OCTOGESIMA ADVENIENS

I. Bevezetés

A levél megírásának indítéka

1. Kibocsátásának 80. évfordulójához érkezett a Rerum novarum kezdetű enciklika, melynek üzenete továbbra is a társadalmi igazságosságért folyó cselekvésre sarkallja az embert; ez az évforduló indít Bennünket arra, hogy elmondjuk néhány gondolatunkat, mégpedig azzal a szándékkal, hogy elődeink szociális tanítását követve fölhívjuk a figyelmet egyes jelenségekre, kifejtsük azokat az elveket és javaslatokat, amelyeket a szüntelenül átalakulóban lévő világ elháríthatatlan szükségletei követelnek. Hiszen az Egyház, együtt járja földi útját az egész emberiséggel, osztozik vele sorsában a világtörténelem viszontagságai közepette. Az Egyház, noha minden erejével Isten szeretetét és az üdvösséget hirdeti, amit Jézus Krisztus hozott el számunkra, ezzel együtt azonban az emberi tevékenységet is az Evangélium fényével világítja meg, ezáltal segítve az embereket, hogy megfeleljenek Isten szeretetteljes szándékának, s betöltsék törekvéseik teljességét.

Nagyobb igazságosságot a világban!

2. Tapasztaljuk – s ez növeli bizakodásunkat –, hogy az Úr Szentlelke folytatja működését az emberi lélekben: mindenfelé egybegyűjti azokat a keresztény közösségeket, amelyek tudatában vannak társadalmi felelősségüknek. Lám, az Úr ma is minden földrészen, minden fajon, minden népen, kultúrán belül, a legkülönfélébb körülmények között is támaszt hiteles apostolokat az Evangéliumnak!

Legutóbbi utazásaink során megadatott Nekünk, hogy találkozzunk velük, hogy megcsodáljuk s egyben meg is erősítsük bátorságukat. Elmentünk az emberek közé, hallottuk a tömegek kiáltó követeléseit, s ezek egyszerre voltak a nyomor és a rernénység hangjai.
És ekkor új fényben tornyosultak szemünk elé korunk súlyos, gyötrő kérdései, amelyek minden térségben sajátosak ugyan, s mégis közösek az emberiség egész családja számára, hisz az emberek is egyre jövőjük, a most kibontakozó változások kimenetele és értelme felől kérdezgetik önmagukat. A figyelmes szemlélő számára igen nagy különbségek mutatkoznak az egyes nemzetek gazdasági, kulturális és politikai fejlődésében: egyes országokban előrehaladott az iparosítás, míg másokban mindmáig a mezőgazdaság a termelés vezető ágazata; egyes népek dúskálnak a javakban míg mások nyomorban tengődnek; az egyik nemzet a tudomány és a kultúra csúcsait ostromolja, a másik pedig még ma is az írástudatlanság felszámolásával küszködik. Mégis mindenütt nagyobb igazságosságot kívánnak, biztonságosabb békére vágyódnak, amelyben az emberek és a népek kölcsönösen tiszteletben tartják egymást.

Az Egyház helyzetének különbségei az egyes országokban

3. Így azután az egyes országok társadalmi, politikai rendszerétől, sajátos kultúrájától függően különböznek azok a konkrét körülmények is, amelyek között, akarva-nem akarva, a keresztényeknek működniök kell. Egyes országokban hallgatásra kényszerülnek, gyanúsaknak tartják s mintegy a társadalom perifériájára szorítják őket, a totalitárius rendszer megfosztja őket szabadságjogaiktól, korlátozza cselekvésüket. Másutt viszont olyan csekély kisebbségben vannak, hogy nehezen hallathatják hangjukat. Ismét más országokban, ahol az Egyház helye alkotmányosan, azaz jogilag és társadalmilag egyaránt megfelelően biztosított, az E gyház ki van téve az illető társadalmat megrázó válságok hullámverésének is, s ilyenkor az Egyház néhány tagja a nehézségek radikálisan erőszakos megoldási módozataira érez csábítást, mert ezektől rernél kedvezőbb kiutat. Miközben egyesek – nem vetve számot a körülöttük jelen lévő igazságtalanságokkal – tartósítani igyekeznek az adott állapotokat, mások viszont felforgató eszmék hálójába kerülnek, amelyek – hamis képet hazudva a helyzetről – az emberiség életének szakadatlan jobbítását ígérik nekik.

4. Ennyire eltérő adottságok és viszonyok láttán ugyancsak merész dolog lenne olyan egyetemleges állásfoglalást hangoztatnunk, amit az egész világra érvényes megoldásként javasolhatnánk. Ilyen törekvés azonban egyáltalán nem vezet Bennünket, – küldetésünk sem ez. Hiszen az egyes keresztény közösségek kötelessége, hogy ezt elvégezzék, vagyis hogy országuk helyzetét a valóságnak megfelelően elemezzék, az Evangélium változhatatlan szavainak fényénél megvilágítsák, hogy az Egyház társadalmi tanításából merítve határozzák meg az elemzés elveit, a helyzet értékelésének szempontjait és a cselekvés irányait, abból a tanításból, amely a történelem sodrában, s elsősorban az iparosodás korától kezdve nyert kidolgozást, jelesül attól a történelmi jelentőségű naptól fogva, amelyen XIII. Leó kibocsájtotta „A munkások helyzetéről” szóló üzenetét, s melynek évfordulóját a mai napon megünnepelni megtiszteltetésünkre is, örömünkre is szolgál. – Nos, az ilyen keresztény közösségek feladata, hogy a Szentlélek segítségével, az őket irányító püspökökkel egységben, úgy többi keresztény testvérükkel, mint az összes jóakaratú emberrel párbeszédet folytatva eldöntsék, milyen utat kell választaniok, milyen feladatokat kell vállalniok azoknak a társadalmi, politikai és gazdasági változásoknak az elindításához, amnelyek szükségesnek tűnnek, sőt gyakran még csak halasztást sem tűrnek tovább.

A keresztények az ilyen változások előmozdítása érdekében tett erőfeszítéseik során legelőször is az Evangélium hathatós erejébe, az evangéliumi követelmények egyedülállóan különleges jellegébe vetett bizalmukat erősítsék! Mert az Evangélium nem olyasvalami, ami elévült volna pusztán azért, mert a miénktől teljesen eltérő társadalmi és kulturális környezetben hirdették meg, írták le és váltották életté! Tanítása és sugallmazása, gazdagodva még a sok évszázados keresztény hagyományban fölhalmozott eleven tapasztalattal, mindenkor új marad, új mindabban, ami a térítés munkáját és a közösségi együttélés jobbítását illeti; ám tanítását mnégsem szabad mulandó egyedi célkitűzések szolgálatába hajlítva használni, mert ez az Evangélium üzenetének általános, örök érvényét homályosítaná el. [1]

5. Az Egyház a jelen zűrzavarai és bizonytalanságai közepette is elég erős ahhoz, hogy hirdesse a maga sajátos üzenetét, támogassa az emberek törekvéseit, akik saját jövőjük megteremtésén fáradoznak, mégpedig a maguk elgondolásának megfelelően szeretnék formálni azt. Ama korszak után, amikor a Rerum novarum kezdetű körlevél szenvedélyesen és kérlelhetetlenül tárta fel a munkások méltatlan társadalmi helyzetének botrányát az akkor születő profitorientált társadalomban, a történelmi fejlődés a társadalmi igazságosság további problémáit és szempontjait is elültette a köztudatban, ahogyan ezt már a Quadragesimo anno [2] és a Mater et magistra [3] kezdetű körlevelek megállapították.

Ugyanezeknek a kérdéseknek a kifejtésén fáradozott a legutóbbi egyetemes zsinat is, mindenek előtt a Gaudium et spes kezdetű püspöki konstitúcióban. Mi magunk pedig a Populorum progressio körlevélben még messzebb mentünk ebben az irányban: „Ma az a legfontosabb érdek, hogy mindenki biztos tudatában legyen és átérezze: a társadalmi problematika teljes egészében az egész emberiséget érintő világméretű kérdéssé lett.” [4] „Az Egyház, miután még világosabban és mélyebben mérlegelve kifejtette Jézus Krisztus Örömhírének követelő üzenetét ebben a helyzetben, a maga kötelességének azt találta, hogy még nagyobbra növelje erőfeszítéseit – nem csak azért, hogy az emberek feltárják e roppant súlyos probléma minden összetevőjét, hanem azért is, hogy meggyőződésükké váljék: e válságos órában égető szükség van mindenki közös cselekvésére.” [5]

Ez a kötelességünk – amelynek mélységesen tudatában vagyunk –, ez hajt bennünket, hogy néhány megfontolást javasoljunk és tanácsot adjunk, olyanokat, amelyeket a korunkban az emberiség előtt álló megoldásra váró óriási problémák hívnak életre Bennünk.

6. Egyébként a legközelebbi püspöki szinódusnak lesz a célja, hogy pontról pontra feltárja és mélyebben részletezze azt a küldetést, amelyet az Egyháznak be kell töltenie az igazságosság követelménye által a mai világban fölvetett súlyos gondokkal kapcsolatban. De a Rerum novarum körlevél évfordulója ma alkalmat nyújt Nekünk is, hogy ezzel kapcsolatos aggodalmainkat és gondolatainkat Reád, Tisztelendő Testvérünkre bízzuk, mint a „Iustitia et Pax” Pápai Bizottság és a Laikusok Tanácsa elnökére. Igen helyénvalónak tartjuk, hogy ezzel serkentsük további hatékony munkára az Apostoli Szentszék egyéb szerveit is az emberekért végzendő egyházi munka előmozdítása érdekében.

Változások a világban

7. Nem feledkezve meg azokról a régóta s most is meglévő nehézségekről, amelyekkel elődeink már behatóan foglalkoztak, most mégis inkább azokra az újabb problémákra kívánunk figyelmeztetni, amelyek elodázhatatlanul fenyegető sürgősségük, kiterjedt s egyben összetett voltuk miatt kell foglalkoztassák a keresztény hívőket, hogy erőiket a többi emberrel együtt azon új keletű nehézségek megoldására fordítsák, amelyek immár az emberiség jövőjét veszélyeztetik. A modern gazdasági rendszer által előidézett társadalmi problémákat ugyanis – mint például a termelés humán aspektusai, a javak cseréjének és elosztásának méltányossága, a fogyasztási-közszükségleti cikkek felhalmozódásának kérdése, a felelősség és annak megosztása – a modern civilizáció tágabb összefüggésrendszerébe kell belehelyezni. A jelenleg zajló igen radikális és roppant gyorsütemű változások közepette az ember nap mint nap újból fölfedezi és egyúttal kérdezgeti is önmagát, kérdezgeti saját esélyei felől. Miközben ódzkodik attól, hogy levonja a tanulságokat a múltból, amelyet teljességgel lezártnak s a jelentől oly nagyon különbözőnek vél, mégis szüksége van rá, hogy jövőjét – amelyet éppoly ismeretlennek, mint amilyen ingatagnak lát – változhatatlan és örök igazságokkal világítsa be; ezek ugyan kétségkívül transzcendens igazságok, jeleikre azonban az ember, ha valóban akarja, képes rátalálni. [6]

II. Új társadalmi problémák

A városiasodás

8. Különösen szíven üt Bennünket napjaink egyik roppant súlyos, példátlanul súlyos problémája, a városok óriásira duzzadt népsűrűsége, amely mindenütt, úgy a fejlett, iparosodott országokban, mint a fejlődő országokban megfigyelhető. A mezőgazdaságra alapozott kultúra napjainkban, évszázadok hosszú sora után, hanyatlóban van. Elegendő figyelmet fordítunk-e vajon a mezőgazdasági dolgozók életkörülményeinek helyes rendezésére és javítására, hiszen éppen az ő szűkös, sőt nem ritkán nyomorúságos gazdasági helyzetük az oka annak, hogy elvándorolnak a városok perifériájára, ebbe a szomorú csődületbe, ahol aztán sem munkaalkalmat, sem lakást nem találnak?

