IRÁNYELVEK

ELŐSZÓ

1. A Katolikus Nevelési Kongregáció a zsinati megújulásból eredő követelményekre vonatkozóan az elmúlt évtizedekben többször adott irányelveket a teológiai tanulmányokhoz a szemináriumoknak és a különböző papnevelő intézeteknek. [1] Most időszerűnek tartja, hogy néhány irányelvet adjon az Egyház társadalmi tanításának elsajátításához és oktatásához a püspökök, a szemináriumok nevelői és a professzorok kezébe.

Ez a kezdeményezés annak a manapság mindenütt kitapintható, tényleges igénynek tesz eleget, hogy az Egyház társadalmi tanítását jól képzett, feladatának sokrétűségével tisztában lévő papok segítségével adjuk tovább az embereknek. Manapság, amikor ezt a témát elmélyülten tanulmányozzák, amint ezt többek közt II. János Pál „Sollicitudo rei socialis” kezdetű, nemrégiben megjelent enciklikája is hangsúlyozza, nagyon fontos, hogy a papjelöltek világos elképzeléssel rendelkezzenek a társadalmi tanítás felépítéséről, céljáról és legfontosabb részeiről, hogy ennek segítségével lelkipásztori munkájukban ezt csorbítatlanul érvényre juttathassák, úgy, ahogyan a tanító hivatal megfogalmazza és közreadja. [2] Ezen a téren valóban szükség van a különböző fogalmak magyarázatára, hogy hogyan kell az itt közreadott Irányelvek egyes fejezeteit értelmezni.

Mindenekelőtt fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy két fogalmat különbség nélkül használunk: az Egyház „társadalomtana” és „társadalmi tanítása” („szociális tanítása”). Nem szabad a két fogalomban rejlő finom különbség felett elsiklani. A „tan” ugyanis inkább a probléma elméleti oldalát hangsúlyozza, míg a „tanítás” a történeti-gyakorlati szempontokra vonatkozik; azonban mindkettő egyazon valósággal foglalkozik. Egyenértékűségükre utal váltakozó használatuk is az Egyház társadalmi tanító hivatalában, mind az ünnepélyes, mind a rendes pápai és püspöki tanító hivatalban is.

Anélkül, hogy szavakon és kifejezéseken vitatkoznánk, a társadalomtanként vagy szociális tanításként megjelölt valóság mindenesetre „gazdag örökség”, melyre az Egyház fokozatosan tett szert, Isten Igéjének megismerésével és a különböző történelmi korszakokban a népek változó történelmi helyzetének megfigyelése során. Olyan örökség ez, melyet hűségesen meg kell őriznünk és tovább kell fejlesztenünk, hogy az emberi együttélés új kihívásaira válaszoljon.

2. Az Egyház társadalmi tanításának ma egyre sürgetőbb feladata, hogy a maga sajátos, különleges módján járuljon hozzá az evangelizációhoz, a világgal folytatott párbeszédhez, a valóság keresztény értelmezéséhez, a lelkipásztori tevékenység irányításához, hogy egészséges alapelvekkel töltse meg a sokrétű evilági kezdeményezéseket. A gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális struktúrák ugyanis mélyreható és gyors változásoknak vannak alávetve, ami magát az emberi társadalom jövőjét is kockára teszi; ezért van szükség biztos tájékozódásra. A valódi értelemben vett szociális haladás támogatásáról van szó, ami, azért hogy garantálni tudja minden ember javát, az említett struktúrák igazságos szervezetét követeli meg. Ha ez nem valósul meg, akkor messzire visszazuhanunk, a „majdnem rabszolgai” állapotba, amiről XIII. Leó a „Rerum novarum”-ban említést tett. [3]

Így tehát nyilvánvaló, hogy világunk „súlyos drámája”, melyet az emberi haladással gyakran együttjáró, sokrétű fenyegetés hozott létre, „senkit sem hagyhat érzéketlenül”. [4] Az Egyház jelenléte tehát egyre nélkülözhetetlenebb lesz ahhoz, hogy az Evangélium ereje áthassa az emberiség sorsát ma meghatározó, igen összetett világot.

Az Egyház mindenesetre, amennyiben e téren tevékenykedik, tudatában van korlátainak. Nem állítja magáról, hogy mai világunk drámájának minden problémájára megoldást kínálhat, annál kevésbé, mivel a nemzetek fejlődése igen eltérő képet mutat, és a keresztények is igen különböző helyzetben vannak. [5] Az Egyház azonban meg tudja adni, és meg is kell adnia „az Evangélium fényében” [6] az alapelveket és az elengedhetetlen iránymutatást a társadalmi élet helyes szervezetéhez, az emberi személy méltósága és a közjó érdekében. Az egyházi tanító hivatal ezen a téren valóban gyakran hallatja hangját, és teszi ezt még most is egy olyan tan révén, melyet minden hívőnek ismernie, tanítania és alkalmaznia kell. Ezért a leendő papok képzésénél különleges helyet kell ennek a tanításnak biztosítani, a teológiai-filozófiai tanulmányok keretében, ahogyan ezt XXIII. János [7] világosan kifejezésre juttatta. Jelen Irányelvek is, melyeket a Iustitia et Pax Pápai Bizottsággal együttműködve dolgoztunk ki és a Katolikus Nevelési Kongregáció plénuma hagyott jóvá, ezt hivatottak ismételten hangsúlyozni.

Felépítését illetően a dokumentum hat fejezetet tartalmaz, melyből az első öt az Egyház társadalmi tanításának lényegét tárgyalja: történeti, elméleti és gyakorlati dimenzióját, a tanítás három alkotóelemével együtt: a maradandó elveket, a döntés kritériumait és a cselekvésre vonatkozó irányvonalakat. A hatodik fejezet néhány utalást tartalmaz a papjelöltek társadalmi tanításának módszeréhez.

I. A TÁRSADALMI TANÍTÁS LÉNYEGE

3. A társadalmi tanítás alapvető ismertetőjegyei

Az „Egyház társadalmi tanítása” fogalom használatakor, de a tanítás lényegét tekintve is itt-ott érzékelhető bizonytalanság, a félreértések okaként megjelölhető ismeretelméleti probléma feltárását igényli. Bár ebben a dokumentumban nem lehet szó a „társadalmi tanítás”-sal kapcsolatban felmerülő ismeretelméleti problémák tanszerű kezeléséről vagy megoldásáról, a társadalmi tanítás lényegét jelentő, alapvető ismertetőjegyek elmélyült vizsgálatától azonban segítséget várhatunk annak a területnek jobb megértéséhez, melyen belül a probléma keletkezett. Mindenesetre helyénvaló leszögezni, hogy itt az említett ismertetőjegyek pontosításáról van szó, hogy hogyan vezethetők le közvetlenül a tanító hivatal megnyilatkozásaiból, és nem arról, hogy milyen megfogalmazásban találjuk ezeket a különböző tudósoknál. Ugyanis mindig különbséget kell tennünk az Egyház hivatalos „társadalmi tanítása” és a különböző iskolák állásfoglalásai között, melyek a pápai megnyilatkozások [8] társadalmi gondolatkincsét szisztematikusan magyarázták, továbbfejlesztették és rendszerezték.

A társadalmi tanítás lényegét leíró és meghatározó alapvető elemeket a következőképpen mutatjuk be [9]: az Egyház társadalmi tanítása annak az ütközésnek köszönheti eredetét, mely az Evangélium küldetése és annak etikai követelményei, valamint a társadalom életében felmerülő problémák ellentmondásának eredménye. Az ily módon felszínre kerülő kihívásokat erkölcsi vizsgálatnak vetik alá, ami az Egyházban tudományos kutatás révén érlelődik, de ugyanígy a keresztény közösség véleményének figyelembevételével, mely nap mint nap különböző nyomorhelyzetekkel konfrontálódik, mégpedig elsősorban olyan problémákkal, melyeket az iparosodás jelenségének keletkezése és fejlődése, valamint az ezzel együttjáró társadalmi-gazdasági rendszerek határoznak meg.

Ez a tanítás a teológiára és a filozófiára épül mint alapra, valamint a humán- és társadalomtudományokra, mint kiegészítőkre. Az élet etikai szempontjaira vonatkozik, anélkül, hogy a problémák technikai oldalát figyelmen kívül hagyná, erkölcsi kritériumok szerinti mérlegelésük érdekében. A „mindig érvényes normák” alapjára helyezkedve „korhoz kötött döntéseket” is tartalmaz, mivel változó történelmi körülmények függvényében fejlődik és elsődlegesen a „cselekvésre vagy a keresztény gyakorlatra” irányul.

4. A társadalmi tanítás autonómiája

A társadalmi tanítás a 19. században keletkezett, mint az erkölcsteológia egyik kiegészítő, az igazságosság erényét taglaló részterülete. Ám hamarosan figyelemre méltó önállóágra tett szert, mivel az Egyháznak újonnan felmerülő, bonyolult társadalmi problémákkal foglalkozó erkölcsi állásfoglalása folyamatos organikus és rendszerezett fejlődésen ment keresztül. Így elmondhatjuk, hogy a „társadalmi tanítás” önazonosságot nyert, kitapintható teológiai arculattal.

