PAOLO MAGAGNOTTI
A KISEGÍTÉS /SZUBSZIDIARITÁS/ ELVE
AZ EGYHÁZ TÁRSADALMI TANÍTÁSÁBAN
A Baranya Megyei Önkormányzat és
a Pécs-egyházmegyei Justitia et Pax Bizottság
közös kiadása
Pécs, 1993
A kötet az „II principio di sussidiarieta nella dottrina sociale della chiesa” című munka első részének fordítása.
A mű 1991-ben jelent meg Bolognában, a Studio Domenicano Kiadónál.
Fordító és szaklektor:
GOJÁK JÁNOS
Tartalom
- Bevezetés
- A személy veszélyes függősége
- Az állam és a régiók új kapcsolata
- A különböző intézményes szinteket megillető hatalmi jogosítványok új meghatározása felé
- A helyi sajátosságok értékelése
- A katolikus társadalmi tanítás alapelveinek aktualizálása
- Az állami despotizmusra adott válasz
- Mindenkinek a magáét a természeti törvény szerint
- Több kisegítést az új Európában is
- A pápák tanítása
- A kisegítésről szóló leglényegesebb szövegek
- A kisegítés elve a Rerum novarum-ban „bukkan fel”
- A kisegítés elvének megfogalmazása XI. Pius Quadragesimo anno kezdetű enciklikájában
- XII. Pius tanítása
- Az elv XXIII. János Mater et magistra és Pacem in terris kezdetű enciklikájában
- Az elv a II. Vatikáni Zsinat tanításában
- Az elv VI. Pál Populorum progressio kezdetű enciklikájában és az Octogesima adveniensapostoli levélben
- Az elv II. János Pál tanításában
- A szentszék egyéb dokumentumai
Ajánlás
A katolikus egyházi vezetők századunkban egyre erőteljesebben hallatják hangjukat a sokszor kiszolgáltatott és megalázott ember védelmében. Száz évvel ezelőtt a kapitalizmus embertelenségén felháborodva XIII. Leó pápa először fogalmazta meg azt a tanítást, amely egy igazságos társadalom képét vetíti elénk az evangéliumi elvekre és évszázadok tapasztalataira támaszkodva. Később a pápák folyamatosan bővítették ezt az eszmerendszert, mindig a változó követelményekhez és a megújuló igényekhez igazítva azt. Míg korábban inkább a társadalmi rend igazsága lebegett szemük előtt, addig napjainkban, különösen II. János Pál pápa megnyilatkozásaiban, az ember igazsága került a középpontba. Vagyis úgy szemlélik a társadalmat és a gazdasági életet, mint ami az emberért van: az egyének, a polgárok hozzák létre, és céljuk az egyén kibontakoztatása, jogának érvényesítése. Ennek van alárendelve minden ember, a társadalom intézményrendszere, a gazdasági élet szerkezete és működése. A közhatalomnak is ezt kell szolgálnia. Az egyház szemléletében tehát, különösen a II. Vatikáni Zsinat óta, hallatlanul felértékelődött a személy méltósága és szabadsága, akit Isten a maga képmására alkotott. Természetesen sohasem csupán különálló egyénként, individuumként értelmezi az embert, hanem abba a sokrétű kapcsolatrendszerbe és kölcsönös felelősségvállalásba ágyazottan, ami társas természetéből következik.
Ezzel a törekvéssel az egyház arról tesz tanúbizonyságot, hogy megérti az „idők jeleit” és a társadalmi haladásért folytatott küzdelem élvonalában foglal helyet. Joggal igényli tehát, hogy szavai visszhangra találjanak „minden jóakaratú ember” szívében, ahogyan azt XXIIII. János pápa megfogalmazta.
Ajánló sorainkat nem fejezhetnénk be alkalmasabban, mint II. János Pál pápának a Centesimus annusban olvasható szavaival: „különösen azt kívánom, hogy azokban az országokban ismertessék és alkalmazzák ezt a tanítást, amelyekben a létező szocializmus bukása után nagy az elbizonytalanodás az újjáépítés tekintetében”. Ehhez ajánl szempontokat ez a kis kötet.
Mayer Mihály
pécsi megyéspüspök
Előszó
Kevés fogalom van, mely oly hirtelen robbant be a mai magyar közjogi irodalomba, mint a szubszidiaritás. Nyugat-Európában is csak a 80-as évek közepére tehető ‒ hosszú interregnum után ‒ ismételt megjelenése, de azóta az államközi és regionális megbeszélések, konferenciák leggyakrabban hivatkozott elve. Waldemar Hummer ‒ az innsbrucki egyetem professzora, a Nemzetközi Jog és Nemzetközi Kapcsolatok Intézete elnöke ‒ szerint „a szubszidiaritást mindenki akarja, de mindenkinek más az elképzelése róla”.
Mit is jelent ez a fogalom a legáltalánosabb ismérvek szerint: a szervezeti hierarchiában magasabb egység csak akkor léphet fel segítően, akkor vállalhatja magára az alsóbb egységek funkcióit, ha azok azt nem tudják ellátni. Mindazonáltal a hierachiában magasabban álló egységnek kötelessége, hogy a hierarchiában alatta állónak segítséget nyújtson azon feladatok megoldásában, melyet az önállóan nem képes végrehajtani.
Ezt az Arisztotelésznél, Aquinoi Szent Tamásnál, Abraham Lincoln-nál is megjelent gondolatot fogalmazza meg a XX. századnak üzenetként XI. Pius Pápa az 1931. május 15-i Quadrogessimo anno c. enciklikájában. Hiánypótló mű a mai magyar szakirodalomban Paulo Magagnotti tanulmánya. Egy elkötelezett, nagyszerű tudós a szubszidiaritás elvét az emberi méltósággal, a szolidaritással egyetemben, mint az Egyház szociális tanításának fontos tartóoszlopát mutatja be.
Mit kezdhetünk mi, az ezredvég Magyarországa, a szubszidiaritás elvével? Gyakran hallani szakemberek körében, hogy a jövő Európája a régiók Európája. Ha mi is az Európai Unió rendes tagjai kívánunk lenni, akkor mihamarabb kompatibilissé kell tennünk jogrendszerünket és államrezonunkat a már tag országokéval. Erős érv ez a maastrichti egyezmény ismeretében, mely a régióknak fontos szerepet szánt, ugyanakkor az Európai Unió tagországai többségében heves politikai csatározás folyik a regionalizációért.
A felek ‒ a központi kormányok, a régiók ‒ minden eszközt igénybe vesznek. A régiók leginkább a közösség intézményrendszerét támadják. Meggyőződésem, hogy nem helyesen teszik. A maguk igazáért nem azt az intézményrendszert kell gyengíteni, mely közös álmunk megvalósítására ‒ Európai Unió ‒ ezidáig már létrejött. Itt van számunkra is üzenetértéke a regionalizmusnak, és legfontosabb fogalmi elemének, a szubszidiaritásnak.
A regionalizációért minden országnak és minden népnek a politikai megoldást magának kell megtalálnia, mert alkotmányaik közmegegyezésen nyugvó módosítása nélkül nincs értelme szubszidiaritásért folyamodni egy olyan politikai unióhoz, mely, ha ezt a kérdést teljesíteni tudná, saját alapelveivel és tagállamaival kerülne szembe.
Csaknem kétezer év bölcsessége az, amely XI. Pius pápa enciklikájában megfogalmazódik, szívleljük meg, miután elolvastuk Paolo Magagnotti tanulmányát.
Pécs, 1993. augusztus
Dr. Kurucsai Csaba
a Baranya Megyei Közgyűlés
alelnöke
Az olasz kiadás előszava
Dr. Paolo MAGAGNOTTI, eredetileg személyes használatra, összegyűjtötte az egyházi tanítóhivatalnak a szubszidiaritás, azaz a kisegítés elvéről szóló megnyilatkozásait, melyeket sokan az utóbbi években ismertek meg, néhány megjegyzéssel kiegészítve, melyek a ma használatos szakkifejezések és a velük kapcsolatos problémák jelentését kívánják pontosítani.
A bolognai Dominikánus Studiumok Kiadó, megismerve ezt a munkát, kívánatosnak tartotta az érdekeltek rendelkezésére bocsátani, hogy tanulmányozzák és a gyakorlatban alkalmazzák ezt az elvet, amelynek, ahogy ezt MAGAGNOTTI aláhúzza, egyre nagyobb az aktualitása, miként ez ki is derül a különböző személyiségek, iskolák és politikai központok megnyilatkozásainak gyűjteményéből. Ezek már a múltban is, de különösen a legutóbbi időkben ezt az elvet hangoztatják, melyet a pápák megfogalmaztak, akár más egyenértékű kifejezésekkel, akár úgy, hogy ezt igyekeznek alkalmazni a közéletben és törvényhozásban, az egyház dokumentumaira való kifejezett hivatkozással vagy anélkül, de mindig azok szemléletének, politikai és szociális törekvéseinek szellemében. P. MAGAGNOTTI ezen a szöveggyűjteményen dolgozik, amely a jelen kötet kiegészítő része lesz.
Ami az egyház társadalmi tanítását illeti, benne a kisegítés elve ‒ ugyanúgy, mint a szolidaritásé ‒ az egész tanrendszer egyik alapköveként jelenik meg. Ez a Rerum novarum és a többi pápai enciklika szövegének olvasásakor válik világossá, melyeket azért közlünk, hogy az olvasónak háttéranyagként és a tanítás dokumentációjaként szolgáljanak. (Magyar nyelven a Szent István Társulat tette közzé az egyház szociális enciklikáinak szövegét. Szerk.)
A probléma nemcsak az állam (és az egyház), valamint az egyének, családok, társulatok és egyéb kisebb csoportok közötti kapcsolatok terén merül fel, hanem kiterjed a helyi, nemzeti, nemzetközi közösségek közötti kapcsolatok rendszerére is, első helyen ideértve a régiókat, mint geopolitikai, avagy akár csak társadalmi‒gazdasági egységeket. Mindez egy olyan, kialakulóban lévő új világ, amely felé MAGAGNOTTI különleges tudományos és politikai érdeklődéssel fordul.
Ezért gondozta ezt az alap-szöveggyűjteményt, és ezért dolgozik a másikon, amely, mint említettem, pápai szövegekhez hasonló szövegek gyűjteménye.
Abban a reményben, hogy rövidesen kezünkbe vehetjük a teljes művet, a jelen kötethez a legnagyobb sikereket kívánom.
P. Raimondo SPIAZZI
Bevezetés
A „minél több társadalom, annál kevesebb állam” olyan jelmondat, amely már évek óta politikai viták tárgya, és egyszersmind olyan téma, amely jónéhány társadalmi és jogi tudományokkal foglalkozó szakember energiáját köti le.
A „privatizáció” ma szerfelett aktuális vezérszó. Azt a politikai irányzatot jelöli, amely célul tűzi ki, hogy magánkézbe kerüljön az állami tulajdon, sőt azok a szolgáltatások és termelő vállalatok is, melyek közvetve vagy közvetlenül az államhoz tartoznak, és azt is tartalmazza, hogy a privatizációt maga az állam kezdeményezze és hajtsa végre. Nem pusztán azért, hogy az államadósság fedezetét biztosítsa, hanem azért is, mert az a funkció, amelyet az állam a vállalatok szintjén magának tart fenn, nem hatékony, és biztosra vehető, hogy nagyobb lesz a termelékenységük, ha magánkézbe kerülnek. Az állam és más közhatalmi tényezők mindenre kiterjedő jelenléte a társadalomban, azaz, ha magukhoz ragadnak és maguknak tulajdonítanak funkciókat annak a lehetőségnek elégséges megvizsgálása nélkül, hogy ezek elláthatók-e alacsonyabb intézményi és társadalmi szinten is, egyrészt nem kielégítő helyzeteket teremt, másrészt gyengíti a polgárok felelősségtudatát, és olyan körülményeket hoz létre, melyben nincs ami ösztönözze őket a társadalmi és gazdasági feladatok elkötelezett teljesítésére.
