XI. Pius pápa: Quadragesimo anno (1931)

XI. Pius pápa

QUADRAGESIMO ANNO

kezdetű enciklikája

1931

A fordítás alapja:
ACTA APOSTOLICAE SEDIS XXIII (1931)

Fordította:
DÉR KATALIN

Tartalom


Xl. Pius pápa
apostoli körlevele

tisztelendő pátriárka, prímás, érsek és püspök testvéreihez,
az Apostoli Szentszékkel békében és közösségben lévő egész
papsághoz és a világ valamennyi katolikus hívőjéhez
a társadalmi rend megújltásáról
és evangéliumi szellemű tökéletesítéséről
Xlll. Leó pápa Rerum novarum kezdetű körlevele
kibocsátásának 40. évfordulóján

XI. Pius pápa
üdvözletét és apostoli áldását küldi
Tisztelendő Testvéreinek és szeretett gyermekeinek!


I. Bevezetés

A Rerum novarum enciklika különleges helye
XIII. Leó pápa társadalmi és politikai tárgyú körlevelei között

1. Boldog emlékezetű elődünk, XIII. Leó kitűnő körlevele, a Rerum novarum kibocsátásának negyvenedik évfordulóján mélységes hála tölti el az egész katolikus világot, amely méltó megemlékezéssel készül ennek az eseménynek a megünneplésére.

2. Igaz, e lelkipásztori aggodalomról tanúskodó jeles okmány útját előkészítették már valamilyen értelemben Elődünk korábbi körlevelei is, így az emberi társadalom alapjáról, a családról és a házasság szentségéröl, [1] a világi hatalom eredetéról [2] és megfelelő viszonyáról az egyházhoz [3], a keresztények legfontosabb kötelességeiról, [4] a szocialisták nézeteiről, [5] valamint az emberi szabadság téves értelmezéséről [6] szóló és más hasonló tárgyú írásai, amelyek mind tükrözték XIII. Leó gondolatvilágát. ARerum novarumnak az adott mégis kitüntetett jelentőséget a többi körlevél között, hogy szilárd alapelveket tárt az egész emberiség elé az emberi együttélés égető kérdésének, az úgynevezett társadalmi kérdésnek helyes megoldásához, éspedig éppen akkor, amikor ez a leginkább időszerű, ennél fogva tehát elháríthatatlanul szükséges is volt.

A Rerum novarum megírását ösztönző tényezők

3. Hiszen a vége felé rohanó 19. században a születő új gazdasági rendszer és az iparosítás lendületes fejlődése a legtöbb országban oda vezetett, hogy az emberi közösség egyre nyilvánvalóbban két osztályra különült: az egyik, bár csekély számú volt, úgyszólván minden előnyt élvezett, amit a modern találmányok oly nagy bőségben nyújtottak, míg a munkások mérhetetlen tömegeit magábanfoglaló másik osztály botrányos nyomorban tengődött, s hasztalan igyekezett kitörni szorongató szegénységéből.

4. Azok, akik bővelkedtek a javakban, persze jól viselték ezt a helyzetet, és a gazdasági törvények elkerülhetetlen következményeként magyarázták azt, következésképp a nyomor enyhítésének egész problematikáját kizárólag az alamizsnálkodó szeretet körébe óhajtották volna utalni, mintha a szeretet arra lenne hivatva, hogy elleplezze az igazságnak a törvényhozás által amúgy megtűrt, sőt esetenként szentesített megsértését. A munkások ellenben egyre nehezebben tűrték még keményebbé vált sorsuk csapásait, vonakodtak továbbra is a súlyos iga alá hajtani fejüket: egyesek, elragadva hamis tanok dagályától, az egész társadalom gyökeres felforgatását áhították, mások pedig, akiket keresztény neveltetésük az efféle téves törekvésektől ugyan visszaborzasztott, amellett azért szilárdan kiállottak, hogy itt bizony a lehető legsürgősebben alapos reformokra van szükség.

5. Ugyanígy vélekedett sok katolikus is, papok és világiak, akiket csodálatos keresztényi szeretetük már régóta arra tüzelt, hogy enyhíteni próbáljanak a proletárok méltatlan nyomorán, és teljesen képtelenek voltak elhitetni magukkal, hogy a földi javak ilyen elképesztően aránytalan elosztása valóban megfelelhet a végtelenül bölcs Teremtő Isten tervének.

6. A társadalomnak erre a gyászos szétzüllöttségére ők keresték ugyan a hatékony gyógyszert és a még nagyobb veszedelmek elhárításának eszközeit, csakhogy – mit tesz az emberi elme esendősége, még a legkiválóbbaké is! – az egyik oldalon veszedelmes újítókként utasították el őket, a másikon meg még jó szándékú, de eltérő véleményen lévő társaik részéről is akadályba ütköztek: a nézetek e tarkaságában tanácstalanul ingadoztak tehát, s nem tudták, hová is forduljanak.

7. Ebben a nagy szellemi csatározásban, amikor szerte dúlt a vita, és nem is mindig békés eszközökkel, a világ szeme, mint gyakran máskor is, Péter Széke, az igazság teljességének e szent letéteménye felé fordult, ahonnan az üdvösség igéi áradnak az egész világra; Krisztus földi helytartójának lábaihoz példátlan tömegben zarándokoltak az emberek, társadalomtudósok, munkaadók és munkások is, s egybezengő szóval követelték, mutassa meg végre a pápa a biztos utat.

8. A bölcs pápa Isten színe előtt hosszan fontolgatta mindezt magában, kikérte több szakember tanácsát, minden oldalról alaposan mérlegelte a kérdés súlyát, míg végül „apostoli kötelességtudatának parancsára”, [7] mert úgy látta, „a hallgatással kötelességet mulasztana” [8] – úgy döntött, hogy Istentől rábízott tanítói hatalmának megfelelően szólni fog Krisztus világegyházához, mi több, az egész emberiséghez.

9. 1891. május 15-én felharsant hát a régóta várva várt hang, s e hangot nem rettentette vissza a tárgy nehézsége, nem gyöngítette gazdájának hajlott kora, hanem felszárnyalván, ereje új utakra vezette az emberiséget a társadalmi kérdésben.

A Rerum novarum tanításának lényege

10. Tisztelendő Testvérek, kedves gyermekeink! Nagyon jól ismeritek azt a csodálatos tanítást, amely örök időkre megmaradó emlékezetes jellé teszi a Rerum novarumot. A Jó Pásztor szánja benne a tömeget, az emberiség nagy részét, mert „méltánytalanul szomorú és nyomorult viszonyok között tengődik”, s a munkások ügyének maga kél védelmére, hiszen kora őket „magukra hagyta és védtelenül kiszolgáltatta a munkaadók embertelenségének és korlátlan nyereségvágyának”. [9] Nem vár segítséget sem a liberalizmnustól, sem a szocializmustól, hiszen a liberalizmus már bebizonyította, hogy teljességgel alkalmatlan a társadalmi kérdések igazságos megoldására, a szocializmus pedig olyan gyógymódot kínál ezekre a kérdésekre, ami még sokkal rosszabb, mint maga a betegség, s ami az emberi társadalmat még nagyobb veszélyekbe sodorta volna.

11. A pápa mármost teljes joggal, és helyesen tartva magát e jogához, kijelenti és állítja, hogy – mivel a vallás feletti őrködés és a vallással szoros kapcsolatban lévő dolgok lelkiismeretes felügyelete a legnagyobb mértékben hozzátartozik illetékességi köréhez, és mivel itt olyan kérdésről van szó, „melyből a vallás és az egyház segítsége nélkül nincs alkalmas kiút” [10] – tisztán a helyes gondolkodás és az isteni kinyilatkoztatás tárházából merített változhatatlan alapigazságokra támaszkodva teljes bizonyossággal, s „mint akinek hatalma van”, [11] kifejti „azokat a jogokat és kötelességeket, amelyeknek a gazdagok és a szegények, a munkaadók és a munkavállalók közötti viszonyt szabályozniok kellene”, [12] kifejti továbbá, milyen kötelezettségei vannak mindebben az egyháznak, az államok vezetőinek és maguknak az érdekelteknek.

A Rerum novarum visszhangja

12. Nem hangzott fel hiába az apostoli szó. Ámulva hallgatták és a legnagyobb lelkesedéssel fogadták nem csak az egyház engedelmes fiai, hanem sokan olyanok is, akik a hit igazságától és egységétől távol járnak, sőt csaknem mindenki, akit a társadalom és a gazdaság gondjai akár tudósként, akár törvényhozóként régóta aggasztottak.

13. Legnagyobb örömmel mégis a keresztény munkások fogadták a körlevelet: tudták, a legnagyobb – a földön járó, de az égből való – tekintély birtokosa vette pártfogásába és védelmébe őket; így fogadták azok a nemeslelkű emberek is, akik már régóta fáradoztak a munkások helyzetének enyhítésén, de eddig alig tapasztaltak egyebet, mint sokak közönyét és még többek gyűlölködő gyanúsítását, ha ugyan nem nyílt ellenségességét. Így hát ezek az emberek joggal tartják mindmáig akkora tiszteletben a körlevelet, hogy hálájuknak mindenfelé és minden módon hangot adva évenként megünneplik az emlékét.

14. A helyeslő hangok kórusa mellett azonban olyanokban sem volt hiány, akik igencsak megütköztek: XIII. Leó nemes és mélyre hatoló tanítása teljesen újszerűen hangzott a világ fülében; többen, köztük egyes katolikusok is, gyanakvóan fogadták, sőt megbotránkoztak rajta. Mert bizony bátran támadta és döntögette a liberalizmus bálványait, semmibe vette a megcsontosodott előítéleteket, minden várakozást felülmúlóan megelőzte korát, úgy hogy a kényelmeskedők, hogysem tanuljanak belőle, leszólták társadalomelméletét, az aggodalmaskodók meg magasára fölhágni gyávák voltak. Akadtak azután, akik fényét csodálták ugyan, de azt valami olyan eszmény tűnékeny lidércfényének tartották, mely inkább vágyálom, mint reális cél.

Az új körlevél tárgya és célja

15. Tisztelendő Testvérek, szeretett gyermekeink! Most, amikor a Rerum novarum kibocsátásának ünnepi, negyvenedik évfordulóját oly nagy lelkesedéssel ünnepli szerte a világon mindenki, különösen az Örök Városba mindenünnen összesereglett katolikus munkások, helyesnek látjuk, hogy éljünk az ünnepi alkalommal, és összegyűjtsük a Rerum novarumból az egyházra, s következőleg az egész emberiségre kiáradt áldásokat; hogy nagy tanítómesterünk társadalmi és gazdasági tanítását bizonyos ellenvetésekkel és kételyekkel szemben megvédjük s néhány témakör erejéig részletesebben is kifejtsük; végül hogy a gazdaság mai állapotával perbe szállva s e perben a szocializmus dolgát is megvizsgálva feltárjuk ezután a jelenlegi társadalmi zavarok gyökerét, megmutassuk egyúttal az üdvözítő megoldás egyedüli útját, ami nem más, mint az erkölcsi értékrend keresztény megújítása. Mindez, aminek tárgyalására itt vállalkozunk, három fejezetre oszlik: e három témakör kifejtése alkotja körlevelünket.

II. A Rerum novarum hatása és eredményei

1. BEVEZETÉS

A Rerum novarum hatására született eredmények összegzése három pontban

16. De kezdjük végre azzal, amit legelőször kellett volna megtennünk, s amitől mostmár, Szent Ambrus intelmét követve – „Nincs fontosabb dolog a hálaadásnál” [13] – meg nem tartóztathatjuk magunkat, azzal tehát, hogy forró hálát adunk a jóságos és hatalmas Istennek mindazért a mérhetetlen sok áldásért, amelyek Leó pápa körlevele nyomán áradtak az egyházra és az emberiségre. Ha valamennyit akár futólag is fel kívánnánk sorolni, akkor ennek az egész negyven esztendőnek a társadalmi fejlődéstörténetét meg kellene rajzolnunk. Azért mégis alkalmasan összefoglalhatók ezek három pontban, aszerint a három szempont szerint csoportosítva a jelenségeket, amelyekre elődünk is tekintettel volt nagy megújító műve megszerkesztésénél.

2. A RERUM NOVARUM
HATÁSA AZ EGYHÁZ TEVÉKENYSÉGÉRE

17. Hogy mit lehet a társadalmi kérdés megoldásában az egyháztól várni, világosan kifejtette maga Leó pápa: „Az egyház ugyanis az, amely az Evengéliumból merített tanításának jóvoltából a harcot megszüntetheti, vagy legalább élességét tompíthatja; az egyház az, amely nem csak az egyes emberek elméjét törekszik kiművelni, hanem törvényei által igyekszik szabályozni életüket és értékrendjüket is; az egyház az, amely sok hasznos intézménnyel javítja a szegények helyzetét”. [14]

Tanító tevékenység

18. Ezt a drága kenetet az egyház nem zárta el önnön rejtekében – hatástalan is maradt volna úgy -, hanem az áhított béke, a közjó érdekében bőséggel merített belőle. Hiszen a Rerum novarumban meghirdetett társadalmi és gazdasági tanítást maga Leó is, utódai is, újra és újra megerősítették, sosem szűntek, ha alkalmuk adódott, teljesítését szóban és írásban sürgetni, megállapításait a mindenkori körülményeknek megfelelően alkalmazni, s tették mindezt atyai szeretettel, lelkipásztori hajlíthatatlansággal, amit a szegények és gyengék védelmében mindig is tanúsítottak; [15] így cselekedtek az egyház püspökei is, akik a tanítást folyamatosan és nagy tudással értelmezték, magyarázataikkal megvilágították, és igyekeztek a különböző országok viszonyaira a Szentszék szándéka és útmutatása szerint alkalmazni. [16]

19. Nem csoda hát, hogy az egyház iránymutató tanítása nyomán sok egyházi és világi tudós nagy tenniakarással látott neki a modern kor szemléletének megfelelő társadalomtudomány és gazdaságtan kidolgozásának, és erre elsősorban az ösztönözte őket, hogy az egyház tanítása a maga változatlan és változhatatlan mivoltában – s épp azáltal – hatékonyabban találkozzék össze az új szükségletekkel.

20. Leó pápa körlevelének útmutató fényében valóságos új katolikus társadalomtudomány született, s ezt napról napra fáradhatatlanul alakítják és gazdagítják azok a kiváló tudósok, akiket az egyház munkatársainak neveztünk. Ők nem rejtegetik ezt olvasószobáik félhomályában, hanem kihozzák a napvilágra, a porondok porába: világosan mutatják ezt a katolikus egyetemeken, akadémiákon és papnevelő intézetekben létesített híresen jó iskolák, a társadalmi összejövetelek vagy „hetek” – ilyeneket egyre többször rendeznek örvendetes eredménnyel -, a társadalomtudományi körök, s végül a sok helyütt megjelenő, különféle módokon terjesztett korszerű és józan hangvételű kiadványok.

21. S még ezzel sem jutottunk a Leó pápa körleveléből származó előnyök végére, mert a Rerum novarum tanítása lassan és észrevétlen belopózott azok elméjébe is, akik kívül állanak a katolikusok közösségén, nem ismerik el az egyházat; így a katolikus tanítás elveinek lassanként örököse lett az egész emberiség, s a ragyogó emlékezetű elődünk által emelt fővel hirdetett örök igazságokat örömmel láthatjuk viszont a nem katolikus sajtóban, könyvekben, de még a törvényhozás és a politika színterein is mint gyakran hivatkozott és elfogadott megoldásokat.

22. Hát ahhoz mit szóljunk, hogy a világháború után a nagyobb országok vezetői a társadalmi viszonyok gyökeres megújításával akarván megalapozni a békét, a jog és a méltányosság alapján óhajtván rendezni a munkásság helyzetét, ennek során sok intézkedést hoztak, amelyek oly feltűnően megegyeznek Leó pápa elveivel és intelmeivel, mintha szánt szándékkal belőlük merítették volna őket? A Rerum novarum valóban korszakos dokumentummá lett, melyre joggal vonatkoztathatjuk Izajás próféta szavait: „fölemeli zászlaját a nemzetek előtt”. [17]

A tanítás gyakorlati alkalmazása

23. Így a tudományos kutató-elemző munka nyomán Leó pápa tanai elterjedtek a közgondolkodásban, s egyúttal gyakorlati alkalmazásukra is sor került. A segítő jó szándék és az önzetlen gondoskodás célja elsősorban az volt, hogy fölemelkedjék az az embercsoport – a munkásság -, amely a legújabb kor gazdasági fejlődése következtében létszámában ugyan rendkívül megnövekedett, de a társadalomban rég nem foglalta el méltó helyét és rangját, hanem a társadalom peremére szorult, szinte teljesen semmibe vették és lenézték. A világi és szerzetes papság, bár már amúgy is rengeteg egyéb lelkipásztori feladat terhelte, püspökeinek vezetésével haladéktalanul elkezdte a munkások felkészítését, és ez igen eredményes volt. Hiszen az a folyamatos munka, aminek során felvértezték a munkásokat keresztény szellemmel és gondolkodásmóddal, nagyon sokban hozzájárult ahhoz, hogy a munkások tudatára ébredjenek valódi méltóságuknak, képessé váljanak arra, hogy a munkásosztály jogainak és kötelességeinek egyértelmű megfogalmazása nyomán törvényes módon és ténylegesen előbbre jussanak, sőt arra is, hogy másokat vezessenek.

24. Ezután már biztosabb alapról lehetett megszervezni a gyakorlati segítségnyújtás hathatós formáit, hiszen nemcsak a segélyező és jótékonysági kezdeményezések szaporodtak a pápa buzdítására, hanem napról napra mind nagyobb számban alapítottak olyan társulásokat is, amelyekben az egyház tanácsára és többnyire papi vezetéssel munkások, iparosok, parasztok és általában a bérből élők kölcsönösen adtak és kaptak segítséget, támogatást.