A folyamatos elvándorlás a falvakból, az ipari szektor felduzzadása, a népesség létszámának szakadatlan növekedése, a nagyváros vonzásának elszívó ereje a tömegek olyan mértékű összezsúfolódását eredményezi, ami szinte elképzelhetetlen, úgy hogy mára már hatalmas városokról beszélhetünk, melyeket sok milliós lakosságuk miatt „megapolisz” néven emlegetnek. Természetesen vannak városok, melyek mérete megfelelőbben biztosítja a lakosság életkörülményeit. Ezek munkaalkalmat adnak azoknak, akik a mezőgazdaság fejlődése következtében munkanélküliekké váltak, emberi életet és társadalmi környezetet nyújtanak nekik, s így a deklasszálódás és a túlzsúfoltság elkerülhető.

9. A városok mértéktelen növekedése az ipari termelés fejlődésének következménye, de nem azonos azzal. Az iparosítás – a technológiai kutatásokra támaszkodva és a természetet átalakítva – megállás nélkül halad maga kijelölte útján, szüntelen bizonyítva alkotó erejét. Míg a termelés folytonosságában egyes vállalkozások fejlődnek és centralizálódnak, mások tönkremennek vagy máshová települnek, új társadalmi problémákat teremtve, értve ezen a szakmákon belüli vagy a regionális munkanélküliséget, következésképpen az átképzést más szakmákra, illetve az elvándorlást, a dolgozók állandó alkalmazkodási kényszerét és a különböző ipari ágazatok közötti vagy az azokon belüli feltételek egyenlőtlenségét. A korlátlan verseny a reklám modern – az emberek igényeinek manipulálására alkalmas – eszközeit is felhasználva mindig új és új termékeket dob piacra és ösztönzi ezek fogyasztását, miközben régi, de még termelőképes vállalatok veszteségessé válnak. Amikor a népesség jelentős része még elemi szükségleteit sem képes kielégíteni, akkor fölösleges álszükségletek felszításáért folyik a verseny; így hát nagyonis jogos a kérdés: nem fordítja-e az ember, óriási vívmányai dacára, önmaga ellen teremtő erejének gyümölcsét? Vagyis, miután birtokába vette és hasznosította a természet kincseit [7] – amint-kell is tennie –, nem válik-e ő maga az általa termelt tárgyak rabszolgájává?

Tömeg és elmagányosodás

10. Vajon nem valóságos kihívás-e az emberi bölcsesség, szervezőképesség, a tervező emberi elme számára az az életmód, amely a túlnépesedett városokat jellemzi és velejárója az ipari termelésre alapozott, egyre terjedő városi civilizációnak? A városba költözés láza magán a virágzó ipari társadalmon belül dúlja föl az élet megszokott rendjét, az életvitel korábban elfogadott szerveződéseit: a családot, a szomszédságot, sőt még a keresztény közösségek kereteit is. Így aztán a magány új nemét tapasztalja meg az ember: immár nem az ellenséges természettel szemben, mellyel évszázadokon keresztül feszült szembe, hogy uralhassa, hanem magányát a sokaságban, amely ismeretlenül hömpölyög körülötte, s amelyben idegen, mintegy vándor voltát mélységesen átérzi. A városiasodás kétségkívül az emberi társadalom fejlődésének egyik állomása, és mint ilyen, visszafordíthatatlan, de nem egykönnyen megoldható kérdések elé állítja az embert: miként szabjon gátat a városok növekedésének, hogyan kezelje a már meglévő növekedést, hogyan élessze fel polgárai munkakedvét a közjó érdekében? Ebben az átláthatatlan növekedésben azután új szegények születnek, akik a városközpontokba költözködnek, oda, ahonnan folyamatosan vonulnak ki a gazdagok, vagy a perifériákon húzzák meg magukat: a nyomornak és a szennynek ezek a körgyűrűi egyelőre még néma követeléssel környékezik a mérhetetlen luxusban élő várost, ahol zabolátlanul zajlik a javak fogyasztása, gyakran prédálására. A város nem a testvéri találkozásokat és egymás támogatását segíti elő, hanem a diszkrimináció, sőt a közömbösség melegágya, gerjeszti a kizsákmányolás és a hatalmaskodás új formáit, amikor egyesek más emberek szorult helyzetét a maguk javára fordítva, tehát a létező legerkölcstelenebb módon nyerészkednek. Sokféle nyomorúság lapul meg a házak kapui mögött, s még a közvetlen közelben élők sem vesznek róla tudomást; másfajta nyomorúságok, az emberi méltóság mélypontjain lévők, annál látványosabbak: a bűnözés, a kriminalitás, a kábítószerezés meg az úgynevezett szexuális bűncselekmények.

Az erkölcsi nyomor és a legalapvetőbb ellenlépések

11. Az elembertelenítő, az öntudatot lealázó és a család intézményét veszélyeztető körülmények az eleve hátrányos helyzetűeket sújtják: a túlzsúfolt tömegszállások a bensőséges családi élet lehetőségének még a minimumát sem képesek biztosítani; a fiatal házasok, mivel hiába várnak olyan tisztességes lakásra, aminek a bérét meg is tudják fizetni, megkeserednek, s veszélybe kerülhet kapcsolatuk is; a gyermekek, fiúk és leányok, menekülnek az otthon szűk falai közül, az utcán keresik az otthon pótszerét, s ez abból áll, hogy baráti társaságokhoz verődnek, felügyelet nélkül, ellenőrizhetetlenül. Az a súlyos kötelesség terheli az illetékeseket, hogy törekedjenek úrrá lenni ezen a tendencián, illetve térítsék helyes mederbe azt.

Vagyis múlhatatlanul szükséges helyreállítani az életnek azt az utca- és lakókörzet-szintű, illetve település-szintű társadalmi közegét-hálóját, amelyikben az ember ki tudja elégíteni személyiségének jogos igényeit. Létre kell hozni, számítva az egyházközségekre, a plébániákra is, pihenésre és a művelődés különféle formáira alkalmas központokat, fenntartva persze a csoportképződés sokszínűségét, a hobbi-köröket, a társas-szórakozási összejövetelek alkalmait, az intellektuális kérdésekkel foglalkozó találkozókat, – hogy az elszigeteltségből kilépve mindenki testvéri kapcsolatokat létesíthessen a többiekkel.

12. Várost emelni – emberi lakásra és gyarapodó közösségek számára alkalmas helyet építeni, olyant, ahol az ember a közeledés és a kapcsolatok új útjaira lép, ahol kialakíthatja a társadalmi igazságosság érvényesítésének megfelelő módszereit, ahol mindenki egyénileg vállalja a felelősséget a közös jövőért, amely jövője mindenkinek külön-külön is, s amely – mint előre tudható – nem lesz könnyű: mindez olyan munka, amiből a keresztényeknek kötelességük kivenni a részüket. A városok immár elviselhetetlenül zavaros forgatában szorongó emberekhez el kell juttatniok a remény üzenetét a testvériség erejéből, mely életmódjukban jut kifejezésre, igazságosságuk erejéből, mely tettekben nyilvánul meg. Ennek a kötelező új felelősségnek a tudatától a keresztények ne bátortalanodjanak el az arcnélküli város óriási méretei láttán, hanem gondoljanak Jónás prófétára, aki keresztül-kasul bejárta Ninivét, a hatalmas várost, hogy ott hirdesse az isteni könyörületesség jóhírét, s akit gyöngeségében egyedül a mindenható Isten Igéjének ereje bátorított. Mert való igaz ugyan, hogy a Bibliában a város gyakran mint a bűn és a gőg szálláshelye szerepel, annak az embernek a gőgjéé, aki nagyralátásában és magabízásában azt hiszi, képes rá, hogy életét Isten nélkül rendezze be, sőt arra is, hogy Istennel szemben hatalmasnak bizonyuljon. De a város jelenti Jeruzsálemet is, a szent várost, az Istennel találkozás terét, a mennyekből alászálló Város ígéretét. [8]

A nők és a fiatalok

13. A városi életmód és az iparosodás által előidézett változások élesen világítanak rá eddig eléggé figyelembe nem vett kérdésekre. Például arra, hol van a nők és a fiatalok helye ebben a vajúdó társadalomban.

Az igazság az, hogy korunkban szerte a világon nehéz dolog a párbeszéd az idősebb nemzedék és a fiatalok között, akik igényeiknek és változtatásra való törekvésüknek adnak hangot, egyszersmind azonban alapvetően bizonytalanok jövőjük alakulását illetően. Ki ne látná, hogy ebből súlyos konfliktusok származhatnak: kiszakadás a közösségekből, a felelősség elutasítása, akár a család iránti felelősségé is; sőt kérdésessé válik úgy a tekintélyek érvényessége, mint a felelős szabadságra nevelés, az erkölcsi érték hagyományos fogalma és a tradicionális értékítélet bizonyossága. Márpedig mindez a társadalom legmélyebb alapjait érinti.

Sok országban él – olykor heves követelések formájában – az az igény, hogy a nők helyzetének szabályozására törvény lásson napvilágot, amely minden nemek szerinti jogtalan megkülönböztetést megszüntetve biztosítja a nők egyenjogúságát és a női nem méltóságának tiszteletben tartását. Természetesen nem arra a hamis egyenjogúságra gondolunk, amelyik semmibe veszi a Teremtő által kiszabott természetes különbségeket, s így ellentétben áll a nőnek úgy a családi otthonban, mint a társadalomban betöltött alapvető fontosságú és különleges szerepével. A törvényhozás fejlődésének e tárgyban abba az irányba kell haladnia, hogy a jövőben biztosítsa a természet rendje által megszabott sajátos női hivatás gyakorlását, egyúttal azonban elismerje a női személyiség szabadságát és jogegyenlőségét is a kulturális, gazdasági, társadalmi és politikai életben való részvétel tekintetében.

A munkásság

14. A II. Vatikáni Zsinaton az Egyház kifejezetten hangsúlyozta: „Minden társadalmi intézmény kiindulópontja, alanya és végső célja az emberi személy, és ez nem lehet másként.” [9] Ennélfogva minden egyes embert megillet a munkához való jog, azaz a jog arra, hogy lehetőséget kapjon képességeinek és személyiségének kibontakoztatásához hivatásának gyakorlása útján; joga van méltányos munkabérre, hogy „emberhez méltó életet biztosítson maga és családja számára anyagi, társadalmi, kulturális, szellemi téren” [10] ; végül joga van betegség esetén. illetve idős korában a szükséges támogatás igénybevételére.

A demokratikus államok, ha el is ismerik a szakszervezeti jog elvét mindezen jogok védelmében, nem mindig mutatnak jóindulatot a szakszervezeti jog tényleges gyakorlásával szemben. Pedig a szakszervezeteknek igen nagy jelentőségük van: céljuk, hogy a dolgozók különféle csoportjainak érdekét képviseljék, hogy e különböző csoportok jogilag szabályozott együttes működését a társadalom gazdasági fejlődésének érdekében hangolják egybe, és hogy így maguk a munkások is egyre inkább tudatában legyenek a közjó megvalósításában viselt felelősségüknek. A szakszervezetek tevékenysége mindemellett nem mentes a nehézségektől: hiszen a hatalmi pozíciójuk adta lehetőségeket kihasználva képesek heves indulatok szítására, és olykor, mindenek előtt sztrájk révén – amit mint a munkások jogvédelmének végső eszközét természetesen továbbra is tiszteletben kell tartani – túlságosan súlyos feltételeket erőszakolnak rá a gazdaság, illetve a társadalom egészére, vagy akár közvetlen politikai érdekeknek is megpróbálnak érvényt szerezni. Pedig ebben, különösen ha közérdekű és az egész társadalom mindennapi életéhez alapvetően szükséges szolgáltatásokról van szó, tudni kell méltányosan megvonni azt a határt, amelynek túllépése esetén a társadalomnak okozott kár mértéke már nem viselhető el.