Ugyanakkor szükség lenne az álam és a nemzetközi szervezetek jelenlétére, vagy legalábbis alkalomszerű közbeavatkozására azokban a felmerülő vagy tartós, olykor szinte kétségbeejtő helyzetekben, melyekben társadalmi csoportok vagy egész népek élnek.
Ilyen fajta problémák hálójába ékelődik be egy olyan növekvő feszültség, melyet gyakran az általános értelemben vett „politikai közösség”, (melyet ma közönségesen államnak hívunk) és a „civil társadalom” közötti „konfliktushelyzet”-ként szoktak emlegetni. A civil társadalom kifejezést a mai nyelvhasználat és felfogás szerint úgy kell érteni, mint „szerveződések és alakulatok gazdag változatát, melyek olyan személyek kapcsolatrendszerében jöttek létre, akiket a hely, a történelem és a kultúra által megszabott közös életfeltételek kötnek össze”. [1]
A személy veszélyes függősége
Az ebből adódó társadalmi rend és politikai rendszer ‒ ez utóbbi ad nagyobb aggodalomra okot ‒ maga után vonja a természeti törvény alapján jogokkal felruházott ember tagadását, vagy korlátozását, vagy pedig elégtelen elismerését. Amennyiben a közhatalom túlzott mértékben van jelen a társadalmi kapcsolatok szövevényében, az egyén, aki esetleg a közhatalom által különösen védve, gyámolítva és segítve érzi magát, valójában éppen ezáltal kerül függő viszonyba és válik korlátozottá, mind saját képességeinek kibontakoztatását, mind a felelősség köteles felvállalását illetően. Másrészt viszont kifogás alá esik a közhatalom távolmaradása, őt tartják ugyanis felelősnek azért, hogy hiányos vagy elégtelen közbeavatkozásával nem biztosít méltó életfeltételeket, mind hazai, mind nemzetközi síkon.
Az állam és a régiók új kapcsolata
Egyre több és hangsúlyosabb az olyan kérdés, amely az állam, mint a legmagasabb és legszélesebb hatalmi kör birtokosa, és a társadalom alacsonyabb szinten elhelyezkedő egységei közti kapcsolatra vonatkozik: a regionális szinttől a társadalmi csoportokon át, melyeket olyan egyének alkotnak, akik meghatározott célok elérése érdekében szabadon csatlakoztak ezekhez, egészen minden egyes személyig.
Olaszországban az ilyen fajta kérdések részét képezik egy már évek óta tartó, és az utóbbi időben égetővé vált vitának, az úgynevezett intézményes reformokról. Általánosan fogalmazva: a hatalom és a funkciók újraelosztásáról van szó, az állam és az államon belüli közösségek vagy más szerveződések között, nem kevésbé a hivatalos és a magánszféra között is, általánosságban a magasabb szintű egységek és az alacsonyabb szintű egységek között. Következésképpen meghatározott jogi szabályozásra és irányelvek kidolgozására van szükség, hogy a lakosság szükségleteinek kielégítésére új, hatékonyabb és eredményesebb ismérveket és eszközöket lehessen találni. Tiszteletben tartva azokat a jogokat, melyek magából az emberi természetből fakadóan megilletik az embert és, hogy a közjó a lehető legnagyobb mértékben megvalósuljon.
A különböző intézményes szinteket megillető hatalmi jogosítványok
új meghatározása felé
Mindez egy olyan pillanatban történik, amikor ‒ olyan funkciók együttesének meghatározását keresve, melyekről az a vélemény, hogy ezeket el kell szakítani az államtól ‒ sajátos erővel jelentkezik két intézményes szint. Az államnál magasabb szinten első helyen áll az Európai Közösség, amelynek, különösen a volt kommunista-blokkban 1989-ben bekövetkezett nagy politikai fordulat után és a konszolidációs fázisban, valamint tekintettel a növekvő kölcsönös függésre, amely a gazdaság és annyi más társadalmi jelenség világméretűvé válásával párhuzamosan jön létre, szilárd intézményes keretet kell adni. Olyan hatalmi jogosítványokkal, melyekkel az Európa Közösséget elsősorban a tagként integrálódó nemzet-államoknak kell felruháznia. Viszont az államnál alacsonyabb szinten helyezkednek el a régiók és más helyi szervezeti egységek, melyek igénylik, hogy az állam engedjen át nekik olyan funkciókat, melyeket ‒ véleményük szerint ‒ jobban el tudnának látni a közjó érdekében. Azonfelül olyan helyi szerveződések ezek, melyek igénylik az államtól a közösséget eredendően megillető jogoknak, vagy a szervezetet alkotó személyek jogainak elismerését.
A régiók Európáját és a helyi autonómiák megerősítését célzó európai szintű föderációt sürgető kérelmek kiszélesedése és felerősödése annak az új törekvésnek sajátos jelzésértékű kifejeződése, amely az Intézményes és társadalmi kapcsolatok terén és a világot átfogó új rendben érvényesülni akar.
Általánosságban meg kell említeni az új helyzetek és feltételek együttes jelenlétét is, melyek a különböző hatalmi szintek újra-meghatározását igénylik helyi, állami és nemzetközi vonatkozásban.
A helyi sajátosságok értékelése
Az előttünk álló forgatókönyv szereplői azok a helyi közösségek és egyes személyek, akik egyre jobban elkötelezik magukat társadalmi csoportosulások és olyan emberi alakulatok sajátosságainak értékeléséért, melyek egy adott térséghez kötődnek, és amelyeket sajátos szokások, hagyományok és kulturális alapok jellemeznek. Megszületik és megerősödik tehát az a törekvés, amely a helyi közösségnek a magasabb szintű szerveződéseket megelőző értékeit és jogait kívánja visszaállítani és elismertetni, különösen az általános politikai közösségekkel szemben. Ez a törekvés végül is arra irányul, hogy a személy, egymagában, vagy a saját maga által szabadon választott és működtetett társaság tagjaként, visszavegye azokat a funkciókat, melyeket magasabb szintű szerveződések ‒ mindenekelőtt az állam és az államon belüli vagy államok feletti szerveződések ‒ különböző módon a maguk illetékességi körébe vontak, és melyeket az érdekeltek szempontjából megfelelően el tudnának látni az alacsonyabb szintű szerveződések.
Az ilyenfajta kérelmek ezen felül azt az igényt is tartalmazzák, hogy a magasabb szintű szerveződések nyújtsanak támogatást az alacsonyabb szintű szerveződéseknek, ha azok a saját erejükből nem képesek megbirkózni feladataikkal.
A katolikus társadalmi tanítás alapelveinek aktualizálása
Ez az adott helyzet és a civil társadalomnak említett új törekvése és igénye a katolikus egyház társadalmi tanításában erőteljes alátámasztásra talál a szubszidiaritás, azaz a kisegítés elvében, melyet újra kell vizsgálnunk és aktualizálnunk. Nagy általánosságban így lehetne az elvet leírni: egy magasabb szintű szerveződés sohasem sajátíthat ki olyan funkciókat, amelyeket kielégítően el tud látni egy alacsonyabb szintű szerveződés is, sőt a magasabb szinti szervnek támogatnia kell ‒ segítségnyújtással ‒ az alacsonyabb szintű szervet abban, hogy elláthassa az igények kielégítésére irányuló–feladatát abban az esetben, ha erre egymagában képtelen lenne.
Ahogy XII. Pius pápa megállapította:
„civitas propter cives, non cives propter civitatem” [2]
(„a társadalom van az egyénért, és nem az egyén a társadalomért”). Ez az elv a katolikus társadalmi tanítás alapját és a szubszidiaritás, a kisegítés sarokkövet alkotja.
Az állam kisegítő funkciójának gyakorlása az államon belüli egységekkel vagy szerveződésekkel szemben, vagy általánosabb értelemben egy magasabb szintű szerveződésnek az alacsonyabb szintű szerveződésekkel szemben napjainkban egy újrafelfedezésre váró dimenziónak tűnik, útnak, amit következetesen végig kell járni, törekvésnek, mely a katolikus társadalmi doktrína alapvető tanításának alkalmazását állítja előtérbe.
Az egyház hagyományos társadalmi tanításában burkoltan jelen lévő és XIII. Leó 1891. május 15-ei Rerum novarum enciklikájában „felbukkanó” kisegítés elvét filozófiai és különösképpen társadalmi-etikai szempontból egyértelműen először XI. Pius fejtette ki az 1931. május 15-ei Quadragesimo annoenciklikájában. A természetjogban gyökerező elvről van szó, amely következésképpen közvetlenül az ember természetéből fakad.
Az állami despotizmusra adott válasz
Az a közvetlen indok, amely a pápát arra ösztönözte, hogy a kisegítés elvét világosan megfogalmazza, az államok önkénye volt ‒ legyen az marxista, mint a sztálinizmus, vagy nemzetiszocialista, mint a nácizmus vagy a fasizmus. Ezek a rendszerek [3] egy abszolút és totalitárius állam létrehozására törekedtek, miközben ‒ ahogy ezt a történelem megmutatta ‒ kiüresítették és elnyomták azokat a jogokat, amelyek megilletik az egyéneket és az általuk alkotott szabad társulásokat, melyeket az állam keretén belül, demégsem a politikai közösség ellen hoztak létre. Azért, hogy részcélokat érjenek el, vagy bizonyos kategóriába eső jogokat védjenek. Különösen áll ez a munkás és a szakmai társulásokra.
Igaz, hogy a közfelfogás szerint az általános politikai közösség, vagyis az állam (elvileg azon helyi szervek is, amelyek az államot képviselik, vagy amelyek azt alkotják) hierarchikus szempontból a legfontosabb a társadalmi szerveződés szövetében. Igaz, hogy a közjó horizontális síkon szemlélve fontosabb az egyéni és partikuláris javaknál, és hogy néha a résznek áldozatot kell hozni az egész érdekében.
De ezek az elméleti szinten igaz megállapítások nem alkalmazhatók önkényesen. Az egyén szabad kezdeményezése az emberi jogokhoz tartozik, mely jogok őt emberi mivoltánál fogva illetik meg, ebből következik, hogy a közjónak csak valós és tényleges szükséglete korlátozhatja vagy akadályozhatja. Bizonyosan nem igaz az az állítás, hogy az állam minden, és mindenről gondoskodik, mert ebben az esetben az állam a polgárokat eszköznek és nem célnak tekintené.
Így a törvényeket semmibe vevő államhoz jutnánk el, ami a történelemben be is következett. Ez az állam érinthetetlen totemként lép fel, amely előtt a polgárok nemcsak mint alattvalók jelennek meg, de alig többek puszta számoknál.
Mindenkinek a magáét a természeti törvény szerint
Miközben elfogadjuk a szubszidiaritás, azaz a kisegítés elvét, amely az egyház társadalmi tanításának kialakulása során folyamatosan és egyre jobban megerősödött, el kell mondanunk, hogy nem valami pótlékról van szó, amint egyesek állítják, még kevésbé valami szükséges rosszról. Csupán kisegítés, amely, ha tényleg az akar lenni, nem alakulhat át az egyének, vagy a megsegített közösségek beolvasztójává, vagy tagadójává. Ennek a segítésnek, ahogy ezt a későbbiekben látni fogjuk, paradox módon „önmegsemmisítésre” kell törekednie, mivel arra irányul, hogy a támogatott közösségek céljaiknak megfelelően megerősödjenek és önállósuljanak.