3. A RERUM NOVARUM
HATÁSA AZ ÁLLAM TEVÉKENYSÉGÉRE

25. Ami az államhatalom lehetőségeit illeti, itt XIII. Leó bátran túlteszi magát a liberalizmus felállította tilalomfákon, és minden aggályoskodás nélkül azt tanítja, hogy az állam nem pusztán csak a törvényesség és a jogrend őre, hanem minden erőfeszítésével arra kell törekednie, hogy „a törvények és intézmények teljes rendszerének ? eredményeképpen már magából az állam rendszeréből és irányításából mintegy automatikusan adódjék a közösség és az egyének jóléte”. [18] Meg kell hagynia minden polgár és család cselekvési szabadságát, úgy azonban, hogy eközben szem előtt tartja a közjó szempontját és kiküszöböli a jogsértéseket. Az állami vezetés feladata a közösség egészének és részeinek oltalmazása, ám az egyén jogainak védelmezése közben elsősorban az alsóbb rétegekre, a szegényekre kell tekintettel lennie: „A gazdagok amúgy is körül vannak véve saját védőbástyáikkal, s így kevésbé szorulnak rá az állami védelemre, míg a szegények tömegei, akik semmilyen saját eszközzel nem rendelkeznek érdekeik megvédésére, kizárólag az államra támaszkodhatnak. Ezért az állam a nincstelenek tömegéhez tartozó bérmunkásokat különleges védelemmel és gondoskodással köteles körülvenni.” [19]

26. Egyáltalán nem tagadhatjuk, hogy egyes országok vezetői már Leó pápa körlevele előtt is orvosolták a munkások egy-egy igen égető problémáját, útját állták az ellenük irányuló súlyosabb jogsértéseknek. De miután Péter székéből az apostoli szó az egész világon felharsant, az államok vezetői, végre valóban rádöbbenve kötelességeikre, figyelmüket átfogóbb társadalompolitika kialakítására fordították.

27. Valójában a Rerum novarum volt az az okmány, amely megkérdőjelezte a liberalizmusnak az államvezetés hatékony beavatkozását már régóta akadályozó nézeteit, és ezzel magukat a tömegeket ösztönözte a reálisabb és elkötelezettebb társadalompolitika sürgetésére, arra indította továbbá a legkiválóbb katolikusokat, ajánlják fel ehhez segítségüket az államvezetésnek, úgy hogy végül az új politikának az országgyűléseken gyakran épp ezek az emberek lettek a legkitűnőbb szószólói, sőt nemritkán az újonnan meghozott szociális tárgyú törvények előterjesztői is Leó pápa tanításának mélységesen elkötelezett, képviselői mandátumot kapott papok voltak: ők sürgették és segítették a legerélyesebben e törvények végrehajtását.

28. A folyamatos, fáradhatatlan munka eredményeként a jogtudomány új, a korábbiakban teljességgel ismeretlen ága született meg, amely erélyesen védelmezi a munkások szent – mert emberi és keresztényi méltóságukból fakadó – jogait, törvényes védelemmel biztosítja testi és lelki épségüket, erejüket, családjukat, otthonukat, munkahelyüket, munkabérüket, a balesetvédelmet, tehát mindazt, ami a munkások helyzetével összefügg, különös tekintettel a nőkre és a gyermekekre. Ha talán mindezek az intézkedések nem is egyeznek meg mindenhol és minden tekintetben hajszálpontosan Leó pápa nézeteivel, mégsem tagadható, hogy sokuk érezhetően aRerum novarum szellemét árasztja, és ha a munkások helyzete jobbra fordult, hát abban a Rerum novarumnak igen nagy szerepe van.

4. A RERUM NOVARUM
HATÁSA AZ ÉRDEKELTEK TEVÉKENYSÉGÉRE

Az önsegélyezés megszervezését célzó tevékenység általános értékelése

29. Végül a bölcs pápa kifejti, hogy a tulajdonosok és maguk a munkások is sokat tehetnek a cél érdekében „olyan intézmények felállításával, amelyek egyrészt megfelelő módon támogatják a rászorulókat, másrészt közelebb hozzák egymáshoz a két osztályt” [20]. Az ilyen intézmények között vezető szerepet szán azoknak az egyesületeknek, amelyek vagy kizárólag munkásokat, vagy vegyesen munkásokat és munkaadókat tömörítenek; igen nagyban hozzájárul ezek mibenlétének megértetéséhez és elfogadtatásukhoz azzal, hogy rendkívüli éleslátással világítja meg az ilyen társulások lényegét, tartalmát, célját és hasznosságát, jogait, kötelezettségeit, azaz törvényi kereteit.

30. Tanítása éppen a legjobbkor látott napvilágot, mert bizony ebben az időben sok ország politikai vezetői teljes szívvel a liberalizmus hívei voltak, s a munkások efféle szerveződését igen kevéssé támogatták, vagy egyenesen ellenezték: bár más csoportok hasonló társulásait elismerték, védelmezték és támogatták, elképesztő igazságtalansággal tagadták meg a szerveződés elemi jogát éppen azoktól, akiknek erre a legnagyobb szükségük lett volna, hogy a hatalmasabbak elnyomása ellen védekezzenek. Még a katolikusok között is voltak, akik görbe szemmel nézték a munkások egyesületalakítási próbálkozásait, mert azokban holmi szocialisztikus, felforgató szellemet gyanítottak.

A munkásszervezetek

31. A XIII. Leó legfőbb tanítói tekintélyével meghirdetett elvek tehát a legnagyobb mértékben ajánlhatók, mert alkalmasnak bizonyultak arra, hogy megtörjék ezt az ellenállást és eloszlassák a fenti gyanút; de még nagyobb jelentőségre tettek szert azzal, hogy a keresztény munkásokat szakmák szerinti segélyező egyesületek alakítására buzdították, és ennek mikéntjére is megtanították; így igen sok munkást megerősítettek a felelősségvállalásnak ezen az útján, pedig a szervezett szocialisták igencsak csábítgatták őket, a szegények és az elnyomottak egyedüli védőbástyájaként és mentsváraként ajánlgatva magukat.

32. Különösen időszerű volt a Rerum novarum körlevélnek ez a kijelentése: „A munkások testületeit úgy kell szervezni és vezetni, hogy a lehető legalkalmasabb és leginkább a célra irányuló eszközöket biztosítsák; a cél pedig az, hogy az egyének a szövetkezésből testi, lelki, családi javaik lehető legnagyobb növekedését nyerjék”. Mindazonáltal „világos, hogy elsősorban a valláserkölcsi tökéletesedésre kell tekintettel lenni mint elsőrendű szempontra, és a társaságok életét teljességgel ezen az alapon kell irányítani”.[21] Hiszen „ha a társadalmi törvényeket a hit szilárd alapjára építjük, akkor nyitva áll az út a társadalmon belüli viszonyok helyes elrendezése, a békés együttélés és a virágzó jólét biztosítása felé”. [22]

33. Nos, sok pap és világi hívő foglalkozott mindenfelé dicséretes önzetlenséggel ilyen egyesületek létrehozásával, arra törekedve, hogy XIII. Leó javaslatait hiánytalanul megvalósítsa. És ezek az egyesületek a munkásokat olyan igazi keresztényekké nevelték, akik kiváló szakmai ismereteiket össze tudták egyeztetni a vallás üdvözítő parancsaival, evilági érdekeiket és jogaikat hatásosan és határozottan védelmezték, emellett azonban megőrizték az igazságosság iránti köteles tiszteletet, őszintén törekedtek az együttműködésre a társadalom többi csoportjával éppen a társadalom egészének keresztény megújításáért.

34. XIII. Leónak ezeket a gondolatait és tanácsait a különböző országok a helyi adottságoknak megfelelően különféleképpen érvényesítették. Voltak olyan térségek, ahol a pápa által megjelölt összes célok megvalósítását egyetlen szervezet próbálta meg, míg másutt a körülmények hatására vagy kényszere folytán egyfajta munkamegosztásra került sor: külön szervezetek jöttek létre azzal a céllal, hogy tagjaik jogait és jogos igényeit a munkaerőpiacon védelmezzék, külön mások a gazdasági önsegélyezés megszervezésére alakultak, végül ismét mások a vallási és erkölcsi kötelességek és más hasonló feladatok ellátására fordították figyelmüket.

35. Ezt a második utat elsősorban ott járták, ahol az ország törvényei, vagy a sajátos gazdasági tényezők, illetve a modern államokban sajnálatos módon igen széles körben elterjedt életfelfogásbeli különbségek, esetleg a felforgató tevékenységre agitáló elemek sűrű hadsorai elleni védekezés szorító és az elgondolások, az erők egyesítését követelő kényszere megakadályozta, hogy a katolikusok tisztán katolikus egyesületeket hozzanak létre. Hiszen a katolikusok ebben a helyzetben szinte kényszerítve vannak arra, hogy semleges szakszervezetekhez csatlakozzanak, persze csak olyanokhoz, amelyek az igazságosság és a méltányosság elveit vallják, biztosítják katolikus tagjaiknak a teljes lelkiismereti szabadságot és az egyházi rendelkezések megtartásának teljes szabadságát. Természetesen a püspökök illetékesek arra, hogy jóváhagyják a katolikus munkások csatlakozását ilyen szervezetekhez, ha meggyőződtek róla, hogy ezekre a fennálló helyzetben szükség van, és vallási szempontból nem jelentenek veszélyt, szem előtt tartva azokat az alapelveket és garanciákat, amelyekre áldott emlékű elődünk, X. Pius felhívta a figyelmet. [23] Az első és legfontosabb feltétel, hogy a szakszervezetekkel párhuzamosan mindig működjenek olyan társaságok is, amelyek alapos vallási oktatásban és erkölcsi nevelésben részesítik tagjaikat, akik ezáltal képesek lesznek a szakszervezetekben is érvényesíteni azt a szellemet, amelynek a katolikusok egész tevékenységét irányítania kell: így ezek a társaságok saját tagjaik körén túl is kiváló eredményeket hoznak majd.

36. Leó pápa körlevelének köszönhető az az eredmény is, hogy mindenfelé felvirágoztak a munkásszövetségek, és – bár a szocialista és a kommunista csoportok sajnos egyelőre még több tagot számlálnak – igen sok munkást gyűjtenek egybe, hatékonyan tudják védelmezni a katolikus munkások jogait és méltányos követeléseit országuk határán belül és nemzetközi szinten, sőt sürgetik a társadalom üdvös keresztény alapelveinek érvényesülését is.

Más társadalmi csoportok szervezetei

37. Az egyesülési jog természetjogi jellegét XIII. Leó olyan hozzáértéssel fejtette ki és olyan hatásosan védelmezte, hogy tanítását könnyen alkalmazni tudták más, a munkások sorain kívüli társulásokra, ezért úgy látjuk, körlevele nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a parasztság és a középosztály soraiban is a szemünk előtt virágoznak ki és napról napra erőteljesebben növekednek a hasonló igen hasznos egyesületek s más intézmények, amelyekben a gazdasági érdekvédelem szerencsésen kapcsolódik össze a lélek és a gondolkodásmód fejlesztésével.

A munkaadók egyesületei

38. Igaz, nem mondható el ugyanez a munkaadók és a gazdasági irányítók szervezeteiről – ilyenek alakítását elődünk úgyszintén nagyon kívánatosnak tartotta -, hiszen ezek ma még, fájdalmunkra, elég csekély számban vannak. Ez azonban nem egyedül a jóakarat hiányának tulajdonítható, hanem annál sokkal súlyosabb problémáknak, amelyek az ilyesfajta szerveződésnek útját állják: nagyon jól ismerjük és súlyuknak megfelelően méltányoljuk ezeket a nehézségeket. Erősen reméljük mégis, hogy rövidesen legyőzhetők lesznek az akadályok, s már most nagy örömmel üdvözöljük azokat a próbálkozásokat, amelyek nem hiábavalók, hiszen mostani gyümölcseik még gazdagabb termés ígéretét hordozzák. [24]

5. ÖSSZEFOGLALÁS ÉS ÉRTÉKELÉS:
A RERUM NOVARUM A KERESZTÉNY TÁRSADALMI TANÍTÁS MAGNA CHARTÁJA

39. Mindezek az eredmények, Leó pápa körlevelének áldásos eredményei, melyeket itt inkább csak ízelítőül, mint részletezve idéztünk fel, oly nagy számúak és nagyjelentőségűek, Tisztelendő Testvérek, kedves gyermekeink, hogy világosan bizonyítják: e halhatatlan dokumentum társadalomképe gyönyörű szép, de attól azért még nem ábrándkép. Nem az, mert elődünk az Evangéliumból, tehát az örök, élő és életadó forrásból merítette taításaít, márpedig az Evangélium képes az emberiség családját belülről tépázó halálos küzdelmet, ha nem is megszüntetni, mindenesetre hatásosan enyhíteni. És hogy ennek a negyven esztendővel ezelőtt bőségesen elvetett jó magnak egy része jó talajba hullott, bizonyítják azok az áldott gyümölcsök amelyeket Krisztus egyháza, sőt az egész emberiség Isten segítségével üdvözülésére szüretelt belőle. E hosszú idő tapasztalatai alapján okkal mondhatjuk: a körlevél olyan Magna Chartának bizonyult, amely alkalmas arra, hogy reá mint alapra a keresztény társadalmi cselekvés egésze támaszkodjék. Akik mégis kevésre becsülik ezt az okmányt, azok vagy olyasmit káromolnak, amit nem ismernek, vagy, bármennyire ismerik is, nem értettek meg belőle semmit, vagy, ha még meg is értették, úgy rájuk száll vissza az igazságtalanság és a háládatlanság vádja.

40. Az eltelt évek során ugyanakkor kétségek is fölmerültek a körlevél néhány részletének helyes értelmezésével, illetve a belőle levonható következtetésekkel kapcsolatban, és ezek még a katolikusok között is alkalmat adtak olykor nem is nagyon barátságos vitákra; másrészt korunk új szükségletei és a körülmények megváltozása is elkerülhetetlenné tette Leó pápa tanításának alaposabb kifejtését és néhány ponton kiegészítését. Ezért örömmel ragadjuk meg a mostani kedvező alkalmat, hogy apostoli tisztünknél fogva, amely által „adósa vagyunk mindenkinek” [25], a tőlünk telhető mértékben megfeleljünk ezekre a kétségekre, eleget tegyünk a modern kor követelményeinek.

III. A kétséget kiváltó helyek értelmezése;
a Rerum novarum tanításának
alkalmazása és értelmezésének kiterjesztése

1. AZ EGYHÁZ KOMPETENCIÁJÁNAK ALAPELVEI
A TÁRSADALMI ÉS GAZDASÁGI KÉRDÉSEKBEN

41. Mielőtt még e kérdések részletezésébe bocsájtkoznánk, le kell szögezzük – s ezt már XIII. Leó egyértelműen kijelentette -: szervesen hozzátartozik jogainkhoz és kötelességeinkhez, hogy a társadalmi és gazdasági kérdéseket apostoli tekintélyünk alapján megítéljük. [26] Az egyháznak ugyan nem az volt a megbizatása és a feladata, hogy az embereket a csupán ideiglenes, múlandó földi boldogságra kormányozza, hanem az, hogy az örökkévaló boldogságra vezesse el, sőt „az egyház úgy véli, a földi dolgokba ésszerű ok nélkül magát beleártania – bűn”. [27] Semmiképp sem utasíthatja azonban vissza Istentől ráruházott kötelességét: nem azt, hogy technikai kérdésekben ítélkezzék, amire sem alkalmas eszközökkel nem rendelkezik, sem küldetése nincsen, hanem azt, hogy latba vesse tekintélyét minden olyan dologban, amelyek az erkölcsi törvénnyel állanak összefüggésben. Mivel Isten Ránk bízta az igazság letéteményének őrzését és azt a roppant súlyos felelősséget rakta Ránk, hogy az egyetemes erkölcsi törvényt hirdessük, magyarázzuk és megtartását – akár alkalmas, akár alkalmatlan – sürgessük, nos, ez a tény a Mi legfőbb bírói tisztünk ítélete alá helyezi s annak veti alá az erkölcsi összefüggéseket is tartalmazó kérdéseket, úgy a társadalmiakat, mint a gazdaságiakat.

42. Hiszen, jóllehet a gazdaságnak is, az etikának is megvannak a maguk területén a maguk sajátos törvényszerűségei, mégis tévedés lenne a gazdasági meg az erkölcsi rendet annyira különálló és egymástól idegen dolgoknak tekinteni, mintha ezek egymással semmiféle ésszerű módon nem függenének össze. Mert az úgynevezett gazdasági törvények, minthogy a teremtett világ természetéből és az ember testtel és lélekkel bíró mivoltából erednek, meghatározzák, hogy milyen célokat nem követhet, s milyeneket követhet az emberi tevékenység a gazdaság területén, és milyen eszközök alkalmazásával teheti ezt; az analitikus emberi ész pedig a dolgok és az ember individuális és közösségi természetéből világosan felismeri az egész gazdasági szférának azt a célját, amelyet a teremtő Isten szabott ki számára.

