség létszámának nagyarányú növekedésével kapcsolatban ugyanazt ismételhetjük meg, amit VI. Pál pápa Populorum progressio kezdetű körlevelében az államhatalommal kapcsolatban így fogalmazott: „Kétségtelen, hogy az állami hatóságok saját hatáskörükben beavatkozhatnak az ilyen kérdésekbe felvilágosító munkával és alkalmas tervezéssel, amennyiben ez megfelel az erkölcsi törvények követelményének, és amennyiben a legmesszebbmenőkig tiszteletben tartják a házaspárok szabadságát.” (Populorum progressio 37)

69. (6) A kormányok továbbra is fizessék hozzájárulásukat a fejlesztési alapba, de emellett keressék a módját annak is, hogy törekvéseikkel sokoldalú célokat kövessenek, teljesebben szolgálják a fejlődő országok felelősségvállalását: ezeket a népeket be kell vonni a prioritásokkal és a beruházásokkal kapcsolatos döntések meghozatalába.

70. (7) Úgy véljük, említést érdemel az az újkeletű világméretű probléma is, amelynek megtárgyalására először Stockholmban, az emberi környezettel foglalkozó konferencián, 1972. júniusában kerül majd sor. Érthetetlen, miképpen merészelik a fejlett országok anyagi javaik növelésére irányuló igényeket olyan módon érvényesíteni, hogy eközben más népek továbbra is szörnyű nyomorúságban élnek, illetve miközben fenyeget az a veszély, hogy a földi élet anyagi alapjai tönkremennek. Azoknak, akik máris elég gazdagok, kötelességük lenne vállalni a kevésbé anyagias, kevésbé pazarló életformát, hogy ezzel elkerülhető legyen annak az örökségnek a pusztulása, amit az igazságosság abszolút követelménye szerint meg kellene osztaniok az emberiség összes többi tagjával.

71.  (8) Annak érdekében, hogy cselekvő módon szerezzünk érvényt a fejlődéshez való jognak, le kell szögezni a következőket:

a ) A népeket ne akadályozzák abban, hogy a maguk kulturális sajátosságai szerinti fejlődési modellt kövessenek!

b) Minden nép elsősorban önmaga válhasson – a kölcsönös együttműködés segítségével – gazdasági és társadalmi haladásának alakítójává!

c) Minden nép, mint az emberiség közösségének tevőleges és felelős tagja, közreműködhessen a közös jólét megteremtésében, éspedig ugyanolyan jogon, mint bármely más nemzet!

A szinódus ajánlásainak megvalósítása

72. A lelkiismeretvizsgálat, amit most mindannyian elvégeztünk, és ami kötelessége is az egyháznak az igazságosságért való munkálkodása során, értelmetlen marad, ha nem épül bele részegyházaink életébe minden szinten. Azt kérjük, hogy az egyházak tartsanak püspökkari konferenciákat, egyrészt azért, hogy folytassák azoknak a terveknek a kidolgozását, amelyeket mi itt megvitattunk, másrészt pedig hogy a gyakorlatban is bevezessék mindazt, amire ajánlásokat tettünk, pl. hogy szociális-teológiai kérdések kutatásával foglalkozó központokat alakítsanak ki.

73. Azt is kérjük, hogy a Iustitia et Pax Pápai Bizottság, a Vatikáni Szinódusok Titkársága és az illetékes hatóságok részére készüljön javaslatként egy leíró és mérlegelő alaposabb elemzés a mostani tanácskozásunkon született kívánalmakról és ajánlásokról, hogy ezek a testületek eredményesen célhoz juttathassák mindazt, amit mi itt elkezdtünk.

V. A remény szava

74. A Szentlélek ereje, aki Krisztust feltámasztotta a halottak közül, állandóan munkál a világban. Isten népe az egyház kedves gyermekeinek személyében jelen van a szegények, az üldözöttek és az elnyomottak között, saját testében és szívében élve át Krisztus szenvedését és tanúságot téve feltámadásáról.

75. Hiszen az egész természet sóhajtozik és vajúdik mindmáig, és várja Isten fiai dicsőségének megnyilvánulását (v. ö. Róm 8, 22). A keresztények tehát legyenek meggyőződve, hogy le fogják szüretelni a természetüknek megfelelő és önnön erőfeszítéseikből sarjadó gyümölcsöket, megtisztítva minden szennytől, azon az új földön, amelyet Isten már most készít számukra, amely az igazságosság és a szeretet országa lesz; és ez az ország el fog jutni végső beteljesedéséhez, amikor majd maga az Úr jön el.

76. Isten eljövendő országának reménye már megkezdte útját az emberek szívében. A világnak az Úr Húsvétja általi radikális, teljes átalakulása megadja az emberi erőfeszítések értelmének teljességét, ezen belül is a fiatalok erőfeszítésének értelmét, hogy megfékezzék az igazságtalanságot, az erőszakot és a gyűlöletet, hogy mindenki egyként fejlődjék igazságosságban, szabadságban, testvériségben, szeretetben.

77. Az egyház, amikor az Úr Jézus Krisztus, a Megváltó és Üdvözítő Örömhírét hirdeti, akkor egyúttal minden embert arra hív, s különösen a szegényeket, az elnyomottakat és a szenvedőket, hogy működjenek együtt Istennel a világ megszabadításában minden bűntől, egy olyan világ felépítésében, amely csak akkor jut el a teremtés teljességére, amikor az embernek az emberért alkotott műve lesz.