Az új szegények

15. Rövidre fogva azt mondhatjuk, történt már bizonyos előrelépés abba az irányba, hogy az emberek egymás közötti kapcsolataiban a nagyobb igazságosság és a felelősségből való fokozottabb részvállalás érvényesüljön. Ám ezen a roppantul szerteágazó területen nagyon sok még a tennivaló. Ezért e problémák mérlegelésében, kutatásában és a megoldások kikísérletezésében kitartóan kell munkálkodni, hogy el ne késsünk a munkások jogos követeléseinek teljesítésével, mert ezek természetesen egyre errőteljesebbek lesznek annak arányában, ahogy képzettségük, öntudatuk és a szakszervezetek ereje növekszik és fejlődik.

A vak egoizmus és az uralomvágy szüntelenül kísérti az embert: éppen ezért van értelemszerűen szükség egyre mélyebb és érzékenyebb ítélőképességre, hogy az igazságtalan helyzeteket már kialakulásukban átlássuk és uraljuk, és az igazságszolgáltatásnak fokozatosan egyre kevésbé tökéletlen módszereit vezessük be. Ha az ipari termelés előidézte változásokat tekintjük, amelyek gyors és állandó életmódbeli alkalmazkodást követelnek, akkor könnyen észrevehetjük, hogy emelkedik azoknak a száma, akiket e változások sújtanak, és akik ugyanakkor egyre kevésbé képesek hallatni a hangjukat. Az Egyház aggódó figyelmét ezen új szegények felé fordítja – a csökkent munkaképességű betegek, a társadalmi beilleszkedési zavarokkal küzdők, az idősek, a társadalom életéből különféle okok folytán kívülrekedők felé, hogy felkutassa és támogassa őket, hogy biztosítsa számukra az őket megillető helyet és méltóságot, – egy olyan emberi közösségben, amelyik a versengés önző szelleme és a siker hajszolásának eredményeképp már mintegy kivetkőzni látszik minden emberisségéből.

Az igazságtalan díszkrimináció

16. A jogtalanul hátrányos helyzetben lévők közé kell számítanunk azokat is – bár a szóban forgó jelenség, fájdalom, nem újkeletű –, akik fajuk, származásuk, bőrszínűk, kulturális helyzetük, nemük vagy vallásuk miatt szenvednek a törvény előtt vagy a gyakorlatban hátrányos megkülönböztetést.

A faji megkülönböztetés ma különösen nagy figyelmet érdemel, mert súlyos feszültségeket okoz úgy az egyes országokon belül, mint a nemzetközi kapcsolatokban. Az emberek joggal minősítik teljességgel megengedhetetlennek s ennélfogva mindenestül elvetendőnek az olyan törvények fenntartására vagy bevezetésére irányuló törekvéseket és az olyan magatartásformákat, amelyeknek a faji előítélet a szilárd kiindulópontja. Hiszen az emberiség családjának minden tagja ugyanabban a természetben, s ennélfogva ugyanolyan méltóságban részesedik, mindannyioknak ugyanazok a jogaik, ugyanazok az alapvető kötelességeik, mint ahogy azonos természetfeletti rendeltetésük is. Akiknek közös a hazájuk, azoknak egytől-egyig egyenlőknek kell lenniök a törvény előtt, ugyanolyan jogalapon kell szabad utat kapniok a gazdasági, a kulturális, a politikai és a társadalmi életbe, és éppen így a nemzeti vagyonból való méltányos részesedéshez is.

A szabad letelepedés joga

17. Figyelmünk kiterjed azok bizonytalan helyzetére is – a dolgozók közül sokan élnek így –, akik külföldre vándorolnak, s ott, idegenek lévén, még nehezebben tudják törvényes szociális jogaikat követelni, noha a befogadó nemzet gazdasági növekedéséhez valójában ők is hozzájárulnak. Elemi szükségszerűség lenne túllépni e kérdés nacionalista fogantatású kezelésmódján: olyan törvényt kell alkotni, amely elismeri a ki- és bevándorlási jogot, megkönnyíti a beilleszkedést a társadalom szervezetébe, elhárítja az akadályokat a bevándorlók szakmai előrejutása elől és megfelelő letelepedési lehetőséget biztosít számukra, megadva ezzel a lehetőséget, hogy családjukkal együtt élhessenek. [11]

Ebbe a kategóriába tartozik azoknak a csoportja is, akik munkát keresve vagy valamilyen katasztrófa, illetve egészségtelen természeti környezet elől menekülve hagyják el hazájukat, és idegenben, gyökértelenül kénytelenek élni.

Általában mindenkinek, de legkivált a keresztényeknek kötelességük [12] szorgosan fáradozni azon, hogy megvalósuljon az emberek és a népek testvérisége, amit a valódi igazságosság szükségszerű alapjának és a tartós béke feltételének kell mondanunk: „Nem fohászkodhatunk Istenhez, minden ember Atyjához, ha közben az egyes emberektől, akiket pedig Isten saját képmására teremtett, megtagadjuk a testvéri bánásmódot. Az ember Isten iránti és embertestvérei iránti viselkedése kapcsolatban áll egymással, úgyannyira, hogy a Szentírás egyenesen ezt mondja: »Aki nem szeret, nem ismeri Istent«” [13] .

A népességnövekedés és annak problémái

18. A népesedési ráta emelkedésével párhuzamosan elsősorban a fiatal nemzeteknél a legközelebbi jövőben növekedni fog azoknak a száma, akik nem találnak munkát, és azért nyomorban vagy élősködőként lesznek kénytelenek tengődni, – hacsak föl nem ébred végre az emberekben az egészséges felelősségtudat, és nem egyesítik erőiket és jóindulatukat, hogy megtalálják a beruházások, a termelés, a kereskedelem megszervezésének s nem utolsósorban a megfelelő iskolarendszer kialakításának hatékony útjait. Teljesen tisztában vagyunk vele, milyen élénk figyelmet szentelnek a nemzetközi fórumokon ezeknek a kérdéseknek; szívből kívánjuk, hogy e fórumok résztvevői nyilatkozataikat mielőbb tettekre váltsák.

Nagy nyugtalansággal figyeljük, hogy ebben a kérdésben egyfajta fatalizmus érzete uralkodik el még az államok vezetőinek gondolkodásán is. Ez az érzés olykor arra ösztönzi őket, hogy a megoldást a malthusiánus eszmékben keressék és heves propagandát fejtsenek ki a lakosság körében a fogamzásgátlás és az abortusz népszerűsítésére. Pedig ebben a roppantul súlyos és kritikus helyzetben inkább azt kell hangsúlyoznunk, hogy a családnak, ami nélkül egyetlen társadalom sem állhat fenn, joga van arra a segítségre, ami képessé teszi a tökéletesség éppen neki megfelelő fokának elérésére. A Populorum progressio-ban felhívtuk a figyelmet: „Kétségtelen, hogy az állami hatóságok saját hatáskörükben beavatkozhatnak az ilyen kérdésekbe felvilágosító munkával és alkalmas tervezéssel, amennyiben ez megfelel az erkölcsi törvények követelményeinek, és amennyiben a legmeszszebbmenőkig tiszteletben tartják a házaspárok szabadságát. Mert ahol a házasságnak és a gyermekek világrahozatalának legszentebb jogát csorbítják, ott vége az emberi méltóságnak” [14].

Közös szociális politika

19. Korábban még soha nem kényszerültek rá az emberek ennyire látványosan a társadalmi teendők átgondolására, mint napjainkban. Kikényszeríti az elemi szükségszerűség, hogy erre a feladatra ugyanannyi szellemi energiát és anyagi tőkét fordítsunk, mint amennyi a fegyverkezésre és a technológiai fejlesztésekre megy el. Ha elszalasztjuk a cselekvésre kínálkozó alkalmat, és ha nem nézünk idejekorán szembe az új keletű, a holnapi társadalmi problémákkal, akkor ezek egyszer csak sokkal súlyosabbakká válnak majd, hogysem békés megoldásukban reménykedhetnénk.

A tömegkommunikációs eszközök

20. Korunk mélyreható változásairól szólva nem akarjuk említetlen hagyni a tömegkommunikációs eszközök napról napra növekvő jelentőségét, sem ezeknek a gondolkodásmódra, az ismeretszerzésre, a társadalmi intézményekre és az egész társadalom változására gyakorolt hatását. A tömegkommunikációs eszközöknek kétségkívül számos pozitív hatása van, hisz segítségükkel a Föld minden pontjáról szinte azonnali információkhoz jutunk; legyőzve a távolságokat kapcsolatot teremtenek az emberek között, elősegítik a világ egységének ügyét azzal, hogy lehetővé teszik az információk, a művészet és a kultúra szélesebb körű terjesztését. Egyúttal azonban működésük természeténél fogva egyfajta újszerű hatalmat is kezdenek jelenteni. Akkor hát hogyne tennénk föl a kérdést: kik a valódi irányítói ezeknek az eszközöknek, mik a célkitűzéseik, mi mindenre támaszkodnak e célok elérésében, s végezetül milyen következményekkel jár tevékenységük az egyéni szabadság gyakorlására, valamint a politikára és az ideológiára, vagy akár a társadalmi, a gazdasági és a kulturális életre? E tömegkommunikációs hatalom birtokosait igen súlyos felelősség terheli: el kell számolniok úgy a terjesztésükre bízott információk hitelességéről, mint az ezáltal felkeltett igényekről és kiváltott hatásokról, és végül az általuk népszerűsített értékekről. Mindezeken túl a televízióval a tájékozódás egészen egyedülálló módja bontakozik ki, a kultúrának valamiféle új formája vetül elénk: az úgynevezett képi kultúra.

Nyilvánvaló, hogy az államok vezetése nem hagyhatja figyelmen kívül a tömegkommunikációs eszközök növekvő befolyását, sem pedig azokat az előnyöket és veszélyeket, amit ezek használata a társadalom valóságos fejlődésében és gyarapodásában jelent.

Ebből adódóan az államvezetés kötelessége, hogy a közjó szolgálata mellett álljon ki, vagyis a hasznos kezdeményezéseket, valamint az olyan személyeket és csoportokat támogassa, akik és amelyek az emberi személyiség és a közösség alapvető értékeinek védelmezésén fáradoznak. És még az is az államvezetés dolga kell legyen, hogy megfelelő intézkedések kezdeményezésével gátat vessen mindannak, ami már eleve, jellegénél fogva ártalmas a közösségre, melynek kontinuitása a természetes társadalmi fejlődést megalapozó értékeknek mintegy a hordozója. [15]

Környezetszennyezés

21. Miközben az a panoráma, amelynek középpontjában ott áll az ember, ilyenképpen, a szelektáltan elébe vetített képek körforgásával változik, egy másfajta változás is megfigyelhető, s ez az emberi tevékenység éppoly drámai, mint amilyen váratlan következménye. Az emberek ma szinte egyik percről a másikra ébrednek ennek tudatára: olyan meggondolatlanul zsákmányolták ki a természetet, hogy fennáll a természet lerombolásának, és annak a veszélye, hogy a természettel való visszaélés vétke magára az emberre száll vissza. De az ember számára nem csak anyagi környezete válik állandó veszélyforrássá, például a természet elszennyeződése, a vegyi szennyezés, az új betegségek, a totális megsemmisítő eszközök révén; az ember már saját humánkörnyezetén sem tud úrrá lenni többé, annyira nem, hogy képes jövőbeni életfeltételeit is teljességgel elviselhetetlenné tenni. Ez társadalmi-szociális kérdés, és teljesen nyilvánvalóan kihat az emberiség egész családjára.