43. Viszont egyedül az erkölcsi törvény az, amely megparancsolja, hogy, amiként tudatos tevékenységünk egészével a legmagasabbrendű és végső célunkra kell törekednünk, éppúgy e tevékenység minden egyes részletében is azokat a célokat kövessük, éspedig a helyes úton, amelyeket értelmi belátásunk a természettől, vagyis inkább a természet teremtőjétől, Istentől az adott cselekvés számára rendelt céloknak mutat, hogy ezeket a célokat helyes sorrendbe állítsuk, vagyis Istennek alárendeljük. Ha majd híven engedelmeskedünk ennek a törvényszerűségnek, akkor a gazdaságban követett részcélok, úgy az egyéniek, mint a társadalmiak is, alkalmasan beilleszkednek a célok egyetemes rendjébe, mi pedig ezeken mint fokozatokon át egyre feljebb emelkedve elérjük minden dolgok végső célját, Istent, aki önmagának és nekünk a legfőbb és végtelen jó.

2. A RÉSZKÉRDÉSEK

A magántulajdonjog
XIII. Leó magántulajdonról szóló tanításának hamis értelmezése

44. Hogy mostmár alább szálljunk, a részkérdésekhez, először a magántulajdonhoz való jogról szólunk. Tudjátok, Tisztelendő Testvérek, kedves gyermekeink, milyen erélyesen védelmezte boldogemlékezetű elődünk a magántulajdonjogot a korabeli szocialista nézetekkel szemben; bebizonyította, hogy a magántulajdon eltörlése még a munkásosztálynak sem előnyt, hanem végveszélyt jelentene. Mivel egyesek azzal vádolják a pápát, sőt magát az egyházat, hogy a proletárok ellenében a gazdagok pártját fogta, s fogja ma is – márpedig ez a vád a legmesszebbmenőkig alaptalan -, s mivel a katolikusok között is nézeteltérés van Leó pápa tanításának igaz és hiteles értelmezése körül, indokoltnak látjuk, hogy ezt a tanítást, azaz a magántulajdonról szóló katolikus tanítást mind a vádaktól, mind a hamis értelmezésektől megvédjük.

A magántulajdon egyéni és közösségi jellege

45. Először is tudnivaló és bizonyított ténynek kell tekinteni azt, hogy a Leó pápa és az egyház útmutatásával és irányítása mellett működő hittudósok soha nem vonták kétségbe a magántulajdon kettős jellegét, egyéni és közösségi rendeltetését, az egyénre és a közjóra irányuló természetét; ellenkezőleg, mindenkor egybehangzóan állították, hogy a magántulajdon jogát a természet, vagyis maga a Teremtő Isten arra a célra adta az embereknek, hogy egyrészt az egyének gondoskodhassanak saját magukról és családjukról, és hogy másrészt a javak, amelyeket a Teremtő az emberiség egyetemes családjának rendelt, ezt a célt valóságosan szolgálják is, éppen a magántulajdon intézménye révén: mindezt semmilyen más módon nem lehet elérni, csak úgy, ha az ember megőrzi a magántulajdonnak ezt a szilárd és meghatározott rendeltetését.

46. Kettős zátonyra futhat itt az ember, s mindkettőt gondosan el kell kerülnünk. Hiszen a magántulajdonjog társadalmi-közösségi jellegének tagadása, illetve gyengítése az individualizmus szakadékába, vagy annak szélére sodor, míg az egyénre vonatkozó, individuális oldalának visszautasítása, illetve kiüresítése szükségszerűen kollektivizmusba visz, de legalábbis az ilyen típusú nézetekhez közelít. Ha ezt a két veszélyt az ember nem tartja szem előtt, a lejtő végén az erkölcsi, jogi, társadalmi modernizmus szikláin kell összezúzódnia, – erre figyelmeztettünk pápaságunk elején kiadott körlevelünkben. [28] Legfőképpen azoknak kellene megszívlelniök mindezt, akik forradalmi törekvéseikben nem átallják azzal a gyalázatos bűnnel vádolni az egyházat, mintha az eltűrte volna, hogy teológusai tanításukba a magántulajdon pogány fogalmát csempésszék be, amit szerintük egy gyökeresen más koncepcióval kellene kicserélni, – és ezt a koncepciót döbbenetes tudatlansággal „kereszténynek” nevezik.

A magántulajdonjogban bennerejlő kötelezettségek

47. Hogy mostmár pontosan megvonjuk a magántulajdonról és az abban bennerejlő kötelezettségekről folyó heves vita határait, kiindulópontként leszögezhetjük – s ezt már XIII. Leó is megtette -, hogy a magántulajdonhoz való jogot el kell választani a magántulajdon felhasználásától. [29] Tehát a tulajdonként bírt dolgok adott megoszlásának tiszteletben tartása, a magántulajdon szabta határok áthágásának, vagyis a más jogába való behatolásnak a tilalma az úgynevezett kölcsönös jogszerűség parancsa, míg ellenben az, hogy a magántulajdonnal rendelkezők vagyonukat kizárólag erkölcsösen használhatják fel, nem az előbbi jogintézmény tárgya, hanem másfajta értékekből ered, és ezek az utóbbi kötelezettségek „törvényes keresetre nem adnak jogot”, nem peresíthetők.  [30] Így egyeseknek az az állítása, hogy a magántulajdonnak és a magántulajdon erkölcsös felhasználásának a korlátai egybeesnek, nélkülözi a méltányosságot; de még sokkal inkább idegen az igazságtól az a tétel, ami szerint a magántulajdonjog a vele való visszaélés vagy használatának felfüggesztése következtében megsemmisülne, illetve elveszne.

48. Ennélfogva tehát üdvös munkát végeznek és minden dicséretet megérdemelnek azok, akik a békesség megőrzése és egyszersmind a hagyományos egyházi tanítás csorbítatlan teljességének megtartása mellett arra törekednek, hogy az említett kötelezettségek belső természetét meghatározzák, s egyben leírják azokat a határokat, amelyeket a társadalmi együttélés adottságai szabnak ki a magántulajdonjognak és a magántulajdon felhasználásának. Ezzel szemben viszont utat tévesztenek és így el is tévednek, akik a magántulajdon individuális jellegét annyira meg akarják gyengíteni, hogy ezzel valójában le is rombolják azt.

Az állam lehetőségei és a tulajdon

49. Valójában már a tulajdon kettős jellegéből, individuális és közösségi természetéből is levezethető az a tétel, hogy a magántulajdon használatánál nem csupán az egyéni érdekeket, hanem a közjót is számításba kell venni. Az ebből fakadó kötelezettségek részletes meghatározása – ha ezt a körülmények megkövetelik, vagy ha a természetjog már önmagában eleve meg nem szabja – az államvezetés feladata. Ezért tehát az államvezetés képes pontosabban meghatározni – mindenkor a természettörvény, az isteni törvény fényénél haladva -, hogy a közjó valóságos követelményének mérlegelése alapján mi az, amit szabad, és mi az, amit tilos a tulajdonosoknak megtenniök javaik használata során. Sőt ahogy XIII. Leó bölcsen tanítja: (Isten) „az emberek szorgalmára és a népek intézményeire bízta a birtok felosztását.” [31] Mert, ahogy a történelem tanúsítja, a társadalmi élet egyéb tényezőihez hasonlóan a tulajdonforma sem változatlan, egyáltalában nem az. Egy korábbi írásunkban így mondtuk: „Micsoda változatos formákat öltött a tulajdon, kezdve a primitív vagy archaikus népektől, akiknek nyomai helyenként még ma is felbukkannak, a patriarchális tulajdonformán, majd a különféle türannisz-típusú módozatokon (e szót itt ókori értelmében használjuk), a hűbéri, a monarchikus formákon és az újkor változatos tulajdonformáin keresztül!” [32] Nyilvánvaló azonban, hogy az állam a fenti kötelességét nem teljesítheti önkényes módon. Hiszen mind a javak magántulajdonának, mind a tulajdon átörökítésének természetjogi intézménye szükségképpen érintetlenül és sértetlenül fenn kell maradjon, azt az állam nem szüntetheti meg, mert „az ember régebbi, mint az állam”, [33] a családi együttélés pedig, „akár fogalmilag, akár valóságos létezőként tekintjük, korábbi bármely emberi társulásnál”.[34] Ugyanezen okból mondotta a bölcs pápa, hogy a magánemberek vagyonát az államnak túlméretezett adókkal és közterhekkel megterhelnie tilos: „A magántulajdon jogát nem emberi törvény, hanem a természet adja, s azt mint ilyent az államhatalom el nem törölheti, hanem csak alkalmazását szabályozhatja és összhangba hozhatja a közjó követelményeivel. [35] Amikor tehát az állam a magántulajdont összhangba hozza a közjó követelményeivel, nem barátságtalanul, hanem barátságosan jár el a tulajdonosokkal, mert ezzel a tevékenységével hathatósan útját állja annak, hogy a magántulajdon intézménye – amit a világteremtő Gondviselés az emberi élet megkönnyítésére rendelt – tűrhetetlen állapotokat teremtsen, sőt a pusztulásba vigyen: az állam tehát ezzel nem megszünteti, hanem védelmezi a magánbirtoklást, nem gyengíti, hanem erősíti a magántulajdonjogot.

A vagyonból származó szabad jövedelem felhasználásával kapcsolatos kötelességek

50. Nem hagyható minden további nélkül az ember egyéni döntésére szabad jövedelmének, vagyis a megfelelő és tisztes életvitel biztosítása után fennmaradó jövedelmének elköltése. A Szentírás és az egyházatyák igen világosan kifejezésre juttatják a gazdagoknak azt a súlyos kötelességét, hogy jótékonykodjanak, hogy bőkezűek és nagylelkűek legyenek.

51. Az igen nagy jövedelmek munkaalkalomteremtő befektetése, amenynyiben valóban hasznos javak termelésére irányul, az Angyali Doktor érveiből levezethető következtetésünk szerint a nagylelkűség és nagyvonalúság gyakorlásának kiemelkedően korszerű módja.[36]

A tulajdonszerzés jogcímei

52. A tulajdonszerzés eredeti módja egyrészt az uratlan dolog elfoglalása, másrészt a munka, vagyis a megmunkálás általi ún. minőség- vagy értéktermelés, ahogy ezt a hagyomány és elődünk, XIII. Leó világosan vallja. Minden ellenkező állítással szemben igaz ugyanis, hogy a magánvagyont nem képező, vagyis uratlan dolog elfoglalása senkinek a jogát nem sérti; másrészt a munka, amelyet valaki a saját nevében végez, és amely által a dolognak új minősége, vagyis értéknövekedése keletkezik, – önmagában elégséges tényező ahhoz, hogy az értéknövekedést a munkavégző tulajdonába utalja.

3. A TŐKE ÉS A MUNKA

A két termelési tényező – a munka és a tőke – kölcsönös függése

53. Egészen más természetű az a munka, amelyet bérért, idegen vagyontárgyon végeznek. Nagyon igazak XIII. Leó ide kívánkozó szavai: „valójában kizárólag a munkások munkájából származik az állam gazdagsága”. [37] Hiszen szemmel látható, hogyan születnek, miként formálódnak a munkások kezei között az emberiség összvagyonát alkotó hatalmas tömegű javak: milyen csodaszerű teremtőképességet árulnak el ezek a puszta, vagy szerszámokkal és gépekkel dolgozó kezek! Mindenki tudja, hogy soha sehol egyetlen nép sem jutott a nélkülözésből és a szegénységből gazdagabb és boldogabb életre másként, csakis összes polgárának megfeszített együttes munkája révén, olyképpen, hogy egyesek irányítják ezt a munkát, mások meg engedelmeskednek az irányításnak. De az sem kevésbé nyilvánvaló, hogy mindezek a mégoly hatalmas erőfeszítések is eredménytelenek lettek volna, de még csak próbálkozni sem lehetett volna velük, ha a világteremtő Isten már ezt megelőzően jóságban a természetes gazdagságot, a természet javait, erőit, eszközeit bőségesen meg nem adta volna. Hiszen mi más a munka, mint a szellemi és testi erők odarendelése a természet tárgyaihoz, illetve működtetése azok mint eszközök révén? Ám a természettörvény, vagyis Isten abban megnyilvánuló akarata azt követeli, hogy a természeti adottságok emberi célra történő felhasználása során megőriztessék a helyes rend: a helyes rend pedig itt pontosan abban áll, hogy minden dolog a megfelelő tulajdonoshoz legyen rendelve.

A munka és a tőke egymás nélkül nem képes hatékonyan működni

Ebből következik, hogy amikor valaki nem a saját magántulajdonában végzi a munkát, akkor az egyik ember munkája egy másik vagyontárgyával kell társuljon. Helyesen látta ezt már XIII. Leó is, mondván: „Sem a tőke munka nélkül, sem a munka tőke nélkül nem lehet meg.” [38] Teljesen hamis beállítás akár kizárólag a tőkének, akár pedig kizárólag a munkának tulajdonítani azt a hozadékot, amely valójában ezek együtthatásának az eredménye; tehát minden vonatkozásban igazságtalan, ha ezek bármelyike, tagadva a másik ebbéli hatékonyságát, magának követeli a haszon egészét.

A tőke jogtalan követelései

54. Ebből az összeredményből a dologi összetevő, vagyis a tőke bizony hosszú ideig túlságosan nagy részt szakított ki. A tőke vindikálta magának a megtermelt javak, a jövedelem egészét, alig hagyva meg a munkásnak annyit, amiből elégségesen pótolhatta, újratermelhette volna munkaerejét. Arról szónokoltak, hogy valamiféle abszolút, leküzdhetetlen gazdasági törvényszerűség értelmében az egész tőkefelhalmozás a szerencse kegyeltjeit, a tőkéseket kell illesse, a munkások pedig – ugyanezen törvényszerűség értelmében – örökké tartó nincstelenség és nyomor bilincseiben tartoznak élni. Igaz, a liberalizmusnak ezzel az ötletével, amit Manchester-liberalizmusnak is mondanak, nem mindig és nem mindenhol egyezett meg a tényleges gyakorlat, mégsem tagadható, hogy a gazdasági és társadalmi intézmények működésének állandó tendenciája volt ez. Egyáltalán nem meglepő, hogy e hamis vélekedéseket és a belőlük fakadó hamis következtetéseket hevesen támadták, mégpedig nem csak azok, akiket ezek alapján megfosztottak attól a természetes joguktól, hogy jobb életkörülményeket biztosítsanak maguknak.

A munka jogtalan követelései

55. Ez volt az oka annak, hogy a megnyomorított munkásokhoz értelmiségiek is csatlakoztak: ők a fenti hamis gazdasági törvényszerűséggel egy éppen ennyire hamis erkölcsi alapelvet szegeztek szembe, azt ugyanis, hogy a megtermelt javak és a haszon egésze jogszerűen a munkásokat illeti meg – kivéve a tőke újratermeléséhez, illetve eredeti mennyiségének helyreállításához szükséges részt. Ez az eltévelyedés tetszetősebbre van mázolva, mint egynémely szocialistáké, akik egyenesen azt állítják, hogy a termelőeszközöket egytől-egyig köztulajdonba kell venni, ahogy ők mondják: „társadalmasítani” kell; az előbbi elv tetszetősebb, ezért veszélyesebb is, alkalmasabb a gyanútlan emberek rászedésére, édes méreg, amelyet mohón szürcsöltek sokan, olyanok, akiket a szocializmus kendőzetlen arca nem tudott megkeríteni.

A helyes részesedés alapelve

56. Nincs kétség: a két félnek, hogysem hamis nézeteivel eltorlaszolja az igazságra, és ezzel a megegyezésre vezető utat, meg kellett volna fontolnia elődünk bölcs szavait: a birtok, „még ha magánemberek között osztják is fel, ezáltal nem szűnik meg a köz javát szolgálni”. [39] Erről nemrégiben Mi is beszéltünk; leszögeztük, hogy a teremtett dolgok ezt a szolgálatot csak egy szilárdan meghatározott rendben képesek megadni az emberiségnek, és hogy a javak elosztása, ami éppen a magántulajdon intézménye által történik, magában a természetben van megalapozva. És ez az, amit állandóan szem előtt kell tartani ahhoz, hogy le ne tévedjünk az igazság helyes útjáról – a szűk útról.

57. Nem akármilyen vagyoni elosztás alkalmas azonban az Isten által akart cél minden szempontból tökéletes, vagy akár csak aktuálisan tökéletes elérésére. Ennélfogva a gazdasági-társadalmi fejlődéssel párhuzamos gazdagodásból úgy kell részesíteni az egyes embereket és csoportokat, hogy ne szenvedjen hátrányt a XIII. Leó értelmezésében tekintett közérdek, más szóval, hogy a társadalom egészének java, a közjó sértetlen maradjon. A társadalmi igazságosságnak és jogszerűségnek ez a törvénye tiltja, hogy az egyik osztály elzárja a másikat a termelés növekményéből való részesedéstől. Ha tehát a gazdagok osztálya jódolgában a bajokkal mit sem törődve azt véli a dolgok helyes rendjének, hogy neki minden, a munkásnak meg semmi sem jut, akkor nem kevésbé sérti meg ezt a törvényt, mint a munkásosztály, ha az őt ért jogsérelem miatti haragja tüzében, jogának tudatában, ezt a jogát egyoldalúan érvényesítendő, saját magának igényeli mindazt, ami a saját keze munkájának eredménye, ha minden nem mumkával szerzett tulajdont, jövedelmet, profitot, bármilyen jellegű is, bármilyen funkciót lát is el a közösség életében, minden egyéb körülménytől függetlenül, csak mint ilyent – mint nem munkából származó jogot – támad és el kíván törölni. Ne hallgassuk el, hogy ebben az összefüggésben egyesek rosszul és alap nélkül idézik az Apostol szavát: „Aki nem dolgozik, ne is egyék.” [40] Rosszul, mert ezt az Apostol azokra mondja, akik kivonják magukat a munkából, noha tudnának és tartoznának is dolgozni; az Apostol itt arra figyelmeztet, hogy erőnkhöz képest használjuk fel az időt és testi-szellemi adottságainkat, ne másoknak legyünk a terhére, ha egyszer magunk is tudunk gondoskodni magunkról. De hogy a betevő megszerzésének vagy a haszonszerzésnek egyedüli jogcíme a munka volna, – hát ilyesmit az Apostol egyáltalán nem tanít! [41]

58. Mindenkinek meg kell tehát kapnia a javakból az őt megillető részt; el kell érni, hogy a megtermelt javak elosztása a közjó, vagyis a társadalmi igazságosság szabályainak megfelelően álljon helyre és azokhoz igazodjék, mert minden normális ember tudja, hogy ma az elosztás rendjét a néhány dúsgazdag és a számlálhatatlan szegény ember közötti mérhetetlenül nagy különbség következtében roppant súlyos mértéktévesztés nyomorítja meg.