Ahhoz, hogy a társadalmi tanítás eszmevilágáról teljes képet kapjunk, vissza kell térnünk forrásaihoz, alapjához és tárgyához, alanyához és tartalmához, céljához és módszeréhez: mindezek olyan ismertetőjegyek, melyek a társadalmi tanítást sajátos és autonóm tudományággá avatják, elméletivé és gyakorlativá egyúttal az erkölcsteológia tágas, összetett területén és szoros kapcsolatban a társadalmi erkölccsel. [10]

A társadalmi tanítás forrása a Szentírás, az egyházatyák és az Egyház nagy teológusainak tanítása, valamint maga a tanító hivatal. Alapja és legfőbb célja az emberi személy méltósága, annak elidegeníthetetlen jogaival, melyek „az emberről szóló igazság” [11] magját képezik. Alanya az egész keresztény közösség, törvényes pásztorainak vezetésével és velük egyetértésben. A keresztény tapasztalattal rendelkező világiakat is aktív együttműködésre szólítja fel. Tartalma, mely az ember, az emberiség és a társadalom vízióját öleli fel, [12] az egész embert tükrözi, a társas embert, a keresztény antropológia tulajdonképpeni alanyát és alapvető tényét.

5. A társadalmi tanítás teológiai jellege

Mint „az emberről szóló keresztény tanítás integráns része” [13] az Egyház társadalmi tanítása kiemelkedő teológiai jelleggel bír. Az Evangélium és a valós élet között kölcsönösségi viszony áll fenn. Az Evangélium hirdetésének gyakorlatában és az emberi kibontakozás elősegítésében ez erős antropológiai, teológiai és szellemi kapcsolatok formájában jelentkezik, úgy, hogy a szeretet, az igazságosság és a béke elválaszthatatlan az emberi személy keresztény kibontakozásától. [14]

A társadalmi tanítás teológiai gyökere fejeződik ki a világ szolgálatának lelkipásztori célkitűzésében is, mely az ember integráns kibontakozását kell hogy elősegítse a keresztény felszabadulás világi és transzcendentális gyakorlata révén. [15] Nem pusztán valamiféle tudás továbbadásáról van szó, hanem olyan elméleti-gyakorlati tudásról, melynek lelkipásztori célja és hordereje van az Egyház igehirdetési feladatával kapcsolatban, az egész ember, minden egyes ember és az egész emberiség szolgálatában. Ez a helyes értelmezése az igazi embernek és rendeltetésének [16], amit az Egyház a maga részéről fel tud ajánlani az emberi problémák megoldásához. Elmondhatjuk, hogy az Egyház minden korszakban és minden helyzetben ezen az úton jár és a társadalomban hármas feladatot vállal magára: az emberi méltóság és az emberi jogok védelmét és támogatását, az igazságtalan állapotok feltárását és segélynyújtást a pozitív társadalmi változásokhoz és az igazi emberi haladáshoz. [17]

6. A társadalmi tanítás hármas dimenziója

A társadalmi tanítás háromdimenziós, mégpedig elméleti, történeti és gyakorlati. E három, egymással összefüggő és elválaszthatatlan dimenzió határozza meg elsősorban szerkezetét.

Mindenekelőtt létezik „egy elméleti dimenzió”, hiszen az Egyház tanító hivatala társadalmi megnyilatkozásaiban egy kifejezetten organikus és rendszerezett megközelítési módot tár elénk. A tanító hivatal megmutatja a biztos utat egy új társadalmi rendszerben az együttélés kapcsolatainak kiépítéséhez, mindenki által elfogadható, általános érvényű kritériumok alapján. [18] Maradandó etikai elvekről van tehát szó, nem pedig változó, történetileg meghatározott ítéletekről, még kevésbé „technikai kérdésekről, melyek megítéléséhez (az Egyháznak) sem alkalmas eszköze, sem küldetése nincs”. [19]

Ezenkívül van az Egyház társadalmi tanításának egy „történeti dimenziója”, melyben az elvek a társadalom valósághű megközelítésének keretében alakulnak ki, s melyben saját problémái tudatosulnak.

Végül létezik egy „gyakorlati dimenzió”, mivel a társadalmi tanítás nem éri be azzal, hogy a maradandó szemléleti elveket feltárja, sőt még azzal sem, hogy a társadalom történelmi körülményeit értelmezi, sokkal inkább törekszik arra, hogy ezeket az elveket a gyakorlatban hatékonyan alkalmazza, olymódon, hogy ezeket konkrétan és a mindenkori körülményeknek megfelelően érvényesíti. [20]

7. A társadalmi tanítás módszertana

A hármas dimenzió fogalma megkönnyíti a dinamikus induktív-deduktív módszer értelmezését, melyet már a korábbi megnyilatkozások is általánosan használtak, melyet a „Mater et magistra” kezdetű enciklika pontosított, a „Gaudium et spes” kezdetű lelkipásztori konstitúció, valamint az ezt követő megnyilatkozások végérvényesen átvettek. Ez a módszer három szakaszra osztható: látni a valóságot, ítélni és cselekedni.

Látni annyit jelent, mint a tényleges problémákat és azok okait megragadni és tanulmányozni; elemzésük azonban már a humán és társadalomtudományokra vár.

Ítélni nem más, mint a valóságot interpretálni a társadalmi tanítás forrásainak fényében, melyek a társadalmi tényekről és azok etikai jelentőségéről alkotott véleményünket meghatározzák. Ebben^, a középső szakaszban érvényesül az Egyház tanító hivatalának szerepe. Ebben a szerepében az Egyház a valóságot a hit szemszögéből értelmezi, és felmutatja, „ami sajátja: az ember és az emberiség átfogó vízióját” [21]. Magától értetődik, hogy az Egyház a valóság látásában és az ítéletben nem semleges, nem is lehet az, hiszen az Evangélium értékrendjétől nem térhet el. Ha más értékrendekhez alkalmazkodna, tanítása már nem lenne az, ami valóban, hanem egyoldalú filozófiává vagy ideológiává zsugorodna.

A cselekvés a döntés megvalósítását célozza. Igazi konverziót kíván, azaz olyan belső megtérést, ami az embert Isten megtisztító fényében szabaddá, nyitottá, átláthatóvá teszi.

Amikor a tanító hivatal a hívőket konkrét döntésre és a társadalmi tanítás elveinek és állásfoglalásának megfelelő cselekvésre szólítja fel, akkor sok-sok elmélkedés és lelkipásztori tapasztalat gyümölcsét tárja elénk, melyet Krisztus által az Egyháznak ígért különleges támogatás érlelt meg. A hívő keresztényen áll, hogy a társadalmi tanítást követi-e, „elméletben és gyakorlatban ahhoz igazítja tevékenységét, részvételét, kötelezettségvállalását”. [22]

8. A megkülönböztetés módszere

Etikai alapelveket és útmutatásokat nem lehet a gyakorlatba átültetni megfelelő megkülönböztetési készség nélkül, mely képessé teszi az egész keresztény közösséget, de különösen az egyént arra, hogy felismerje „az idők jeleit” és a valóságot az Evangélium fényében értelmezze. [23] Bár nem az Egyház feladata, hogy a társadalmi valóságot tudományosan elemezze, [24] a keresztény megkülönböztetési képesség az igazság keresése közben szükségképpen elvezet a társadalmi rossz és különösen a társadalmi igazságtalanság valódi okainak feltárásához és a humán tudományok igazolt és kendőzetlen eredményeinek átvételéhez. A cél az, hogy a maradandó elvek fényében objektív ítéletet alkossunk a társadalmi valóságról, és az adottságokhoz, a körülmények adta lehetőségekhez képest a lehető legjobb konkrét intézkedéseket tegyük meg, az igazságtalanságok megszüntetése és a szükséges politikai, gazdasági és kulturális változások elősegítése érdekében. [25]

Ebből a szempontból a keresztény megkülönböztetési képesség nemcsak a helyi, területi és világszerte kialakult helyzetek tisztázásában van segítségünkre, hanem elsősorban abban, hogy Isten üdvözítő tervét felfedezzük, mely Jézus Krisztusban a történelem különböző korszakaiban élő fiai és leányai számára valósággá lett. Magától értetődő, hogy ennek nemcsak az evangéliumi forrásokhoz való hűségben kell kifejeződnie, hanem az Egyház tanító hivatalához, ill. törvényes pásztoraihoz való hőségben is.

9. Teológia és filozófia

Mivel az Egyház társadalmi tanítása a Kinyilatkoztatásból vezeti le a döntés mérlegeléséhez és a megkülönböztetéshez az igazságokat és elemeket, és „él azzal a lehetőséggel, hogy Isten szavát alkalmaznia kell az emberek és a közösségek életére”, [26] ezért szüksége van szilárd filozófiai-teológiai alapra. Alapjául valóban az Evangéliumból nyert antropológia szolgál, azzal az „eredeti kijelentéssel”, ami az embert „Isten képmásaként határozza meg, ami nem vezethető vissza a természet egy egyszerű részecskéjére vagy az emberi közösség egyik névtelen elemére”. [27] Ezt az alapvető megállapítást számos tanbeli megfogalmazásban látjuk viszont, mint pl. a szeretetről, az istengyermekségről, a személyi méltóságról és minden egyes ember örök elhivatottságáról szóló tanításban. Mindez teljes jelentőségét és értékét csak a természetfeletti antropológiával és az egyetemes katolikus dogmatikával összefüggésben nyeri el.

A Kinyilatkoztatásból levezetett ismeretekkel együtt a társadalmi tanítás átvesz, hangsúlyoz és magyaráz különböző racionális jellegű alapvető etikai elveket is, és rámutat a kinyilatkoztatott igazságok és a józan észből következő, társadalmi és politikai téren az emberi cselekvést szabályozó elvek közötti összhangra. Ebből adódik a filozófiai szemléletmód szükségessége, hogy ezeket az elképzeléseket elmélyítsük (pl. az igazságnak, a valóságnak, az emberi személy értékének, a cselekvési normáknak és az igazság kritériumainak objektivitása), és a végső okok fényében magyarázzuk. Az Egyház nyomatékosan azt tanítja, hogy a szociális enciklikák is a „józan észre” támaszkodnak az emberi erkölcs objektív normáinak megállapításában, melyek nemcsak az egyéni, hanem a társadalmi és a nemzetközi életet is szabályozzák. [28] Ismeretes, hogy ebből a szempontból mekkora segítséget fog jelenteni egy szilárd filozófiai-teológiai alap a professzoroknak és a hallgatóknak abban, hogy a konkrét társadalmi helyzetek szubjektív értelmezését elkerüljék, és hogy óvakodjanak attól, hogy ezeket ideológiai célok és érdekek szolgálatába állított eszközöknek tekintsék.