Az igazságosságon alapuló törvények által meghatározott, a közhatalom közvetítésével megszervezett és az egyének által megvalósított közjó mindenki közreműködését és „integrációját” igényli. De alapvető feltétel az, hogy mindenki jól lássa el a maga dolgát, és csak azt, ami a természeti törvény alapján rá tartozik, egyedül a szeretet elvét tartva szem előtt.
Alá kell tehát húznunk, hogy a kisegítés elve, amely az egyház társadalmi tanításában alapvető, magában az emberi természetben gyökerezik.
Több kisegítést az új Európában is
A legutóbbi időben a kisegítés elvét növekvő gyakorisággal és egyre erőteljesebben hangoztatják az állami szintnél alacsonyabban álló intézmények képviselői, akik az európai integrációs folyamat kialakításában, az új Európa tartalmának és körvonalainak meghatározásában tevékenyen részt kívánnak venni. [4] Ebben az összefüggésben különösen a föderalisztikus modell érdemel említést. [5] Az egyház társadalmi tanításának ez az alapvető elve csupán szempontokat nyújt a nemzetállamok keretében zajló eszmecserékhez és vitákhoz, melyeknek újra meg kell határozniuk az állami szuverenitás és az alacsonyabb szintű szerveződések funkciója közötti intézményes kapcsolatrendszert.
A kisegítést növekvő és megkülönböztetett figyelem kíséri a volt kommunista országokban is, ahol szakértői körökben elismerik, hogy ennek az elvnek hiányos alkalmazása a szovjethatalom csúfos összeomlásának egyik oka.
Azt gondoltuk, hogy hasznos lenne a katolikus egyház társadalmi tanításának dokumentumaiból a kisegítés elvéről szóló különböző szövegeket bemutatni, és néhány magyarázó megjegyzést tenni magáról az elvről.
Ennek a munkának fő célja mégis a pápai és más egyházi dokumentumok szövegeinek olvasására buzdítás oly módon, hogy a témában érdekeltek fogódzópontokat kaphassanak önálló megfontolásokhoz és értékelésekhez egy olyan elvvel kapcsolatosan, melynek alapvető célja az emberi méltóság védelme és érvényesítése.
Ez az elv olyan lépésekre ösztönöz, melynek egyetlen célja a személyeknek és magának a társadalomnak a szolgálata, hiszen a társadalom személyekből áll, akiknek méltóságát és jogait tiszteletben tartani mindenkinek kötelessége, s ugyanakkor mindenki számára hasznos.
A pápák tanítása
A kisegítésről szóló leglényegesebb szövegek.
„Civitas propter cives, non cives propter civitatem.” „A társadalom van az emberért, nem az ember a társadalomért” (XII. Pius).
A XII. Pius által tömören megfogalmazott elvet XI. Pius szavaival írhatjuk körül, aki ezeket mondta:
„ahogyan jogtalan az egyénektől elvenni és a közösségre bízni azt, amit saját erejükkel és igyekezetükkel el tudnak végezni, ugyanúgy jogtalan átadni egy nagyobb és magasabb szintű közösségnek azt, amit a kisebb és alacsonyabb szintű közösségek is el tudnak látni. Mindez egyszersmint a társadalom helyes rendjének felforgatása és súlyos megkárosítása. A társadalom bármiféle közbeavatkozásának természetes célja ugyanis a társadalmi test tagjainak támogatása kisegítés formájában (“subsidium afferre”) nem pedig azok elnyomása és beolvasztása.”
A kisegítés elve a Rerum novarum-ban „bukkan fel”
A kisegítés elve kifejezetten először XI. Pius pápa 1931. május 15-én kiadott Quadragesimo anno című enciklikájában jelenik meg, de megvan már a Rerum novarum-ban is, főleg néhány olyan alapvető szövegben, ahol XIII. Leó emlékezetes körlevelében az állam és az egyének, illetve kisebb közösségek kapcsolatáról beszél, különös tekintettel a családra és a “magán”-társaságokra.
Leó pápa enciklikájának különböző passzusaiban világosan felismerhető az az alapelv, melynek értelmében abban az esetben, ha a személyek, akár egymagukban, akár másokkal társulva, megfelelően ki tudják elégíteni saját szükségleteiket, semmi sem indokolja, hogy felsőbb szervek közbelépjenek és helyettesítsék őket.
Az elv alapvető alátámasztása az a tény, és annak elismerése, hogy
„az ember régebbi, mint az állam, ezért természeténél fogva előbb kellett legyen joga életének fenntartására, minthogy bármely államalakulat létrejött volna.” [2]
Az állam és a család közötti viszony részletes tárgyalásánál a pápa megállapítja, hogy:
„Ahogyan az állam, úgy a család is valódi társas közösség, melyet önálló, a családfő által birtokolt hatalom kormányoz.
Saját céljai által meghatározott határokon belül a család a fennmaradásához és jogos függetlenségéhez nélkülözhetetlen eszközök kiválasztásában és alkalmazásában egyenlő jogokkal rendelkezik, mivel, mint családi együttélés, logikailag és történelmileg megelőzi a társadalmi együttélést, következőleg jogai és kötelességei is előbbre valók.
Ha az ember, vagy családja a társadalom részeként olyan állam keretében élne, melytől nem segítséget, hanem sérelmeket, nem a védelmet, hanem jogai csorbítását kapná, akkor a polgári együttélés nemhogy kívánatos, hanem egyenesen kerülendő lenne. ” [3]
És még hozzáteszi:
„Tehát súlyos és ártalmas tévedés azt akarni, hogy az állam belépjen a család szentélyébe. Természetesen, ha valamely család olyan szorult helyzetbe sodródik, amelyből egyedül nem képes kilábalni, akkor jogos a közhatalom közbelépése, mivel minden család tagja a társadalom testének. Hasonlóképpen a család tagjai közötti változó kapcsolatokban mutatkozó súlyos rendellenesség esetén lépjen közbe az állam, és biztosítsa kinek-kinek, ami őt megilleti: mivel ez nem a polgárok jogainak elvétele, hanem biztosítása és védelme a jogszerűségnek megfelelően.
Itt azonban az államnak meg kell állnia, ennél tovább menni ellentétes lenne a természettel. Az állam nem semmisítheti meg a családfői hatalmat, nem is sajátíthatja ki, minthogy az magából az emberi élet forrásából ered.” [4]
„Tehát nem jogos, (…), hogy az állam magába olvassza a polgárt vagy a családot, jogos viszont, hogy az egyiknek és másiknak is annyi szabad teret adjon a működésre, amennyit csak tud, a közjó és mások jogainak sérelme nélkül.” [5]
A tárgyalt tematika kérdéseket vet fel és válaszadásra serkent az állam keretében létező magántársulatokat, valamint a “köz” és “magán” jelentését illetően a természetjogra épülő társadalomban. Ezzel kapcsolatban ‒ Szent Tamásra is hivatkozva és figyelembe véve az igényt, hogy a munkásoknak biztosítani kell a szervezkedést jogaik védelmében ‒ XIII. Leó ezeket mondja:
„Az állam célja egyetemes, mint ahogyan egyetemes a közjó is, melyhez minden egyes polgárnak joga van az őt megillető arányban. Ezért hívják “köz”-nek, ennek érdekében lépnek az emberek egymással kölcsönös kapcsolatba, hogy így egy államot alkossanak.”
Ezzel szemben az egyéb közösségek, melyek ennek keretében jönnek létre, “magán” közösségek, és annak is hívjuk őket, mivel céljuk csupán a társult tagok magánhaszna.
„Magántársaság az, melyet magánügyletek bonyolítása végett hoznak létre, mint amikor ketten vagy hárman kereskedés céljából egyesülnek.
Jóllehet napjainkban ezek a magántársaságok az államon belül léteznek, és annak részét képezik, általános és abszolút értelemben szólva, az állam mégsem tilthatja meg ezek létrehozását. Mivel az ember természet adta joga, hogy társaságokba tömörüljön, és a természetes jogokat az államnak védenie kell, nem pedig lerombolni. Az ilyen társaságok megtiltásával magának mondana ellent, mivel a polgári társadalom eredete ‒ mint más társaságoké is ‒ az ember társas természetében gyökerezik.” [6]
Ennek megerősítésére emlékeztet a pápa arra, hogy:
„saját gyengeségének érzése indítja az embert arra, hogy mások munkáját az övével egyesítse.” [7]
A társadalom fejlődésében és haladásában vannak olyan helyzetek, amikor nem lehet eltekinteni az államnak a gazdaságba való beavatkozásától; szükséges beavatkozásról van szó, melyet a Rerum novarumígy magyaráz:
„A vezetőknek tehát elsősorban a törvények és politikai intézmények egész rendszerén kell munkálkodniok, úgy irányítva és működtetve az államot, hogy abból mintegy természetesen adódjék a közösség és az egyén jóléte. A kormányzati bölcsességnek ugyanis ez a feladata és a népek vezetőinek ez a kötelessége.” [8]
Figyelembe véve, hogy:
„Az állam feladata és kompetenciája a közjó biztosítása (…), melynek harmonikus egységbe kell foglalni arányosan a legalsó és a magasabb társadalmi osztályokat.” [9]
A gazdasági ügyekbe való állami beavatkozást a különösen rászoruló személyek igényeinek támogatására így indokolja, és így ösztönzi:
„A proletárok [10] ugyanazon természetjog alapján állampolgárok, mint a gazdagok, valóságos és eleven tagok, akikből a családok közvetítésével a társadalom teste összeáll, nem is szólva arról, hogy ők alkotják a többséget.
Mivel pedig teljes képtelenség a polgárok egy részéről gondoskodni, és a másik részt elhanyagolni: azállamnak súlyos kötelessége, hogy a dolgozók jólétéről megfelelő módon gondoskodjon, s ha ezt nem tenné meg, megsérül az igazságosság, amely azt kívánja, hogy mindenkinek adassék meg, ami őt megilleti.” [11]
Aláhúzza még, hogy a kormány a kormányzottakért van, és nem fordítva. A Rerum novarum nemcsak elismeri, de „igényli az állam közbeavatkozását”, hogy biztosítsa a szociális igazságosság feltételeit és mindenekelőtt védelmébe vegye a gyengéket és szegényeket. A közbeavatkozásnak azonban nem szabad meghatározott korlátokat túllépnie.
A kisegítés elvének megfogalmazása XI. Pius Quadragesimo anno kezdetű
enciklikájában
A kisegítés elvének funkciójáról ‒ kezdetleges, mégsem homályos fogalmakkal ‒ a Rerum novarumenciklika is beszél. Világos megfogalmazásban, meghatározó jellegű elemként azonban “A társadalmi rend Evangélium szerinti megújításáról” szóló Quadragesimo anno kezdetű enciklikában jelenik meg, melyet 1931. május 15-én tett közzé XI. Pius a Rerum novarum 40. évfordulója alkalmából. Miután kimerítette a javak méltányos elosztásával és a munkások jogos bérével kapcsolatos kérdéseket, elődjére, XIII. Leóra hivatkozva XI. Pius vizsgálat tárgyává teszi a jelen helyzetet, valamint a világ társadalmi rendje megújításának igényéhez kapcsolódó távlatokat az egészséges filozófia elveire és az evangéliumi törvény legmagasabb rendű parancsaira támaszkodva.