4. A PROLETÁROK MEGVÁLTÁSA A PROLETÁRSORSTÓL

A proletariátus helyzete

59. A cél ugyanaz, mint amit elődünk elháríthatatlan szükségszerűségnek mondott: a proletárok megváltása. És ezt azért kell nyomatékosan hangsúlyoznunk és szenvedélyesen ismételgetnünk, mert a pápának ez az üdvös parancsa gyakran feledésbe merült: vagy nagy vigyázattal agyonhallgatták, vagy megvalósítását tartották bűnnek, holott e parancs teljesítése lehetséges is és kötelesség is. Attól még, hogy az a tömegnyomor, amelyet XIII. Leó olyan iszonyatosnak látott, ma nem annyira elterjedt jelenség, a figyelmeztetés nem veszítette el erejét és értelmét. A munkások helyzete valóban jobbra fordult és méltányosabb lett, különösen a fejlettebb és gazdagabb országokban, ahol már nem lehet azt mondani, hogy egytől-egyig minden munkás nyomorogna, vagy szenvedne a szegénységtől. Mégis, amióta a modern technika és gyáripar igen nagy tempóban behatolt számos új régióba, így a Kelet ősi kultúrájú államaiba is, és ott gyökeret vert, azóta a nincstelen proletárok száma hallatlanul megnőtt, s jajkiáltásuk a földről Istenhez száll; számukat növeli a parasztok óriási serege, akik a létező legalacsonyabb életszínvonalon tengődnek, és egyáltalán nincs reményük, hogy „valaha is egy darabka földet szerezhessenek”. [42] Ha tehát nem teszünk megfelelően hatékony intézkedéseket, ők örökre a proletársors foglyai maradnak.

60. Bár teljesen igaz, hogy a proletár-létet élesen meg kell különböztessük a szegénységtől, mégis, a proletárok magas száma egyfelől, meg a dúsgazdagok hatalmas vagyona a másik oldalon: cáfolhatatlan bizonyítéka annak, hogy korunkban, az ún. indusztrializmus korában, amikor olyan hatalmas bőségben termelik a javakat, azok nem a helyes arányban vannak elosztva és nem szolgálják megfelelően a különböző osztályokat.

A proletár-lét meghaladása magántulajdonhoz jutás által

61. Ezért minden erővel és elszánással arra kell törekedni, hogy a megtermelt javak legalább ezentúl csak a méltányos arányban halmozódjanak fel a gazdagoknál, és megfelelő bőségben áramoljanak azok felé, akik megtermelik ezeket. Persze nem azért, hogy mentesüljenek a munkától – hiszen az ember munkára született, akár a madár a repülésre -, hanem hogy családi tulajdonukat növelhessék, hogy ezt a vagyont okosan kezelve könnyebben és gondtalanabbul viselhessék családi terheiket. Hiszen kiemelkedve a létbizonytalanságból – mert a proletársors lényege éppen az állandóság hiánya – nem csupán az élet viszontagságainak elviselésére lesznek képesek, hanem arra is reményük lesz, hogy haláluk után övéikről valamiképpen gondoskodni tudnak majd.

62. Elődünk nem csak burkoltan érintette ezt, hanem érthetően és leplezetlenül megmondta; ezt sürgetjük Mi is újra meg újra mostani körlevelünkben: ha nem vállaljuk legjobb tehetségünk szerint és haladéktalanul a fentiek megvalósítását, akkor senki se áltassa magát azzal, hogy a békét és a nyugalmat hatékonyan meg lehet védeni a felforgató erők ellen.

5. AZ IGAZSÁGOS MUNKABÉR

A munkabér mint magántulajdonteremtő eszköz jelentősége

63. A megvalósítás azonban csak akkor lehetséges, ha a munkások szorgalmukkal és takarékosságukkal bizonyos szerény vagyonhoz jutnak, ahogy ezt elődünk nyomdokain haladva Mi is hangsúlyoztuk. De miből takarékoskodjék a munkás, ha nem a munkabéréből, hiszen munkaerején túl más tulajdona nincsen, és ebből elégíti ki táplálkozási és egyéb életszükségleteit is? Most tehát rátérünk a munkabér kérdésére, amit már XIII. Leó is „nagy fontosságú kérdésnek” mondott, [43] megvilágítva és részletesebben kifejtve tanítását és elveit, ahol ez szükséges.

A bérmunkaszerződés önmagában nem jogszerűtlen

64. Akik a munka bérbe vételét, illetve adását, a munkaszerződést eleve és önmagában véve jogszerűtlennek tekintik, és ezért azt társadalmi szerződéssel kívánják helyettesíteni, tarthatatlan álláspontot képviselnek, és rosszindulatúan rágalmazzák elődünket, aki körlevelében nem csak hogy elfogadta az ilyen szerződést, de bőséggel foglalkozott azzal is, hogyan kell azt a jogszerűség elvei szerint rendezni.

65. A modern társadalmi viszonyok között mindazonáltal Mi is tanácsosabbnak tartjuk, ha a munkaszerződést lehetőség szerint valamilyen mértékben társadalmi szerződéssel egészítik ki, amint erre már vannak is különféle kezdeményezések a munkások és a tőkések nem csekély hasznára. Ebben az esetben a munkások és az alkalmazottak társtulajdonosok lesznek, illetve részt vesznek a vagyon kezelésében, vagy meghatározott arányban részesednek a megtermelt haszonból.

66. A munkabér jogos mértékét nem egyetlen, hanem több tényező alapján kell megállapítani, mondotta bölcsen XIII. Leó is: „A munkabér összegének méltányos meghatározásánál több tényezőt kell figyelembe venni”. [44]

67. Tökéletesen cáfolta ezzel a nézetével azt a könnyelmű vélekedést, amely szerint ez a roppant súlyos kérdés egyszerűen egyetlen szabály vagy értékmérő – ráadásul az igazságosságtól teljesen idegen értékmérő – alkalmazásával megoldható lenne.

68. Hiszen óriási tévedésben vannak, akik azt az elterjedt primitív nézetet osztják, hogy a munka annyit ér és annyi bérrel kell honorálni, mint amennyi az általa előállított termék ára, és ezért a bérmunkásnak alanyi joga, hogy a munkájával előállított érték megfelelőjének egészét követelje. Hogy ez mennyire távol áll az igazságtól, kitetszik már a tőkéről és a munkáról szóló fejtegetésünkből is.

A munka individuális és társadalmi természete

69. Ahogy a tulajdonnak, úgy a munkának is, főképpen a más számára végzett bérmunkának világosan bizonyítható a személyes, individuális jellegen túlmutató társadalmi jellege, és ezzel számot kell vetni. Ha a társadalom szervezete nem valóságosan társadalmi és nem valóságosan szerves képződmény, ha a társadalom rendje és a jogrend nem szavatolja a munkatevékenység védelmét, ha az egymásra utalt foglalkozási ágak nincsenek összehangolva és nem támogatják egymást, ha – és ez még nagyobb jelentőségű – a szellemi kapacitás, a tőke és a munka mintegy közös célt követve nem társul egymással, akkor az egyes emberek termelő képessége nem tudja a valóságos lehetőségeinek megfelelő eredményt elérni. Tehát a munkát nem lehet helyesen megmérni, sem méltányosan díjazni akkor, ha nem vetünk számot ezzel a közösségi-társadalmi és egyben individuális jellegével.

Három szempont

70. Az emberi munka belső természetében gyökerező kettős jellegéből igen súlyos következmények származnak: ezek alapján kell a munkabért szabályozni és meghatározni.

a) A munkás és családja szükségletei

71. Először: a munkásnak annyi bért kell fizetni, amennyi a maga és családja megfelelő fenntartásához elégséges [45]. Helyes persze, ha erejéhez mérten a család többi tagja is hozzájárul a közös háztartás szükségleteihez, ahogy főként paraszti családoknál, de sok iparos és kiskereskedő családnál is látjuk; tilos azonban a gyermekeket és a nőket erejükön felül terhelni. Az anyák elsősorban otthon és a ház körül dolgozzanak, a család életével törődjenek. Nagyon rossz és minden erővel megszüntetendő az a gyakorlat, hogy a családanyák az apa alacsony fizetése miatt házon kívüli kereső foglalkozás vállalására kényszerülnek, elhanyagolva emiatt sajátos feladataikat, különösen a gyermeknevelést. Minden erőfeszítést meg kell tenni tehát azért, hogy a családfők elegendő fizetést kapjanak, vagyis annyit, amennyi az egész család szükségleteinek kielégítésére elegendő. Ha a mostani körülmények között ezt nem is mindenütt lehet elérni, a társadalmi igazságosság olyan mielőbbi változtatásokat követel, amelyek biztosítják minden felnőtt munkás ilyen mértékű bérezését. – Ezt az alkalmat ragadjuk meg, hogy méltó elismerésünket fejezzük ki mindazoknak, akik igen bölcs és hasznos tervező munkával kidolgoztak és alkalmaztak is olyan módszereket, amelyek biztosítják, hogy a munkabért a családi terhekhez igazítsák, úgy, hogy a bér a terhek növekedésével együtt emelkedik, sőt rendkívüli körülmények között is elegendő.

b) A vállalat helyzete

72. A munkabér nagyságának megállapításánál számításba kell venni a vállalat, illetve a vállalkozó szempontját is. Igazságtalan olyan mértéken felüli bérezést követelni, amit a vállalat nem bír el, mert az tönkremenésével járna, következésképpen a munkásoknak is kárára volna. Ha ellenben a vállalat hanyagság vagy a hozzáértés hiánya miatt, illetve a műszaki fejlődés és a gazdasági folyamatok figyelmen kívül hagyása miatt termel kevesebb hasznot, ez nem tekinthető jogcímnek arra, hogy a munkások bérét csökkentsék. Ha pedig nem folyik be annyi jövedelem, amennyi a méltányos munkabér kifizetéséhez elégséges volna, mivel a vállalatot igazságtalan terhek sújtják, vagy megtermelt áruját áron alul kénytelen értékesíteni, úgy azokat terheli súlyos bűn, akik a vállalatot ilyen helyzetbe hozták, hiszen valójában a munkásokat fosztják meg jogos bérüktől, és arra szorítják őket, hogy ebben a kényszerhelyzetben a méltányosnál alacsonyabb bért is elfogadják.

73. Valamennyi munkásnak és vezetőnek minden erejével arra kell törekednie, hogy a vállalat úrrá legyen ezeken a nehézségeken és akadályokon; ebben az üdvös törekvésükben nyújtson nekik megfelelő segítséget az állami gondoskodás is. Csak akkor lehet végül fontolóra venni, hogy a vállalat fenntartható-e eredeti formájában, vagy pedig valamilyen más módon kell gondoskodni a munkásokról, ha a vállalatot csakugyan végveszély fenyegeti. Éppen az ilyen súlyos helyzetekben van szükség a vezetők és a munkások egymásra utaltságának, keresztény összetartásának erejére és hatékony működésére.

c) A közjó követelménye

74. A munkabér nagyságát végül összhangba kell hozni a gazdasági közérdek szempontjaival is. Hogy a közjó szempontjából mennyire fontos, hogy a munkások és az alkalmazottak szükséges kiadásaikon túl bérük egy részét félretéve lassanként szerény vagyonra tegyenek szert, az előbb már kifejtettük. Azt a másik szempontot sem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hisz nem csekélyebb jelentőségű, hogy munkaalkalomhoz jussanak mindazok, akik képesek és akarnak dolgozni. Márpedig ez nem kis mértékben függ a bérek nagyságától: a munkabér, ha megfelelő határok között marad, elősegítheti a munkaalkalomteremtést, ellenben ha túllépi ezeket a határokat, éppen úgy gátolhatja is azt. Ugyanis, mint köztudott, volt már példa rá, hogy a túlságosan alacsonyan tartott és a mértéktelenül magasra srófolt bérezés egyaránt akadályt jelentett a munka bérbeadása számára. Márpedig ez a rossz helyzet, ahogy különösen pápaságunk idején látjuk eredményét, nagy tömegeket sújtott: a munkásokat nyomorba és erkölcsi veszedelmekbe döntötte, az államok jólétét tönkre tette, a közrendet, a békét és a nyugalmat az egész világon veszélybe sodorta. Ellentétes tehát a társadalmi igazságossággal a személyes haszon érdekében a közjó szempontját figyelmen kívül hagyva a munkabéreket akár túlságosan alacsonyra leszorítani, akár túl magasra emelni. A társadalmi igazságosság ugyanakkor azt is követeli, hogy az elgondolásokat és a célokat a lehetőségek szerint összhangba hozva úgy szabályozzák a béreket, hogy a lehető legtöbben találjanak munkát és szerezzenek szükségleteiknek megfelelően elégséges jövedelmet.

75. Alkalmasan szolgálja ezt a célt a bérek helyes belső aránya, amivel szorosan összefügg az árak helyes aránya, az, hogy a különböző ágazatokban, a mezőgazdaságban, az iparban és az egyéb területeken megtermelt javakat mennyiért lehet megvásárolni. Helyes bér- és árarányok fenntartása esetén a gazdaság ágazatai szerves egységgé kapcsolódnak össze és együtt fejlődnek; ebben az organizmusban az egyes elemek, mint a test részei, kölcsönösen segítik és tökéletesítik egymást. Akkor fog végül létrejönni a valóságos szociális gazdaság és akkor fogja elérni célkitűzéseit, ha mindenkinek együttesen és minden egyénnek külön megadja mindazokat a javakat, amelyeket a természeti kincsek és adottságok, a műszaki fejlettség és a gazdaság szociális megszervezettsége révén előállítani képes. E javak mennyiségének pedig akkorának kell lennie, amennyi elegendő egyrészt a szükségletek és a tisztes igények kielégítéséhez, másrészt pedig az életszínvonal magasabbra emeléséhez, hiszen ez, ha okosan élnek vele, nem csak hogy nem akadályozza az erkölcsös életet, hanem egyenesen elősegíti azt. [46]

6. A TÁRSADALOM ÚJ RENDJE

A társadalmi rend kérdése a Rerum novarumban

76. Amit eddig a javak méltányos elosztásáról és az igazságos munkabérről mondtunk, az az egyénekre vonatkozott, csak közvetett kapcsolatban volt a társadalom rendjével. Elődünknek, XIII. Leónak azonban minden törekvése, minden gondolata éppen a társadalmi rendnek a társadalomfilozófia mértékadó elvei alapján történő megújítására, sőt a legmagasabbrendű tanítás, az Evangélium törvényei szerinti tökéletesítésére irányult.

77. Ahhoz azonban, hogy termékeny kezdeményező gondolatai gyökeret verjenek, hogy megvalósításukért további lépések történjenek, és hogy ezek a kezdeményezések bőséges áldást hozzanak az emberiségnek, elsősorban két dolog szükséges: az intézmények reformja és az erkölcsök megújítása.

78. Az intézmények reformjáról szólva legfőképpen az államra gondolunk. Nem ezért, mintha a valóságos jólét megteremtését teljes egészében az államtól lehetne várni, hanem mert az individualizmus következtében odáig fajult a helyzet, hogy az egykor változatos formákkal harmonikusan tagolt, sokszínű társadalmi élet darabjaira hullott szét, csaknem teljesen elsorvadt, szinte csak az egyes ember és az állam maradt meg belőle. Nagy veszteség ez magának az államnak is, amely, mivel elveszítette ezeket a társadalomszabályozó formákat, átvállalta mindazokat a terheket, amiket azelőtt ezek az utóbb felszámolt egyesülések viseltek. Így az államot a feladatok és a felelősségek szinte végtelenül nagy súlya nyomasztja, már-már az összeroppanásig.

79. Igaz ugyan, s a történelem is világosan bizonyítja, hogy a körülmények változásával sok olyan feladatot, amelyeket korábban kisebb szervezettségi fokú társulások is képesek voltak ellátni, ma már csak nagyobb szervezetek tudnak elvégezni. A társadalomelmélet szilárd és örökérvényű elve az a rendkívülien fontos alapelv, amelyet sem megcáfolni, sem megváltoztatni nem lehetséges; ez így szól: amit az egyes egyének saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt a hatáskörükből kivenni és a közösségre bízni tilos; éppen így mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása, mivel minden társadalmi tevékenység lényegénél és bennerejlő erejénél fogva segíteni – szubszidiálni – köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben soha nem szabad bomlasztania vagy bekebeleznie azokat.

80. A kézenfekvő megoldás tehát az, ha az állami vezetés a kisebb jelentőségű teendők és problémák megoldását, amelyek őt amúgy is csak szétforgácsolnák, átengedi az alacsonyabb szervezettségű csoportoknak: ezáltal szabadabban, határozottabban, tehát hatékonyabban tudja elvégezni azt, ami kizárólag az ő hatáskörébe tartozik, s amit ennélfogva csak ő képes megtenni irányító, ellenőrző, preferáló és korlátozó tevékenysége révén, ahogy a konkrét helyzet vagy a szükség követeli. Az államférfiak legyenek meggyőződve arról, hogy minél tökéletesebben működik a különböző társadalmi feladatokra szerveződő alakulatok rendje az említett szubszidiaritási elv érvényesítésével, annál nagyobb lesz az államhatalom tekintélye és cselekvésének hatásfoka, annál sikeresebb lesz és annál kedvezőbb helyzetbe kerül maga az állam is.