10. A pozitív tudományok

A társadalmi tanítás a pozitív tudományok, különösképpen a társadalomtudományok eredményeit is felhasználja, melyek a valóság megragadásának fontos, ha nem is kizárólagos eszközei. Az ezekhez a tudományokhoz való visszanyúlás gondos megkülönböztetési készséget kíván és a megfelelő filozófiai közvetítés segítségét, mert egyébként fennáll annak a veszélye, hogy kitesszük magunkat olyan ideológiák nyomásának, amelyek szembenállnak a józan ésszel, a keresztény hittel, sőt a történelmi tapasztalat és a kutatás ismereteivel is. Mindenesetre a keresztény — teológiai és filozófiai — társadalmi etika és a humán tudományok közötti „gyümölcsöző párbeszéd” [29] nemcsak hogy lehetséges, hanem szükséges is a társadalmi valóság feltárásához. Az egyértelmű különbségtétel egyrészt az Egyház, másrészt a pozitív tudományok illetékessége között nem akadálya a párbeszédnek, éppen ellenkezőleg: elősegíti azt. Ezért az Egyház társadalmi tanítása arra törekszik, hogy mind a saját, a fent említett forrásokból származó ismereteit, mind a pozitív tudományok eredményeit felölelje és egymással összhangba hozza. Magától értetődik, hogy eközben mindig és alapvetően Krisztus szavára és példájára kell hivatkoznia, arra a keresztény hagyományra, amely az Egyháznak, mint az Evangélium hirdetőjének missziós küldetése középpontjában áll.

11. A társadalmi tanítás fejlődése

Amint már említettük, mivel az Egyház társadalmi tanítása az Evangélium, valamint az ember és a társadalom konkrét valósága között közvetítő jelleggel bír, ezért szüntelen időszerűsítésre, a világban és a történelemben kialakuló új helyzetekhez való alkalmazásra szorul. [30] Az évtizedek során valóban jelentős fejlődésen ment keresztül. Kezdetben a társadalmi tanítás az ún. „társadalmi kérdés”-sel találta magát szemben, azaz azokkal a társadalmi-gazdasági problémákkal, melyek Európa és Amerika bizonyos területein az „ipari forradalom” következményeként merültek fel. Ma már a „társadalmi kérdés” nem korlátozható bizonyos földrajzi területekre, hanem világméretűvé vált. [31] Sok politikai jellegű szempontot is hordoz, melyek a már végbement vagy még folyamatban lévő társadalmi változások és az egyes osztályok viszonyára vonatkoznak. A „társadalmi kérdés” és a „társadalmi tanítás” egymásra vonatkozó fogalmak maradnak.

A társadalmi tanítás fejlődésében ki kell emelnünk azt a tényt, hogy — bár lényegi tartalmát éppúgy, mint a tanítás „szerkezetét” nagymértékű zártság jellemzi — mégsem vált zárt rendszerré. Sokkal inkább képesnek bizonyult arra, hogy lépést tartson a helyzetváltozásokkal és megfelelő módon ragadja meg az új problémákat, vagy a problémafelvetés új formáit. Ez kitűnik az egymást követő pápai megnyilatkozások objektív vizsgálatából — XIII. Leótól II. János Pálig — és még egyértelműbben a II. Vatikáni zsinat óta.

12. A változás és folytonosság

A különféle megnyilatkozásokban fellelhető, egymástól eltérő kiindulási pontok, módszertani eljárásmódok és stílusformák nem csorbítják az Egyház társadalmi tanításának lényegi azonosságát és egységét. Ezért joggal használják a kontinuitás fogalmát a megnyilatkozások egymáshoz való viszonyának jelölésére, még akkor is, ha mindegyik sajátosan foglalkozik korának problémáival. Egy példát említve: a „szegények”, akikről néhány újabb megnyilatkozásban szó esik, nem a „proletárokat” jelentik, akikre XIII. Leó a „Rerum novarum” kezdetű enciklikában hivatkozik, sem pedig a „munkanélkülieket”, akik XI. Pius „Quadragesimo anno” kezdetű enciklikájának középpontjában állnak. Ma számuk összehasonlíthatatlanul nagyobbnak tűnik, ide értendők mindazok, akik a jóléti társadalomban el vannak zárva attól, hogy szabadságban, méltóságban és biztonságban élvezzék a föld javait. A probléma annál nagyobb, mivel a föld egyes területein, különösen a Harmadik Világban ez a jelenség gyökeret vert és éppen intézményesített formát öltött.

Ezenkívül a probléma nemcsak a társadalmi osztályok közötti igazságtalan megkülönböztetéseket érinti, hanem a gazdag és szegény nemzetek közötti óriási aránytalanságot is.

13. Feladatunk és jogunk a tanításra

Az Egyháznak és a politikai közösségnek viszonyát tekintve mindkettőnek kölcsönösen tiszteletben kell tartania és védenie kell egymás autonómiáját a maga területén, mivel mindkettő az emberi személy személyes és társadalmi hivatásának szolgálatában áll. Ezen belül az Egyháznak sajátos illetékessége és joga van ahhoz, hogy társadalmi tanítását az ember javára és üdvére hirdesse. Ehhez a célhoz minden rendelkezésre álló eszközt felhasznál, a különböző helyzetek és korok szerint. [32]

Miközben az Egyház az embert „a maga teljes, valódi, személyes és közösségi-társadalmi létében” [33] szemléli, tudatában van annak, hogy az emberiség sorsa kétségtelenül szorosan egybefonódik Krisztussal. Meg van győződve annak a segítségnek a pótolhatatlanságáról, melyet az embernek nyújt, és hogy ezért nem mondhat le róla. Amint II.János Pál ehhez hozzáfűzi, az Egyház bensőségesen részt vesz az egész emberiség eseményeiben. Az embert teszi meg küldetése első, alapvető útszakaszává, egy olyan „úté, amely változatlanul vezet át az emberré válás és a megváltás titkán”. [34] Így Krisztus megváltói küldetését viszi tovább, és a tőle kapott feladatnak tesz eleget: hirdessétek az Evangéliumot mindenkinek, [35] szolgáljatok minden szükségben lévőnek, legyen az egyedülálló vagy társadalmi réteg, és mindazoknak, akik életkörülményeik javítása érdekében erősen érzik a változások és reformok szükségességét.

Lelki küldetéséhez híven az Egyház ezeket a problémákat sajátos erkölcsi és lelkipásztori szempontból ragadja meg. A „Solicitudo rei socialis” kezdetű enciklikájában II. János Pál kifejezetten aláhúzza ezt a szempontot a fejlődés problémáinak figyelembevételével, és kijelenti, hogy joggal tekinthető az Egyház küldetése részeként. Ezért nem „vádolható azzal, hogy átlépte illetékességét, az Úrtól kapott parancsok és küldetése határait”. [36]

Híveinek körén túl az Egyház minden jóakaratú embernek ajánlja tanítását, és bizonyítja, hogy alapelveit a „józan ész követeli” [37], az Evangélium megvilágosítja és kiteljesíti.

II. A TÁRSADALMI TANÍTÁS TÖRTÉNELMI DIMENZIÓJA

14. Mivel több oldalról próbálnak „kétséget és bizalmatlanságot” ébreszteni a társadalmi tanítás hatékonyságával szemben, ugyanis elvontnak, deduktívnak, statikusnak és minden kritikai élt nélkülözőnek tartják, ezért II. János Pál többször rámutatott a társadalmi cselekvés sürgető szükségességére, ami az „Egyház társadalomtana”, vagy „társadalmi tanításá”-nak nevezett „gazdag és komplex örökségre” támaszkodik. [38] Ugyanezt tették elődei, XXIII. János, VI. Pál, valamint a II. Vatikáni zsinat atyái is. [39] A pápák és a zsinat gondolatvilágából kiviláglik az a szándék, hogy a keresztény társadalmi tevékenység az Egyház jelenlétét a történelemben Krisztus jelenlétének visszfényévé tegye, ami átalakítja a szíveket és az ember-alkotta igazságtalan struktúrákat.

Mindez különösen is érezhetővé vált korunk kulturális és társadalmi körülményei között. Ezért adott az Egyház tanító hivatala a társadalmi tanításnak új dinamikát. Kitér egyesek felfokozódó és gyakran kritikátlanul átvett ellenséges magatartására, rámutat azok súlyos felelősségére, akik elutasítanak egy, az Egyház-világ párbeszéde és a mostani társadalmi problémák megoldása szempontjából oly hatékonynak ígérkező eszközt.

1. Az őskeresztény küldetés társadalmi dimenziója

15. Az üdvtörténet

A szociális tanítás az üdvtörténetben gyökerezik: eredete Jézus Krisztus és az Egyház megváltó és megszabadító küldetésében van. A megváltás hitbeli megtapasztalásához és Isten népének tökéletes megszabadításához kapcsolódik, ahogyan ezt először a Teremtéstörténet leírja, majd a Kivonulás könyve, a próféták és a Zsoltárok könyve, később Jézus életében és az apostoli levelekben láthatjuk. [40]

16. Jézus küldetése

Jézus küldetése és tanuságtétele a világban bebizonyította, hogy az igazi emberi méltóság a gonosztól megszabadított és Krisztus megváltó kegyelme által megújított lélekre épül. Több evangéliumi hely tanúskodik arról, hogy Jézus nem viseltetik közönnyel az emberi méltósággal, az emberi jogok problémájával szemben, sem a gyengék, a szükséget szenvedők és az igazságtalanság áldozatainak nyomorával szemben, és hogy mindez nem idegen tőle. Minden pillanatban bizonyította a legszegényebbekkel és a nyomorgókkal vállalt mély szolidaritását, [41] harcolt az igazságtalanság, a hamisság és a hatalmi visszaélés ellen, a gazdagok pénzsóvársága és a szegények szenvedésével szembeni közöny ellen, miközben nyomatékosan figyelmeztetett az Utolsó Ítéletre, amikor majd újra eljön dicsőségben, hogy ítéljen élők és holtak felett.