Ebben az összefüggésben tárgyal a pápa az „intézmények reformjának” problémájáról is, „mindenekelőtt az államra” gondolva. Nem azért választja ezt a megközelítést, mintha az állami intézmények munkájától kellene várni a “megmentést”, hanem az “individualizmus bűne miatt”, amiről az enciklika egy másik részében beszélt:
„a dolgok olyan mértékben visszafejlődtek, hogy a társadalmi élet ősi formagazdagsága, amely korábban a különböző társulások hálózata révén kibontakozott, lecsökkent, és csaknem teljesen eltűnt, jószerivel csupán csak az egyén és az állam maradt meg.
A társadalmi rend ilyenfajta torzulása nem csekély kárt okozott magának az államnak is, hiszen őt szorítja minden teher, melyet a szétomlott szervezetek már nem tudnak hordozni, ezért megszámlálhatatlan feladat és ügy súlya alatt görnyed.” [12]
A pápa határozottan olyan társadalmi rend mellett száll síkra, amely egyebek mellett elkerüli a helyi szerveződések funkciójának kiiktatását, és megállapítja:
„Bizonyosan igaz és a történelem által is igazolt, hogy a körülmények változása folytán sok olyan feladat merülhet fel, melyet csak a nagyobb szerveződések képesek ellátni, akkor is, ha ezt korábban a kis közösségek tették.
Viszont mindenképpen ragaszkodni kell a társadalomfilozófiához tartozó nagyon fontos elvhez (“Philosophia sociali gravissimum illud principium”), mely szerint: ahogyan jogtalan az egyénektől elvenni és a közösségre bízni azt, amit saját erejükkel és igyekezetükkel el tudnak végezni, ugyanúgy jogtalan átadni egy nagyobb és magasabb szintű közösségnek azt, amit a kisebb és alacsonyabb szintű közösségek is el tudnak látni. Mindez egyszersmind a társadalom helyes rendjének felforgatása és súlyos megkárosítása. A társadalom bármilyen közbeavatkozásának természetes célja ugyanis a társadalmi test tagjainak támogatása (“subsidium afferre”), nem pedig azok elnyomása és beolvasztása.” [13]
Az elv helyes alkalmazása megköveteli, hogy:
„Az állam legfelsőbb hatalmi szervei adják vissza a kisebb jelentőségű ügyek és feladatok intézését a kisebb és alacsonyabb szintű szerveknek, így az állam ezek intézésétől egyszer s mindenkorra megszabadulna. Következőleg szabadabban, több energiával és hatékonyabban végezhetné azokat a feladatokat, amelyek csak rá tartoznak, mivel teljesítésükre egyedül az állam képes, vagyis az irányítást, a felügyeletet, az ösztönzést vagy a tiltást, az eseteknek és körülményeknek megfelelően.” [14]
Befejezésül a pápa a kormányzat embereit kéri, lássák be, hogy
„minél jobban megtartják a különböző szerveződések közötti hierarchikus rendet, a társadalmi tevékenység kisegítési (supplativa) elvének („subsidiarii officii principio”) megfelelően, annál erőteljesebben érvényesül a tekintély és a közhatalom, következőleg magának az államnak a helyzete is kielégítőbb és sikeresebb lesz.”[15]
XII. Pius tanítása
XI. Pius után utódja, XII. Pius számos írásában, üzenetében és beszédében megerősíti a kisegítés elvét.
Így a Summi Pontificatus kezdetű enciklikában (1939. október 20.) a “háború tragédiájába sodródott emberiség helyzetéről” írva aláhúzza az államnak azt a feladatát, hogy szabályozza a társadalmi életet az emberi személy jóléte érdekében. Ezeket mondja:
„A polgári szuverenitás valójában a Teremtő akarata, (amint azt nagy elődünk, XIII. Leó Immortale Dei kezdetű enciklikájában bölcsen tanítja), avégből, hogy a társadalom életét egy, az általános elveket tekintve változhatatlan rend követelményeinek megfelelően alakítsa. Továbbá alkalmasabbá tegye arra, hogy az ember ‒ az evilági lét síkján ‒ eredményesen munkálkodjon fizikai, szellemi és erkölcsi tökéletesedésén és elősegítse természetfölötti céljának elérését.” [16]
Ebből kitűnik, hogy:
„Az állam nemes kiváltsága és küldetése, hogy ellenőrizze, segítse és szervezze a magán és egyéni tevékenységeket a nemzet életében oly módon, hogy azok egymáshoz illeszkedve a közjóra irányuljanak, amit nem határozhatnak meg önkényes elképzelések, követelményei nem is vezethetők le elsődlegesen a társadalom anyagi jólétéből, hanem inkább az ember harmonikus fejlődéséből és természetes tökéletesedéséből, hiszen a társadalom, a Teremtő rendeléséből ennek eszköze.” [17]
Lehet-e tehát célnak tekinteni az államot és a magánkezdeményezés fölé helyezni? XII. Pius válasza aSummi Pontificatus enciklikában egyértelmű:
„az államot célnak tekinteni, melynek mindent alá kell rendelni és amelyre mindennek irányulnia kell, annyit jelentene, mint ártani a nemzet valódi és tartós jólétének. Ez következik be, akár a nemzet, a nép vagy egy társadalmi osztály megbízásából rendelkezik az állam ilyen korlátlan hatalommal, akár az állam tart rá igényt, mint abszolút vezető, bármilyen megbízatástól függetlenül.
Ha tehát az állam valóban a maga hatáskörébe vonja és irányítja a magánkezdeményezéseket, akkor ezek, lévén, hogy kényes és összetett belső szabályozóknak engedelmeskednek, melyek biztosítják és elősegítik sajátos céljaik követését, könnyen tönkremennek a közjó nagy kárára, mivel kiszakadnak természetes környezetükből, azaz a felelős magánkezdeményezés köréből.” [18]
1941. június 1-én, a Rerum novarum 50. évfordulója alkalmával mondott rádióbeszédében, miután kijelentette, hogy
„az embernek eredendő joga van az anyagi javak használatára” [19],
a közhatalom és az emberi személy kapcsolatáról szólva a pápa megállapítja:
„Védeni az emberi személy jogainak sérthetetlen körét és elősegíteni kötelességeinek teljesítését, minden közhatalom alapvető feladata. Nemde ezt tartalmazza a közjó eredeti jelentése, melyet az államnak kell előmozdítania? Ebből ered, hogy ennek a közjónak előmozdítása nem tartalmazza a hatalom oly széleskörű kiterjesztését a közösség tagjaira, mely által a közhatalmat megilletné az egyéni tevékenység beszűkítése /…/, az emberi élet kezdete és (a törvényes büntetés esetét kivéve) vége feletti döntés. Továbbá fizikai, szellemi, vallási és erkölcsi mozgásirányának meghatározása saját szempontjai szerint, ellentétben az ember személyes jogaival és kötelességeivel, és saját szándékait követve, az anyagi javakhoz való természetes jogának semmibevétele vagy kiüresítése.
A közjó érdekével igazolni a hatalom nagyfokú kiterjesztését egyet jelentene a közjó jelentésének kiforgatásával és annak a tévedésnek elismerésével, hogy itt a földön a társadalom az ember közvetlen célja, és a társadalom célja maga a társadalom, és hogy az embernek nincs más élete, amely felé törekszik, azon kívül, ami itt lent befejeződik.” [20]
Jegyezzük meg, hogy XII. Pius mindezt akkor írta, amikor Olaszországban és máshol is fenntartás nélkül vallották az etatizmust. Ugyanezekre a problémákra azonban a háború után is visszatér.
1945. február 20-án, az új bíborosokhoz intézett beszédében szólt az egyház funkciójáról az emberi társadalom újjáépítésében. Miután világosan utalt a XI. Pius által megfogalmazott kisegítés elvére, mely szerint
„minden társadalmi tevékenység kisegítő jellegű,” [21]
megállapítja, hogy ez az elv érvényes
„a társadalmi élet minden szintjén és az egyházban is, tiszteletben tartva annak hierarchikus struktúráját.”[22]
Miután emlékeztetett arra, hogy
„a népek apostola a keresztényekről szólva azt hirdeti, hogy azok már nem olyanok, mint “gyámoltalan gyermekek”, akik bizonytalanul téblábolnak az emberi társadalomban” [23],
XII. Pius aláhúzza:
„Boldog emlékű elődünk, XI. Pius a társadalmi rendről szóló Quadragesimo anno kezdetű enciklikájában ebből a gondolatból egy gyakorlati következtetést vont le, amikor azt az általános érvényű elvet meghirdette, mely szerint az, amit az egyes ember egymaga a saját erejéből képes megtenni, nem vehető el tőle és nem ruházható át a közösségre. Ez az elv ugyanúgy érvényes a kisebb és alacsonyabb szintű közösségekre a nagyobb és magasabb szintűekkel szemben.” [24]
Jó egy évvel később, 1947. július 18-án a „Semaine Sociale de France” (Francia Szociális Hét)-hez intézett levelében a pápa, utalva elődjének, XIII. Leónak tanítására, egyrészt aláhúzza, hogy
„a termelés helyes szabályozása nem tekinthet el az állami közbelépés elvétől” [25],
másrészt pedig arra emlékeztet, hogy
„éppen manapság, amikor úgy tűnik, hogy a “laissez faire, laissez passer” régi törekvése döntő vereséget szenvedett” [26],
óvakodni kell attól, nehogy
„a másik végletbe essünk” [27]
és megállapítja:
„Biztosítani kell, hogy a termelés megszervezésében érvényre jusson ennek a követelménynek, mint szervező elvnek egész dinamikája, melyet az egyház társadalmi tanítása mindig is hangsúlyozott, nevezetesen, hogy a társadalom tevékenysége és a szolgáltatásai kizárólagosan kisegítő jellegűek legyenek, elősegítsék vagy kiegészítsék az egyén, a család, a szakma tevékenységét.” [28]
A katolikus orvosok VII. nemzetközi kongresszusához 1956. szeptember 11-én intézett rádióüzenetében XII. Pius több olyan elvet fogalmaz meg, amelyek a kisegítés fontos társadalmi elemeit tartalmazzák:
„A “civitas propter cives, non cives propter civitatem” (a társadalom van az egyénért, nem az egyén a társadalomért) elv a katolikus hagyomány egy régi igazsága és nem alkalomszerűen került be XIII. Leó, X. Pius és XI. Pius pápák tanításába, hanem világos, erőteljes és pontos megfogalmazásban.
Az egyén nem csupán előbbre való a társadalomnál, eredeténél fogva, hanem rendeltetése miatt magasabb rendű is annál. A társadalom ugyanis, melynek megalkotására és fejlesztésére az egyének hivatottak, nem más, mint a természet megkívánta általános eszköz ahhoz, hogy a személyek kapcsolatba lépjenek más személyekkel.