A „hivatásrendek” együttműködése

81. Mind az államnak, mind a tisztességes polgárnak kötelessége elsősorban azt szem előtt tartania, arra törekednie, hogy az egymással szembeállított „osztályok” harcán túlemelkedve feléledjen és kibontakozzék a hivatásrendek együttműködése.

82. Múlhatatlanul szükséges tehát, hogy a társadalompolitika megkezdje a hivatásrendek újjáteremtését. Hiszen ma is élő valóság a társadalom erőszakon alapuló, ennélfogva instabil, ingatag állapota, amely „osztályokon” épül fel; ezek az „osztályok” eltérő célokat követnek, ezért szemben állanak egymással, következésképpen hajlanak az ellenségeskedésre, a harcra.

83. Bár a munka, mint elődünk körlevelében világosan kimondja [47], nem egyszerűen csak áru, hanem benne a munkás emberi méltóságát kell felismernünk, éppen ezért nem is lehetne holmi áruként adni-venni, a mai helyzet, a munka bérbe vétele, illetve adása az embereket mégis két pártra, vagyis inkább két hadseregre vágja szét az úgynevezett munkaerőpiacon, és e két párt huzakodása magát a munkaerőpiacot teszi csatatérré, ahol az ellenséges sorokban ádáz küzdelem dúl a két sereg között. Ezt a szörnyű csapást, amely az egész emberi társadalmat pusztulásba sodorja, a lehető legsürgősebben orvosolni kell – nincs senki, aki ezt be ne láthatná. De a gyógyulás csak akkor lesz teljes, ha az ellentét megszüntetésével együtt a társadalomszervezet egyes elemei helyesen felépített rendszerré állnak össze, vagyis hivatásrendekké, amelyekbe az egyének nem a munkaerőpiacon betöltött szerepük szerint tagozódnak be, hanem ténylegesen gyakorolt társadalmi funkciójuk különbözősége szerint. Hiszen az a természetes út, hogy amiképpen az egymás közelében élők községeket hoznak létre, úgy azok is, akik ugyanazt a szakmát vagy hivatást gyakorolják, akár a gazdaságban, akár másféle munkakörben dolgoznak, valamiféle szervezetbe, testületbe tömörüljenek. Ez annyira így van, hogy sokan az ilyen alanyi jogon létrejött tömörüléseket, ha nem is a polgári-állami társulás lényegéhez tartozó szervezeteknek, de legalábbis mindenképpen természetes alakzatoknak mondják.

84. Mivel a „rend”, ahogy Szt. Tamás kitűnően elemzi [48], olyan egység, amely több elem harmonikus elrendezettségéből keletkezik, így a valóságos és fogalmának megfelelő társadalmi rend is megkívánja, hogy a társadalom különböző tagjait valamilyen erős kötelék kapcsolja egységgé. Ez az összekapcsoló erő megvan magában a termelő és egyéb funkciók ellátásában, melynek során az ugyanazon rendi csoporthoz tartozó munkaadók és munkavállalók közös céllal tevékenykednek; megvan ez az erő továbbá a közjóban, amelynek érdekében valamennyi rend a maga helyén segítőleg köteles együttműködni. A rend azután annál szilárdabb, annál hatékonyabb, minél odaadóbban gyakorolják hivatásukat az egyének, illetve az egyes hivatásrendek, és minél kiválóbbat nyújtanak az adott hivatáson belül.

85. Ebből egyenesen következik, hogy az ilyen szervezetekben a legnagyobb hangsúly az adott hivatásrend közös dolgain van, és ezek között is kiemelkedik a közérdek lehető legeredményesebb szolgálatának szempontja. Olyan ügyekben persze, amelyekben a munkaadók vagy a munkások speciális érdekei szorulnak külön védelemre vagy orvoslásra, a felek elkülönülve is tanácskozhatnak és a helyzetnek megfelelően döntéseket hozhatnak.

86. Aligha kell külön hangsúlyozni, hogy amit XIII. Leó az államformáról mondott, jól alkalmazható – értelemszerű módon – a szakmai társulásokra, testületekre is. Konkrétan: az embereknek sérthetetlen joga, hogy megválasszák ezeknek a szervezeteknek az általuk előnyösebbnek tartott formáját, amennyiben ez a forma megfelel a jogszerűség és a közjó érdekeinek. [49]

87. Ahogy egy település lakói a legkülönfélébb célokkal társulásokat hoznak létre, és mindenki megteheti, hogy ezekbe belép vagy nem lép be, úgy az azonos foglalkozásúak is hasonlóképpen szabadon alakíthatnak egyesületeket foglalkozásukkal valamiféleképpen összefüggő célok érdekében. Mivel boldog emlékezetű elődünk részletesen és érthetően megvilágította a szabad egyesülések problémáit, elegendő egyetlen dolgot leszögezni: Az ember szabadon gyakorolhatja nem csupán azt a képességét, hogy alanyi jogon olyan magántársaságokat hozzon létre, amelyek azután jogi személyek, hanem azt is, hogy az egyesülésnek „olyan szervezeti rendet és alapszabályzatot adjon, amelyet céljai megvalósítására alkalmasnak ítél” [50]. Hangsúlyozni kell, hogy ugyanígy szabadon alapíthatók az egyes hivatások határain túlterjedő szövetkezések is. A már fennálló és eredményesen működő szabad társulások pedig tűzzék maguk elé és erejükhöz mérten valósítsák is meg azt a célt, hogy a keresztény társadalmi tanítás szellemében egyengessék útjukat a magasabb szintű társulások, a fent említett hivatásrendek létrelrozása felé!

A gazdaság szabályozásának alapelve

88. Még egy, az előző kérdéssel szorosan összefüggő dologgal foglalkoznunk kell. Ahogyan az emberi társadalom mint egység nem alapulhat az „osztályharcon”, úgy a gazdaság helyes rendje sem engedhető át a benne működő erők szabad versenyének. Ez az a pont, amelyből mint mérgezett forrásból az individualista gazdaságtan összes tévedései eredtek: ez az eszme, mivel elfelejtette, vagy nem is ismerte a gazdaság társadalmi és erkölcsi természetét, el is tekintett attól, s úgy vélte, hogy az államhatalomnak a gazdaságot mint független és teljes mértékben szabad tevékenységet kell tekintenie és ezt a szabadságát kell biztosítania, mondván: megvan annak a maga saját szabályozó elve, a piac meg a szabad veseny, amivel sokkal tökéletesebben elkormányozza saját magát, mint bármely teremtett értelem közbeavatkozásával. Pedig a szabadverseny, noha szilárd határok közé szorítva helyes és kétségkívül hasznos dolog, arra teljességgel képtelen, hogy a gazdaságot szabályozza: jól, sőt túl jól bizonyították ezt eredményei azóta, hogy az individualizmus eltévelyedett szellemi termékeit elkezdték átvinni a gyakorlatba. Ezért elháríthatatlanul szükséges a gazdaságot ismét az igazi és működőképes irányítási elv alá vetni és alája rendelni. Még sokkal kevésbé képes ellátni ezt az irányító szerepet az a gazdasági hatalom, amely nemrégiben számolta fel a szabadversenyt, mert ez a hatalom egy vak energia, irányát nélkülöző erő, amely határozott korlátozásra és bölcs irányításra szorulna ahhoz, hogy jólétet hozhasson az embereknek, maga viszont képtelen arra, hogy megfékezze vagy irányítsa önmagát. Valami magasabbrendű és nemesebb erőt kellene tehát találni, amely ezt a hatalmat szilárdan és tisztán érvényesülve kormányozná: ez pedig nem más, mint a társadalmi igazságosság és a társadalmi szeretet. Fontos, sőt maximálisan szükségszerű tehát, hogy a népek és az egész társadalmi élet intézményeit az igazságosság hassa át, mégpedig úgy, hogy valóban hatékonyan érvényesüljön bennük, azaz, hogy olyan jogrendet és társadalmi rendet teremtsen, amely a gazdaság egészét is struktúrálja. Ennek a rendnek a középpontja a társadalmi szeretet, az államhatalomnak pedig azon kell lennie, hogy ezt a rendet hatékonyan oltalmazza és megtartassa. Könnyebben teheti ezt akkor, ha leteszi mindazokat a terheket, amelyek, mint mondottuk, nem az ő sajátos feladatai.

89. Mivel a nemzetek gazdaságilag függenek egymástól és egymás segítségére vannak utalva, közös erőfeszítéssel és munkával arra kellene törekedniök, hogy bölcs megállapodásokkal és intézkedésekkel segítsék a népek gyümölcsöző és áldásos gazdasági együttműködését.

90. Ha a társadalomtest tagjai, ahogy mondottuk, újra a helyükre kerülnek, ha a gazdasági és társadalmi egység ismét rátalál a maga voltaképpeni szabályozó elvére, akkor majd erről a testről is elmondható lesz bizonyos értelemben, amit Krisztus titokzatos Testéről mond az Apostol: „(Krisztus) az, aki az egész testet egybefogja és összetartja az ízületek – a tagok kölcsönös szolgálata – révén; Ő a tagok erejükhöz mért tevékenysége által növeli a testet, arra, hogy benne Önmagát építse fel a szeretetben.” [51]

A fasiszta társadalmi rend értékelése és kritikája

91. Köztudomású, hogy újabban egyedülálló kísérlet kezdődött a szakszervezetek és szakmai testületek megszervezésére. Érdemesnek tartjuk, mivel részben tárgyunkhoz tartozik, ezt röviden vázolni és néhány megjegyzést hozzáfűzni.

92. Itt tehát az államhatalom maga hoz létre olyan szakszervezetet, amelyet jogi személyiséggel és emellett bizonyos monopolhelyzetet biztosító előjogokkal is felruház, úgy hogy csak az így elismert és szakszervezetnek elismert szerv garantálhatja a munkások és a munkaadók jogait, csak ez egyeztetheti a munkára szerződő felek szempontjait, legitimálhatja a munkaszerződéseket. A belépés, illetve távolmaradás mindenkinek joga, és csakis ebben az értelemben nevezhető szabadnak ez a fajta szakszervezet. Hiszen tagsági díjat és bizonyos speciális hozzájárulásokat mindenkitől szednek, aki az illető szakmát, foglalkozási ágat műveli, akár munkaadó, akár munkás; ugyanígy köteleznek mindenkit a jogilag elismert szakszervezet által kötött munkaszerződések is. Hivatalosan deklarálják persze, hogy a jogilag elismert szakszervezet nem akadályozza más társulások létesítését ugyanazon szakmán belül, ám ezek nem lesznek jogilag elismert szervezetek.

93. A kollégiumok vagy testületek az adott szakma munkás- és munkaadói szakszervezeteinek küldötteiből alakulnak, ezek pedig mint valóságos és sajátosan állami szervek és intézmények irányítják a szakszervezeteket, szakszervezetközi ügyekben pedig egyeztető tevékenységet folytatnak.

94. A sztrájk tilos. Ha a felek nem tudnak megegyezni, a hatóság dönt.

95. Az itt röviden felvázolt rendszernek vannak bizonyos előnyei, amint rövid mérlegeléssel bárki beláthatja: a különböző csoportok békés együttműködése, a szocialista szervezetek háttérbe szorítása, próbálkozásaik meghiúsulása, a hatóság speciális moderátori tekintélye. Hogy azonban ilyen nagy jelentőségű kérdésben mulasztást ne kövessünk el és következetesek maradjunk említett és még eztán tárgyalandó általános alapelveinkhez, be kell valljuk, tudomásunk van sokaknak arról az aggodalmáról, hogy az állam, amelynek pedig be kellene érnie a szükséges és elégséges segítségnyírjtással, itt bizony a szabad cselekvés helyébe nyomul; továbbá hogy ez a szakszervezeti és testületi rendszer olyan benyomást tesz, mintha igazgatása túlságosan adminisztratív és politikai jellegű lenne, és végül – bár spontán módon enged érvényesülni általánosabb érdekeket – inkább partikuláris politikai célokat szolgál, mint egy jobb társadalmi rend megteremtését és fejlesztését.

96. Az itt másodikként említett nemes cél eléréséhez, vagyis a közjó tényleges, megbízható és odaadó szolgálásához véleményünk szerint elsősorban és minden egyéb tényező előtt múlhatatlanul szükséges, hogy mellette álljon Isten segítsége; azután pedig, hogy minden jóakaratú ember közös munkával fáradozzék érte. Meggyőződésünk továbbá, és ez az előzőkből következik, hogy a célt annál biztosabban lehet elérni, minél több ember áll készen arra, hogy műszaki, szakmai és társadalmi tapasztalatait erre szentelje, sőt – és ez még fontosabb -, az eredmény annál biztosabb, minél nagyobb mértékben hasznosítják a katolikus elveket és gyakorlatot. Itt nem az Actio Catholicára gondolunk (amely saját maga tiltja el tagjait a szakszervezeti és politikai tevékenységtől), hanem azokra a gyermekeinkre, akik éppen az Actio Catholica neveltjeiként az egyház vezetésével és tanítása alapján sajátították el ezeket az elveket és az apostolkodás gyakorlatát. Az egyház pedig, mint általában mindenütt, ahol erkölcsi kérdésekről vagy ilyen vitákról van szó, ezen a területen sem feledheti és hanyagolhatja el soha Istentől rábízott feladatát, a készenlétet és a tanítást.

97. Mindaz azonban, amit a társadalmi rend megújításáról és tökéletesítéséről mondtunk, teljességgel megvalósíthatatlan erkölcsi megújulás nélkül: ezt a történelem világosan bizonyítja. Létezett valaha a társadalomban egy olyan rend, amely, bár nem volt minden ízében és abszolút értelemben tökéletes, az akkori helyzetben és az akkori feladatok közepette valamilyen értelemben megfelelt a „helyesség” követelményének. Hogy ez a rend rég megszűnt, nem azért történt, mert fejlődőképesség és rugalmasság híján nem tudott alkalmazkodni a körülmények és a szükségletek változásaihoz, hanem inkább azért, mert az emberek önzésükben és szívük keménységében nem voltak hajlandók befogadni ebbe a rendszerbe a növekvő számú új embertömegeket, amint tenniök kellett volna; vagy mert a látszatszabadság és más hamis eszmék csábításainak hatására semmiféle hatalmat nem tűrtek meg maguk felett, hanem minden köteléket megpróbáltak lerázni magukról.

98. Csak az marad tehát, hogy a ma virágzó gazdasági rendet és ennek legkeményebb vádlóját, a szocializmust ismét egyaránt törvény elé idézzük, hogy nyíltan és igazságosan ítéletet mondjunk róluk, hogy megkeressük a gyökerét mind e sok bajnak, hogy megnevezzük az elsőrendűen fontos és múlhatatlanul szükséges gyógyszert, és ez nem más, mint az erkölcsi megújulás!

IV. A mai gazdasági rendszer
és a szocializmus elemzése és kritikája
A keresztény szempont

99. XIII. Leó kora óta mind a gazdaság rendszere, mind a szocializmus nagyon sokat változott.

1. A MAI KAPITALISTA GAZDASÁG

A kapitalista gazdaság alapvető vonásai

100. Mindenek előtt, és ez szemmel látható, a gazdaság képe változott meg igen gyorsan. Jól tudjátok, Tisztelendő Testvérek, kedves gyermekeink, hogy boldogemlékezetű elődünk körlevelében leginkább arra a gazdasági rendszerre volt tekintettel, amelyben a gazdaság közös működtetéséhez egyesek a tőkét, mások a munkát adják. Ezt találó kifejezéssel így jellemezte: „se, a tőke munka nélkül, sem a munka tőke nélkül nem lehet meg”. [52]

101. XIII. Leó minden erejével arra törekedett, hogy a gazdaságnak ezt a rendszerét összhangba hozza a helyes rend normáival, mert világos, hogy az önmagában nem elvetendő. Valóban, nem lényege szerint hibás ez a rendszer. Akkor sérti meg a helyes rendet, amikor a tőke a munkaerőt, a proletariátus osztályát arra a célra és azzal a feltétellel béreli ki, hogy tevékenységét, sőt az egész gazdaságot a saját tetszése és érdeke szerint használja, nem tekintve sem a munkás emberi méltóságát, sem a gazdaság társadalmi jellegét, sem a társadalmi igazságosságot, sem pedig a közjó szempontját.

102. Azonban még ma sem ez az egyetlen uralkodó gazdasági rendszer a világban; van másfajta szisztéma is, amelyhez nagy tömegek, jelentős embercsoportok tartoznak, például a parasztság. Az emberiség nagyobbik fele a parasztsághoz tartozik, tisztességesen és becsületesen keresi a kenyerét. A parasztságnak is megvannak a maga bajai és nehézségei, amelyekre elődünk körlevelének több helyén kitért, s amelyeket Mi is érintettünk néhányszor a magunkéban.

103. Csakhogy a tőkés gazdaságirányítási rendszer az iparosodás következtében elterjedt az egész világon; elsősorban éppen XIII. Leó körlevelének megjelenése óta szélesedett ki annyira, hogy befolyásolja, áthatja és valamilyen értelemben a maga előnyeivel, hibáival, hátrányaival együtt valóságosan formálja a saját körén kívülesők gazdasági és társadalmi körülményeit is.