A keresztényeknek ezen újfajta kilátások felé kell fordítaniok figyelmüket, hogy legyen erejük a többi emberrel együtt vállalni a felelősséget a jövőért, amelyet immár az emberiség közös sorsának kell mondanunk.

III. Alapvető törekvések és eszmeáramlatok

Egyenlőség és részvétel

22. Miközben a tudomány és a technika fejlődése roppant méretekben változtatja meg az emberiség földi lakhelyének arculatát, és a megismerés, a munka, a fogyasztás, a kapcsolatteremtés új formáit hozza létre, mindezen modern életfeltételek közepette az ember két törekvése nyilvánul meg, mégpedig annál követelőbben, minél inkább fejlődik a megismerés és az oktatás: igénye egyrészt az egyenlőségre, másrészt a felelősségben való részvételre, az emberi méltóság és szabadság e két megnyilatkozási formájára.

A jogi keretek problémája

23. Annak érdekében, hogy ezt a kettős törekvést a gyakorlatba, sőt a társadalom struktúráiba is beépítsék, történtek már előrelépések: az 'emberi jogok' meghatározásában és a nemzetközi egyezmények területén, hisz a szóbanforgó jogok ezeknek a keretében ültethetők át a gyakorlatba. [16] Ennek ellenére a faji, kulturális, vallási és politikai diszkrimináció folyton újjáéled. A gyakorlatban mindmáig igen gyakran hagyják figyelmen kívül – ha ugyan meg nem csúfolják – az emberi jogokat, illetve tiszteletben tartásuk gyakran csak formális. Nagyon sokszor megtörténik az is, hogy a törvényhozás késésben van az élet valóságos követelményeihez képest. Törvényekre persze szükség van; csakhogy ezek korántsem elegendők a valódi igazságosságon és méltányosságon alapuló emberi kapcsolatrendszer kialakításához. Az Evangélium tanítása azonban, amikor az irgalmasság gyakorlását írja elő számunkra, egyben arra is megtanít, hogy különleges tisztelettel tartozunk a szegényeknek, s hogy őket megkülönböztetett tisztelet illeti meg a társadalomban, továbbá, hogy a kedvezőbb helyzetben lévőknek kötelességük bizonyos jogaikról lemondani, hogy javaikat bőkezűbben bocsájthassák mások rendelkezésére. Ha az emberekből a jogi normák parancsain túl a mások megbecsülésének és segítésének mélyebb kötelességtudata hiányzik, akkor akár éppen a törvényileg előírt egyenlőség is ürügyet adhat kiáltóan méltánytalan megkülönböztetésekhez, a folyamatos kizsákmányoláshoz, vagyis tulajdonképpen mások semmibe vevéséhez. Ha a lelkiismeretet nem neveljük megújult igyekezettel az emberi kölcsönviszonyok szerető ápolására, úgy a méltányosnál erőteljesebben hangoztatott törvény előtti egyenlőség egyéni érdekeket dédelgető, individualisztikus magatartáshoz vezethet, amelyben mindenki a maga jogait követeli, a közérdek pedig a háttérbe szorul.

Ki ne látná, mekkora jelentősége van ezen a téren a keresztény életfelfogásnak, amely egyebek mellett az ember legbensőbb vágyára, a szeretetvágyra ad alkalmas választ. „A felebaráti szeretet, ami a földi lét legfőbb értéke, megteremti úgy a társadalmi, mint a nemzetek közötti békét azzal, hogy az emberek egyetemes testvériségét hirdeti.” [17]

Társadalmi és politikai demokrácia

24. A két említett törekvés, az egyenlőség és a felelősségben való részvétel igénye egy demokratikus társadalmi modell létrehozása felé mutat. Erre különféle javaslatok születtek már, s közülük egyiket-másikat a gyakorlatba is átültették, de minden tekintetben megfelelőnek egyik sem bizonyult, úgyhogy ezen a területen továbbra is folyik az elméleti, illetve a gyakorlati alternatívák kutatása. A keresztényeknek mármost kötelességük, hogy részt vállaljanak ezekben a kutatásokban csakúgy, mint a társadalom szervezésében és életében. Ugyanis, mivel az ember társas lény, a maga szerencséjének többféle sajátos társuláson belül lesz a kovácsa, ezek pedig kiteljesedésükhöz és fejlesztésükhöz szükségszerűen megkívánják az átfogóbb, egyetemes jellegű társulást, azaz a politikai társadalmat. Ebbe a tágabb értelemben vett társulásba kell tehát beleilleszteni minden egyéni tevékenységet, s ezek azután ugyanezen az alapon válnak a közjó alkotóelemévé [18]. Egyenértékű ez a társadalomban megélt életre nevelés nagy fontosságának hangoztatásával: olyan nevelésről van szó, ami túlmegy azon, hogy megismerteti az egyént jogaival, s felhívja a figyelmet arra is, ami e jogokkal szükségszerű és szoros kapcsolatban áll, – másokkal szembeni kötelességeinkre. Az egyéni kötelesség ismerete és teljesítése pedig a legszorosabb kölcsönhatásban van, és a legnagyobb mértékben összefügg az önfegyelemmel, a terhek és – nem kevésbé – a korlátok vállalásával, amelyek kijelölik úgy az egyének, mint a csoportok szabadságának pontos határait.

25. A politikai cselekvésnek – kell-e hangsúlyoznunk, hogy cselekvésről, nem pedig valamiféle ideológiai konstrukcióról van szó – olyan jól körvonalazott társadalomképre kell támaszkodnia, amelyik zárt rendszer a benne alkalmazható eszközök, illetve a célmeghatározások tekintetében, ezek viszont az emberi hivatás teljes igényű értelmezéséből következnek, és egyúttal mindazon formák sokféleségének elismeréséből, amelyekben ez a hivatás a társadalmon belül megjelenik. Mármost nem tartozik sem az államok, sem a csak saját céljaik elérésével gondoló politikai pártok hatáskörébe, hogy valamiféle ideológiát igyekezzenek erőltetni, olyan eszközök alkalmazásával, amelyek szigorú szellemi zsarnoksággal, minden zsarnokság legrosszabbikával járnak együtt. Csak a kulturális és vallási összetartozás alapján szerveződött csoportokat illeti meg a jog, hogy – nyilván tagjaik szabadságának sérelme nélkül – minden érdektől mentesen, a saját útjukat járva a társadalom egészén belül kidolgozzák és védelmezzék a maguk konkrét és határozott meggyőződését-ajánlását az ember és a társadalom lényegéről, eredetéről és rendeltetéséről.

Helyes ezzel kapcsolatban mindjárt felidéznünk a II. Vatikáni Zsinaton elhangzott alapelvet: „Az igazságot nem érvényesítheti más erő, csupán magának az igazságnak az önereje, amely szelíden s egyszersmind erélyesen hatol be az elmébe.” [19]

Az ideológiák és a szabadság

26. A keresztény ember tehát, aki hite szerint, politikai tevékenységét mások javának szolgálataként értelmezve kíván élni, ha nem akar konfliktusba kerülni önmagával, nem lehet olyan ideológiai rendszerek támogatója, amelyek alapvetően vagy tanításuk lényeges pontjain ellentétesek vallott hitével és az emberről alkotott felfogásával. Nem támogathatja tehát a marxista ideológiát sem, annak ateista materializmusát, erőszakot hirdető dialektikáját, és végül azt a logikáját, amely a személyes szabadságot a közösségben oldja fel, megtagadva ezzel egyúttal az embertől minden magasabbrendű, transzcendentális jelleget. De a keresztény nem támogathatja az úgynevezett liberális ideológiát sem, amely azt állítja, hogy a személy szabadságát teszi a legfontosabb helyre, függetlennek mondva azt bármiféle szabályozástól, ám e szabadságot kizárólag az érdek és a hatalom hajszolására sarkallja, az ember társadalmi kapcsolatait pedig az egyéni kezdeményezések jószerével automatikus következményeinek tartja, nem pedig olyan célnak és alapkritériumnak, amely megszabja egy társadalmi szerveződés értékrendjét.

27. Kell-e magyaráznunk, micsoda kétértelműségek lapulnak bármely társadalmi ideológia mélyén? Hiszen az ideológia a cselekvést, akár a politikai, akár a társadalmi cselekvést, olykor odáig fokozza le, ahol az egyszerűen csak egy elvont és pusztán elméletileg konstruált elgondolásnak egy artikulált valóságszerkezetre való ráerőltetése; máskor viszont az elméleti elgondolás fokozódik le pőre-puszta taktikai eszközzé egy akció keresztülvitelének szolgálatában. Nem forog-e mindkét esetben az ember abban a veszélyben, hogy elidegenedik? A keresztény hit eleve fölötte áll mindezeknek az ideológiáknak, olykor pedig mint ellenalternatíva szembe is kerül azokkal, amennyiben Istent ismeri el mindenek fölött álló transzcendenciának és a világ teremtőjének, aki a teremtés minden szintjén hívja és megszólítja az egyfelől meghatározott szabadsággal felruházott, másfelől meghatározott felelősséggel elkötelezett embert.

28. További veszélyt jelent, ha az ember fenntartás nélkül csatlakozik olyan ideológiához, amely nélkülözi a valóságos és teljes értékű tudományos megalapozást, az émber pedig mégis mint valami bizonyos és teljes mértékben kielégítő megoldáshoz menekül hozzá, sőt afféle új bálvánnyá emeli, elfogadva annak – olykor föl sem ismert – kizárólagos és korlátozó jellegét. Elfogadja, mert az ilyen ideológiában igazolást vél találni cselekedeteire, akár mégoly erőszakos cselekedeteire is, miközben egyszersmind a mások szolgálatának nemes szándékát is kielégítheti: őbenne nyilván meg is van ez a szándék, a valóságban azonban elnyeli azt egy olyan ideológia, amely, bár az ember felszabadításának útját ígéri, végül előbb-utóbb szolgaságba taszítja.

29. Ha napjainkban a szakemberek az ilyen ideológiák visszaszorulásáról kezdenek beszélni, ez talán eredményezheti azt, hogy lehetőség nyílik a közeledésre a keresztény vallás transzcendens és megingathatatlan értéke felé; ugyanakkor az is lehetséges azonban, hogy az emberi elme nagy sebességgel zuhan bele a pozitivizmusnak egy új válfajába, amit technicizálódásnak mondunk: ez a maga közönségességében olyannyira elterjedt minden téren, hogy mintegy az emberi tevékenység legfőbb törvényének, sőt az élet uralkodó modelljének, s hovatovább már valamiféle nyelvnek és kifejezésmódnak tűnik, de az a kérdés, hogy mi ennek a nyelvnek a tartalma-jelentése, valójában föl sem merül.