Ez a kapcsolat a rész és az egész között minden tekintetben teljesen különbözik attól, ami a fizikai szervezetben megtalálható. Amikor az egyén a születésével belép a világba, már a Teremtőtől kapott Önálló jogokkal rendelkezik. Saját életét éli, ad és elfogad. Együttműködve más emberekkel, értékeket alkot és eredményeket ér el, melyeket egyedül nem tudna elérni és melyeknek ő, mint egyedülálló személy nem lehetne hordozója. Ezek az új értékek jelzik, hogy a társadalomnak saját méltósága és kiválósága van. De ebből nem következik az általunk fent említett (az egyes személy és a társadalom közti) kapcsolatok megváltozása, mivel ezek a magasabb értékek, (amilyen maga a társadalom) a természetükből adódóan állnak kapcsolatban az egyénnel és a személyekkel.” [29]
Az elv XXIII. János Mater et magistra és Pacem in terris kezdetű enciklikájában
XXIII. János gyakran utal a kisegítés elvére és annak érvényesítésére. A Mater et magistra kezdetű 1961. május 15-én írt enciklikájában, melynek témája “a szociális kérdés fejlődése a napjainkban kibontakozó új helyzetben”, a pápa megállapítja, hogy
„a gazdasági világ az egyes polgárok személyes kezdeményezésének eredménye, akik egymagukban vagy különféleképpen társulva dolgoznak a közös érdekek előmozdításáért” [30] ,
és aláhúzza, hogy az ugyanabban a gazdasági világban jelen lévő “közhatalmak” tevékenysége arra irányul, hogy
„megfelelő módon előmozdítsa a termelés fejlődését a társadalmi haladás érdekében minden egyes polgár javára, és ez iránymutató, ösztönző, koordináló, helyettesítő és integráló jelleggel bír és a XI. Pius által a Quadragesimo anno kezdetű enciklikában megfogalmazott kisegítés elvéből kell ihletet merítenie.” [31]
Tekintettel
„a tudományos ismeretek és termelési technikák fejlődésére /…/, a közhatalom képviselői, akik a közjóért felelősséggel tartoznak, nem utasíthatják el azt a kötelességüket, hogy a gazdasági élet területén sokrétű,széleskörű és a gazdasági élet belső törvényeihez alkalmazkodó tevékenységet folytassanak.” [32]
Mindemellett, még ebben az új helyzetben is, amely a közhatalom képviselőire új kötelezettségeket ró, a pápa arra figyelmeztet, hogy
„mindig meg kell erősíteni azt az elvet, mely szerint az állam jelenléte a gazdasági életben, még ha széleskörű és mélyreható is, semmiképpen sem irányulhat arra, hogy egyre jobban beszűkítse az egyes polgárok szabad kezdeményezésének körét. Éppen ellenkezőleg, biztosítania kell ennek a körnek lehető legszélesebb kiterjesztését mindenki számára és minden egyes ember számára; a személy alapvető jogainak hatékony védelme által. Egyebek mellett figyelembe kell vennie azt a követelményt, hogy normális körülmények között elsődlegesen az egyes személyek felelősek saját maguk és családjuk fenntartásáért, ami igényli, hogy a gazdasági rendszer megengedje és megkönnyítse a termelő tevékenység szabad gyakorlását.” [33]
Ugyanebben az enciklikában megjelenik még néhány konkrét és jelzésértékű utalás is a kisegítés elvére vonatkozóan, amely a pápa szerint nem áll távol a “szocializálás” jelenségétől.
Ebben az összefüggésben XXIII. János egyaránt beszél az eszközjavak köztulajdonba vételének jogos voltáról és a közhatalomnak a gazdasági egyenlőtlenségek megszüntetésére vagy csökkentésére irányuló közbelépésének határairól.
Az elsővel kapcsolatban a pápa megállapítja:
„A modern korban él a törekvés annak a tulajdonformának folyamatos kiterjesztésére, melynek az állam és más közjogi szervek az alanya. Erre a jelenségre a magyarázatot azokban az egyre szélesebb hatáskörű funkciókban találjuk meg, melyek elvégzését a közjó igényli a közhatalomtól.
Ebben az esetben is mérvadó a “kisegítés elve” (…). Ennek értelmében az állam és más közjogi szervek csak akkor terjeszthetik ki tulajdonlásukat, ha a közjó nyilvánvaló és tényleges igénye azt szükségessé teszi, de semmiképpen sem abból a célból, hogy korlátozzák vagy megszüntessék a magántulajdont.” [34]
A másodikkal kapcsolatosan a pápa ‒ különösképpen a fejlődésben lévő területeken az egyensúly visszaállítására irányuló tevékenységgel foglalkozva ‒ miután emlékeztetett arra, hogy
„a magánkezdeményezésnek is hozzá kell járulnia egy ország különböző térségei közötti gazdasági és társadalmi egyensúly kialakításához”,
kijelenti, hogy
„a közhatalomnak a kisegítés elvének megfelelően elő kell mozdítani és segíteni a magánkezdeményezéseket, rájuk bízva, ahol ez lehetséges és hatékonyan történik, a gazdasági fejlődés folyamatosságát.” [35]
XXIII. János visszatér a kisegítés elvéhez az 1963. április 11-én kiadott Pacem in terris kezdetű enciklikájában, melynek témája “a népek közötti béke az Isten által megszabott rend tükrében” .
„A közjó ‒ állítja a pápa ‒ azt kívánja, hogy a közhatalmak a személy jogait figyelembe véve kettős tevékenységet fejtsenek ki: az egyik közvetlen és ez az említett jogok biztosítása és védelme, a másik pedig ezek elősegítése. A gyakorlatban azonban a lehető legnagyobb óvatossággal kell eljárni, hogy a két tevékenység kellőképpen összehangolt legyen.
El kell tehát kerülni, hogy néhány egyén vagy csoport jogainak kiemelt védelme következményeként ezek kivételezett helyzetbe kerüljenek, és azt is, hogy a jelzett jogok elősegítése ne eredményezze ennek az ellenkezőjét, azaz ne korlátozza túlzottan, vagy ne tegye lehetetlenné azok valódi gyakorlását. Mindig újra meg kell erősíteni azt az elvet, hogy az állam jelenléte gazdasági téren nem szűkítheti le az egyes polgárok szabad kezdeményezésének szféráját, hanem inkább biztosítania kell e szféra lehető legnagyobb kiszélesítését mindenki és minden egyes számára az embert megillető alapvető jogok hatékony védelmével.
Ugyanezen elvnek kell vezérelni a közhatalmat sokrétű tevékenységének végzésében, mely a jogok gyakorlásának előmozdítására irányul, valamint arra, hogy minél könnyebbé tegye a kötelességek teljesítését a társadalmi élet minden területén. ” [36]
A politikai közösségek tagjainak a világot átfogó közösségekhez való viszonyáról szólva megállapítja:
„mint ahogyan az egyének, családok, közbenső szervek és az illetékes politikai közösségek közhatalmi szervei közti kapcsolatokat saját kereteiken belül a kisegítés elve alapján kell szabályozni, ugyanazon elv fényénél kell eljárni az egyes politikai közösségek közhatalmai és a világot átfogó közösségek közhatalmai közötti kapcsolatot illetően. Ez azt jelenti, hogy a világot átfogó közösségek közhatalmainak figyelembe kell venni és meg kell oldani az egyetemes közjó által felvetett gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális tartalmú problémákat. Olyan problémák ezek, melyeket összetettségük, kiterjedésük és sürgősségük miatt az egyes politikai közösségek közhatalmai nem képesek pozitív megoldás esélyével megközelíteni.
A világot átfogó közösségek közhatalmainak nem célja az egyes politikai közösségek közhatalmait megillető hatáskör beszűkítése, még kevésbé ezek helyettesítése. Ezzel szemben céljuk olyan körülmények világméretű kialakítása, melyekben az egyes politikai közösségek közhatalmai, az ide tartozó polgárok és közbülső szervek el tudják látni feladatukat, teljesíthetik kötelességeiket és nagyobb biztonsággal gyakorolhatják jogaikat.” [37]
E kell mondani, hogy a világot átfogó és az egyes politikai közösségek közti kapcsolatok szintjén vannak olyan körülmények és helyzetek ‒ mint például, amikor a béke fenntartásáról van szó ‒, melyekben a közjó a nemzetközi szintű szervezetek megalakítását igényli, melyekre a nemzetállamok átruházzák szuverenitásukat és jogaikat.
„A nemzetközi testületek eddigi határozatai ‒ olvashatjuk például XII. Pius, 1944. december 24-i, a demokrácia kérdéséről szóló karácsonyi rádióüzenetében ‒ arra engednek következtetni, hogy minden jövőbeli egyetemes rend sarokpontja a béke fenntartására létrehozott, közös megegyezéssel a legfőbb tekintéllyel felruházott szervezet, melynek feladata lenne az is, hogy gyökerében fojtsa el az elszigetelt vagy kollektív agresszió bármilyen fenyegetését.” [38]
Azt az igényt, hogy egy nemzetközi szervezetre meghatározott funkciókat ruházzanak át, az igazságosság és a béke szilárd megalapozásához szükséges feltételek megerősítésére, más pápák iratai is kiemelten tartalmazzák, beleértve II. János Pál kijelentéseit is.
Az elv a II. Vatikáni Zsinat tanításában
A kisegítés elvét a II. Vatikáni Zsinat is említi a Gaudium et spes, az “Egyház a mai világban” című lelkipásztori konstitúciójában. A gazdasági szinten történő nemzetközi együttműködésről szólva a konstitúció néhány javaslata kifejezetten vagy burkolt formában hivatkozik a kisegítés elvére és nyilvánvalóvá teszi annak fontosságát:
„a) A fejlődésben lévő nemzetek szívügye legyen polgáraik teljes emberi kibontakozása. Kifejezetten és megalkuvás nélkül törekedjenek erre, hiszen ez egész fejlődésük célja. Ne feledjék, hogy a haladás elsősorban maguknak az érdekelt népeknek munkájából és tehetségéből születik és gyorsul meg. A haladás feltétele éppen nem az idegen segély önmagában, hanem elsősorban a saját erőforrásaik teljes feltárása, a saját tehetségük és hagyományaik kiművelése. Ebben a dologban azoknak kell élen járniok, akik nagyobb befolyást gyakorolnak a többiekre.
b) A fejlett nemzeteket terheli viszont az az igen súlyos kötelesség, hogy segítsék említett feladatukban a fejlődésben levő népeket. Korszerűsödjenek szellemiekben és anyagiakban úgy, ahogyan azt a világméretű együttműködés megszervezése megkívánja. Gondosan ügyeljünk tehát a gyengébb és szegényebb nemzetek érdekeire, amikor velük kereskednek, hiszen ezek a nemzetek a saját létük fenntartása végett szorulnak rá termékeik eladására.
c) A nemzeteket átfogó közösségre tartozik viszont, hogy összehangolja és serkentse a fejlődést, közben azonban a legcélszerűbben és teljes méltányossággal osszák szét a segélyeket. Ennek a közösségnek a feladata még az egész világ gazdasági kapcsolatainak szabályozása is ‒ természetesen a kisegítés elvének sérelme nélkül ‒, hogy az igazságosság érvényesüljön.” [39]
Természetesen a Gaudium et spesben találhatók még jelentős szakaszok a kisegítés elvéről, amikor a “politikai közösség életé”-ről van szó.
„Az egyes emberek, családok és különféle csoportok, amelyek az állampolgárok közösségét alkotják, ‒ olvashatjuk abban a bekezdésben, amely a politikai közösség természetéről és céljairól szól ‒ jól tudják, hogy nem képesek egymaguk megteremteni a teljes értelemben vett emberi élet követelményeit. Szükségét érzik egy tágabb közösségnek, amelyen belül valamennyien szüntelenül egyesíthetik képességeiket a közjónak egyre eredményesebb szolgálatára. Ezért politikai közösséget szerveznek, mégpedig a különböző államformákkal. A politikai közösség tehát a közjó végett létezik, belőle meríti teljes igazolását és értelmét, benne gyökerezik veleszületett és saját joga. A közjó pedig magában foglalja mindazokat a társadalmi életfeltételeket, amelyek között az emberek, családok és társulások teljesebben és könnyebben érhetik el végső céljukat.” [40]
Ami pedig a közhatalmak és polgárok közötti viszonyt illeti, a zsinati dokumentum ezt állapítja meg:
„Az államférfiak ne bénítsák meg a családokat, a társadalmi vagy kulturális csoportokat, ezeket az egyén és az állam között elhelyezkedő testületeket vagy intézményeket, és ne tegyék lehetetlenné jogos és eredményes tevékenységüket, hanem inkább igyekezzenek azt készségesen és kellő sorrendben támogatni.