A korlátlan szabadverseny következménye:
a helyébe lépő gazdasági hatalom

a) Hatalmi összjáték és hatalmi harc

105. Korunknak mindennél inkább szembeötlő jelensége és jellegzetessége, hogy nem csupán anyagi eszközök, hanem mérhetetlenül nagy hatalom és despotikus gazdasági mindenhatóság halmozódik fel néhány ember kezében, akik többnyire nem is tulajdonosai, hanem csak kezelői és működtetői a rájuk bízott vagyontömegnek, amely fölött korlátlan teljhatalommal rendelkeznek.

106. Ezt a hatalmat azok tudják a legkíméletlenebbül gyakorolni, akik a pénztőkét birtokolják és uralják, mert így fennhatóságuk alatt vannak a kamatok, uralják a hiteléletet, ennek következtében az egész gazdaság vérkeringését ellenőrzik, és olyannyira ők vezérelik a gazdaságnak ezt az éltető elemét, hogy akaratuk ellenére senki még csak lélegzethez sem juthat.

107. Ez a gazdasági hatalom- és erőkoncentrálódás, a modern gazdaságnak mintegy lényegi jegye, olyan gyümölcs, amelyet a gazdasági verseny korlátlan szabadsága termett, saját természetének megfelelően: ez a szabadság csak a legerősebbeket hagyja meg az élők sorában, és ez gyakran egyértelműen azokat jelenti, akik mindannyiuk közül a legkegyetlenebbül küzdenek, akik a legkevesebbet sem foglalkoznak a lelkiismeretükkel.

108. A gazdasági hatalom- és erőkoncentráció aztán visszahatásként újabb harcot szül, mégpedig háromféle harcot: harc folyik először is magáért a gazdasági hatalomért; éles küzdelem alakul ki az állami hatalom kézre kerítéséért, hogy az állam erejét és hatalmát is be lehessen vetni a gazdasági érdekcsoportok oldalán; végül harc folyik az államok között, részint hogy az egyes országok politikai erejüket is saját polgáraik gazdasági érdekeinek – és bármiféle gazdasági érdekeinek – előtérbe helyezésére használhassák, részint pedig azzal a céllal, hogy gazdasági erejük latba vetésével döntsék el az országok közötti konfliktusokat.

b) A gyászos következmények

109. Ezek tehát az individualizmus szellemének végső következményei a gazdaságban, Tisztelendő Testvérek, szeretett gyermekeink! Ezt látjátok, ezt fájlaljátok magatok is: az erő szabadversenye önmagát falta föl, a szabad piac helyére a gazdasági hatalom lépett, a profithajszát fékevesztett hatalomvágy követte, és a gazdaság világa egészében félelmetesen keménnyé, könyörtelenné, erőszakossá lett. Ehhez jönnek még az államhatalom meg a gazdaság feladatainak és illetékességi körének keveredéséből, tisztátalan egybevegyüléséből eredő hatalmas károk; ilyen, a legjelentősebbek közül, az állami tekintély elvetése, holott ennek minden pártos törekvéstől mentesen, egyedül a közjóra és az igazságosságra figyelve királynőként és legfőbb bíróként a magasban kellene trónolnia, – most mégis az emberek ösztöneinek és vágyainak kiszolgáltatott rabszolganő, árucikk. Ami pedig a nemzetek közötti harcot illeti, nos, ebből az egyetlen forrásból kétágú folyam tört a felszínre: az egyik a nacionalizmus, avagy a gazdasági „imperializmus” folyója, a másik meg az éppoly átkos halálfolyam, a nemzetközi finánctőke, avagy „nemzetközi imperializmus”, melynek jelszava ez: „Ott a haza, ahol a jólét.”

A gyógyulás útja

110. Hogy ezeket a hatalmas problémákat mivel lehet orvosolni, kifejtettük már körlevelünk második részében, ahol erre vonatkozó tanításunkat alaposabban leírtuk, így elegendő lesz, ha most csak röviden emlékeztetünk rá. Minthogy a jelenlegi gazdasági rendszer egésze a tőkére és a munkára épül, múlhatatlanul fontos, hogy a helyes gondolkodásból, azaz a keresztény társadalomelméletből adódó, a tőkére és a munkára, valamint ezek viszonyára vonatkozó alapelvek egyrészt elvileg elismertek legyenek, másrészt gyakorlatilag is megvalósuljanak. Elsősorban a tulajdon (a dolog) és a munka (a cselekvés) kettős természetével, individuális és közösségi jellegével kell helyesen, tárgyilagosan számot vetni, hogy az individualizmus és a kollektivizmus veszélyeit egyaránt elkerüljük. A tőke és a munka viszonyát bele kell szorítani az ún. kölcsönös igazságosság legszigorúbb törvényeinek keretébe, kiegészítve a keresztény szeretettel. A szabadversenyt meghatározott és az őt megillető korlátok közé kell terelni, és méginkább a gazdasági hatalmat kell hatékony eszközökkel alárendelni az állami tekintélynek mindazokon a területeket, amelyek az állam hatáskörébe tartoznak. A nemzetközi állami intézményeknek pedig kötelessége az egész emberiség közös életét a közjó szükségleteinek, azaz a társadalmi igazságosság törvényeinek megfelelően alakítani: így elképzelhetetlen lesz, hogy a gazdaság, a társadalmi élet e fontos területe is vissza ne találjon helyes és egészséges rendjéhez.

2. A SZOCIALIZMUS MEGVÁLTOZÁSA

111. XIII. Leó kora óta nem csupán a gazdaság képe változott meg; ugyanilyen mély változáson ment át a szocializmus is, ami ellen elődünknek elsősorban kellett küzdenie. Hiszen a szocializmus akkor még lényegében egységesnek volt mondható, harcosan védelmezett tételei egy meghatározott, zárt rendszert alkottak; azóta viszont két, többnyire egymásnak is ellentmondó, következésképp egymást hevesen támadó táborra szakadt, a keresztény hittel ellentétes alapzattól azonban, ami jellemző vonása a szocializmusnak, egyik irányzat sem távolodott el.

A szélsőséges irányzat: a kommunizmus

112. A szocializmus egyik irányzata szinte ugyanolyan változáson ment keresztül, mint amit a kapitalista gazdaságról föntebb elmondtunk, – és kommunizmussá fajult. A kommunizmus két elvet hirdet és érvényesít, mégpedig nem is a pincék titkos rejtekén, hanem nyíltan és nyilvánosan, akár a legerőszakosabb eszközök igénybevételével is: a kíméletlen osztályharcot és a magántulajdon teljes eltörlését. Céljai eléréséért semmitől sem retten vissza, semmit sem szégyell; a hatalomra jutott kommunizmus pedig meg is mutatja hihetetlen, vadállati kegyetlenségét. Tanúsítják ezt azok a hullahegyek és romhalmazok, amelyekkel a kommunizmus borította el Kelet-Európa és Ázsia tágas tereit. Azt pedig, hogy mennyire ellensége az Anyaszentegyháznak és magának Istennek, jól, fájdalom, túlságosan jól bizonyítják a tények, amint ezt mindenki pontosan tudja. Ezért, bár az egyház lelkiismeretes és hűséges gyermekeit fölöslegesnek tartjuk figyelmeztetni a kommunizmus istentelen és igazságtalan természetére, mégis csak mélységes fájdalommal nézhetjük azok könnyelműségét, akik, úgy látszik, semmibe veszik a fenyegető veszélyt, valamiféle tehetetlen tunyasággal tűrik ezeknek a nézeteknek elburjánzását a világban, amelyek gyilkos erőszakkal ölnék halomra az emberiséget. De még keményebb ítélet vár azokra, akik ostoba közönyükben nem számolják fel, nem változtatják meg a világnak azt az állapotát, mely az emberek szívében a fölháborodást kiváltja, – mert ők ezzel a társadalom felforgatóinak és lerombolóinak útját egyengetik.

Az enyhébb irányzat, az ún. „szocializmus”
Általános jellemzés: az osztályharc és a magántulajdonellenesség mérséklése

113. Sokkal enyhébb a másik irányzat, mely megtartotta a „szocializmus” elnevezést, és amely nem csupán az erőszakot veti el, hanem az osztályharcot és a magántulajdon eltörlését is valamiféle ésszerűséggel igyekszik enyhíteni és szabályozni, bár egészében nem utasítja el. A szocializmus visszarettent tehát önnön alapelveitől és azoknak a kommunizmus által levont és megvalósított következtetéseitől; szinte azt mondaná az ember, hogy ez az irányzat hajlik a keresztény hagyományban mindig szentként tisztelt igazságokra, és valamilyen értelemben közeledik feléjük. Valóban tagadhatatlan, hogy a szocialisták nézetei így-úgy közelítenek a társadalmat megreformálni kívánó keresztények jogos követeléseihez.

114. Hiszen az osztályharc, amennyiben lemond az ellenségeskedésről és a kölcsönös gyűlölködésről, lassanként egyfajta tisztességes vitává alakul át, melynek alapja az igazságra való törekvés. Bár ez még nem a mindenki által vágyott boldog társadalmi béke, de kiindulópont lehet és annak is kell lennie, ahonnan el lehet jutni a felek együttműködéséhez. A magántulajdon ellen hirdetett háború is mindinkább lecsendesedik, és annyira visszaszorul, hogy egyszer majd végre nem magát a termelőeszközök magántulajdonát támadja, hanem a társadalom feletti uralomnak azt a fajtáját, amely teljesen jogellenesen szerzi, bitorolja és használja fel hatalmát. Hiszen ez az uralom valójában nem a tulajdonosokat illeti meg, hanem a közhatalmat. Ha ez megtörténik, el lehet jutni odáig, hogy lassanként a szocializmus enyhébb irányzatának ezek a kívánalmai nem állanak majd távol azoknak a vágyaitól és követeléseitől, akik keresztény elvek alapján kívánják megújítani a társadalmat. Bizonyos típusú javaknak az állam részére való fenntartását ugyanis méltán lehet megkövetelni, mivel ezek birtoklása olyan nagy hatalmat jelent, hogy a közösség érdekének veszélyeztetése nélkül magánembernek át nem engedhető.

115. Az efféle jogos követelésekben és kívánságokban nincs semmi, ami idegen volna a keresztény igazságtól, s ezek ráadásul sokkal kevésbé vezethetők le a szocializmusból, mint a kereszténységből. Ennélfogva akik csak ilyen célokat követnek, azoknak nincs okuk rá, hogy a szocializmus nyájához tartozzanak.

A szocializmus enyhébb irányzata
és a keresztény társadalmi tanítás közötti kompromisszum képtelensége

116. Azonban ne gondolja senki, hogy azok a szocialista irányzatok vagy pártok, amelyek nem kommunisták, már mind egytől-egyig ennyire kijózanodtak volna akár gyakorlati, akár elméleti téren. Hiszen nem vetik el az osztályharcot vagy a magántulajdonellenességet, hanem legfeljebb csak enyhítik valamilyen ésszerűbb módon. Nos, ha ezek a hamis elvek mostmár ennyire megenyhülnek és árnyaltabbá válnak, akkor, merül fel a kérdés, vagyis inkább teszik fel egyesek, jogosulatlanul, vajon nem lehetne-e esetleg a keresztény igazság elveit is valamilyen ésszerűi módon enyhíteni, netán árnyaltabbá tenni, olyképpen, hogy elinduljunk a szocializmus felé és valahol félúton összetalálkozzunk vele? Vannak, akik abban az ábrándban ringatják magukat, hogy ezzel majd magunkhoz vonzhatjuk a szocialistákat. Hiú remény! Akik a szocialisták között akarnak apostoli munkát végezni, azoknak világosan és egyértelműen kell a teljes és csorbítatlan keresztény igazságot vallaniok, semmiféle meggondolásból sem osztozhatnak a szocialisták tévedéseiben. Ha az Evangélium igaz hirdetői kívánnak lenni, ennek mindenekelőtt azzal tehetnek eleget, hogy bebizonyítják a szocialistáknak: követeléseik, amennyiben jogosultak, sokkal inkább védelmezhetők a keresztény hit elvei alapján, sokkal hatékonyabban megvalósíthatók a keresztény szeretet erejével.

117. És mi van akkor, ha a szocializmus az osztályharc és a magántulajdon kérdésében valóban annyira megenyhül, hogy e tárgyban már semmi kivetnivalót nem lehet benne találni? Vajon akkor már legott megtagadta a keresztény vallással ellentétes lényegét? Olyan kérdés ez, amivel kapcsolatban sokan haboznak. Sok katolikus, teljes mértékben átlátva, hogy a keresztény alapelveket sem eltörölni, sem azokból lealkudni nem lehetséges, kérdőleg veti szemét a Szentszék felé, s látnivalóan sürgetve követeli döntésünket: kijózanodott-e már tévtanaiból a szocializmus annyira, hogy akár egyetlen keresztény alapelv feláldozása nélkül bebocsájtást nyerhet és úgyszólván megkeresztelhető? Nos, hogy ezeket az érdeklődőket atyai gondoskodással kielégítsük, így szólunk hozzájuk: A szocializmus, akár mint elméletet, akár mint történelmi tényt, akár mint gyakorlatot tekintjük, ameddig valóságos szocializmus marad, nem egyeztethető össze a katolikus egyház hittételeivel, még akkor sem, ha az említett kérdésekben belátta a valóságot és az igazságot. Éspedig azért nem, mert magát a társadalmat a keresztény igazsággal a lehető legellentétesebb módon képzeli él.

A kompromisszun lehetetlenségének megalapozása:
a szocializmus alapvető ellentéte a keresztény társadalmi tanítással

118. A keresztény filozófia szerint Isten az embert mint társas lényt azért helyezte a földre, hogy társadalomban és az Istentől rendelt tekintély alatt élve [53] minden képességét kifejlessze és kibontakoztassa Isten dicséretére és dicsőségére, és hogy mesterségéből, hivatásából adódó kötelességét híven teljesítve megteremtse a maga számára evilági és egyszersmind örökkévaló boldogságát. A szocializmus szemében ellenben az embernek és a társadalomnak ez a magasztos rendeltetése tökéletesen ismeretlen és érdektelen. Úgy vélekedik, hogy az emberek közössége egyedül gyakorlati hasznossága végett létesült.

119. Abból tehát, hogy a javak nagyobb hatásfokkal állíthatók elő alkalmas munkamegosztásban, mint elszigetelt egyéni erőfeszítésekkel, a szocialisták azt a következtetést vonják le, hogy a tevékenység hatékonyságának – melynek csakis az anyagi oldalát veszik tekintetbe – szükségszerűen kell a közösségiségből származnia. Úgy gondolják, ez a szükségszerűség az embereket arra kötelezi, hogy a termelésre való tekintettel teljes lényüket rendeljék és vessék alá a közösségnek. Sőt a földi élet kényelmét szolgáló javak lehető legbőségesebb birtoklását olyan nagyra értékelik, hogy vélekedésük szerint az ember magasabbrendű értékeit, köztük még a szabadságot is, másodrangúnak kell kezelni, egyenesen fel kell áldozni a javak minél hatékonyabb termelésének követelményei kedvéért. Az a nézetük, hogy az emberi méltóságnak a „társadalmasított” termelési folyamat oltárán való feláldozásáért minden további nélkül kárpótolja az embert a társadalmilag előállított és az egyén felé áramló javak bősége, az, hogy ezeket azután szabadon, tetszése szerint használhatja fel szükségletei kielégítésére, élete megszépítésére. A társadalom tehát, amilyennek a szocialisták elképzelik, egyrészt nem létezhet és fogalmilag sem gondolható el kényszerítő mozzanatok nélkül, másrészt ellenben – és nem kevésbé – a szabadság illúziójában ringatja magát, pontosan azért, mert száműzi a valóságos társadalmi tekintélyt, amely természetesen nem alapozódhat ilyen ideiglenes, materiális javakon, hanem egyedül Istentől, a világmindenség teremtőjétől és végcéljától, felülről származhat. [54]

A katolicizmus és a szocializmus: egymásnak ellentmondó rendszerek

120. Noha a szocializmus, mint minden tévedés, felvesz tanai közé néhány részigazságot is (ezt a pápák soha nem tagadták), olyan, szervesen hozzátartozó társadalomelméleten alapul, amely a valódi kereszténységtől idegen. A „vallásos szocializmus”, a „keresztény szocializmus” önellentmondásos fogalmak: senki sem lehet egyszerre igazi katolikus és egyúttal fogalmának megfelelő szocialista.

A szocializmus kulturális-erkölcsi programja idegen a kereszténységtől

121. Mindaz, amit ünnepélyesen, tanító tekintélyünk alapján újólag kijelentettünk, hasonlóképpen vonatkozik a szocializmusnak egy újfajta, mindeddig kevéssé ismeretes jelenségére is, amely manapság már több szocialista áramlatban elterjedt: ez elsősorban egy szellemi-erkölcsi nevelési törekvés, ami abban áll, hogy a gyermekeket a gyermekszeretet örve alatt már egészen kicsi korukban magukhoz vonják és igyekeznek megnyerni. Ez a törekvés azután kiterjed az emberek minden csoportjára azzal a céllal, hogy kialakítsák a szocialista embertípust, amelyik majd a szocializmus elveinek megfelelően alakítja át az emberi életet.

122. Miután Divini illius magistri kezdetű körlevelünkben részletesen tárgyaltuk a keresztény nevelés alapelveinek és céljainak kérdését [55], világosan belátható, mennyire ellentétes ezekkel a szocialisták erkölcsi és szellemi nevelésének lényege és célja, úgy hogy ez nem szorul további elemzésre. A mindebből eredő veszélyek nagyságát azonban láthatóan nem veszik észre, vagy alábecsülik azok, akik nem tartják érdemesnek, hogy a dolog súlyának megfelelő komolysággal és megfontoltsággal tegyenek ez ellen. Főpásztori kötelességünk, hogy e roppant súlyos veszélyre figyelmeztessünk. Emlékezzetek mindnyájan: az erkölcsi és szellemi életet is átható szocializmus szülője a liberalizmus volt, szülötte pedig a bolsevizmus lesz.