Az ideológiai rendszerek merevsége
– a történelmi mozgalmak dinamizmusa

30. Nos, ha eltekintünk a pozitivizmusnak ettől a fajtájától, amely az embernek csupán egyetlen dimenzióját tekinti mértéknek, s ezzel – bár korunkban ez a dimenzió látnivalóan igen fontos – mintegy megcsonkítja az embert, tehát ettől eltekintve is szembesül a keresztény a történelemben, tevékenysége során a maga útját járva olyan mozgalmakkal, amelyek korábban megfogalmazott ideológiákból indulnak ugyan ki, mégis bizonyos tekintetben különböznek azoktól. Már boldog emlékezetű elődünk, XXIII. János a Pacem in terris kezdetű enciklikában rámutatott arra, hogy ez a megkülönböztetés lehetséges: „Nagyon is helyénvaló – mondotta –, a természetről, a világegyetem és az ember lényegéről, eredetéről és rendeltetéséről kialakított hamis filozófiai nézeteket elválasztani és megkülönböztetni a gazdasági, társadalmi, illetve kulturális és politikai célú mozgalmaktól, még akkor is, ha az illető mozgalmak ezekből a vélekedésekből származnak és nyernek ösztönzést; hiszen az elméletileg rendszerezett tanítás, ha egyszer definiálták és leírták, nem változik többé, a mozgalmak pedig változó történelmi körülmények között zajlanak, s így képtelenség, hogy mentesek maradjanak a körülmények hatásától, sőt nagyon is függenek tőlük. Egyébként meg ki tagadná, hogy ezekben a mozgalmakban, természetesen amennyiben a helyes gondolkodás szabályait követik és jogos emberi törekvéseket képviselnek, lehetnek jó és helyeselhető mozzanatok.” [20]

A szocíalista mozgalmak vonzása

31. Napjainkban a keresztényekre vonzóan hatnak a szocializmus tanai és annak a történelem során kialakult különböző formái. A keresztények ezekben olyan törekvéseket és célokat próbálnak föllelni, amelyek hitük révén mélyen élnek tulajdon szívükben is. Mivel úgy vélik, ez a történelmi út – az ő útjuk, hát ebben az irányban kívánnak tevékenykedni. Jóllehet a mondott történelmi út az egyes földrészeken és kultúrákban az azonos név ellenére más és más irányzatokat jelent, mégis a mozgalom egésze olyan tantételekből nyerte és nyeri ihletét, amelyek összeegyeztethetetlenek a keresztény hittel. Itt tehát követelmény a szigorú és kifinomult ítélőkészség, mert túlságosan is gyakori eset, hogy a szocializmushoz vonzódó keresztények hajlamosak azt mint valami általánosságában, összességében és minden egyes részletében tökéletes dolgot beállítani, és ezáltal a szocializmus az igazság, a szolidaritás és az egyenlőség szolgálatának óhajtásaként jelenik meg szemük előtt. Másrészről pedig vonakodnak elismerni a történelmileg létező szocialista mozgalmakban jelentkező kényszer- és erőszakmozzanatot, – márpedig ezek ma is az őket egykor létrehozó ideológiákhoz vannak kötve. A szocializmus különféle önértelmezései és önmeghatározásai között – mint például: ’önzetlen, kereső vágy egy igazságosabb társadalomra’; ’politikai célú és rendeltetésű történelmi mozgalom’; ’a teljes és autonóm ember ideáljának megvalósítását ígérő ideológiai rendszer’ – meg kell tudni állapítani a különbségeket, hogy ezáltal határozottan lehessen dönteni az egyes konkrét esetekben. Ennek a distinkciónak azonban mégsem szabad azt eredményeznie, hogy a fenti önmeghatározások egyes elemeit most már egymástól teljes mértékben függetleneknek, vagy csak távolról összefüggőknek gondoljuk. Világosan rá kell mutatni arra a meghatározott összefüggésre, ami közöttük egy-egy adott szituációban fennáll: ez az éleslátás lehetővé teszi a keresztények számára, hogy tudatosítsák, milyen határig vállalhatnak közösséget és kötelezhetik el magukat ezeknek a törekvéseknek úgy, hogy közben megőrzik mindazokat az értékeket – elsősorban a lelkiismereti szabadságot, a felelősségtudatot és a spirituális élet elsődlegességét –, amelyek a tökéletesedés felé vivő út teljességét ígérik az embernek.

A marxizmus történelmi fejlődése

32. Egyes keresztények fölteszik maguknak a kérdést: vajon a marxista elmélet történelmi kibontakozása megengedhetővé tesz-e immár valamiféle határozottabb közeledést? Ezek a keresztények ugyanis észlelnek egyfajta irányzatokra bomlást a marxizmuson belül, amely mindeddig egyetlen monolitikus – az ember teljességét és a világmindenség egészét csupán annak fejlődési folyamatában értelmező, s ennélfogva ateista – elmélet-tömbnek mutatkozott. Azokon a nyilvánosság előtt folyó elméleti vitákon túlmenően, amelyek az alapítók gondolatainak értelmezése kapcsán osztják meg a marxizmus-leninizmus különféle irányzatainak képviselőit, valamint az államszervezés eltérő fajaival kapcsolatos nyílt ellentéteken túl, ahol a felek ma is mind ugyanarra az elméletre hivatkoznak, – többen különbséget tesznak a marxizmus számos értelmezési módja között.

33. Vannak, akik a marxizmust továbbra is elsősorban a különböző társadalmi osztályok közötti harc tevőleges gyakorlatának tekintik. Mivel azt tapasztalják, hogy az elnyomás és a kizsákmányolás ereje folyamatosan jelen van, sőt egyre élesebben tör a felszínre, ezért úgy gondolják, hogy a marxizmus nem egyéb, mint harc, éspedig minden távolabbi perspektíva nélküli harc, vagyis olyan küzdelem, amelyet szükségszerűen fönn kell tartani, sőt permanens módon fokozni kell. Mások szemében a marxizmus elsődlegesen a politikai és gazdasági hatalom kollektív gyakorlása egy párt vezetése alatt, amely önmagáról azt állítja, hogy a közérdek egyedüli képviselője és garanciája, s teszi ezt azután, hogy előzetesen megtagadta a kezdeményezés és a választás jogát az egyénektől csakúgy, mint a rajta kívüli csoportosulásoktól. Egy további, harmadik nézet szerint a marxizmus – akár uralomra jutott, akár nem – a szocializmus ideológiáját jelenti, aminek alapja a történelmi materializmus és mindennemű transzcendencia tagadása. Végül ismét mások számára a marxizmus, enyhébb és a modern kor embere számára leginkább vonzó formájában az egzakt tudományosság módszerének fogható fel, a társadalmi és politikai valóság szigorú elemzésmódjának, amely logikailag és egyben történelmileg is bizonyított kapcsolatot teremt a tisztán elméleti, fogalmi megismerés és a valóság zavaros változásainak megtapasztalása között. Jóllehet ez az elemzési módszer a valóság bizonyos aspektusait helyezi előtérbe, a többit figyelmen kívül hagyva, és még ezeket is ideológiai preferenciái szerint értelmezi, némelyek számára mégis ad – munkaeszköz voltán túl is – valamiféle szilárd előzetes belső meggyőződést a cselekvéshez, amennyiben olyan képességet tulajdonít magának, hogy tudományos módszerrel tudja átlátni a társadalmi haladást ösztönző erőket.

34. Ha a marxista elméletben és abban, ahogyan az a valóságos gyakorlatban érvényesül, elválaszthatók is az említett eltérő aspektusok, meg a keresztények számára ebből adódó elméleti és gyakorlati problémák; mégis alaptalan, sőt káros megfeledkezni emiatt az ezeket összekötő szoros belső összefüggésekről; továbbá elfogadni a marxista elemzés különféle részleteit, de nem venni számításba azt a szükségszerű belső kapcsolatot, ami ezeket a részleteket az elmélet egészéhez fűzi; végül belemenni az osztályharc bonyodalmaiba és annak marxista értelmezésébe anélkül, hogy az ember átlátná azt az erőszakos társadalmi berendezkedést és totalitárius államrendet, amihez ez a cselekvésmód lépésről lépésre elvezet.

A liberalizmus ideológiája

35. A másik oldalon pedig a liberális eszmék megújulásának lehetünk tanúi. Ez a mozgalom egyrészt a gazdasági hatékonyság zászlóvivőjeként tündököl, másrészt az egyén védelmének célkitűzésével jelentkezik az intézmé nyek egyre kiterjedtebbé váló önkénye, illetve az állami tekintélyek parancsuralmi tendenciái ellenében. Az egyéni kezdeményezést csakugyan fenn kell tartani és támogatni kell; – de azok a keresztények, akik a liberalizmus útját választják, nem ámítják-e vajon magukat, amikor úgy látják, a liberalizmus minden ízében tökéletes, s mint ilyen, a szabadság előhírnöke? A liberalizmusnak egy, a modern korhoz jobban igazodó változatát óhajtják, csakhogy könnyen megfeledkeznek arról, hogy a filozófiai liberalizmus eleve, már eredeti formájában is az ember autonómiájának – tevékenységére, cselekvéseinek motivációjára és a szabadság gyakorlására vonatkozó autonómiájának – hamis értelmezése. Ez pedig azt jelenti, hogy a liberális tanítás is az előbbihez hasonlóan bölcs ítélőképességet követel a keresztényektől.

A keresztény ítélőképesség

36. A keresztény embérnek, mindahányszor szembetalálkozik e különféle, új erővel jelentkező ideológiákkal, hitének forrásaiból és az Egyház tanításából kell merítenie a vezérelveket és az alkalmas cselekvési normákat: ezek segítségével kerülheti el, hogy olyan elmélet csábító csapdájának rabjává váljék, amelynek korlátai és abszolitisztikus dogmatizmusa, ha nem sikerül már gyökerében felismernie, esetleg csak később mutatkozik meg. A keresztény ugyanis fölül tud emelkedni minden adott elméleti rendszeren, de persze nem úgy, hogy egyben embertestvéreinek segítő szolgálatát is elhanyagolná: vagyis azt a speciális értéktartalmat, amellyel éppen a keresztények járulnak hozzá a társadalom jobbításához, azt a maga választotta úton fogja erősíteni. [21]

Utópiák újjászületése

37. Egyébiránt manapság még jobban tetten érhetők ezen ideológiák gyengeségei – tudniilik maguknak a rendszereknek a révén, amelyekben megvalósulni törekszenek. Hiszen a bürokratikus szocializmus, a technokrata kapitalizmus, a demokrácia parancsuralmi formája mind megmutatja, mennyire nehezen és esendően oldható meg az emberiség nagy problémája, a jogszerűség és méltányosság alapján való együttélés. Mert hát hogyan is kerülhetnék ki valójában a materializmus, a szélsőséges egoizmus vagy akár a kegyetlen elnyomás csapdáját, amikor mindezt mint szükségszerűséget önmagukban hordozzák? Honnan eredeztethetjük a széltében-hosszában feltörő tiltakozást, a lélek mélységes szorongásának szavát? Honnan van, hogy az emberek az újjászülető utópiákra vetik szemüket, amelyek azt állítják magukról, hogy minden ideológiai rendszernél hatékonyabban képesek megoldani a modern társadalmak politikai problémáit? Ez ellen igen kevéssé nyújt védelmet, ha tagadjuk, hogy egy elgondolt eszményi társadalomhoz való menekülés nagyon gyakran szolgál kényelmes kibúvóul azok számára, akik a jelenben előttük tornyosuló feladatokat úgy kívánják kikerülni, hogy egy hamis képzelt világba hátrálnak előlük. Ha valaki az elgondolt jövőben él, könnyen tud érvet kovácsolni arra, miért hanyagolja el a jelen feladatait. És mégis: el kell ismernünk annyit, hogy a társadalomkritikának ez a módja sokszor éppen abba az irányba hajtja az előre tekintő elmét, hogy olyasmit is észrevegyen az időben, ami, talán még nem tudatosítva, valóban benne van, s ami az embert a jobb jövő felé kormányozza; azután meg ébren tartja a társadalom mozgatóerejét, dinamizmusát a remény által, amit az emberi szellem és a szív felfedező képessége mellé kap társul; és végül a szív, ha egyszer minden irányban nyitott, akkor a kereszténység hívásával is szembetalálkozhat. Hiszen az Úr Lelke, aki a Krisztusban megújult embert élteti, szünet nélkül ostromolja a végeket, amelyek mögött az ember gyakorta szeretne háborítatlan pihenni, tovább tágítja még a legszélső határokat is, amelyeken belül az ember oly szívesen tartaná elzárva munkálkodását: az embert igenis teljesen átjárja valamiféle erő, s arra űzi, hogy túllépjen minden ideológiai rendszer logikáján. Az ember misztériuma a világ szívében van letéve, ő pedig egy történelmi és lélektani folyamatban, melyben elnyomás és szabadság, a bűn súlya és a Lélek fuvallata váltakozó sikerrel küzd egymással, ráeszmél, hogy Isten gyermeke.