Az Evangéliumban világosan megfogalmazódik néhány olyan alapigazság, mely az Egyház társadalmi gondolkodására évszázadokon át mélyrehatóan rányomta bélyegét. Így p1. Jézus lényegileg egyenlő méltóságot hirdet és igazol minden emberi teremtmény számára, férfiak és nők számára, bármilyen néphez, nemzethez, fajhoz, kultúrához és politikai meggyőződéshez vagy társadalmi réteghez tartozzanak is. Tanítása továbbá az embernek, mint természetéből adódóan társas lénynek képét tárja elénk, amikor a házasságnak, mint a személyek közötti kommunikáció elsődleges formájának méltóságát hangsúlyozza. Az emberi méltóság alapvető egyenlőségéből és az ember belső társas természetéből szükségképpen adódik az a követelés, hogy a társadalmi együttélés viszonyait a tevékeny és humánus szolidaritás alapelvei szerint szabályozzuk, azaz a szeretet által életre keltett és integrált igazságosság kritériumai szerint.

Az Evangéliumban felsoroltakon kívül még sok más, nem kevésbé fontos érték van, melyeknek hatása a társadalmi rendszerre nem csekélyebb, így pl. a családdal, mint egyetlen és felbonthatatlan, mint az élet forrásának intézményével kapcsolatos értékek. A tekintély természetével és eredetével együttjáró értékek, hiszen a tekintélyt a közjóért végzett szolgálatként értelmezzük és gyakoroljuk egy bizonyos társadalmi csoport érdekében, mely a tekintélyt közvetlen feladatként adja, és amelyért tevékenykedik az emberiség családjának egyetemes javával összhangban.

17. Az Egyház küldetése

Az Egyház Krisztusnak ugyanazon titkából, a megtestesült Evangéliumból táplálkozik, azért, hogy miként Krisztus, az Isten Országának örömhírét hirdesse, és az embereket megtérésre, és az üdvösségre hívja. [42] Az Egyház legmélyebb lényegét ez a Krisztustól kapott hivatás jelenti az Evangélium hirdetésére. És éppen ebből fakadnak olyan erők, irányvonalak és feladatok, melyek hozzásegíthetnek ahhoz, hogy az emberi közösséget az isteni törvénynek megfelelően [43] építsük fel és szilárdítsuk meg. Az első évezredek és a középkor Egyháza tanításában és társadalmi gyakorlatában az Evangélium elveit és utasításait alkalmazta és fejtette ki. A polgári társadalom struktúráin belül mozog és megpróbálja azt az igazságosság és a szeretet szellemében humanizálni, miközben evangelizációját megfelelő szociális-karitatív javaslattal kapcsolja össze. Az egyházatyákat nemcsak a szegények és elnyomottak rettenthetetlen védelmezőiként ismerik, hanem szolgálatot teljesítő intézmények (kórházak és árvaházak, zarándokok és idegenek menedékházainak) támogatóiként is. Ezenkívül olyan társadalmi-kulturális gondolatokat hoztak létre, melyek egy új, Krisztusban gyökerező humanizmus korát vezették be. Legtöbb esetben hiánypótló művekről van szó, melyeket a polgári társadalom szövetén talált elégtelenségek, hiányok hívtak életre, és amelyek mutatják, hogy milyen áldozatra és kreativitásra képesek az Evangélium szellemével átitatott emberek. Hála az Egyház erőfeszítéseinek, az emberi élet sérthetetlensége, a házasság felbonthatatlan szentsége, a nő méltósága éppúgy, mint az emberi munka és minden egyes személy értéke elismerésre talált, és ezzel hozzájárult az Egyház a rabszolgaság felszámolásához, ami az antik világ gazdasági-társadalmi rendszerének rendes részét alkotta. A teológiai tudomány kibontakozása, először a kolostorokban, majd az egyetemeken lehetővé tette a rendezett emberi együttélést szabályozó alapelvek tudományos kidolgozását. Maradandót alkotott ezen a téren Aquinói Szent Tamás, Francisco Suarez, Francisco de Vitoria és sokan mások. Néhány híres filozófussal és jogtudóssal együtt megteremtették a szükséges feltételeket és eszközöket az igazi, a tulajdonképpeni társadalmi tanítás kidolgozásához, ahogyan XIII. Leó pápa elkezdte és utódai folytatták.

A kereszténység társadalmi dimenziójának igenlése minden nappal sürgetőbbé válik a társadalomban végbemenő, egyre mélyebb és messzebbre ható változások miatt. [44] A társadalmi problémákat tekintve, melyek a történelem különböző korszakaiban mindig jelen voltak, napjainkban azonban sokkal összetettebbé és világméretűvé váltak, az Egyház nem hagyhatja figyelmen kívül etikai és lelkipásztori szemléletmódját — a sajátjának vallott területen —, azért hogy társadalmi tanításával megvilágítsa a népek fáradozásait és reményét, és irányt mutasson nekik. Ebben úgy jár el, hogy a változásokat — még a mélyrehatóakat is — amint azt a nyomor és az igazságtalanság megjelenési formái megkívánják, az emberek valódi javát szolgálva hajtja végre. [45]

2. A történelmi örökség keletkezése

18. A társadalmi-kulturális környezet

Elveivel, döntési kritériumaival és cselekvési normáival a társadalmi tanításnak soha nem volt, nem is lehetett más célja, mint hogy különleges módon, az Egyház hitéből és hagyományából kiindulva, rámutasson a társadalom valós helyzetére, mindenekelőtt akkor, amikor az emberi méltóságot semmibe vették.

Ebből a dinamikus és történelmi látásmódból következik, hogy a társadalmi tanítás igazi jellege abban áll, hogy egy adott történelmi helyzet problémáira vonatkozó kijelentései összhangban vannak az evangéliumi üzenet etikai követelményeivel, és ez az egyén és a csoportok mélyreható átalakulását követeli meg, hogy autentikus és teljes felszabadulást érjen el. [46]

A társadalmi tanítás történeti fejlődésének megragadásához természetesen be kell hatolni minden egyes megnyilatkozás társadalmi-kulturális összefüggéseibe, és tisztázni kell azokat a gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális feltételeket, melyek között keletkezett. A különböző magyarázatokban akkor már könnyebben fel lehet fedezni az Egyház lelkipásztori szándékát, a vizsgált társadalmi helyzetre és a társadalmi kérdés súlyára való tekintettel.

Mind az alapelvek, melyek az egyén és az emberi társadalom keresztény felfogásából közvetlenül adódnak, mind a bizonyos állapotokról, intézményekről és társadalmi struktúrákról alkotott erkölcsi ítéletünk lehetővé teszi, hogy feltárjuk az Egyház történelmi jelenlétének jelentőségét a világban. Azt mondhatjuk, hogy minden egyházi, szociális megnyilatkozás példa és bizonyság erre.

19. A 19. századi változások és a katolikus gondolat pozitív szerepe

Különösképpen emlékezetünkbe kell idézni Európában és Amerika egyes területein a 19. században az ipari forradalom, a liberalizmus, a kapitalizmus és a szocializmus következtében kialakult új helyzetet. Ekkor a különböző európai országokban nem kevés katolikus hozzájárult ahhoz, hogy a keresztény lelkiismeret újjáéledjen az egyes korok súlyos igazságtalanságaival szemben — Isten Igéjének társadalmi és etikai követelményeivel összhangban, valamint az egyházatyák, a középkor nagy teológusainak, különösen Aquinói Szent Tamásnak tanításával egybecsengően. Így kezdett egy modernebb és dinamikusabb felfogás érvényesülni az Egyház jelenlétéről és a társadalomra gyakorolt hatásáról. Kezdték jobban megérteni, hogy milyen fontos az Egyház jelenléte a világban, és az a mód, ahogyan az új idők kihívásaira meg kell felelnie. Ezeken a feltételeken nyugszik napjainkig az Egyház egész társadalmi tanítása. Ennek tudatában kell a társadalmi tanító hivatal megnyilatkozásait olvasni és értelmezni.

20. XIII. Leó

A „munkáskérdés”, azaz az ipari proletariátus szánalomra méltó helyzetéből adódó problémák miatti nyugtalanságában lépett fel XIII. Leó „Rerum novarum” (1891) kezdetű enciklikájával. Ezzel a bátor és meszszire tekintő írással, ami előkészítette a társadalmi tanítás továbbfejlődését a tanító hivatal által az ezt követő megnyilatkozásokban kidolgozott módon. Az enciklikában kifejti a pápa a tanítás alapelveit, melyek hozzásegíthetnek „a munkások életkörülményeiben” lappangó „társadalmi rossz” gyógyításához. [47]

Miután a „Rerum novarum” felsorolta a proletariátus „meg nem érdemelt nyomorához” vezető hibákat, és miután a szocializmust, mint a „munkáskérdés” orvoslását különös hangsúllyal visszautasította, kifejti a katolikus tanítást a munkáról, a tulajdonjogról, az együttműködés elvéről szembeállítva az osztályharccal, mint a társadalmi változás legfontosabb eszközével, a gyengék jogairól, a szegények méltóságáról és a gazdagok kötelességéről, az igazságosság tökéletesítéséről a szeretet által és végül szakmai egyesületek alapításának jogáról.