A szocialisták táborába átállt katolikusok

123. Így hát megérthetitek, Tisztelendő Testvérek, mennyire fáj a szívünk, amikor azt kell lássuk, hogy sok gyermekünk – különösen egyes országokban -, akikről nem hihetjük el, hogy feladták volna igaz hitüket és jó szándékukat, az egyház soraiból a szocialisták táborába állt át, úgy hogy egyesek nyíltan dicsekszenek szocialista voltukkal, szocialista nézeteket vallanak, mások meg szellemi tunyaságból, vagy szinte akaratlanul sodródva csatlakoznak szervezetekhez, melyek elvben vagy a gyakorlatban is szocialisták.

124. Mi meg atyai szívünk aggodalmában kínlódva forgatjuk elménkben a kérdést, próbáljuk kinyomozni, hogyan történhetett meg ez, hogy ennyire messze tévedtek ők tőlünk. És mintha hallanánk is sokuk válaszát, a sérelmeket: az egyház és akik az egyházhoz tartozónak vallják magukat, a gazdagok pártján van, nem törődik a munkásokkal, gondjaikat semmibe veszi – hát ezért, a maguk védelmére kellett nekik a szocialisták soraiba lépniök, velük szövetkezniök.

125. Nagyon szomorú, Tisztelendő Testvérek, hogy voltak és ma is vannak, akik katolikusnak vallják magukat, mégis sokszor megfeledkeznek az igazságosságnak és a szeretetnek arról a magasrendű törvényéről, amely nem csupán arra kötelez bennünket, hogy mindenkinek megadjuk a járandóságát, hanem arra is, hogy szűkölködő testvéreinken úgy segítsünk, mintha Krisztussal tennénk [56]. És még szomorúbb, hogy vannak, akik nem szégyellik nyereségvágyból kizsákmányolni a munkásokat. Bőven akadnak azután, akik magában a vallásban keresnek ürügyet, a vallással próbálják leplezni jogtalan cselekedeteiket, azzal utasítják el a munkások jogos követeléseit. Soha nem fogunk lemondani arról, hogy ezeket keményen elítéljük. Mert ezek az okai, hogy olyan látszat keletkezhetett, hogy elhangozhatott a vád, még ha alaptalanul is, mintha az egyház a gazdagok pártját fogná, a természetes javaiktól megfosztottak nélkülözését és nyomorát pedig teljes részvétlenséggel nézné. Hogy ez a látszat és ez a vád mennyire megalapozatlan és igazságtalan, világosan igazolja az egyház története, és leghitelesebb tanúja éppen az a körlevél, melynek évfordulóját ünnepeljük.

Hazavárjuk őket

126. Távol áll tőlünk, hogy az igazságtalanság miatti keserűségünkben, atyai fájdalmunktól lesújtva elűzzük vagy elvessük magunktól ezeket a fiainkat, akiket szánalmasan félrevezettek, s akik oly messze tévedtek az igazságtól és az üdvösségtől. Nem tehetjük, hogy egész szeretetünk minden aggodalmával vissza ne hívjuk őket: térjetek meg az Anyaszentegyház kebelére! Bárcsak volna fülük hívó szavunk meghallására! Bárcsak visszatérnének az elhagyott atyai házba, és megmaradnának ott, mert ott az ő helyük, azoknak a sorában, akik a Leó pápa által meghirdetett, Általunk most ünnepélyesen megerősített intelmekhez ragaszkodva igyekeznek megújítani a társadalmat az egyház szellemében, a társadalmi igazságosság és a szeretet erejével! Legyenek tudatában, hogy még a földi boldogságot sem találhatják meg sehol másutt olyan bőségben, mint Nála, aki, noha gazdag volt, értünk szegénnyé lett, hogy szegénysége által gazdagodjunk [57], aki nélkülözött és dolgozott ifjú korától kezdve, aki magához hívja mind a munkában megfáradtakat és a terhet hordozókat, hogy szívének szeretetével meggyógyítsa őket [58], aki nem személyválogató, hanem attól követel többet, akinek több adatott [59], és „megfizet mindenkinek tettei szerint” [60].

3. ERKÖLCSI MEGÚJULÁS

127. Ha lelkiismeretesen a dolgok mélyére hatolunk, világosan ki fog derülni, hogy a hőn óhajtott társadalmi megújulást meg kell előznie a lelki megújulásnak keresztény szellemben. Ezt a szellemet oly sok gazdasággal foglalkozó ember tagadta meg – gyalázatára – szerte a világban; pedig enélkül a megújulás nélkül minden próbálkozásuk a semmibe hullik, és házuk nem kősziklára, hanem futóhomokra épül. [61]

128. Tisztelendő Testvérek, szeretett gyermekeink! Alaposan átgondoltuk a modern gazdaság helyzetét, és azt látjuk, hogy súlyos hibáktól szenved. Újfent ítélőszék elé idéztük a kommunizmust, a szocializmust, és bebizonyosodott, hogy ezek mégoly enyhített formájukban is messze tévelyegnek az Evangélium parancsaitól.

129. „Ezért – elődünk szavait idézve – ha az emberi társadalmat meg kell gyógyítani, úgy egyedül a keresztény élet és intézmények felújítása fogja meggyógyítani.” [62] Mert ez az egyetlen orvosság a mulandó földi javakért való túlzott aggodalmaskodás ellen, ami a bűnök kezdete; ez az egyetlen dolog, ami az emberek múlékony földi javakra szegezett, megbűvölt tekintetét képes felnyitni és az ég felé irányítani. És tagadhatja-e valaki, hogy az emberiségnek ma erre az orvosságra van a legnagyobb szüksége?

A társadalom szétzilálódásának
legfontosabb következménye: a lelki károsodás

130. Az emberek gondolatait ma szinte kizárólag az evilági bajok, az anyagi veszteségek és csapások foglalkoztatják. Pedig, ha keresztény szemmel nézzük a dolgot, ahogy kell, ugyan mit számít mindez a lelkek pusztulásához képest? Távolról sem túlzó meggondolatlanság kijelenteni: ma olyan társadalmi és gazdasági viszonyok uralkodnak, amelyek óriási akadályokat gördítenek ama bizonyos egyetlen szükséges, az örök üdvösség keresésének útjába az emberiség hatalmas tömegei számára.

131. Minket pedig pontosan ennek a megszámlálhatatlanul sok léleknek pásztorául és őréül állított ide a lelkek legfőbb Pásztora, aki saját vérével váltotta meg őket mindannyiukat! Képtelenség száraz szemmel néznünk végveszedelmüket; inkább egyfolytában azon tépelődünk atyai aggodalmunkban, pásztori felelősségünk tudatában, hogyan tudnánk segíteni rajtuk, és szüntelenül sürgetünk másokat is, mindazokat, akiket az igazságosság és a szeretet parancsa ugyanerre ösztökél. Hiszen mit használ az embernek, ha a javak okos felhasználásával ügyesebben nyeri meg az egész világot is, de a lelke kárát vallja? [63] Mit használ, ha megtanulja a kemény gazdasági törvényszerűségeket, de a zabolázhatatlan piszkos kalmárszellem, a pénz utáni hajsza arra ragadtatja, hogy „bár hallja az Úr parancsait, mindenben az ellenkezőjét tegye”? [64]

A vallásos életszemlélet károsodásának okai

132. Hogy az emberek a társadalmi és a gazdasági életben elszakadtak Krisztus törvényétől, és hogy ebből eredően nagy munkástömegek lettek hitehagyóvá, annak oka és gyökerei: az emberi szív rendetlen vágyai, ami az áteredő bűn szomorú következménye. Az áteredő bűn megbontotta az emberi képességek csodálatos harmóniáját, úgy hogy az embert könnyen elragadja a bűnre való hajlama, és arra ösztönzi, hogy a mulandó evilági javakat az égi javak elé helyezzék. Ebből ered a gazdagság, az anyagi javak iránti csillapíthatatlan szomjúság, mely az embereket Isten törvényeinek megszegésére, embertársai jogának lábbal tiprására minden időben ösztökélte ugyan, de a mai gazdasági rendszerben még a korábbiaknál is sokkal több buktatót kínál az esendő emberi természetnek. Hiszen a gazdaság bizonytalan helyzete és különösen bonyolult rendszere a gazdaság szereplőitől állandóan maximális erőfeszítést követel, így sokan olyan kemény páncélt növesztettek a lelkiismeret-furdalások ellen, hogy minden módon megengedhetőnek tartanak nyereségük bármi áron történő növeléséhez, és az így nagy erőfeszítéssel, igyekezettel megszerzett vagyon védelméhez minden eshetőséggel szemben, történjék ez akár tisztességes, akár tisztességtelen, bűnös eszközökkel. A könnyű haszonnal kecsegtető ún. szabadkereskedelem nagy tömegeket vonz a forgalmazói-viszonteladói mesterséghez; ezeknek egy az álmuk: minimális munkaráfordítással, simán gyors haszonhoz jutni; ezért spekulációval, üzleteléssel, az árakat ötletszerűen és nyereségvágyból hol felemelve, hol csökkentve keresztülhúzzák a komoly gazdasági szakemberek tervező számításait. A törvényben biztosított részvénytársaságalapítási jog a felelősség megosztásával és korlátozásával nagy visszaélésekre ad alkalmat. Tapasztalható ugyanis, hogy az emberekre kevéssé van hatással a korlátozott elszámolási kötelezettség vagy felelősség, ráadásul holmi társulás közösségi oltalma alatt meglapulva a legmerészebb jogtiprásokat, csalásokat lehet elkövetni. A gazdasági társulások vagyonkezelői pedig feledve kötelességüket hűtlenül kezelik azokat a megtakarításból eredő kis vagyonokat, amelyek védelméért éppenséggel felelni tartoznának. Ne hagyjuk ki végül azokat a minden hájjal megkent gazfickókat sem, akiket a legkevésbé sem izgat, tisztességes-e a haszon, amit mesterségük nyújthat, akik szégyentelenül az emberek alantas ösztöneire építenek, hogy ezeknek az ösztönöknek a felkorbácsolásából húzzanak hasznot.

133. Mindezeket a szörnyűségeket megszüntethette, sőt meg is előzhette volna az erkölcsi fegyelem szigorú védelme és erélyes megkövetelése az állami vezetés részéről, amely azonban ezt többnyire rútul elmulasztotta. Ugyanis, mivel a modern gazdasági rendszer csírái éppen akkor kezdtek kihajtani, amikor egyúttal a racionalizmus eszméi is megtelepedtek és gyökeret vertek sokak gondolkodásában, így rövid úton kialakult egy olyan közgazdasági elmélet, amely a valódi erkölcsiségtől igencsak idegen: nos, ennek lett a következménye, hogy az emberi szenvedélyeket fékező gyeplők teljesen elszabadultak.

134. Erre aztán sokan – sokkal többen, mint korábban – semmi mással nem törődtek tovább, mint vagyonuk növelésével – bármi áron; mindenek fölött és előtt csakis magukat keresték, semmit, még a mások elleni legnagyobb bűnöket sem tekintették lelkiismereti kérdésnek. Akik elsőnek léptek erre a széles útra, mely a romlásba vezet [65], könnyűszerrel találtak azután sok-sok utánzóra gonoszságaikhoz, akár látványos látszatsikereik példájával, akár gazdagságuk szemérmetlen pompájával, akár azzal, hogy kinevették mások lelkiismeretességét mint az úgymond fölösleges aggályoskodás megnyilvánulását, vagy azzal, ahogy lelkiismeretesebb versenytársaikon átgázoltak.

135. A gazdaság irányítói letévedtek a helyes útról, és ezután a lejtő következő állomása az volt, hogy a munkások tömegei is ugyanebbe a szakadékba buktak bele, annál inkább, mivel a legtöbb munkaadó, elöljáró puszta használati tárgyként kezelte munkásait; mit sem törődtek a munkások lelkével, még csak eszükbe sem jutottak a magasabbrendű dolgok. Valósággal elborzad az ember, ha végiggondolja azokat az óriási veszélyeket, amiknek a munkások, különösen a fiatalok erkölcse, a lányok és az asszonyok becsülete ki van szolgáltatva a modern gyárakban, ha emlékezetébe idézi, milyen sokszor gördít akadályt a gazdaság mai mechanizmusa, vagy különösképpen az elképesztő lakáshelyzet a családi kapcsolatok, a családi élet elé, ha arra gondol, milyen sok akadály és milyen nagy akadályok tornyosulnak az ünnepnapok megszentelése előtt, ha számot vet a valódi keresztény szellem általános hanyatlásával, ami pedig azelőtt oly mélységes mély bölcsességgel töltötte el az egyszerű tanulatlan embereket is – most azonban ennek helyébe egyetlenegy gond, a mindennapi kenyér bármiképpeni előteremtésének gondja lépett. A testi munka, amit az isteni gondviselés még az ősbűn után is a test és a lélek javának szolgálatára rendelt, gyakorta a romlás eszközévé válik, mert a holt anyag megnemesítve kerül ki a gyárból – s ugyanebben a gyárban az ember silány portékává korcsosul.

Az ellenszerek
A gazdasági élet keresztény szellemű megszervezése

136. A lelkeknek e tragikus romlottsága ellen – ami mindaddig, amíg fennáll, meg fog hiúsítani minden törekvést a társadalom újjászületésére – nincsen semmi más hatásos gyógyszer, csakis az, ha az emberek egészen és őszintén megtérnek az Evangélium tanításához, Annak a parancsaihoz, Akinél egyedül vannak meg az örök élet igéi [66], mert ég és föld elmúlnak, de ezek az igék nem múlnak el soha [67]. Minden igazi társadalomtudós azt az ésszerű elvekhez igazodó társadalomszerkezetet keresi teljes erővel, amely visszavezetheti a gazdaságot egészséges és helyes rendjéhez. Ám ez a rend, amire mi magunk is hőn vágyódunk, amiért szenvedélyes lelkesedéssel dolgozunk, mindenképpen csonka és tökéletlen marad, ha az emberiség valamennyi teremtő készsége nem egyesül baráti összhangban az isteni világterv csodálatos egységének utánzására és megvalósítására – amennyire ez megadatott az emberi erőknek. Tökéletes rendnek pedig azt nevezzük, amit az egyház is nagy erővel és harcosan hirdet, és ami a helyes emberi ésszerűségnek is posztulátuma -, azt tehát, hogy minden Istenre mint a teremtett teremtőkészségek egészének első és legmagasabbrendű végcéljára irányuljon, és hogy a teremtett javakat mind tisztán Isten alá rendelt eszközként fogjuk fel, amelyeket annyiban használhatunk fel, amennyiben e végső cél eléréséhez vezetnek. Nem kell azt gondolni, hogy ezzel csökken vagy leértékelődik az emberi méltósággal összeegyeztethető pénzkereső tevékenység jelentősége, sőt ellenkezőleg: megtanuljuk tisztelettel felismerni és elismerni e tevékenységben a teremtő Isten akaratának megnyilvánulását, hiszen Ő azért helyezte az embert a földre, hogy megmunkálja és sokoldalúan felhasználja a földet szükségletei kielégítésére. Nem tilalmas dolog, hogy akik a javak előállításával foglalkoznak, erkölcsös és törvényes módon növeljék vagyonukat, sőt méltányos az is, hogy aki a közösséget szolgálja és gazdagabbá teszi, az a közösség ezáltal megnövekedett javaiból helyzetének megfelelően maga is gazdagodjék, amennyíben e javakat Isten törvényei iránti köteles engedelmességgel, vagyis mások jogainak megsértése nélkül szerzi meg, továbbá a hit és a helyes gondolkodás rendszerét betartva használja fel. Ha ezt mindenki, mindenütt, mindenkor betartaná, akkor nem csupán a javak előállítása és megszerzése, hanem felhasználása is – ami ma láthatóan gyakorta oly rendetlen módon folyik – hamarosan a méltányosság és az igazságos elosztás határai közé kerülne vissza, és a saját javak utáni piszkos hajszával szemben, ami korunk bűne és gyalázata, megjelenne a gyakorlatban is a mértékletesség gyönyörűséges, s egyszersmind abszolút hatékony krisztusi törvénye, a törvény, amely azt parancsolja az embernek, keresse előbb az Isten országát és annak igazságát, abban a biztos tudatban, hogy a többi – a földiek, amire csak szüksége van – mind hozzáadatik néki Isten bőkezűségével, Isten ígéretének bizonyossága alapján. [68]

A szeretet szerepe

137. A megvalósításban azonban mindig a szeretet törvényének kell a nagyobb szerepet játszania, mert „ez a tökéletesség köteléke” [69]. Mennyire becsapják hát magukat azok a meggondolatlan reformerek, akik egyedül az igazságosság – abból is a tökéletesen kölcsönös igazságosság – betartásával törődnek, a szeretet segítő szerepét pedig nagy gőgösen elvetik! Igaz, a kötelező igazságosságot annak méltánytalan megtagadása esetén nem helyettesítheti a szeretet, mint az előbbinek pótléka. De még ha, tegyük föl, egyszer minden ember megkapja mindazt, ami jár neki, még mindig igen tág tere marad a szeretetnek, hiszen a puszta jogszerű igazságosság, ha akár a legprecízebben betartják is, soha nem lesz képes a szíveket egyesíteni, a lelkeket egybekapcsolni, bár a társadalmi harcok okait meg tudja szüntetni. Márpedig minden intézmény, amit a béke megszilárdítása és az emberek közötti kölcsönös segítségadás előmozdítása céljából szerveznek, bármilyen tökéletesnek látszik is egyebekben, erejének leghatékonyabb megalapozását a lelkeket összefűző kölcsönös kötelékben leli föl, ami a résztvevőket társakként egyesíti: ezen alap hiánya esetén, ahogyan erre sok tapasztalat tanít, még a legjobb szabályozók is értelmetlenné válnak. Ezért tehát a közös célra, a közjóra való együttes törekvés csak akkor lesz igazi törekvésnek mondható, ha a társadalom tagjai mélyen átérzik, hogy egyetlen nagy család tagjai, ugyanannak a mennyei Atyának gyermekei, ha átérzik, hogy ők egy test Krisztusban és „egyenként tagjai egymásnak” [70], tehát „ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele” [71]. Így a gazdagok, a vezetők a szegényebbek iránti korábbi közönyüket gondoskodó, tevékeny szeretettel cserélik majd föl, jogos követeléseiket nyílt szívvel fogadják, esetleges tévedéseiket és hibáikat szívesen elnézik. A munkások meg őszintén kioltva magukban mindenfajta gyűlöletet és irigységet, amit oly körmönfont módon használnak ki az osztályharc bujtogatói, nem csak hogy nem fogják utálni helyüket, amit az isteni gondviselés számukra a társadalomban kijelölt, hanem éppenséggel nagyra becsülik majd, mert tudatában lesznek, hogy ők is, mindenki a saját kötelességének és hivatásának megfelelően, valóban hasznosan, tisztességesen és a közjóért munkálkodnak, és méginkább követik Őt, aki, noha lényege szerint Isten volt, az emberek között mint munkás akart jelen lenni, azt akarta, hogy az ács fiának tartsák.