A keresztény hit lendülete ekkor felülkerekedik a vak önszeretet okoskodásain. A keresztény ember a Megváltó, Jézus Krisztus Lelkének erejétől áthatva, reménnyel megerősítve adja oda magát a békés, igazságos, testvéri közösség felépítésére, s ez olyan áldozati adománnyá lesz, amit Isten tetszéssel fogad. [22] „Az új Föld várásának nem szabad gyöngítenie, hanem éppen hogy föl kell szítania buzgalmunkat e mostani Föld megmunkálására, ahol az új emberiség családjának ama Teste növekedik, amely képes már itt felmutatni az új teremtésnek mintegy az árnyképét.” [23]

A humán tudományok kérdései

38. világunkban, amely ki van téve a tudományos és műszaki fejlődés által előidézett változásoknak, s amelyet ez a fejlődés egy újfajta pozitivizmus felé is elvihet, – egy másik, az előbbieknél még sokkal súlyosabb probléma is fölmerül. Ez pedig az, hogy az ember, miután értelme segítségével fokozatosan uralma alá hajtotta a természetet, egyszercsak, beszorulva ennek az ő értelmének korlátai közé, saját magát ejtette foglyul, s visszahatásként maga lett a tudomány „anyaga”. Az emberrel foglalkozó tudományoknak napjainkban jelentős ösztönzői vannak. Mert egyrészt radikális kritikai vizsgálatnak vetik alá az emberre vonatkozó, mindeddig elfogadott ismereteket, amint ezek túlságosan empirikusnak, illetve túlságosan elméletinek tűnnek. Másrészt viszont ugyanezek a tudományok saját módszertani kényszereiknek és prekoncepcióiknak, vélekedéseiknek megfelelően válogatnak ki bizonyos aspektusokat az eltérő helyzetekből és viszonylatokból, s ezeknek azután olyan magyarázatot kívánnak tulajdonítani, amit általános érvényűnek tételeznek; vagy tárgyukat pusztán mennyiségi, illetve fenomenológiai szempontból vizsgálva állítják, hogy elemzésük mindent átfogó, általános érvényű. Ez a redukciós tudományos törekvés igen veszélyes gondolkodásmódról árulkodik. Hiszen ha az analitikus tudományos vizsgálódásnak tulajdonítjuk a legnagyobb jelentőséget, akkor ez nem más, mint az ember megcsonkítása, ami – a tudományosság örve alatt – oda vezet, hogy az ember nem lesz képes megérteni önmagát a maga teljességében.

39. De ugyanilyen nagy figyelmet kell fordítanunk azokra a hatásokra is, amiket a társadalomtudományok azzal válthatnak ki, hogy társadalmi modellek kidolgozásával kísérleteznek, és ezeket azután mint „tudományosan igazolt” működési elveket erőltetik rá a társadalomra. Így maga az ember válhat mintegy megmunkálandó anyaggá, akinek a vágyai, szükségletei manipulálhatók, viselkedése megváltoztatható, sőt akár az értékrendje is befolyásolható. Mármost egy percig sem kétséges, miféle súlyos veszélybe és válságba sodorja mindez a jövő társadalmát és emberét. Hiszen ha abban egyet is ért mindenki, hogy olyan új társadalmat kell építeni, amely valóban az embert szolgálja, ehhez mindenek előtt azt volna jó tudni, hogy akkor hát milyen is ez az ember!

40. A társadalomtudományokkal szembeni bizalmatlanság mindenki másnál jobban sújtja a keresztényeket, ám ez nem éri őket fegyvertelenül. Hiszen, ahogy a Populorum progressio kezdetű enciklikánkban írtuk, ezen a téren az Egyház bármelyik emberi civilizáció számára fel tudja mutatni a maga sajátos értékeit: „Így, mivel az Egyház törekvései összhangban vannak az emberek legjobb törekvéseivel, s fájdalom emészti ugyanakkor reményeik sűrű meghiúsulása miatt, minden vágya ezért az emberek mellett állni abban, hogy elérjék legteljesebb kibontakozásukat: ennek érdekében azt teszi az emberek elé, ami egyedül őnála van meg, az emberről és az emberiségről vallott egyetemes fölfogását.” [24] Akkor hát az Egyháznak szembe kellene szállnia a társadalomtudományok fejlődési törekvéseivel, kárhoztatnia kellene céljaikat? Az Egyház, a természettudományokkal kapcsolatos magatartásához hasonlóan, teljes bizalommal van a társadalomtudományi kutatások iránt is, sőt a keresztényeket is arra buzdítja, hogy tevékenyen vegyék ki a részüket ezekből. [25] Ilyen módon azok a keresztények, akiket a tudományos igény és az ember jobb megismerésének szándéka vezérel, s akiket egyben hitük fénye is megvilágosít, e társadalomtudományok gyakorlása közben párbeszédet kezdeményezhetnek – ez a párbeszéd már most is gyümölcsözőnek ígérkezik – az egyház és az említett új tudományterületek képviselői között. Kézenfekvő azonban, hogy minden tudományos részterület specifikus jellege következtében az embernek csak egy-egy – jóllehet valóságos – aspektusát képes megragadni, ám az aspektusok összessége, s főleg ezen egésznek az értelme kisiklik a kezéből. A társadalomtudományok mindazonáltal ezeken a határokon belül hasznos és fontos feladatot töltenek be, amit az Egyház készséggel elismer. Sőt tovább is tágíthatják e tudományok az emberi szabadság határait és mértékét, tovább annál, amit a szabadság működési feltételeinek korábbi ismerete eddig látni engedett. Ráadásul a keresztény társadalometika ügyének is szolgálatára lehetnek, amennyiben éppen akkor válnak majd pontosan átláthatóvá a keresztény erkölcsiség gyakorlati működési terének határai és korlátai, amikor bizonyos társadalmi modell-javaslatok érvényre jutnak; másrészt meg éppen akkor fog feltűnően megerősödni a kereszténység ítéletalkotó felelőssége és az a felelőssége, hogy a magasabbrendű megvalósítására hívja el a világot, amikor rámutathat: mennyire bizonytalanok és viszonylagosak azok a szabályok és értékek, amelyeket az illető társadalom tökéletesekként, sőt egyenesen az emberi természet veleszületett értékeiként prezentált. Tehát míg egyrészt mindezek a tudományok elengedhetetlen, ám egyúttal nem teljesen elégséges föltételeit nyújtják annak, hogy az ember lényege világosabban álljon előttünk – másrészt viszont valamilyen értelemben szofisztikus beszédek is egyben, napról napra bonyolultabbá váló beszédek, amik az emberszív rejtélyét inkább növelik, semhogy megfejtenék, és nem adnak választ a lélek legbelső mélyéből feltörő vágyakozásra.

A haladás helyes értelmezése

41. Az ember teljesebb megismerése lehetővé teszi, hogy jobban mérlegeljük és megvilágítsuk azt az alapvető fogalmat, amely a modern társadalmak alapja, vagyis oka, szabályozója és végcélja: ez a ’haladás’ fogalma. Mert hiszen a nyugati világ és számos, vele szoros kapcsolatban lévő más társadalom a 19. századtól kezdve reményét egy bizonyos szüntelen megújuló és mintegy vég nélküli haladásba vetette. A haladás úgy tűnt fel szemükben, mint az ember törekvése a természeti szükségszerűségektől és a társadalmi korlátozásoktól  való megszabadulásra: az emberi szabadság feltétele és mértéke a haladás lett! Csakhogy, miközben a haladás eszméje egyre terjed a modern tömegtájékoztatási eszközök útján és hasonlóképp a tudásvágy meg a mindinkább fokozódó fogyasztási igények nyomán, eközben, ezzel egyidejűleg a haladásgondolat átalakul mindenütt burjánzó tételes ideológiájává. Így azután manapság kérdésessé kezd válni, mit is ér hát ez a haladás és merrefelé „halad”. Mit jelent vajon ez a megállíthatatlan hajsza a haladás után, ami, valahányszor az ember úgy érzi, megragadta, minduntalan szertefoszlik? Az a haladás, aminek semmiféle szempontja nincsen, nem képes teljes mértékben kielégíteni az embert. Kétségtelen, hogy sokan joggal s méltán leplezték le annak a gazdasági növekedésnek a korlátait, sőt káros hatásait, amelynek lényege a javak pusztán mennyiségi halmozása, és követelnek az életminőséghez kapcsolódó értékeket. Az emberi kapcsolatok minősége, valóságtartalma, a feladatok és felelősségek elosztásának mikéntje: a jövő társadalma szempontjából nem kisebb súlyú és jelentőségű dolgok, mint a megtermelt és elfogyasztott javak bősége. Az ember, ha már legyőzte azt a csábító kísértést, hogy mindent a gazdasági hatékonysággal, a piaci csereértékkel, az erőviszonyok és érdekek után igazodva – súllyal és térfogattal – mérjen meg, akkor a mennyiségi kritériumok helyébe inkább a mérleggel nem mérhető emberi kapcsolatok bőségét, az eszmék és kultúrjavak terjesztését, egymás kölcsönös szolgálatának és a közérdekért való összefogásnak az értékeit akarja állítani. Nem az erkölcsi tudat gyarapodásában áll-e az a haladás, amely valóban rászolgál e névre, és amely arra ösztönzi az embert, hogy e kitágult horizontú társadalmi életben vállalja kötelességeit, hogy szabadon, kész szívvel adja át magát embertársainak és Istennek? Keresztény ember számára a haladás szükségszerűen kiterjed a halál eszkatologikus misztériumára: mert Krisztus halála és feltámadása s a Szentlélek ösztönzése hozzásegíti az embert, hogy az őt ért kegyelemnek tudatában tulajdon teremtő szabadságát belerejtse ama valóságos haladásba, és abba a reménybe, amelyben egyedül nem csalatkozik. [26]

IV. A keresztények az új problémák előtt

Mire képes az egyház szociális tanítása?

42. Valahányszor ilyen sok és néhéz probléma jelentkezik egyszerre, az egyház arra törekszik, hogy végiggondolja, miképpen tud saját illetőségi körén belül megfelelni az emberek várakozásának. Ha a jelenlegi nehézségek, akár kiterjedt voltuknál fogva, akár mert sürgős intézkedést igényelnek, példátlannak látszanak is, nincs-e azért mégis hatalma az embernek, hogy megoldja azokat?! Az egyház társadalmi tanítása a maga belső erejének teljességével az emberiség társául szegődik ezen a kutatóúton. Nem emeli ugyan fel szavát azért, hogy tekintélyével egy-egy adott társadalmi rendszert támogasson, vagy hogy valamilyen kész modellt javasoljon, mégsem éri be azzal, hogy csupán általános elvekre hívja föl a figyelmet: miközben gondolkodva tanulmányozza mindazt, ami válasz lehet e földi valóság körülményeinek változásaira, ezzel maga is fejlődik, mégpedig a megújulás forrásának, az Evangéliumnak az ösztönzésére, valahányszor a maga csorbítatlan teljességében és a belőle következő követelményekkel egyetemben látja megerősítve annak üzenetét. Fejlődik továbbá az egyház társadalmi tanítása szociális érzékenysége révén is, amely az Egyház sajátja és amelynek megkülönböztető jegye mindenfajta önös érdek mellőzése, a szolgálat kötelezettsége és a szegények iránti segítőkészség; erőt merít végül sok évszázad során szerzett tapasztalatainak gazdagságából: ezért aztán az egyház megengedheti magának, hogy – miközben ugyanaz marad mindenkor – társadalmi gondolkodásának folyamatosságába és változatlanságába beépítse azokat a merész és teremtő újításokat, amelyeket a világ mindenkori állapota megkövetel.