21. XI. Pius

Negyven évvel később, mikorra az ipari társadalom fejlődése gazdasági-társadalmi téren óriási és egyre növekvő hatalmi koncentrációhoz vezetett és elkeseredett osztályharcot szabadított el, XI. Píus kötelességének és saját felelősségének tekintette, hogy az erkölcsi törvénynek, [48] mint az emberi kapcsolatokat minden téren szabályozó normának jobb ismeretére, pontosabb értelmezésére és sürgős alkalmazására szólítson fel. Ez hivatott az osztályharc legyőzésére és egy új, igazságosságon és szereteten alapuló társadalmi rend kialakítására. Az új történelmi adottságok alapos megfigyelésével a „Quadragesimo anno” kezdetű enciklikája továbblép: áttekintést ad az ipari társadalomról és a termelésről; aláhúzza annak szükségességét, hogy mind a tőke, mind a munka hozzá kell járuljon a termeléshez és a gazdasági szervezethez. Meghatározza a társadalmi rend helyreállításának feltételeit; új viszonyt keres a felmerülő problémákhoz, hogy a gazdaság és a szocializmus fejlődése által kiváltott „jelentős változásokkal” szembe tudjon nézni; [49]. Nem habozik állást foglalni azokkal a probálkozásokkal kapcsolatban, melyekkel azokban az években a testületek korporációk) rendszerének segítségével a társadalmi ellentmondásokat kívántak legyőzni. Ennek során síkraszáll a szolidaritás és az együttműködés elveiért, melyek az enciklikát ihlették, ugyanakkor azonban óv attól, nehogy az egyesülési és cselekvési szabadság tiszteletbentartásának hiánya kérdésessé tegye a kívánt sikert.

22. XII. Pius

XII. Pius hosszú pontifikátusa alatt egyetlen szociális enciklikát sem adott közre. De az elődeinek tanításával való folyamatosságot a legteljesebb mértékben megőrizve foglalt állást nagyszámú beszédében korának társadalmi problémáival kapcsolatosan. Ezek közül a rádióüzenetek különösen fontosak, melyekben magyarázta, megfogalmazta és lelkünkre kötötte azokat az etikai-társadalmi elveket, melyek a II. világháború romjaiból való újjáépítést voltak hivatottak elősegíteni. Az „idők jeleinek” felismerésében megnyilvánuló érzékenysége és intelligenciája révén XII. Piust tekinthetjük a II. Vatikáni zsinat és az őt követő pápák társadalmi tanítása közvetlen előhírnökének. A társadalmi tanításnak általa konkretizált és korának problémáira alkalmazott pontjai lényegében a következőek: a javak egyetemes rendeltetése és használata; a munkások és a munkaadók jogai és kötelességei; az állam feladata a gazdasági életben; a nemzetközi együttműködés szükségessége egy magasabb igazságosság megvalósításához és a béke biztosításához; a jognak, mint az osztályok és népek közötti kapcsolatok alapvető szabályozójának megújítása; a családi bér. [50]

A háború alatti és utáni években XII. Pius társadalmi tanító hivatása az összes kontinens népei és hívők—hitetlenek milliói számára a világ lelkiismeretét szólaltatta meg, melyet Isten Igéjével a legbensőségesebb kapcsolatban értelmeztek és hirdettek. Erkölcsi tekintélye révén XII. Pius számtalan, különféle típusú és társadalmi helyzetű embernek hozta el a keresztény bölcsesség fényét: a kormányzásban résztvevőknek, a kultúrát teremtőknek, a szabadfoglalkozásúaknak, a vállalkozóknak, a műszaki vezetőknek és a munkásoknak.

Azon fáradozott, hogy a ,Rerum novarum” [51] hagyományát felértékelje és etikai — társadalmi lelkiismeretet alakítson ki, mely a népek és államok tetteit hivatott megvilágosítani. Általa kezdett el az Egyházban fújni a megújulás szele, amelynek — ahogyan ő mondta a „Rerum novarum”-mal kapcsolatban — az egész emberiséget átfogó jótékony terjedése sohasem szűnt meg. [52]

23. XXIII. János

A II. világháború után az Egyház sok szempontból új helyzetben találta magát: a „társadalmi kérdés”, mely kezdetben a munkásosztályra korlátozódott, általánossá vált, minden osztály, minden nép, sőt maga a nemzetközi közösség is részese lett, és amely egyre inkább napfényre hozta a Harmadik Világ drámáját. A „modern kor problémája” az Egyház és tanító hivatala elmélkedéseinek és lelkipásztori tevékenységének tárgya lett. XXIII. János pápa új, „Mater et magistra” kezdetű enciklikája (1961) valóban azt a célt szolgálja, hogy a már ismert megnyilatkozásokat a legidőszerűbb szintre hozza és továbblépjen az egész keresztény közösség bevonására. [53] Miközben a „társadalmi kérdés” legidőszerűbb és legfontosabb szempontjait [54] megragadja, az új dokumentum rámutat a különböző gazdasági területek, valamint a különböző országok és területek között fennálló egyenlőtlenségre; vádolja a túlnépesedés és a fejlődés hiánya miatt létrejött viszonyokat, melyek elviselhetetlen állapotot teremtettek a nemzetek közötti megértés és szolidaritás hiányából fakadóan különösen a Harmadik Világban.

Egy új atomháború veszélyére való tekintettel ugyancsak XXIII. János a válság csúcsán megjelentette „Pacem in terris” kezdetű enciklikáját (1963), miután emlékezetes üzenetet intézett a népekhez és az államférfiakhoz. Ezt nyomatékos figyelmeztetésnek szánta, hogy a békét azoknak az erkölcsi követelményeknek a figyelembevételével építsük, melyek az emberek és államok közötti kapcsolatok meghatározására hivatottak.

XXIII. János pápa enciklikáinak stílusa és nyelvezete új vonást kölcsönöz a társadalmi tanításnak, képessé teszi arra, hogy ráhangolódjon új helyzetekre, hatni tudjon azokra, anélkül, hogy ezzel a korábbi hagyomány folytonossági törvényét lebecsülné. Ilyen értelemben nem beszélhetünk „ismeretelméleti fordulatról”. Bizonyára erősödik a tapasztalati tudomány és a szociológia felértékelésének törekvése, ugyanakkor azonban kihangsúlyozódik a társadalmi tanítás teológiai indokolása. Ez annál szembetűnőbb, ha összevetjük a korábbi megnyilatkozásokkal, melyekben a filozófiai szemléletmód és a természetjogi elvek szerinti érvelés dominál. XXIII. János szociális enciklikáinak indítéka minden bizonnyal az államokon belül, valamint azok kölcsönös kapcsolataiban végbement mélyreható változásokban keresendő, akár „tudományos, technikai és gazdasági területen, akár társadalmi és politikai téren.” [55]

Ekkor más, nagy horderejű események kezdik félelmetes gyorsasággal követni egymást. Ezek mindenekelőtt a háború utáni időszak újjáépítési szakaszát követő gazdasági fellendülés kihatásai. Az általa kiváltott optimizmus megakadályozza, hogy azonnal felfedezzük annak a rendszernek ellentmondásait, ami a világ különböző országainak egyenlőtlen fejlődésén alapul. Már annak az évtizednek a kezdetén észlelhető volt, amikor a gyarmati állapotból való felszabadulási folyamat a Harmadik Világ számos országában lezajlott, hogy a politikai kolonializmus helyébe, ami eddig fennállt, egy más típusú koloniális uralmi forma, mégpedig gazdasági jellegű lépett. Ez a tény meghatározó a tudatformálás és egy, főképpen latin-amerikai eredetű felkelési mozgalom szempontjából, ahol a fejlődési egyenlőtlenségek és az új típusú függőségek megszüntetésére különböző módon és formában felszabadítási folyamat indult meg. Ez vezetett a „felszabadítás teológiája” különböző irányzatainak kialakulásához, melyekkel kapcsolatban álláspontját a Szentszék világosan kifejezésre juttatta. [56]

24. A II. Vatikáni zsinat

Négy évvel a „Mater et magistra” kiadása után megjelent a II. Vatikáni zsinat „Gaudium et spes” kezdetű lelkipásztori konstitúciója az „Egyházról a mai világban”. Bár a két megnyilatkozás között túl rövid idő telt el ahhoz, hogy a történelemben jelentős változások következzenek be, mégis jelentőségteljes az az irány, amerre a társadalmi tanítás új dokumentumával elindult. A zsinatban ugyanis tudatossá vált, hogy a világ az Egyháztól új, ösztönző üzenetet vár. Erre az elvárásra válaszolt az említett konstitúcióval, amelyben a hívők közösségének és Isten népének újonnan megfogalmazott tudata tükröződik az ekkleziológiai megújulással összhangban. A lelkipásztori konstitúció újult érdeklődést váltott ki a korábbi megnyilatkozásokban lefektetett tanítás iránt, a keresztények tanúságtételéről és életéről, mint autentikus utakról, melyek Isten jelenlétét a világban láthatóvá teszik.

A zsinaton egybegyűlt Egyháznak társadalmi téren adott válasza célul az ember és a társadalom, de főképpen a társadalmi-gazdasági élet dinamikusabb felfogásának kibontakoztatását tűzte ki, amit a gazdasági fejlődés követeléseinek és helyes értelmezésének alapján dolgoztak ki.