Igen kemény munka vár ránk

138. Az Evangélium szellemének, a keresztény mértékletesség és szeretet Lelkének új kiáradásától várjuk tehát, hogy meg fog valósulni az emberi társadalom hőn óhajtott teljes megújulása Krisztusban és „Krisztus békéje Krisztus országában”. Pápaságunk kezdetén elhatároztuk és feltettük erősen magunkban, hogy minden erőnkkel, minden pásztori aggódásunkkal erre törekszünk [72]. Ti is, Tisztelendő Testvéreink, akik a Szentlélek megbízásából velünk együtt kormányozzátok Isten egyházát [73], Ti is ugyanezért a legfőbb és jelenleg messze a legsürgetőbb célért dolgoztok a világ minden részén, még a missziós területeken is, erőtöket nem kímélve versengtek egymással ebben. Dicséret ezért Nektek és elismerés érdemetek szerint, és hasonlóképpen mindazoknak a papoknak és világiaknak, akik, mint örömmel látjuk, osztoznak veletek és erős támaszaitok ebben a mindennapos nagy munkában. Elismerésünk azoknak a szeretett gyermekeinknek is, az Actio Catholica munkásainak, akik különleges lelkesedéssel vállalják velünk ezt a munkát a társadalomért, a munkálkodást mindabban, ami az egyháznak adott isteni tanítás szerint szorosan hozzátartozik az egyház illetékességéhez. Mindannyiukat újra meg újra buzdítjuk az Úrban, ne kíméljék erejüket, ne hagyják, hogy legyőzzék őket a nehézségek, legyenek inkább nap mint nap bátrabbak, erősebbek [74]. A munka, amit felkínálunk nekik, nagyon kemény, hiszen pontosan tudjuk, hogy rengeteg akadályt és ellenállást kell legyőzniök mind a két oldalon, mind a felsőbb, mint az alsóbb társadalmi rétegeknél. És mégse csüggedjenek! A keresztény arról ismerszik, hogy beleveti magát a kemény küzdelembe, hogy állja a nehéz munkát, és mint Krisztus jó katonája szorosan halad az Ő nyomán [75].

139. Egyedül Annak mindenható segítségében bizakodva, aki „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön” [76], törekedjünk tehát minden erőnkkel segíteni azokon, akik elfordultak Istentől, vonjuk el őket a földi gondoktól, amikbe, íme, ennyire belebonyolódtak, tanítsuk meg őket arra, hogy hittel vágyódjanak az örökkévalókra. Ezt olykor könnyebb lesz elérni, mint ahogy esetleg az első pillanatban látszik. Hiszen ha még a legelvetemültebb ember szívének sötétségében is lappanganak, mint pislákoló parázsfények a hamu alatt, csodálatos lelki képességek, teremtett voltánál, természeténél fogva keresztény lelkének e kétségbevonhatatlan tanúbizonyságai, hát akkor mennyivel inkább ott vannak ezek a fények azoknak a sokaknak a szívében, akik inkább tudatlanságból, vagy a külső körülmények folytán tévedtek meg!

140. Egyébként pedig máris mutatkoznak a társadalmi megújulás bizonyos sokat ígérő jelei a munkások soraiban, akik között szívünk nagy örömére ott látjuk a fiatal munkások népes csapatait. Halló füleik befogadták az isteni kegyelem szavait, és csodálatos igyekezettel törekednek megnyerni társaikat is Krisztusnak. Hasonló dicséretet érdemelnek a munkás egyesületek vezetői, akik saját érdekeiket háttérbe szorítva, egyedül tagtársaik javát tartva szem elött, jogos követeléseiket okosan össze tudják egyeztetni az egész szakma fejlődésével, és így tudják előrevinni az illető ágazatot, s nem hagyják, hogy a nehézségek vagy a gáncsoskodások elrettentsék őket ettől a magasztos feladattól. Sőt, látjuk, hogy sok fiatalember, akik tehetségüknél vagy anyagi helyzetüknél fogva később előkelő helyet fognak betölteni a társadalomban, élénken érdeklődnek a társadalmi kérdések iránt, és nagy remény van arra, hogy egyszer ők is csakugyan teljesen a társadalom megújításának szentelik magukat.

A helyes út

141. Mai világunk állapota világosan mutatja, Tisztelendő Testvérek, milyen úton kell elindulnunk. Ez az elénk táruló világ, ahogy egyébként az egyház története során nemegyszer történt, nagyrészt szinte a pogányságba zuhant vissza. Ahhoz, hogy egész társadalmi csoportokat visszavezethessünk Krisztushoz, akit eddig megtagadtak, ahhoz éppen közülük kell kiválasztanunk és felnevelnünk Krisztusnak azokat a katonáit, akik jól ismerik ezeket a csoportokat, gondolkodásukat és vágyaikat, akik meleg testvéri szeretettel hozzá tudnak férni szívük mélyéhez is. A munkások első és legfőbb apostolai persze hogy a társak, a munkások kell legyenek, és az iparosok, a kereskedők apostolai is azonmód az ő világukból jöjjenek.

142. Ezeket a világiakat, a munkás-apostolokat, sőt a munkaadóapostolokat türelmesen felkutatni, okosan kiválasztani, alkalmassá képezni, fölnevelni – ez, Tisztelendő Testvérek, ez elsősorban a Ti feladatotok és papjaitoké. A feladat súlya bizony a papokat terheli, vállalásához tisztességes társadalomismereti képzésben kell részesíteni őket, akiket az egyház reménységeiként nevelünk. De leginkább az szükséges, hogy akiket speciálisan erre a munkaterületre szántok olyanná váljanak, hogy kristálytiszta jogérzékkel megáldva férfias határozottsággal szálljanak szembe minden méltánytalan követeléssel, jogosulatlan akcióval; hogy okosságukkal és disztingváló képességükkel kitűnve mentesen maradjanak minden szélsőségtől; és mindenek előtt, hogy mélyen hassa át őket Krisztus szeretete, mert egyedül ebben a szeretetben van meg az az erő, ami az emberi szíveket és szándékokat szelíden s egyszersmind határozottan az igazságosság és a méltányosság törvényéhez hajlíthatja. Nincs okunk kételkedni benne, hogy ez az az út, mint a múlt gazdag tapasztalata már nem egyszer bizonyította, amelyre teljes elszántságunkkal rá kell lépnünk.

143. Erre a roppant munkára kiválasztott szeretett gyermekeinket pedig kitartóan buzdítjuk az Úrban, szenteljék magukat egészen a rájuk bízott emberek nevelésére, és ennek az elsőrendűen papi, apostoli feladatnak az ellátásához használják fel a maguk helyén a keresztény nevelés eszközeit a fiatalok tanításában, keresztény egyesületek létesítésében, olyan tanulmányi körök alapításában, amelyek a hit elvei szerinti életre nevelnek. Tartsák elsőrendűen fontosnak és mindig alkalmazzák tanítványaik javára az egyéni és a közösségi erkölcs megújításának egyaránt igen értékes eszközét, ez pedig – ahogy Mens nostra [77] kezdetű körlevelünkben kifejtettük – a lelkigyakorlat. Ebben a körlevélben az is világosan benne állt, hogy a lelkigyakorlatok nem csak általában a világiak, hanem a munkások lelki fejlődésében is különösen nagy haszonnal járnak, hiszen ez a lélek iskolája, amely nem csupán kiváló keresztényeket nevel, hanem igazi apostolokat is minden élethivatás számára, és lángra gyújtja őket Krisztus szívének tüzénél. Az ilyen iskolából, mint az apostolok Jeruzsálemben az utolsó vacsora terméből, hitükben erős, az üldözésekben legyőzhetetlen állhatatossággal talpon maradó, lángolóan tettrekész keresztények kerülnek ki, akik egyedül Krisztus királyságának terjesztésével gondolnak.

144. Mert ma bizony Krisztusnak éppen ilyen katonáira van égetően szükség, akik minden erejükkel azért dolgoznak, hogy az emberiség családját épségben megőrizzék és visszatartsák attól a mérhetetlen szakadéktól, amelybe az bele is rohanna, ha eltűrnénk, hogy az evangéliumi tanítás elutasítása következtében erőt vegyen rajta a világnak az a rendje, amely a természet és Isten törvényeit egyaránt lábbal tiporja. Krisztus egyháza megingathatatlan kősziklára épült, s ezért nincs is semmi, amitől féltenie kellene magát, mert bizonyosan tudja, hogy a pokol kapui nem vesznek erőt rajta soha [78], sőt sok évszázad tapasztalata győzte meg róla, hogy a legnagyobb viharokból is mindig erősebben és győzelmekkel ékesen kerül ki. Csakhogy anyai szíve nem nézheti megrendülés nélkül azt a megszámlálhatatlan csapást, amely addig ezekben a viharokban emberek százezreit sújtja, és főképpen nem nézheti az ebből eredő roppant lelki károkat, amelyek ezeket a Krisztus vérén megváltott életeket tömegestől dönti az örök kárhozatba.

145. Semmi sincs tehát, amit ne volna kötelességünk megkísérelni azért, hogy az emberiség feje felől elhárítsuk ezt a hatalmas tragédiát. Erre irányuljon minden munka, minden erőfeszítés és szakadatlan forró könyörgés Istenhez! Mert az emberiség családjának sorsa, Isten segítő kegyelméből, a mi kezünkben van.

146. Tisztelendő Testvérek, szeretett gyermekeink! Ne hagyjuk, hogy az evilág fiai a maguk nemében okosabbnak bizonyuljanak nálunk, akik Isten jósága által a világosság fiai vagyunk [79]! Hiszen tudjuk, milyen raffinált érzékkel válogatják meg és tanítják ki legügyesebb híveiket, hogy téveszméiket az emberek minden csoportjában az egész földkerekségen napról napra mind szélesebb körben elterjesszék. Látjuk: valahányszor arra készülnek, hogy Krisztus egyháza ellen törjenek, félreteszik belső viszályaikat, teljes összefogással tömörülnek egységfrontba és közös céljuk elérésére minden erejüket egyesítik.

Szoros egységre és egyetértésre van szükség

147. Nincs senki, aki ne tudná, mennyi eredményt és micsoda eredményeket tud elérni a katolikusok fáradhatatlan munkája mindenütt, a társadalmi és gazdasági szférában, az iskolaügy vagy a vallási élet területén egyaránt. Csakhogy ez a csodálatraméltó igyekezet nem ritkán azért marad kevéssé hatékony, mert az erők túlságosan szétforgácsolódnak. Lépjen tehát egységre minden jóakaratú ember, aki az egyház vezetésével Krisztusnak ezt a jó és békés harcát meg akarja harcolni, mindenki, aki az egyház irányítása és tanító útmutatása alapján arra törekszik, hogy képességei és ereje szerint, a saját környezetében hozzájáruljon valamivel az emberiség közösségének keresztény újjáformálásához, amit XIII. Leó pápa halhatatlan körlevelében látnoki erővel indított el; – tegye ezt nem magával és a maga javával törődve, hanem Krisztus ügyével [80], nem ragaszkodva mindenáron a saját elképzeléseihez, hanem készen arra, hogy elvesse saját ötleteit, még a legkiválóbbakat is, ha a közjó magasabbrendű érdeke ezt látszik követelni, hogy Krisztus uralkodjék, hogy Krisztus kormányozzon mindenben és mindenek felett, Krisztus, akinek „tisztelet, dicsőség és hatalom mindörökkön örökké”! [81] Hogy mindez sikeresen elkövetkezzék, atyai szívvel adjuk apostoli áldásunkat Nektek, Tisztelendő Testvéreink, szeretett gyermekeink, mindannyiótoknak, akik a katolikusok gondjainkra bízott nagy családjának tagjai vagytok, és külön, szívünk megkülönböztetett szeretetével a munkásoknak, minden fizikai munkát végző embernek, akiket az isteni gondviselés különösen gondjainkra bízott, továbbá a keresztény munkaadóknak és vállalkozóknak.

148. Kelt Rómában Szent Péternél 1931. május 15-én, pápaságunk tizedik esztendejében.

XI. Pius


Jegyzetek

[1] Arcanum, 1880. február 10.
[2] Diuturnum illud, 1881. június 29.
[3] Immortale Dei, 1885. november 1.
[4] Sapientiae christianae, 1890. január 10.
[5] Quod apostolici muneris, 1879. december 29.
[6] Libertas, 1888, június 20.
[7] Rerum novarum 1.
[8] V. ö.: Rerum novarum 13.
[9] Rerum novarum 2.
[10] V. ö.: Rerum novarum 13.
[11] Mt 7,29
[12] Rerum novarum 1.
[13] Ambrosius: De excessu fratris sui Satyri, I. 44.
[14] Rerum novarum 13.
[15] Erre lehetnek példák az alábbi megnyilatkozások: XIII. Leo apostoli levele: Praeclara, 1894. június 20.; Graves de communi enciklika,1901. január 18.; X. Pius: Motu proprio „A keresztény népmozgalomról”, 1903. december 8.; XV. Benedek: Ad beatissimi enciklika, 1914. november 1.; XI. Pius: Ubi arcano enciklika, 1922. december 23. és Rite expiatis enciklika, 1926. április 30.
[16] V. ö.: La hiérarchie catholique et le probleme social depuis 1'Encyclique „Rerum novarum”, 1891-1931, Paris, Spes, 1931. XVI, 335. old.
[17] Iz 11,12
[18] Rerum novarum 26.
[19] Rerum novarum 29.
[20] Rerum novarum 36.
[21] Rerum novarum 42.
[22] Rerum novarum 43.
[23] X. Pius Singulari quadam enciklikája, 1912. szeptember 24.
[24] A Zsinati Kongregáció levele Lille püspökéhez, 1929. június 5.
[25] V. ö.: Róm 1,14
[26] V. ö.: Rerum novarum 13.
[27] Ubi arcano, 1922. december 23.
[28] Ubi arcano
[29] Rerum novarum 19.
[30] V. ö.: Rerum novarum 19.
[31] Rerum novarum 7.
[32] Felszólalás az Olaszországi Katolikus Akció Főtanácsának ülésén, 1926. május 16.
[33] Rerum novarum 6.
[34] Rerum novarum 10.
[35] Rerum novarum 35.
[36] V. ö.: Szent Tamás: Summa theologiae II-II q. 134.
[37] Rerum novarum 27.
[38] Rerum novarum 15.
[39] Rerum novarum 7.
[40] 2Tess 3,10
[41] 2Tess 3,8-10
[42] Rerum novarum 35.
[43] Rerum novarum 34.
[44] Rerum novarum 17.
[45] V. ö.: Casti connubii, 1930. december 31.
[46] V. ö.: Szent Tamás: De regimine principum, I. 15. – Rerum novarum 27
[47] Rerum novarum 16.
[48] V. ö.: Szent Tamás: Summa contra Gentiles, III. 71. és Summa theologiae I q. 65. a. 2. i. c.
[49] Immortale Dei, 1885. november 1.
[50]Rerum novarum n. 42.
[51] Ef 4,16
[52] Rerum novarum 15.
[53] V. ö.: Róm 13,1
[54] Diuturnum illud, 1881. június 29
[55] Divini illius Magistri, 1929. december 31.
[56] V. ö.: Jak 2,
[57] 2Kor 8,9
[58] Mt 11,28
[59] V. ö.: Lk 12,48
[60] Mt 16,27
[61] V. ö.: Mt 7,24 skk.
[62] Rerum novarum 22.
[63] V. ö.: Mt 16,26
[64] V. ö.: Bir 2,17
[65] V. ö.: Mt 7,13
[66] V. ö: Jn 6,70
[67] V. ö: Mt 24,35
[68] V. ö.: Mt 6,33
[69] Kol 3,14
[70] Róm 12,5
[71] 1Kor 12,26
[72] Ubi arcano
[73] V. ö.: ApCsel 20,28
[74] V. ö.: MTörv 31,7
[75] V. ö.: 2Tim 2,3
[76] 1Tim 2,4
[77] Mens Nostra, 1929. december 20.
[78] V. ö.: Mt 16,18
[79] V. ö.: Lk 16,8
[80] V. ö.: Fil 2,21
[81] Jel 5,13