Az állampolgárok viszont akár egyénenként, akár csoportot képezve óvakodjanak attól, hogy túl nagy hatáskört juttassanak a közhatalomnak, de attól is, hogy indokolatlan és túlzott kedvezményeket és előnyöket követeljenek tőle, azaz csökkentsék a személyek, családok és társadalmi csoportok közjóhoz való hozzájárulásának a mértékét.” [41]
A II. Vatikáni Zsinat egy másik irata kifejezetten hivatkozik a kisegítés elvére. Ez az irat az 1965. október 28-ai Gravissimum educationis, mely a keresztény nevelésről szól.
„A szülők adták az életet gyermekeiknek ‒ mondja a zsinati dokumentum ‒, ezért az ő súlyos kötelességük azok felnevelése: őket kell tehát tekinteni az első és a legfontosabb nevelőknek. Annyira jelentős a szülői nevelés, hogy hiányát alig lehet pótolni.” [42]
Ha az egyik oldalról aláhúzzuk, hogy a nevelői feladat
„elsősorban a családot illeti” [43],
amásik oldalról nyilvánvalóvá válik, hogy
„vannak meghatározott jogok és kötelességek, melyek a polgári közösséget illetik, minthogy ennek az evilági közjó biztosítása a feladata.” [44]
A polgári közösséget illeti tehát
„a szülők és az általuk nevelő feladattal megbízott személyek jogainak és kötelességeinek védelme és elősegítése.” [45]
A közhatalomnak
„ki kell építenie, mégpedig a szülők óhajának figyelembevételével az iskolahálózatot, a kisegítés elvének megfelelően, amennyiben ezt a szülők vagy más társaságok nem teszik meg, azonfelül saját iskolákat és intézeteket kell létesítenie, a közjó igénye szerint.” [46]
A Gravissimum educationis így folytatódik:
„A szülőknek az iskola megválasztásában kijár a valódi szabadság, mivel első helyen és elidegeníthetetlenül az övék a gyermeknevelés gondja és kötelessége. A közhatalom feladata az állampolgárok szabadságának megvédése, ezért az osztó igazságosság követelményének megfelelően gondoskodnia kell az állami támogatás olyan szétosztásáról, hogy a szülők lelkiismeretük szavát követhessék és valóban szabadon választhassák meg az iskolát gyermekeik számára.” [47]
Ebből következik, hogy
„az államnak gondoskodnia kell arról, hogy minden polgára megfelelő műveltséghez jusson és kellően felkészüljön állampolgári jogainak gyakorlására, kötelességeinek teljesítésére.” [48]
Az állam feladata tehát, hogy
„gondoskodjék a növendékek egészségéről, fejlessze az egész iskolaügyet, figyelembe véve azonban a kisegítés elvét. Ne legyen tehát semmiféle iskolamonopólium; ez ellenkezik az ember veleszületett jogaival, a kultúra haladásával és terjedésével, az állampolgárok békés együttélésével, valamint a legtöbb mai társadalomban érvényesülő pluralizmussal.” [49]
Az elv VI. Pál Populorum progressio kezdetű enciklikájában és az
Octogesima adveniens apostoli levélben
VI. Pál megnyilatkozásaiban is megjelenik a kisegítés elve. Főleg a Populorum progressio “A népek fejlődése” kezdetű 1967. március 26-án kiadott enciklika néhány bekezdése és az 1971. május 14-ei, a Rerum novarum 80. évfordulóján írt Octogesima adveniens kezdetű apostoli levél foglalkozik vele.
A Populorum progressioban, miután kihangsúlyozza, hogy el kell kerülni
„annak veszélyét, hogy a gazdagok még gazdagabbak és az erősek még hatalmasabbak legyenek, növelve ezzel a szegények nyomorát és súlyosbítva az elnyomottak kiszolgáltatottságát” [50],
a pápa kifejti:
„szükség van az egyének és közbenső csoportok tevékenységét “bátorító, ösztönző, koordináló, kisegítő és kiegészítő” programokra.” [51]
Látva ennek szükségességét, VI. Pál kijelenti:
„A közhatalomra tartozik a követendő cél, annak elérését biztosító eljárásmód, valamint a felhasználandó eszközök kiválasztása, sőt elrendelése is. Neki kell ösztönözni erre a közös tevékenységre az összes szervezett erőt.” [52]
Miközben mozgósítja ezeket a szükséges kezdeményezéseket, a közhatalom nem telepedhet rá mindenre, nem vehet át olyan funkciókat, melyeket alacsonyabb szintű szerveződések is megfelelően el tudnak látni,
„hanem arra kell törekednie, hogy ebbe a munkába a magánkezdeményezéseket és közbülső csoportokat is bevonja, elkerülve így a teljes kollektivizáció vagy az olyan önkényes tervezés veszélyét, melyek, mivel elutasítják a szabadságot, kizárnák az egyén alapvető jogainak gyakorlását.” [53]
A nemzetközi szintet illetően pedig megjegyzi:
„a fejlett nemzeteknek az a sürgető feladata, hogy segítsék a fejlődésben lévő nemzeteket” [54],
majd külön kiemeli még:
„a világméretű szolidaritásnak, amely egyre hatékonyabb, biztosítania kell minden nép számára, hogy kezébe vegye sorsának irányítását.” [55]
Az Octogesima adveniens kezdetű apostoli levélben VI. Pál aláhúzza, hogy
„az ember, mint társadalmi lény a saját életét kisebb csoportok hálózatában alakítja ki. Ezek, működésük érdekében és fejlődésük szükséges feltételeként, nem nélkülözhetnek egy általános jellegű, sokkal szélesebb szerveződést, azaz az államot. Miden részleges tevékenységnek be kell illeszkednie ebbe a szélesebb szerveződésbe és ezzel együtt alá kell rendelnie magát a közjó követelményeinek.” [56]
Szem előtt tartva ebben az összefüggésben a keresztények azon feladatára vonatkozó tanítást, hogy alakítsanak ki egy társadalmi programot, a pápa kijelenti:
„A politikai tevékenységnek ‒ szükséges-e aláhúzni, hogy mindenekelőtt tevékenységről, és nem ideológiáról van szó ‒ konkrét eszközeit és eszméit tekintve, összefüggő társadalmi modellre kell támaszkodnia, amely az ember hivatásának és e hivatás különböző társadalmi megjelenésének átfogó értelmezésében gyökerezik.
Sem az állam, sem a politikai pártok, melyek saját érdekeiket tartanák szem előtt, nem erőltethetnek egy ideológiát olyan eszközökkel, amelyek lelki diktatúrához vezetnének, ami mindennél rosszabb. A kulturális és vallási csoportok feladata, melyekhez elvárásaik szerint szabadon lehet csatlakozni, hogy érdek nélkül és sajátos módszereikkel kibontakoztassák a társadalomban azokat a végső meggyőződéseket, amelyek a természetre, az ember és a társadalom eredetére és céljára vonatkoznak.” [57]
Az Octogesima adveniensnek abban a részében, ahol a keresztényekről beszél az új idők tükrében, a politikai hatalom sajátos céljára utalva, VI. Pál ezeket mondja:
„A politikai hatalomnak, mivel a társadalmi test összetartozását biztosító természetes és szükséges kötelék, a közjó megvalósítására kell törekednie. Tiszteletben tartva a kisegítés jegyében az egyének, családok és csoportok jogos szabadságát, arra törekedjen, hogy hatásosan és mindenki előnyére megteremtse az ember igazi és teljes javának eléréséhez szükséges feltételeket, beleértve annak lelki célját is.
Saját illetékességi körén belül maradva tevékenykedik, melynek határai különbözőek lehetnek az egyes országokban és népeknél. Mindig az igazságosság és a közjó előmozdítása érdekében száll síkra, amelyért végsősoron ő a felelős. De mindig úgy, hogy nem szünteti meg az egyének és a közbenső szervek tevékenységi körét és felelősségét, amivel ezek közreműködnek a közjó megvalósításában.
Gyakorlatilag ‒ folytatja a pápa a Quadragesimo anno kezdetű enciklika egyik olyan megállapítására hivatkozva, melynek lényegi mondanivalója a Mater et magistra enciklikában és a Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúcióban is megjelenik ‒ társadalmi téren minden közbeavatkozás célja az, hogy segítséget nyújtson a társadalmi test tagjainak, nem pedig, hogy azokat tönkretegye és beolvassza.” [58]
“A kisegítésről, mint autonómiáról” [59] VI. Pál a bíborosi testület előtt 1972. június 23-án elmondott beszédében tett említést, melynek témája: “Az egyház jelenléte a világban”.
*
A Rerum novarum 75. évfordulója alkalmából 1966. május 22-én mondott beszédében a pápa 7 alapvető axiómát sorol fel a jeles enciklika visszhangjára utalva, majd aláhúzza, hogy az egyház
„arra bíztatta az államot, hogy ne azért avatkozzék közbe, hogy magához ragadja azokat a jogokat és funkciókat, amelyek egy szabad társadalomban az állampolgárokat megilletik, akár egyenként, akár társaságba tömörülve, hanem, hogy oltalmazza az állampolgárok szabadságát és egyenlőségét, és csupán azon tevékenységek gyakorlását tartsa fenn magának, melyeket a közjó hatékony biztosítása érdekében egyedül a közhatalom képes ellátni.” [60]
Az elv II. János Pál tanításában
A. / A Familiáris Consortio apostoli buzdítás
A család problémáinak tanulmányozására összehívott 1980. szeptember 26-tól október 25-ig Rómában tartott püspöki szinódus következtetései alapját képezik az 1981. november 22-én kiadott Familiaris Consortio kezdetű, II. János Pál által írt apostoli buzdításnak “a keresztény család mai feladatairól”.
Az irat különösen ott hivatkozik a kisegítésre, ahol az állam és a család kapcsolatáról és az állam alárendelt szerepéről beszél.
„Miként a társadalom és a család közötti szoros kapcsolat megköveteli ‒ olvasható a buzdításban ‒, hogy a család nyitott legyen a társadalom felé, azaz részese legyen életének és fejlődésének, de ugyancsak azt is megkívánja, hogy a társadalom se mulassza el fontos teendőjét, nevezetesen: segítse és tartsa tiszteletben a családot.
A család és a társadalom feladatai kölcsönösen kiegészítik egymást az összes és minden egyes ember javának védelmében és előmozdításában. De a társadalomnak és még inkább az államnak el kell ismernie, hogy a család “sajátos és alapvető jogok birtokában lévő közösség”, éppen ezért, mivel szoros kapcsolatban állnak a családdal, mindkettő súlyos kötelessége a kisegítés elvének betartása.