A „Gaudium et spes” kezdetű konstitúció ezekkel a problémákkal foglalkozó fejezete ezt követően kifejti, hogy a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeket csak a helyesen értelmezett haladással lehet megszüntetni. Az egész világra vonatkozó társadalmi valóság értelmezése alapvető fordulatot hozott a társadalmi tanítás fejlődési folyamatában: nem engedi meg, hogy a két fő rendszer, a kapitalizmus és a szocializmus társadalmi-gazdasági megnyilvánulásai érdekében kisajátítsák, hanem új értelmezés, mégpedig a haladás dimenziójának avagy horderejének kettős értelmezése felé nyílik meg. Ez a felfogás valóban az egész ember javát szolgálja, „mégpedig a teljes ember szolgálata, amely tehát tekintetbe veszi egyfelől az anyagi szükségleteknek, másfelől pedig az értelmi, erkölcsi, szellemi és vallási életnek igényeit”. Ez az, ami a termelők és fogyasztók hagyományos ellentétét áthidalja, valamint az emberiség nagy családjának méltóságát sértő diszkriminációt. [57]

Ebből a szempontból nézve felfedezzük, hogy a konstitúció gazdasági-társadalmi életre vonatkozó kijelentéseire mint alapra a fejlődés igazi emberi felfogása épül. A „Gaudium et spes”-ben világossá válik, hogy mennyire érzékeny az Egyház az emberi társadalom egyenlőtlenségeinek és igazságtalanságainak, különösen a Harmadik Világ problémáinak tudatosításában.

A társadalmi tanításban — minden társadalmi és gazdasági diszkriminációval szemben — egyre erősödik a gazdaságnak a személyre és a közösségre irányultsága, ahol az ember áll az első helyen; ő a fejlődés célja, alanya és legfőbb hordozója.

Ez az első alkalom, hogy az Egyház legfelsőbb tanító hivatala ilyen átfogóan nyilatkozik a keresztény élet közvetlen, időbeli vonatkozásairól. El kell ismernünk, hogy az a figyelem, amit a konstitúció a társadalmi, pszichológiai, politikai, gazdasági, erkölcsi és vallási vonatkozásoknak szentelt, egyre inkább felkeltette az Egyház lelkipásztori érdeklődését az utóbbi 20 évben az emberi problémák és a világgal folytatott párbeszéd iránt.

25. VI. Pál

Néhány évvel a zsinat után az Egyház VI. Pál „Populorum progressio” (1967) enciklikájában új, fontos társadalmi gondolattal ajándékozta meg az emberiséget. A „Gaudium et spes” gazdasági-társadalmi élettel foglalkozó fejezete kibővítésének tekinthetjük, bár néhány dolgot jelentős hangsúllyal lát el.

A Harmadik Világ sok országát diszkrimináló és az igazságtalanság és peremlét állapotába taszító egyenlőtlenségek ugyanis rövid idő alatt még jobban tudatosultak. Ezt a problémát több körülmény még csak súlyosbította: mint pl. a gyorsan mélyülő egyenlőtlenség a szegény és gazdag országok között és a Harmadik Világ népességnövekedése. A fejlődés hiányának és okainak elemzése a legszegényebb és a leginkább peremlétre kényszerített területeken és népeknél megbotránkoztató eredményre vezetett és felszította az igazságtalanság elleni harcot.

Ebben az új történelmi helyzetben, amikor a társadalmi konfliktusok világméretűvé váltak, [58] a „Populorum progressio” fényt és segítséget nyújt ahhoz, hogy felfoghassuk az ember közösségi fejlődésének, az emberiség közös haladásának teljes mértékét: ez az a két témakör, melyek köré, mint tengely köré az enciklika anyaga rendeződik. A pápa meg akarja győzni a megszólítottakat egy közös fellépés sürgető szükségességéről. [59] Fejlődés alatt „a kevésbé emberi életkörülményekről a humánusabbakra való áttérést” érti, és megnevezi azok jellemzőit. A kevésbé humánus körülmények az anyagi és erkölcsi javak hiányát, vagy az elnyomás struktúráit jelentik. A humánus körülmények feltételezik a szükséges dolgok meglétét, a tudás és a kultúra elsajátítását, mások méltóságának tiszteletben tartását, magasabb értékek és Isten létének elismerését, végül a hitben, reményben és szeretetben folytatott keresztény életet. [60] A kevésbé humánus körülményekből a humánusabb körülményekbe való „átmenet” — mely körülmények a pápa szavai szerint nem korlátozódhatnak pusztán mulandó dimenziókra — kell, hogy kialakítsa teológiai szemléletmódunkat az igazságtalanság megszüntetéséről és az autentikus értékekről, melyek nélkül igazi társadalmi előrehaladás lehetetlen. Ezen a ponton a társadalmi tanítás nyitott kapukra talál egy elmélyült és megújult etikai szemléletmód felé.

Csak négy év telt el a „Populorum progressio” kezdetű enciklika óta, amikor VI. Pál megjelentette az „Octogesima adveniens” (1971) kezdetű apostoli levelét. Bár a „Rerum novarum” 80. évfordulójára íródott, a pápa inkább a jelent és a jövőt tartotta szem előtt, mint a múltat. A nyugati iparosodott világban új problémák jelentkeztek, az ún. „iparosodás utáni társadalom” problémái. Igy szükségesnek bizonyult ezeket is bevonni az Egyház társadalmi tanításába. Az „Octogesima adveniens” tehát a lét és a keresztény küldetés politikai dimenzióinak új értelmezését vezeti be, és kritikai érzéket ébreszt a fennálló társadalmi-gazdasági rendszerek alapjául szolgáló ideológiákról és utópiákról folyó vitához.

26. II. János Pál

Tíz évvel később (1981) II. János Pál „Laborem exercens” kezdetű nagy enciklikájával nyit. Az elmúlt évtized nyomot hagyott a világ és az Egyház történelmében. Nem nehéz a pápa gondolataiban a végbement új változásokat nyomon követni. Míg a hetvenes évek kezdetén az elmaradottság és az abból eredő igazságtalanságok álltak a társadalmi tudat középpontjában, addig ugyanezen évtized közepe felé egy mélyebb válság első tünetei jelentkeztek, melyet a nemzetközi pénz- és gazdasági rendszerek ellentmondásai váltottak ki. Mindenekelőtt az olaj árának rendkívüli emelkedésére került sor. Ebben a helyzetben a Harmadik Világ a nyugati államokkal és a Keleti Blokk kollektív szervezésű országaival szemben új világgazdasági struktúrák megteremtését követelte, melyek elismerik a szegény népek jogait, és az igazságosság is érvényesül a gazdasági kapcsolatokban. Míg a Harmadik Világban egyre nőtt a nyomor, egyes országok, melyek vállalták, hogy ennek a szenvedésnek szócsövévé válnak, nagyobb igazságosságot követeltek a világméretű elosztásban. A nemzetközi munkamegosztás és az egész világgazdasági rendszer mély válságba jutott. Ez vezetett azon struktúrák radikális megváltoztatásának követeléséhez, melyek egyenlőtlen gazdasági fejlődést eredményeztek.

A számos újonnan felmerült problémát figyelembe véve írta meg II. János Pál a „Rerum novarum” 90. évfordulójára „Laborem exercens” kezdetű enciklikáját. A tanító hivatal eddigi megnyiltkozásait folytatja, mégis eredeti [61] a módszer, a stílus és a tanítás jó néhány szempontját illetően, melyeket korhoz kötötten tárgyal, de a VI. Pál által megadott nagy irányvonalakhoz kapcsol. A megnyilatkozás figyelmeztetően fordul minden keresztényhez, hogy a fennálló társadalmi-gazdasági rendszerek átalakítása mellett foglaljon állást, és pontosan kidolgozott irányelveket tartalmaz, melyek az ember egyetemes javára irányuló alapvető gondoskodásra támaszkodnak. Ezzel kibővül az Egyház szociális tanításának „hagyományos öröksége”, miközben lassan kibontakozik előttünk, hogy az egész „társadalmi kérdés kulcsát” az „emberi munka” jelenti. [62] Ez kínálkozik a legmegfelelőbb kiindulási pontnak minden társadalmi probléma elemzéséhez. A munkából, mint az emberi lét alapvető dimenziójából kiindulva az enciklika sorra veszi a társadalmi-gazdasági élet minden egyéb vonatkozását, még a kultúrát és a technikát is beleértve. [63]

A „Laborem exercens” egyúttal a munka értelmének új meghatározását fejleszti ki, nemcsak a bevétel és a gazdaság, hanem magának a munkának is kiegyensúlyozott elosztását követeli, oly módon, hogy mindenki munkához jusson. Ezért hozzá kellene segíteni a társadalmat ahhoz, hogy újra felfedezze a fogyasztásban a mértéktartás szükségességét, újra magáénak mondhassa a mértékletesség és a szolidaritás erényeit és az igazi áldozatvállalás készségét felélessze, hogy kiláboljunk a jelenlegi válságból. Ezek nagy jelentőségű javaslatok, melyeket a pápa később ismételten megerősített. [64] Nemcsak az egyes népekre érvényesek, hanem a nemzetek közötti kapcsolatokra is. A világban kialakult helyzet az elvek és a pótolhatatlan értékek tiszteletben tartását igényli. Az emberi méltóság és az emberi jogok újbóli megerősítése nélkül éppúgy, mint a népek közötti szolidaritás, a társadalmi igazságosság és a munka új felfogása nélkül valójában nem létezhet igazi emberi fejlődés, sem újfajta társadalmi együttélés.

1987. december 30-án, a „Populorum progressio” 20. évfordulóján II. János Pál megjelentette a „Sollicitudo rei socialis” kezdetű enciklikáját. Főtengelye a fejlődés fogalma, amilyen értelemben VI. Pál említett megnyilatkozásában használta. A „Populorum progressio” örökérvényű tanításának fényében 20 év elteltével a pápa meg akarta vizsgálni ebből a szempontból a világban kialakult helyzetet, hogy a fejlődés fogalmát időszerűen meg tudja határozni és tovább mélyíteni, hogy megfeleljen a jelenlegi történelmi időpont nyomasztó szükségszerűségeinek és hogy valóban emberre szabott legyen.