Nagyobb igazságosságot nemzetközi téren!

43. Sokkal nagyobb igazságosságot kell érvényesíteni a javak elosztásában mind az egyes nemzeteken belül, mind pedig nemzetközi viszonylatban! Ami a nemzetközi kereskedelmet illeti, jó lenne fölülemelkedni az erőviszonyokon alapuló szisztémán, hogy megegyezésekkel garantált egyetértésre lehessen jutni mindenki érdekének megfelelően. Hiszen a puszta erőviszonyok még soha nem biztosítottak tartós és valódi igazságosságot, még ha a hatalmi pozíciók kialakulásának a mások pozíciójával való kölcsönös összefüggése miatti periodikus váltakozása egyszer-egyszer azért lehetővé tette is, hogy könnyebben megteremtődjenek a párbeszéd feltételei. De az erőszak alkalmazása rendszerint mégis a szembenálló fél erőit idézi magára, amiből a konfliktusok egyfajta állandósulása származik, és ez gátlástalan jogtipráshoz, az erőszak mérték nélküli elszabadulásához vezet. [27] Az igazságosság legalapvetőbb követelménye, ahogyan már többször leszögeztük, abban fejezhető ki, hogy minden nép érvényt szerezhessen annak az Istentől való jogának, hogy saját fejlődését önmaga mozdíthassa elő –, éspedig olyan nemzetközi együttműködés keretében, amely mentes minden gazdasági vagy politikai gyámkodástól. Persze nagyok és egyben összetettek is az e téren meglévő nehézségek, hiszen jelenleg a függés és a kölcsönös összefonódás szálai igen szorosak. Kell tehát bátorság a jelenlegi nemzetközi kapcsolatrendszer átértékeléséhez, akár a termelés nemzetközi megoszlásáról, akár a piac szerkezetéről, a profitok ellenőzéséről vagy a pénzügyi rendszerről van szó – nem feledkezve meg a nemzetközi segélyezési tevékenységről sem –, vagyis tehát kell bátorság hozzá, hogy a gazdag nemzetek növekedési modelljét megkérdőjelezzük, hogy a szívet és az elmét radikális fordulatra késztsük, arra, hogy álljanak készen a nemzetközi jog elsődlegességének elismerésére, s végül, hogy a nemzetközi szervezetek hatékonyságuk növelésére újuljanak meg.

44. Az új termelési rendszerek hatására bizonyos értelemben elmosódnak az országhatárok, új gazdasági hatalmak születnek, olyan multinacionális vállalkozások, amelyek termelőeszközeik koncentrálása és egyúttal sokoldalú hatékonysága okán autonóm, az adott ország politikai hatalmától is nagyrészt független viselkedési stratégiát tudnak kialakítani, és még a közérdek szempontjára tekintő ellenőrzéstől is mentesek. Az ilyen magánkézben lévő szerveződések tevékenységük kiterjesztésével arányosan a gazdasági hatalom újabb, mégpedig illegitim formáját tudják érvényesíteni a társadalom, a kultúra, sőt a politika területén is. Az anyagi és hatalmi eszközök túlzott koncentrációja, amit már boldog emlékezetű elődünk, XI. Pius elítélt a Rerum novarum enciklika megjelenésének negyvenedik évfordulója alkalmával, most új, még határozottabb formát ölt.

A gondolkodásmód megváltoztatása – a struktúrák megváltoztatása

45. Korunk emberében nagyon erős vágy él a kényszertől és a hatalmi függéstől való megszabadulásra. Csakhogy ez a megszabadulás a belső szabadsággal kezdődik, amit az embernek a javak birtoklásával, sőt a saját cselekvési lehetőségeivel szembeni függetlenedése útján kell elérnie. Ide viszont semmilyen más módon nem juthat el, csak az embertárs iránti transzcendens szeretettel, és azzal, ha kineveli magában az igazi szolgáló lelkületet. Másként, s ez világos és nyilvánvaló, még a legforradalmibb változtatásra törő ideológiák is legföljebb csak egyfajta vezetőváltást eredményeznek. Az egymás után hatalomra kerülő új meg új vezetők ismét csak körülveszik magukat előjogokkal, korlátozzák a szabadságot és eltűrik, hogy az igazságtalanság új formái jöjjenek létre.

Csakhogy napjainkban sokan kétségbe vonják ezt a társadalmi modellt. Hiszen a versenyszellem, amely sok nemzetet sodor konfliktusba vagy állít szembe egymással, oda vezet, hogy egyesek közülük műszaki, gazdasági és katonai vezető szerepre törekszenek: következésképp ez a szellem akadályozza olyan struktúrák létrejöttét, amelyek a fejlődés menetét a teljesebb igazságosság szempontjai szerint tartanák egyensúlyban ahelyett, hogy az emberek közötti egyenlőtlenséget növelnék; az ilyen struktúrákon belül az emberek az egymás iránti bizalmatlanság, következésképp a konfliktusok légkörében élnek, ez pedig folyamatosan veszélyezteti a békét.

A gazdaságból a politikába

46. Vajon nem éppen itt mutatkoznak meg a gazdasági szféra korlátai? A gazdasági tevékenység egyrészt ugyan szükségszerűség, de ha az emberi személyiség szolgálatában áll, akkor igenis eredményezheti, hogy általa „a testvéri szeretet virágozzék; lehet mintegy látható jele az isteni gondviselésnek” [28] , alkalmat nyújt arra, hogy az emberek között konkrét cserekapcsolatok jöjjenek létre, hogy egymás jogait elismerjék, hogy jót adjanak s kapjanak, hogy az ember méltósága a munka által növekedjék. A gazdaság, még ha hasonlít is holmi csatatérre, ahol ellenséges seregek csapnak össze és kerekednek egymás fölébe, azért képes elősegíteni a párbeszédet is, képes felszítani a segítő együttműködés szellemét. A gazdaságnak azonban ugyanakkor megvan az a veszélye, hogy mértéken felül elszívja az erőket és elnyeli a szabadságot. [29] Ez az az ok, amiért a gazdaság problematikája szükségszerűen nő át a politikába. Kétségtelen, hogy a „politika” fogalmával kapcsolatban sok zavaros nézet van forgalomban, amelyeket tisztázni kellene, az azonban mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a végső döntések társadalmi és gazdasági téren úgy nemzeti, mint nemzetközi szinten – a politikai hatalomtól függenek.

A politikai hatalomnak pedig – mint természetből eredő köteléknek, amely ilyenképpen szükségszerű kötelék is egy társadalmi alakulat szilárd belső összetartásához – a közjó megteremtésére kell törekednie. Azzal a céllal áll fönn, hogy az egyéneket, a családokat és az érdekvédelmi csoportokat jogszerűen megillető szabadság csorbítása nélkül hatékony módszerekkel kialakítsa minden ember számára azokat az életfeltételeket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy mindenki elérje valóságos jólétének teljességét, értve ezen szellemi-lelki rendeltetését is. A politikai hatalom saját hatáskörének határai között tevékenykedik, és ez az egyes népek és országok esetében nagyon különböző lehet, de mindig az igazságosságra való törekvés és a közjó odaadó szolgálatra vezérli munkálkodását, mert éppen ennek a súlyos terhét és felelősségét vállalta magára. Az egyének és társulások sajátos hatáskörét és felelősségét azonban, amely viszont ezeket vezérli a közjó elősegítésében és megvalósításában, – egyáltalában nem vonhatja magához. Hiszen „minden társadalmi tevékenységnek természete szerint bennelévő erejénél fogva segítenie kell a társadalom egészének egyes részeit, soha nem szabad ellenben rombolnia vagy bekebeleznie azokat.” [30] A politikai hatalomnak sajátos hivatásából eredő kötelessége teljesítése közben függetlenítenie kell magát a partikuláris érdekektől, hogy az egyetemes közjó megvalósításának terhét vállalhassa magára, túltekintve még országa határain is. A politika, ha az őt megillető komolysággal beszélünk róla, tekintetbe véve különböző, helyi, regionális, országos és nemzetközi szintjeit, annyit jelent, hogy ezt állítjuk: az ember, mégpedig minden egyes ember kötelessége felismerni, miben is áll és mire való valójában az ő választási szabadsága, az, amely avégre kínáltatott fel neki, hogy társadalmi tevékenységével városa, hazája és az emberiség javát vigye teljesedésbe. A politikai pálya nehéz és rögös útja – de nem az egyetlen útja – a keresztény embert mások szolgálatára kötelező súlyos hivatás betöltésének. A politika, noha nem tud végleges megoldást minden problémára, mégis arra törekszik, hogy az emberi viszonylatok jó irányba haladjanak. Cselekvési tere igen tág és sok kérdést fog át, de egyáltalában nem kizárólagos. Az az elgondolás, amely szerint a politika abszolút érvényű és mindent áthat, nagyon veszélyessé válhat. Ezért tehát azok a keresztények, akik a közélet területén kívánnak tevékenykedni, minden erejükkel azon kell igyekezzenek, hogy döntéseik – jóllehet a politika logikáját szükségképpen annak belső törvényszerűségei irányítják – összhangban legyenek az Evangéliummal, és hogy a pluralizmus körülményei között, amikor többféle, egyaránt legitim eszmerendszer és koncepció él egymás mellett, ők saját hitük, a keresztény hit igazságáról és komolyságáról tegyenek tanúságot, akár egyénileg, akár közösségben, – hitükről, amely nem a saját, hanem a mások érdekében állítja őket embertársaik eredményes szolgálatába.

Közös részvétel – közös felelősség

47. Itteni átlépésünk a politika területére egyúttal a modern kor emberének egyik követelésére is rávilágít, éspedig a felelősségben és a döntésekben való nagyobb részvétel követelményére. Annál erőteljesebbé válik ez a jogos követelés, minél inkább növekszik a kulturális színvonal, minél inkább kifejlődik az érzék a szabadság iránt, és főképpen minél jobban megérlelődik az emberekben az a belátás, hogy a jövő létfeltételeinek meghatározásában micsoda súlyuk van mostani döntéseiknek, azoknak, amelyeket e reményeiben elbizonytalanodott jelenben hoznak meg. Boldog emlékezetű elődünk, XXIII. János Mater et magistra kezdetű körlevelében [31] rámutatott, hogy a feladatokban és a felelősségben való részesedés követelése mindenek előtt az ember lényegéből fakad, és nem más, mint éppen a szabadság konkrét és meghatározott gyakorlása, egyúttal az egyén fejlődésének is az útja; kifejtette továbbá azokat az elveket, amelyek alapján a gazdasági szférában, mégpedig elsősorban a termelő vállalatoknál biztosítható a felelősségek elosztása. [32] Ma már ez a cselekvési kör szélesebbre tágul ennél: kiterjed társadalmi és politikai kérdésekre is; itt ugyancsak növelni kell a felelősségből és a döntésekből való méltányos részesedést, megteremtve ennek intézményes kereteit. Csakhogy azok a választási lehetőségek, amelyek között dönteni kell, egyre összetettebbé válnak bennük rejlő következményeik miatt, a figyelembe veendő szempontok csak sokasodnak, és egy döntés hatásainak prognosztizálása végül mind kockázatosabb, még akkor is, ha új tudományágak próbálják megvilágítani a szabadság valós mértékét ebben a döntésre késztető helyzetben. És mégis: bár a korlátokat újra meg újra tudatosítani kell, az ilyen nehézségeknek semmiféleképpen nem szabad késleltetniök azt a folyamatot, amelynek során egyre több ember vesz részt a tervezésben csakúgy, mint a döntések meghozatalában és azok végrehajtásában. Ahhoz, hogy szembe lehessen szállni a technokrácia hatalmának elharapódzásával, meg kell találni a demokrácia új, a mai élettel összhangban lévő formáit, mégpedig úgy, hogy ne csupán a lehetőség legyen adva mindenki számára a tájékozódáshoz és a véleménynyilvánításhoz, hanem objektíve is legyenek mintegy rászorítva az emberek a feladatokban és a felelősségben való közösségi részvállalásra. Ezen az úton a szabadság – mely nagyon gyakran a saját, mindenki másétól függetlenített jogok követelésével, a mások szabadsága ellenében próbál érvényesülni – önnön benső lényege szerint, a valódi emberségnek megfelelő módon növekszik majd, tehát abba az irányba tartva, hogy minden egyes ember törekedjék rá, sőt kötelezze el magát a szolidaritás alapú cselekvési stratégiák és életcélok kialakítása mellett. – Mindazonáltal azonban a keresztény gondolkodás szerint a valódi, azaz a Jézus Krisztus halálával és feltámadásával megteremtett szabadságot az ember majd csak „akkor”, az őt megszabadító Istennek való teljes odaadottságban találja meg.