Ezen elv alapján az állam nem ragadhatja el, és nem is szabad elragadnia a családtól azokat a feladatokat, amelyeket maguk is el tudnak látni megfelelő módon ‒ akár egyes családokról, akár családok társulásáról van szó ‒, hanem a legmesszebbmenőkig támogatnia és serkentenie kell a családok felelős kezdeményezését. A közhatalom legyen meggyőződve arról, hogy a család java a polgári társadalom nélkülözhetetlen és pótolhatatlan értéke, ezért a közhatalom lehetőségeihez mérten adja meg a családoknak mindazt a gazdasági, társadalmi, oktatási, politikai és kulturális támogatást, amelyre az rászorul, annak érdekében, hogy minden feladatát teljesíteni tudja.” [61]
B. / A Laborem exercens
A II. János Pál 1981. szeptember 14-én tette közzé a Rerum novarum 90. évfordulójára írt Laborem exercens kezdetű enciklikáját (a május 15-ei dátumhoz képest a négy hónapos késést a Szent Péter téren május 13-án elkövetett merénylet magyarázza), melyet az “emberi munkának”, pontosabban a “dolgozó embernek” szentelt. Ennek felépítése nagyrészt támaszkodik a kisegítés elvére. Az elv azokban a kijelentésekben jelenik meg, amelyek erőteljesen nyomatékozzák az “emberi méltóság” tiszteletben tartásának és érvényesítésének szükségességét. Ez a méltóság a munka valódi alanya marad, és különösen akkor válik meghatározóvá, amikor az államot arra bíztatja, hogy átfogó tervezéssel megfelelő munkaalkalmat biztosítson mindenkinek, miközben figyelmezteti a közhatalmat, hogy közbeavatkozásával és jelenlétével ne lépje át azt a pontot, amely már korlátozná vagy feltételekhez kötné az egyes vagy társult személyek kezdeményezéseit.
A kisegítés hatásairól főleg a kővetkező bekezdés szól:
„Az illetékes szerveknek (…), melyeket közvetett munkaadóknak neveztünk, [62] hogy megbirkózzanak a munkanélküliség veszélyeivel és mindenkinek munkaalkalmat biztosítsanak, egy általános programot kell készíteniök, szem előtt tartva a munkák sokféleségét, melyek nemcsak a gazdasági, hanem a kulturális életet is alakítják egy adott társadalomban. Ezen felül tekintettel kell lenniök a sokféle munka korrekt és ésszerű megszervezésére. Ez az átfogó gondoskodás egyértelműen az államot terheli, de mégsem jelenthet egyoldalú központosítást a közhatalom kezében.
Hanem egy jogos és ésszerű koordinálásról van szó, melynek keretében biztosítani kell az egyes személyek, szabadon létrejött csoportok, helyi munkaközpontok és szerveződések kezdeményezéseit…” [63]
C./ Sollicitudo rei socialis
A népek fejlődését vázoló szélesívű program keretébe illesztett megfontolások, felvetések és témák gazdagsága jellemzi az 1987. december 30-án megjelent Sollicitudo rei socialis kezdetű enciklikát. A kisegítés elve egyebek mellett azokban a részekben jelenik meg, melyekben az egyének és nemzetek közti szolidaritás, valamint az emberek és a nemzetek közti kölcsönös függés szorgalmazása mellett az aggodalom is hangot kap. Ha egyrészt
„az erősebb és tehetősebb nemzetek erkölcsi felelősséggel tartoznak a többiekért” [64],
másrészt
„a fejlődés mindenekelőtt kezdeményező szellemet kíván azon országok részéről, melyek szükséget szenvednek”
és
„mindegyiknek saját felelősségének megfelelően kell eljárnia, s nem várhat mindent a jobb helyzetben lévő országoktól.” [65]
Mindez napjainkban szükségessé tesz
„egy magasabb szintű nemzetközi kapcsolatrendszert az egész világ társadalmainak, gazdaságainak és kultúráinak szolgálatában.” [66]
D./ A Centesimus annus
A társadalmi tanítás szélesívű panorámáján belül, melyet a jelenlegi pápa felvázolt, a kisegítés elvét különösen a Centesimus annus enciklika hangsúlyozza, amely 1991. május 1-én jelent meg, a Rerum novarum centenáriuma alkalmából.
Eltekintve néhány kifejezett utalástól, a kisegítés világos kifejtése olyan jelentős szövegekben kap helyet, melyekben ez az elv többnyire egy új és erőteljes szolidaritással összefüggésben jelenik meg. Elutasítása erkölcsi és politikai elmarasztalást vonna maga után a fellebbezés lehetősége nélkül.
II. János Pál a Rerum novarum enciklikára hivatkozva, abban a fejezetben, melyben a mai világ “új dolgairól” van szó, miközben az államnak a “termelő eszközökre” történő befolyásáról beszél, megállapítja:
„az állam feladata megszabni azt a jogi keretet, amelyen belül kialakulnak a gazdasági kapcsolatok, és köteles ílymódon szavatolni a szabad gazdaság elsődleges feltételeit, egy olyan gazdaságét, amely feltételezi a felek bizonyos egyenlőségét, olymódon, hogy egyikük se lehessen annyira hatalmas, hogy gyakorlatilag szolgaságra kárhoztassa a másikat.” [67]
Ebben az összefüggésben a méltányosság, igazságosság és szolidaritás megvalósítása érdekében ‒ tiszteletben tartva a személyt, és elősegítve emberi méltóságának érvényesülését ‒ az államnak közre kell működnie.
„Közvetve és a szubszidiaritás elvét követve azáltal, hogy megteremti a kedvező feltételeket a gazdasági tevékenység szabad gyakorlásához, ami elvezet a munkalehetőségek bő kínálatához és a gazdaság forrásaihoz. Közvetlenül és a szolidaritás elvét követve azáltal, hogy a gyengébbek védelmére bizonyos korlátokat szab azok önállóságának, akik a munkafeltételeket biztosítják, valamint azáltal, hogy minden esetben biztosítja a létminimumot a munkanélküliek számára.” [68]
Amikor az állam és a kultúra közötti kapcsolatok kérdésköréről, a társadalom fejlődését előmozdító állami közbelépés feladatairól és határairól és az Úgynevezett “jóléti államról” beszél, a Centesimus annusburkoltan, vagy kifejezetten újra erősen aláhúzza a társadalom kisegítő szerepét. Erről II. János Pál igy nyilatkozik:
„Az állam másik feladata, hogy őrködjék és felügyelje az emberi jogok érvényesítését a gazdasági életben. De ezen a téren az elsődleges felelősség nem az államot terheli, hanem a társadalmat alkotó egyéneket és a különböző szerveződéseket (…). Ez azonban nem azt jelenti, hogy egyáltalán nincs kötelezettsége ezen a területen, miként hangoztatták azok, akik minden gazdasági szabályozást elvetnek. Éppen ellenkezőleg, az állam kötelezettségei közé tartozik a vállalkozási tevékenység elősegítése azáltal, hogy olyan körülményeket teremt, amelyek munkaalkalmakat biztosítanak, s abban az esetben pedig, ha a vállalkozási aktivitás nem megfelelő, vagy válságos időszakban, ösztönző és támogató intézkedéseket hoz.
Az államnak ahhoz is joga van, hogy tekintélyével beavatkozzék, amikor egyes monopóliumok késleltetik vagy akadályozzák a fejlődést. De ezeken, a fejlődést összehangoló és irányító kötelezettségeken kívül, kivételes helyzetekben helyettesítési funkciókat is betölthet, amikor a túl gyenge vagy még alakulófélben lévő társadalmi csoportok vagy a vállalkozások nem képesek feladataikat ellátni. Ezeket a helyettesítési funkciókat, melyeket a közjó érdekében a sürgősség tesz indokolttá, időben korlátozni kell, amennyire csak lehetséges, nehogy ezeknek a társadalmi csoportoknak vagy vállalkozásoknak illetékességi köre csorbát szenvedjen, s nehogy az állam cselekvési mezeje olyan mértékben növekedjék, hogy a gazdasági vagy polgári szabadságot kár érje.
Nem is olyan régen még az állam cselekvési mezejét annyira kiszélesítették, hogy az már valamiképpen egy új típusú állam, a “jóléti állam” létrehozásához vezetett. Néhány államban azért hódoltak ennek a fejlődési irányzatnak, hogy jobban ki tudják elégíteni a sokféle szükségletet és az igényeket, miközben az emberi személyhez méltatlan szegénységet és nélkülözést orvosolták. De túlkapások és visszaélések is megmutatkoztak, s ezek miatt, különösen az utóbbi években, komoly bírálatok érték a jóléti államot, melyet “atyáskodó államnak” bélyegeztek. Az atyáskodó állam működési rendellenességei és hibái az állam sajátos feladatainak nem megfelelő felfogásából származnak. E vonatkozásban is be kell tartani a kisegítés elvét (princípium subsidiaritatis: egy magasabb szintű közösség nem avatkozhat be egy alacsonyabb szintű közösség belső életébe és nem foszthatja meg illetékességétől), sőt, ha a szükség úgy kívánja, támogatnia és segítenie kell abban, hogy összehangolja tevékenységét a társadalmat alkotó más tényezőkkel, a közjó érdekében.” [69]
Miután szükségesnek látja hangsúlyozni, hogy „a fejlődés előmozdításáért mindenki felelős” [70], továbbá, hogy az egyéneknek, különösen a legszegényebbeknek meg kell adni a lehetőséget, hogy kibontakoztathassák saját képességeiket életkörülményeik javítása érdekében, tiszteletben tartva az emberi méltóságot, II. János Pál ezeket mondja:
„jelentős erőfeszítéseket kell tehát tenni a kölcsönös megértés, megismerés és a lelkiismeret érzékennyé tétele érdekében. Ez az az óhajtott kultúra, amely növeli a szegény saját képességeibe vetett bizalmát, következőleg azt, hogy munkája által javíthat életfeltételein, és maga is hozzájárul a gazdasági jóléthez. De, hogy ez bekövetkezzék, a szegénynek ‒ az egyes embernek vagy nemzetnek ‒ szüksége van arra, hogy ténylegesen hozzáférhető lehetőségeket biztosítsanak számára. Ilyen körülményeket teremteni, a fejlődés érdekében tett világméretű összefogás feladata. Ez viszont még az előnyös jövedelmi és hatalmi helyzetben levőktől is olyan áldozatokat követel, amelyekre többnyire csak a fejlettebb gazdaságok képesek.” [71]
Az állam és a nemzetközi szervezetek kisegítő funkciója társadalmunk különösen időszerű és égető problémái miatt, mint a “környezet” és a “gazdaság egyetemessé válása”, még nagyobb fontosságú.
Ami az első szempontot illeti, a Centesimus annus megállapítja:
„Az állam feladata, hogy a közösségi javak védelméről gondoskodjon, amihez hozzátartozik a természeti és az emberi környezet. Ezek védelmét nem képesek biztosítani kizárólag a piaci mechanizmusok. Miként a korai kapitalizmus idején az állam feladata volt a munka alapvető jogainak védelme, hasonlóképpen az újkapitalizmusban is neki és az egész társadalomnak kell megvédeni a közösségi javakat, amelyek többek között keretet alkotnak, amelyen belül mindenkinek módjában áll, hogy törvényesen valósítsa meg egyéni céljait.” [72]
Az egyre szélesebb és egyre összetettebb gazdasági kapcsolatok világméretűvé válásáról, melyet növekvő kölcsönhatás jellemez, II. János Pál ezeket mondja:
„Napjainkban a gazdaság világméretűvé válása előtt állunk, olyan jelenség ez, amit nem szabad elutasítani, hiszen rendkívüli lehetőségeket biztosíthat a nagyobb jólét elérésére. Mégis egyre inkább érezzük annak szükségét, hogy a gazdasági élet nemzetközivé válásával párhuzamosan létrejöjjenek az ellenőrzés és az irányítás hatékony nemzetközi szervezetei, melyek magát a gazdaságot a közjó felé terelik. Erre ma már egyetlen állam sem képes, legyen az akár a legerősebb a földön. Ahhoz, hogy ezt a célt elérjük, szükség van a nagy országok közötti együttműködés növelésére, és arra, hogy nemzetközi szervezetekben megfelelően képviseljék az egész emberi család érdekeit. Döntéseik hatásának mérlegelésében ezek mindig vegyék számításba azokat a népeket és országokat, amelyeknek csekély a befolyása a nemzetközi piacra, mégis a legfájóbb és legégetőbb szükségletek hordozói, és ezért fejlődésükhöz nagyobb támogatás' igényelnek.” [73]
Amint az enciklika utóbb idézett soraiból is kitűnik, az állami vagy egyéb nemzetközi szervek tevékenységének sürgetése arra irányul, hogy a kisegítés elvének megfelelően biztosítsa a magasabb szintű szervek közbelépését az alacsonyabb szintű szervek érdekében.