Alapvetően két gondolat jelenik meg a „Sollicitudo rei socialis”-ban: egyfelől a mai világ drámája, ami a Harmadik Világ fejlődésbéni visszamaradottságában jelentkezik, másfelől pedig az emberhez méltó haladás értelme, feltételei és követelményei.

A fejlődésbeni visszamaradottság okaként a következőket hozza fel: a már meglévő és gyakran még tovább mélyülő szakadék Észak és Dél között, a Keleti és Nyugati Blokk közötti ellentét az ebből fakadó fegyverkezési versennyel együtt, a fegyverkereskedelem és a különféle politikai jellegű akadályok, melyek útjában állnak a nemzetek együttműködését és szolidaritását szorgalmazó döntéseknek. Ebben az összefüggésben említi az enciklika a népesedési kérdést is. Ugyanakkor néhány fejlődésben elért sikert is elismer, akármilyen bizonytalanok, korlátozottak és a tényleges szükséghez képest aránytalanok is.

Ami az enciklika második alapgondolatát illeti — az igazi fejlődés mibenlétét —, mindenekelőtt tisztáznunk kell a „korlátlan haladás” és a fejlődés közötti különbséget. (A P. P. és Sollicitudo r. s. magyar fordítása szerint: a „fejlődés” teljes értékű a „haladás” egyoldalú!) Ebben az az álláspontunk, hogy az igazi fejlődés nem korlátozódhat pusztán arra, hogy a tulajdonosok javait és az általuk igénybe vett szolgáltatásokat növelje, hanem hogy hozzájáruljon az ember teljes „létéhez”. Igy rajzolódik ki világosan az igazi fejlődés erkölcsi természete. Ezt a fontos szempontot tovább mélyíti a Szentírás és az egyházi hagyomány fénye. A haladás erkölcsi dimenziójának bizonyítékaként az enciklika szilárdan kitart azon összefüggés mellett, ami az emberi jogok — a szabad vallásgyakorlat jogát is beleértve — új módon való értelmezése és az ember és a népek igazi fejlődése között fennáll.

Az enciklika elemzi a haladás különböző erkölcsi gátjait („strukturális bűnök”, profitéhség, hatalmi vágy) és ezek kívánt legyőzéséhez vezető utakat is. Ezért ajánlatosnak tartja elismerni, hogy emberek és népek kölcsönösen függnek egymástól, és elfogadni az ebből adódó szolidaritási elkötelezettségeket: a keresztényi irgalmasság elkötelezettségét. Mindez azonban a szívekben lejátszódó radikális megtérést feltételez. A megnyilatkozás végén a jelenlegi helyzetben való más viszonyulási módokra is rámutat, miközben különösen kihangsúlyozza az Egyház társadalmi tanításának fontosságát és elterjedésének szükségességét.

27. Az Egyház társadalmi tanításának ez a rövid történeti áttekintése segít megérteni összetettségét, gazdagságát, dinamizmusát, de korlátait is. Minden dokumentum további lépést jelent előre az Egyház azon törekvésében, hogy a társadalmi problémákkal a történelem különböző korszakaiban foglalkozzék: minden megnyilatkozásból kiolvasható a lelkipásztori gondoskodás, mely szeretné megismertetni a keresztény közösséggel és minden jóakaratú emberrel az alapelveket, az általános kritériumokat és az irányvonalakat, melyek lehetővé teszik a helyes döntést és a konkrét helyzetnek megfelelő cselekvést. Az említett tanítás egyáltalán „nem »harmadik út« a liberális kapitalizmus és a marxista kollektivizmus között, sem pedig olyan alternatíva, amely megoldásokat keres más radikális ellentétek között”, [65] hanem önzetlen szolgálat, amit az Egyház hely- és időigénye szerint felkínált. A történeti dimenzió kiemelése mutatja, hogy az Egyháznak főbb tételeiben világosan és következetesen megfogalmazott társadalmi tanítása nem elvont, zárt és mindörökre lefektetett rendszer, hanem konkrét, dinamikus és nyitott. A világon kialakult viszonyok figyelembevétele és az Evangéliumból nyert indíttatás valóban képessé teszi az Egyházat arra, hogy hozzászóljon a gazdasági, társadalmi, politikai, technológiai és kulturális folyamatok tartósan bekövetkezett változásaihoz. Folyamatosan továbbépülő műről van szó, amely nyitott minden, ezen a téren felmerülő új kérdés és probléma iránt.

28. Az újabb megnyilatkozások

Az említett változások az újonnan fellépő problémák etikai látásmódját és egyre erősebben differenciált, elmélyült és legidőszerűbb megválaszolását kívánják meg. Így történt ez pl. a magántulajdon, a társadalmasítás, a beleszólási jog, a Harmadik Világ elmaradottsága, a szegény és gazdag országok közötti egyre növekvő különbség, a társadalmi-gazdasági fejlődés, a munka értelme, a nemzetközi eladósodás kérdésében, a hajléktalanok, a mai családi helyzet, a női méltóság, a meg nem született élet tiszteletének és az élet továbbadásának problémáiban is. Az Egyház új dokumentumai mély, az Evangéliumból táplálkozó érzékenységről tesznek tanúságot az újonnan jelentkező társadalmi problémák iránt. [66]

A II. Vatikáni zsinat értelmében [67] az Egyház társadalmi tanítása folytatja „maradandó alapelveivel” és „korhoz kötött elemeivel” [68] együtt történelmi útját, miközben egyre bővül és gazdagodik az Egyház minden csoportjának hozzájárulásából. Ezen az úton a tanító hivatal össze fogja foglalni a hivatalos tanításában megszólaló különböző hangokat, hogy a történelmi dimenzió figyelembevételét összekapcsolja azzal a szent kötelességgel, ami az elvek és az alapvető normák stabilitásának és biztonságának megőrzésére vonatkozik, és ennek megfelelő cselekvésre fog felszólítani.

Ezen a hosszú úton tovább fog haladni az Egyház, hogy konkretizálja társadalmi tanításának tételeit és értékeit, úgy, hogy kifejti az elveket és a maradandó értékeket, a döntés kritériumait és a cselekvési normákat. [69]

III. MARADANDÓ ELVEK ÉS ÉRTÉKEK

29. Ebben a fejezetben röviden kitérünk azokra a „maradandó elvekre” és alapvető értékekre, melyek nem hiányozhatnak az Egyház társadalmi tanításának bemutatásából. Ezt követően oktatási tervet állítunk össze tanfolyamok számára, mely az egyes részegyházak konkrét kívánalmaihoz igazítható.

1. A maradandó elvek

30. Feltételek

Ezek az elvek nem az Egyház egy bizonyos megnyilatkozásában organikusan fogalmazódtak meg, hanem a társadalmi tanítás fejlődésének folyamán. Azon dokumentumokból gyűjtötték össze őket, melyeket az egyházi tanítóhivatal püspökök, papok és szakértő világiak [70] együttműködésével dolgozott ki az egymás után jelentkező társadalmi problémák megközelítésére.

Ez a dokumentum természetesen nem egy új szintézis akar lenni, sem ezen elvek kézikönyve, hanem egyszerű, tanításra alkalmas tájékoztatások gyűjteménye.

Teljes összeállításnak sem tekinthető, hanem pusztán figyelmeztetés azokra az elvekre, melyeket alapvetőeknek tartunk, és amelyek ezért a leendő papok képzésében különleges figyelmet kell hogy kapjanak.

Azokat az elveket tekinthetjük közülük alapvetőeknek, melyek az egyénre, a közjóra, a szolidaritásra és a beleszólási jogra vonatkoznak. A többi ezekkel belső kapcsolatban áll és belőlük vezethető le.

31. Az emberi személy

Az emberi személy méltósága azon a tényen alapul, hogy Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette és a földi életet felülmúló, természetfeletti célra emelte fel az embert. Az ember tehát — mint értelemmel és szabad akarattal megáldott lény, mint jogok és kötelességek alanya — a legfőbb elv, és kímondhatjuk, hogy az Egyház társadalmi tanításának szíve-lelke. [71] „Hívők és nem hívők csaknem egybehangzó véleménye az, hogy mindent az ember érdekében kell elrendezni, minthogy az ember áll a földi lét középpontjában és csúcsán.” [72] Ez olyan elv, mely antropológiai hordereje révén a társadalmi tanítás összes többi elvének forrása. Az ember mint személy, alanya és központja a társadalomnak, melynek feladata, hogy struktúráival, szervezeteivel és funkcióival megteremtse és folyamatosan úgy alakítsa a gazdasági és kulturális feltételeket, hogy azáltal a lehető legtöbb embernek lehetővé tegye képességei kibontakoztatását és a tökéletességre és boldogságra törekvő legitim szükségleteinek kielégítését. Ezért az Egyház sohasem szűnik meg kiállni az emberi személy méltóságáért mindenfajta szolgasággal, kizsákmányolással és az ember rovására kifejtett mesterkedéssel szemben, nemcsak politikai és gazdasági, hanem kulturális, ideológiai és egészségügyi téren is. [73]

32. Az emberi jogok

Az emberi jogok ugyanazon emberi méltóság belső logikájából vezethetők le. Az Egyház tudatában van annak, milyen sürgető feladat e jogok védelme, óvása. Az üdvösségre irányuló küldetése részeként tekinti, Jézus példáját követve, aki mindig kiállt az ember, különösen a legszegényebbek szükségleteiért.