V. Felhívás a cselekvésre

A cselekvés sürgőssége

48. Az Egyház a társadalomban mindig kettő feladatot szándékozott betölteni: egyrészt azt, hogy az embereknek felmutassa a világosságot, így segítve őket az igazság föltárásában, hogy a kihívást jelentő sokféle eszme között fölismerjék a helyes utat; másrészt az Evangélium értékeinek terjesztésén munkálkodik, szívén viselve az ember hatékony szolgálatának gondját. Vajon nem azért küldte-e az Egyház egyes papjait apostoli megbizatással a munkások közé, hogy ehhez a célkitűzéséhez hű maradjon? Papjait, akik mindenben vállalták a munkás-sorsot, hogy közöttük legyenek tanúi az Egyház szenvedélyes segítő szándékának.

Éppen ezért most újból, még nyomatékosabban ösztönözzük a kereszténység családjának minden tagját a cselekvésre, ugyanazokat a szavakat ismételve, amelyekkel a Populorum progressio kezdetű, az emberiség fejlődésének előmozdítása érdekében kelt körlevelünkben már sürgettük, hogy mindenki lásson munkához: „A világiaknak fel kell ismerniök: az ő speciális feladatuk az evilági élet rendjének jobbá alakítása. Ha ugyanis a papság rendeltetése, hogy tanítsa és tekintélye alapján értelmezze az e téren követendő törvényeket és erkölcsi elveket, akkor a világiaknak pedig az a feladatuk, hogy szabad döntéseik és kezdeményezéseik alapján – és semmiképpen sem tétlenül máshonnan várva az utasításokat és előírásokat – hatékonyan munkálkodjanak azon, hogy ne pusztán az emberek értékrendjét és gondolkodásmódját járja át a keresztény életfelfogás, hanem az állam jogrendszerét és struktúráit is.” [33] Mindenki tartson tehát önvizsgálatot, hogy világosan lássa, mit tett eddig és mit kell tennie! Mert bizony nem elegendő, ha holmi általános elvekre hívjuk fel a figyelmet, ha pusztán csak koncepciókat hirdetünk meg, ha elítéljük a súlyos igazságtalanságokat, ha prófétikus bátorsággal ítéleteket harsogunk: mindennek a világon semmi súlya nem lesz, ha nem jár együtt minden egyes ember személyes felelősségének világos tudatosodásával és konkrét, határozott tettel. Kétségkívül kényelmesebb másokat hibáztatni a jelen viszonyok igazságtalanságaiért; könnyebb, mint innen eljutni arra a belátásra, hogy értelemszerűen nincsen senki sem, aki ebben a bűnben vétlen volna, elannyira, hogy a kijavítása minden egyes emberrel szemben elsődleges követelmény. A szemléletnek ez a mélységes alázata, amit az első és legfontosabb dolognak kell tartanunk, ez fog távoltartani minden merevséget és szektás jelenséget cselekvésünktől, s egyúttal meg fogja gátolni, hogy az embert elhagyja ereje a szinte mérhetetlen feladat láttán. Krisztus követőjének reménysége mindenek fölött annak tudásából táplálkozik, hogy az Úr Jézus munkál velünk a világban, Testében, az Egyházban, és az Egyház kegyelmi ereje révén az egész emberiségben, Ő viszi tovább a megváltás művét, azt, amit megszerzett már keresztáldozatával, győztesként ragyogtatva fel a feltámadás hajnalán; [34] táplálja reményét ezen kívül még az is, hogy keresztény lévén világosan látja: a többi ember is igyekszik kezdeményezni és felelősséget vállalni az igazság és a béke érdekében, ugyanolyan céllal tehát, mint ő, mert bizonyos, hogy minden ember szívében, esetleg a közömbösség álarca alatt, ott lappang a vágy, hogy életét testvériességben élje, ott lappang a szomjúság az igazság és a béke után, – ezt pedig ki kell elégíteni.

Az igazi keresztény cselekvés

49. Tehát mindenkinek kötelessége, hogy a körülmények, feltételek, feladatok, intézmények sokféleségében megtalálja a saját kötelességét, és jó lelkiismerete szerint átlássa azokat a feladatokat, amelyekre éppen ő hivatott. A kereszténynek, mivel egymással is ellentétes életmodellek közegében él, ahol a jogos igényekkel együtt igen zavaros törekvésekben is nagy a kínálat, kötelessége, hogy ezeket megkülönböztetve válassza ki a cselekvés módjait, és óvakodjék elkötelezni magát olyan kezdeményezések támogatására, amelyekben a támogatás feltétlenségét kívánják meg tőle, s amelyek ugyanakkor ellentétesek a valódi emberség alapelveivel: óvakodjék ettől még akkor is, ha ez az elköteleződés mindjárt az őszintén átérzett szolidaritás jelszavával történnék is. Ha valóban mint keresztény kíván a maga sajátos módján részt vállalni a közügyekben, s egyszersmind összhangban akar maradni hitével – amit egyébként a nemhívők is elvárnak tőle –, akkor munkája során éberen kell őrködnie azon, hogy cselekvésének motivációja világosan érthető legyen, s hogy átfogó szemlélete segítségével túl tudjon lépni közvetlen céljain; ezzel elkerüli az önző partikularizmus és a szabadságot elnyomó totalitarizmus veszélyeit egyaránt.

A vélemények pluralizmusa és a keresztény szeretet

50. Konkrét és meghatározott körülmények között élünk, számot vetve az egyén adott kapcsolatrendszerével is: el kell ismernünk a választás lehetőségét az ember előtt nyitva álló egyformán legitim, ám egymástól eltérő utak között. Ugyanaz a keresztény hit vezethet ugyanis egymástól eltérő elköteleződésekhez. [35] Az Egyház kettős feladat betöltésére hív minden keresztényt: arra, hogy a világot a kereszténység Lelkének fuvallatával lehelljék életre, és arra, hogy megújítsák azt; éspedig úgy, hogy ezáltal a világ struktúrái egyrészt a tökéletesebb formációk felé haladjanak előre, és másrészt korunk valóságos szükségleteihez igazodjanak. Azoktól a keresztényektől, akik között választásaik különbsége miatt, látszólag, csak a felszínt szemlélve, ellentétek vannak, követeli az Egyház, hogy kölcsönös jóindulattal és mérlegeléssel törekedjenek megérteni a másik véleményét és azt megalapozó érveit; ha kinek kinek a cselekvésmódjai és az azokban megjelenő értékek a maguk tiszta valóságában kerülnek mérlegre, az feltétlenül arra fog mindenkit ösztönözni, hogy övezze föl magát azzal a szeretettel, amely nem méricskéli a különbségeket, mert így, bár e különbségeket elismeri, mégis nem kevésbé bízhat annak lehetőségében, hogy az elgondolások végül is egy irányba mutatnak, és az egység létre fog jönni. „Mert erősebb az, ami a hívőket egyesíti, mint ami elválasztja őket.” [36]

Köztudottan sokan vannak, akik mintegy a modern struktúrák és létmeghatározottságok hálójának foglyai, és a legteljesebb mértékben ez a szellemiség, meg az ebből adódó tevékenység – ha ugyan nem az egyéni haszonszerzés vágya – mozgatja őket; mások pedig olyan mélységesen átérzik a különböző osztályok vagy kultúrák szerinti hovatartozás kötelékeinek szorítását, hogy annak az osztálynak vagy kulturális csoportnak, amelyikkel együtt élnek, kivétel nélkül minden ítéletét, minden cselekvési modelljavaslatát elfogadják a maguk számára. [37] Ezért mindenki tartson folyamatos önvizsgálatot, hogy megszülethessen benne a valóságos, Krisztusban lévő szabadság, az, amely lehetővé teszi, hogy az emberi lélek még végletesen egyedi külső körülmények között is a közös-egyetemes befogadására nyíljék meg.

A keresztény szervezetek

51. Pontosan így vállalják a keresztény szervezetek a közös cselekvés felelősségét: számot vetve a maguk sajátos formáival. Tartózkodva attól, hogy állami intézményeket helyettesítsenek, kifejezésre kell juttatniok, mégpedig a maguk módján, azaz éppenhogy felülemelkedve önnön partikuláris jellegzetességeiken, a keresztény hit konkrét követelményeit a társadalom igazságos, ennélfogva tehát szükségszerű átalakításával kapcsolatban. [38]

Napjainkban még inkább igaz, mint bármikor, hogy Isten Igéjét nem lehetne hirdetni és megérteni sem, ha nem járna mellette a Szentlélek erejének tanúbizonysága, a Szentléleké, aki a keresztényeknek éppen testvéreíket szolgáló cselekedeteiben munkál, vagyis azokon a pontokon, amelyeken életük és jövendőjük megfordul.

Befejezés

52. Amikor megosztjuk Veled, Tisztelendő Testvérünk, ezeket a gondolatainkat, nagyon jól tudjuk, hogy nem térhettünk ki minden olyan társadalmi problémára, amelyek ma a hívők, illetve a jóakaratú emberek gon dolkodását foglalkoztatják. Közelmúltbeli kijelentéseink, amelyekhez a  „Humana Progressio” támogatása második évtizedének küszöbén Általad küldött üzenet is csatlakozik, még él az emberek tudatában: ott az ember mindenoldalú és szolidáris segítségnyújtással megvalósítandó fejlődésének súlyos, megoldásra váró problémájáról és az ezzel kapcsolatos, minden nemzetet érintő felelősségről beszéltünk. Mindazt pedig, amit itt fejtettünk ki, azért írtuk meg Neked, hogy a Laikusok Tanácsa és a Iustitia et Pax Pápai Bizottság számára új anyagot szolgáltassunk, s hogy egyben megerősödjenek rájuk bízott feladataik teljesítésére. Mert az elébük kitűzött cél ez: „Ösztönözzék Isten egész népét, hogy a modern időkben rájuk ruházott kötelességüknek teljes tudatára ébredjenek, és minden nép körében segítsék az apostoli munkát.” [39]

Ilyen aggódó töprengések közepette igen nagy szeretettel részesítünk Téged, Tisztelendő Testvérünket, apostoli áldásunkban.

Kelt Rómában, Szent Péternél, május hó 14. napján, 1971-ben, pápaságunk nyolcadik esztendejében.