A kisegítés, az emberi méltósággal, a szolidaritással és a közjóval együtt ennek az új szociális enciklikának is tartóoszlopát alkotja. [74]
A szentszék egyéb dokumentumai
A számtalan dokumentum sorában, amelyek az egyház társadalmi tanításán belül a kisegítés elvével foglalkoznak, a pápák és a II. Vatikáni Zsinat idézett megnyilatkozásai mellett legalább két másik szöveget kell még megemlítenünk.
Az első a Communio et progressio kezdetű lelkipásztori útmutatás, melyet a Tömegkommunikáció Pápai Bizottsága 1971. május 23-án tett közzé. Az állampolgárok és a közhatalom együttműködését tárgyaló részben a következőt olvassuk:
„A közhatalomnak ezen a téren inkább pozitív, mint negatív formában kell szerepet játszania. Feladata nem a fékezés, vagy akadályozás, akkor sem, ha néhány esetben korrekciós eljárásokhoz is kell folyamodnia.
A II. Vatikáni Zsinat megerősítette, hogy az emberi szabadságot minden erővel tisztelni és védeni kell, csak abban az esetben lehet korlátozni, ha ezt a közjó megkívánja. Cenzúrát tehát csak végső esetben lehet alkalmazni.
Ugyanezen közhatalomnak el kell ismernie a hatalomból való részesedés elvének, azaz a kisegítés elvének érvényét, azt az elvet, melyet az Egyház Tanítóhivatala ismételten is sürgetett. Ebből az elvből kifolyólag a közhatalmak nem kezdeményezhetnek semmi olyat, amit az egyének vagy csoportok ugyanúgy, vagy néha jobban is el tudnak végezni.
Ezen elvek fényénél nyilvánvalóvá válik, hogy szükség van törvényekre, melyek védelmezik a kommunikáció szabadságát és az információhoz való jogot, azért, hogy egyik is, másik is mentes legyen a gazdasági, politikai, ideológiai nyomástól, és ne akadályozhassák ezek szabad működését.
A törvényhozásnak biztosítania kell a polgárok részére a nyilvános kritika teljes jogát a hírközlési eszközök egész tevékenységére vonatkozóan, különösen akkor, amikor ezek tevékenysége monopolisztikus jelleget ölt.” [75]
A Hittani Kongregáció “Keresztény szabadság és felszabadítás” kezdetű 1986. március 22-én kiadott irányelveinek V. fejezetében (“Az egyház társadalmi tanítása: a felszabadítás keresztény gyakorlata”), abban a részben, ahol az evangéliumi üzenet által megvilágított társadalmi életről van szó, a következőt olvashatjuk:
„A szeretet legfőbb parancsa elvezet minden egyes, Isten képmására alkotott ember méltóságának teljes elismeréséhez. Ebből a méltóságból természetes jogok és kötelességek erednek. Isten képmása tükrében teljes mélységében jelenik meg a szabadság, az emberi személy alapvető kiváltsága: a személyek a társadalmi élet aktív és felelős alanyai.
Az alaphoz, azaz az emberi méltósághoz bensőségesen kötődik a szolidaritás és a kisegítés elve. Az első erejénél fogva az embernek társaival együtt hozzá kell járulnia minden szinten a társadalom közjavához. Ezzel az egyház tanítása ellentmond mindenfajta társadalmi és politikai individualizmusnak. A második erejénél fogva sem az állam, sem bármilyen más közösség nem helyettesítheti az egyének és a közbülső szervezetek kezdeményezését és felelősségét azon a területen, ahol ezek tevékenykedni tudnak, és nem rombolhatja le a szabadságuk számára szükséges teret. Ezzel az egyház társadalmi tanítása ellentmond mindenfajta kollektivizmusnak.” [76]
Jegyzetek
A BEVEZETŐBEN IDÉZETT MUNKÁK:
[1] P. De CARLI: A “minél több társadalom, annál kevesebb állam” szlogenről lásd: Aggiornamenti Sociali, 1989. július-augusztus, 509. o.
[2] XII. Pius: A katolikus orvosok VII. nemzetközi kongresszusához intézett rádióüzenet, Amsterdam, 1956. szeptember 11. AAS 48 (1956), 679. o.
[3] A Német Birodalom katolikus egyházának különleges helyzetéről írta XI. Pius a Mit brennender Sorgepápai körlevelet, amely 1937. március 14-én jelent meg: AAS 29 (1937) 145‒167 o.
[4] Vö.: Marc WILKE és Helen WALLACE: Subsidiarity: Approaches to Powersharing in the European Community /Discussion papers/, London, The Royal Institute of International Affairs, 1990.
[5] A kisegítés és a föderalizmus viszonyának elmélyítéséhez, lásd többek között: M. STADLER, Subsidiaritatsprinzip und Föderalismus, Freiburg, Universitätsbuchhan 11. o.
HIVATKOZÁSOK A MŰ FŐRÉSZÉBEN:
A bevezető sorokban idézi XI. Pius Quadragesimo anno enciklikáját (1931. május 15): AAS 23, 1931, 203. o.
[1] Az olasz szöveg egyformán használja az állam és polgári társadalom kifejezéseket az eredeti latin res publica és civitas fogalmak fordításaként.
[2] XIII. Leó: Rerum novarum enciklika (1891. május 15), AAS 23 (1890‒91), 644. o.
[3] Ugyanott, 646. o.
[4] Ugyanott.
[5] Ugyanott, 657‒658 o.
[6] Ugyanott, 664‒665 o.
[7] Ugyanott, 664. o.
[8] Ugyanott, 656. o.
[9] Ugyanott.
[10] Az eredeti latin szövegben proletarius vagy artifex szót találjuk. Az olasz szövegben mindkét meghatározás bérmunkást jelent.
[11] XIII. Leó, ugyanott 656. o.
[12] XI. Pius: Quadragesimo anno (1931. május 15.), AAS 23 /1931./, 203. o.
[13] Ugyanott, 203. o.
[14] Ugyanott.
[15] Ugyanott.
[16] XI. Pius: Summi pontificatus pápai körlevél (1939. október 20.), AAS 31, 1939, 432‒433. o.
[17] Ugyanott, 433. o.
[18] Ugyanott.
[19] XII. Pius Rádióüzenete a Rerum novarum 50. évfordulóján (1941. június 1) AAS 33, 1941, 199. o.
[20] Ugyanott.
[21] XII. Pius beszéde az új bíborosokhoz az egyház feladatairól az emberi társadalom újjáalakításában. (1946. február 20.), AAS 38, 1946, 145. o.
[22] Ugyanott.
[23] Ugyanott, 144. o.
[24] Ugyanott.
[25] XII. Pius: Levél Charles FLORY-hoz a Semain Social de France alkalmából. (1947. július 18), AAS 39, 1947, 446. o.
[26] Ugyanott.
[27] Ugyanott.
[28] Ugyanott.
[29] XII. Pius: A katolikus orvosok VII. nemzetközi kongresszusához intézett rádióüzenete, Amsterdam, 1956. szeptember 11. AAS 48, 1956, 679. o.
[30] XXIII. János: Mater et magistra enciklika, (1961. május 15.), AAS 53, 1961, 413‒414. o.
[31] Ugyanott, 414. o.
[32] Ugyanott.
[33] Ugyanott, 415. o.
[34] Ugyanott, 414. o.
[35] Ugyanott, 439. o .
[36] XIII. János Pacem in terris enciklika. (1963. április 11.), AAS 55, 1963, 273‒274. o.
[37] Ugyanott, 294‒295. o.
[38] XII. Pius Karácsonyi rádióüzenete a demokrácia problémáiról. (1944. december 24.), AAS 37, 1945, 19. o.
[39] II. Vatikáni Zsinat Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció. (1965. december 7.), AAS 58, 1956, 1109. o.
[40] Ugyanott, 1095‒1096. o.
[41] Ugyanott, 1097. o.
[42] II. Vatikáni Zsinat Gravissimum educationis nyilatkozat (1965. október 28.), AAS 58, 1966, 731. o.
[43] Ugyanott.
[44] Ugyanott.
[45] Ugyanott.
[46] Ugyanott.
[47] Ugyanott, 733. o.
[48] Ugyanott.
[49] Ugyanott.
[50] VI. Pál: Populorum progressio enciklika, (1967. március 26.), AAS 59, 1967, 273. o.
[51] Ugyanott.
[52] Ugyanott.
[53] Ugyanott, 273‒274. o.
[54] Ugyanott.
[55] Ugyanott, 289. o.
[56] VI. Pál: Octogesima adveniens apostoli levél (1967. május 14.), AAS 63, 1971, 419. o.
[57] Ugyanott, 419‒420. o.
[58] Ugyanott, 434. o.
[59] VI. Pál: Az egyház jelenléte a világban témáról a Bíborosi Testülethez intézett beszéd. (1972. június 23.), AAS 64, 1972, 498 o.
[60] VI. Pál: A Rerum novarum 75. évfordulója alkalmából mondott beszéd (1966. május 22.), AAS 58, 1966, 495. o.
[61] II. János Pál: Familiaris consortio apostoli buzdítás (1981. november 22.), AAS 74, 1982, 136‒137. o.
[62] Ugyanabban a Laborem exercens enciklikában a közvetett munkaadó fogalmába beletartoznak különböző típusú személyek és intézmények, valamint a kollektív munkaszerződések és szabályzatok, melyeket ezen személyek és intézmények állítottak fel, akik meghatározzák az egész társadalmi-gazdasági rendszert, vagy abból következnek. AAS 73, 1981, 577. o.
[63] II. János Pál: Laborem exercens enciklika (1981. szeptember 14.), AAS 73, 1981, 623‒624. o.
[64] AAS 80, 1988, 587. o.
[65] Ugyanott, 575‒576. o.
[66]s Ugyanott, 575. o.
[67] II. János Pál: Centesimus annus enciklika (1991. május 1.), Vatikáni Könyvtár Kiadó, 1991, 25. o.
[68] Ugyanott, 26‒27. o.
[69] Ugyanott, 74‒76. o.
[70] Ugyanott, 80. o.
[71] Ugyanott, 80‒81. o.
[72] Ugyanott, 62. o.
[73] Ugyanott, 88. o.
[74] Vesd össze: J. SCHASCHING: Unterwegs mit den Menschen ‒ Kommentar zur Enzyklika“Centesimus annus” von Johannes Paul 11. Wien‒Zürich, Europaverlag, 1991, 91. o.
[75] A Tömegkommunikáció Pápai Bizottsága, Communio et progressio lelkipásztori irányelvek (1971. május 23), AAS 63, 1971, 624. o.
[76] Hittani Kongregáció, Keresztény szabadság és felszabadítás, irányelvek (1986. március 22), AAS 79, 1987, 586. o.
Megjelent a Baranya Megyei Közgyűlés kiadásában,
a Pannonia Kőnyvek Szerkesztőségének gondozásában Pécsett.
Felelős kiadó: dr. Kurucsai Csaba
Szerkesztette: dr. Szirtes Gábor
Készült a G-Nyomdász Bt. nyomdájában 1993-ban
Felelős vezető: Gálos László
Terjedelem: 5 A/5 ív
ISBN 963 7187 10 3