Az emberi jogok védelme az Egyházban kezdetben az emberiség konkrét szolgálataként jelentkezett, és csak később fejlődött teljes elméleti és organikus rendszerré. Megfontolásában az Egyház természetesen elismerte filozófiai és teológiai alapjait is, éppúgy, mint jogi, társadalmi, politikai és etikai kihatásait, amint erre társadalmi tanításának dokumentumaiban fény derül.

Az az eltökéltség, amivel különösen napjainkban az emberi jogok tiszteletbentartását és védelmét ösztönzi — legyenek azok személyes vagy társadalmi jogok —, nemcsak azzal a ténnyel magyarázható, hogy értük való kiállását ma éppúgy mint tegnap az Evangélium követeli, [74] hanem azzal is, hogy e jogok átgondolásából fejlődik ki az az új teológiai és erkölcsi bölcsesség, ami lehetővé teszi a mai világ problémáinak kezelését. [75]

Főleg a vallásszabadság joga, mivel a szellem legbelső terét érinti, „sarkallatos pontnak bizonyul, és mondhatni, a többi alapvető jog mértékévé válik.” [76] Ezt ma már hangsúlyozza és védelmezi néhány nyilvános és magán, nemzet és nemzetközi szervezet. A katolikus Egyház a maga részéről különös szolidaritást érez azokkal, akiknek hitük miatt hátrányos megkülönböztetésben vagy üldözésben van részük, és állhatatosan síkraszáll azért, hogy ezeket az igazságtalanságokat legyőzzék.

33. A pápai tanító hivatal az emberi jogokról

A zsinat tanító hivatalával együtt a pápai tanító hivatal is behatóan foglalkozott az emberi személy jogainak témájával, és azt tovább is fejlesztette. Már XII. Pius hirdette azokat a természetjogon nyugvó elveket, melyek az emberi méltóságnak megfelelő társadalmi rendet szolgálják, ahogyan ez egy egészséges demokráciában történik, mely képes a szabadsághoz, a békéhez és az anyagi javakhoz való jog tiszteletbentartására. Ezt követően XXIII. János „Pacem in terris” kezdetű enciklikája volt az első pápai megnyilatkozás, mely kifejezetten az emberi jogokkal foglalkozott. Igy az „idők jeleire” figyelő Egyház érzékelte, mennyire szükséges a diszkrimináció és a partikuláris felfogás minden formájával szemben hirdetni minden ember „egyetemes, sérthetetlen és elidegeníthetetlen” jogait. A „Pacem in terris” tehát ismételten állást foglal a Teremtés rendjéhez tartozó és a megváltásra irányuló természeti törvényen nyugvó emberi jogok mellett. Ugyanakkor korrigálja a jogok és kötelességek kölcsönösségéről vallott hagyományos felfogás bizonyos individuális szempontját, amikoris összefüggésbe hozza a jogokat a szolidaritással, és kihangsúlyozza az ezzel együttjáró, közösségi szükségleteket.

VI. Pál a „Populorum progressio” kezdetű enciklikájában anélkül, hogy az emberi jogokat kivonná az értelem hatásköréből, a II. Vatikáni zsinat vonalát követve kiemeli az emberi jogok keresztény alapjait, és megmutatja, hogyan alakítja át a hit azok belső dinamikáját. Ezenkívül le kell szögeznünk, hogy amint a „Pacem in terris” az emberi jogok chartájának tekinthető, úgy a „Populorum progressio” a szegény népek fejlődéshez való jogának alapvető megfogalmazása, chartája. Később ezt a szemléletmódot el mélyíti II. János Pál, amikor az emberi jogokat a teljes emberi igazság hármas dimenziójával magyarázza: az emberi méltósággal önmagában, az emberrel mint Isten képére és hasonlatosságára teremtett lénnyel; és a Krisztus titkában részesülő emberrel. Erre az emberi méltóságra épül az Egyház üdvözítő küldetése, Krisztus megváltó művének fényében. Ezért nem hallgathat az Egyház, amikor megsértik vagy veszélyeztetik az emberek és népek sérthetetlen jogait. Keresztény szempontból nézve, a nemzeteket és az országokat valóban pozitív és elidegeníthetetlen értéket hordozó emberi valóságnak tekinthetjük, mely a különböző népek ölén rejlő sérthetetlen jogokon nyugszik, különösképpen a népeknek önazonossághoz és saját fejlődéshez való jogán. [77]

34. Az ember-társadalom viszonya

Az ember természeténél fogva társas lény, avagy helyesebben, veleszületett ráutaltsága és természetes hajlama révén arra született, hogy másokkal való kapcsolatokban éljen. Az ember társas természete az alapja minden társadalmi formának és az ezzel együttjáró erkölcsi igényeknek. Az ember nem érheti be önmagával; ahhoz, hogy kiteljesedjék, szüksége van a többi emberre és a társadalomra.

Ember és társadalom kölcsönös függőségének elve, elválaszthatatlanul egybekapcsolva az ember személyes méltóságának elvével, az ember társadalmi életének egészére vonatkozik, amit megfelelő és saját törvények szabályoznak, a keresztény szemléletmóddal kiteljesítve. [78] A mai társadalmi élet sokrétűségét megérteni nem mindig egyszerű, ha figyelembe vesszük azokat a hirtelen bekövetkező és mélyreható változásokat, melyek az emberi intelligenciának és kreativitásnak köszönhetően minden területen bekövetkeznek. A változások válságokat váltanak ki, melyek vagy az ember belső kiegyensúlyozatlanságában tükröződnek, aki egyre növeli hatalmát anélkül, hogy sikerülne azt a helyes útra terelni; vagy a társadalmi kapcsolatokban mutatkoznak meg, ha a társadalmi életet szabályozó törvényeket nem alkalmazzák mindig kiemelkedően. [79]

35. Ezért az Egyház társadalmi tanításának tárgya az emberi társadalom, amely az egymással társas kapcsolatban álló embereken se nem kívül, se nem felül helyezkedik el, hanem kizárólag bennük és értük van. Az Egyház ragaszkodik az ember „belső társas természetének” fogalmához. [80] Itt azonban gondoljunk arra, hogy a „társas” nem azonos a „kollektív”-vel, mely az emberi személyt pusztán valamiféle terméknek tekinti. Az emberi személy társadalmi meghatározottságának ereje és dinamikája teljes egészében a társadalom keretében bontakozik ki, amely így az. együttélés nemzeti és nemzetközi kapcsolat^ainak növekedését szolgálja. [81]

36. Az emberi személy méltóságából, jogaiból és társas létéből vezethető le az összes többi, a társadalmi életet irányító és szabályozó maradandó elv. Közülük azokat kell megemlítenünk, melyek – a tanító hivatal elmélyült szemléletmódjából adódóan – a közjót, a szolidaritást, a szubszidiaritást, a társadalmi életben való részvételt, a társadalmi élet organikus felfogását és a javak közös rendeltetését célozzák.

37. A közjó

Amikor a társadalmi életet szabályozó törvényekről vagy elvekről beszélünk, első helyen a „közjót” kell említenünk. Még ha „lényeges és legmélyebb vonatkozásaiban nem fogható is fel tantételekben és még kevésbé határozható meg történelmi adottságaiban” [82] mégis körülírható, mint „azon társadalmi feltételek összessége, melyek lehetővé teszik és elősegítik az emberi személyiség teljes kibontakozását,” [83] Igy tehát a közjó, még ha felette áll is magánérdeknek, nem választható el az emberi személy javától. Ez arra kötelezi a közhatalmat, hogy elismerje, tiszteletben tartsa, számba vegye, védje és támogassa az emberi jogokat, és járjon közbe, hogy az erre vonatkozó kötelességeinknek könnyebben eleget tehessünk. Következésképpen a közjó megvalósulását a közhatalom létjogosultságának tekinthetjük, amely köteles ezt minden állampolgár és minden egyes ember javára megvalósítani. Úgy, hogy eközben a közjót világi-időbeli és transzcendentális dimenziójában kell szemlélnie és a történelmi körülmények értékeit és követelményeit igazságos hierarchiában tekintetbe vennie. [84]

Ha tehát az Egyház a közjót a társadalmi élet és az emberi együttélés új rendszerének szolgálatából, megvalósításából fakadó értéknek tekinti, ezzel rámutat humanitárius jelentőségére és arra a képességére, amivel a társadalmi struktúrákat a maguk összességében és külön-külön szektorukban életre kelti, és mélyreható változásokat indít el a társadalmi igazságosság területén.

38. Szolidaritás és szubszidiaritás

Szolidaritás és szubszidiaritás további két fontos, a társadalmi életet szabályozó rendező elv. A szolidaritás elve szerint minden személy a társadalom tagjaként annak sorsával, és az Evangélium révén mindannyiunk megváltásával elválaszthatatlanul egybe van kapcsolva. A „Sollicitudo rei socialis” kezdetű enciklikában a pápa különösen kihangsúlyozta ennek az elvnek a fontosságát, és emberi, keresztényi erényként állította elénk. [85] Ennek az elvnek etikai követelményei megkívánják, hogy minden ember, csoport és helyi közösség, egyesület és szervezet, nemzet és kontinens aktívan részt vegyen a gazdasági, politikai és kulturális élet alakításában, legyőzve pusztán individuális szemléletmódját. [86]

A szubszidiaritást a szolidaritás párjának kell tartanunk, amely megóvja az emberi személyt, a helyi közösségeket és a „funkcionális testületeket” attól a veszélytől, hogy legitim autonómiájukat elveszítsék. Az Egyház gondoskodik ennek az elvnek a betartásáról az emberi személy méltósága miatt, a társadalmi élet szervezetében a humánum tiszteletben tartása miatt [87] és a népek jogainak védelme miatt az egyes közösségek és az össztársadalom kapcsolataiban.

39. A társadalmi élet organikus felfogása

Amint az az eddig elmondottakból kiderül, egy rendezett társadalom nem érthető meg a társadalmi élet organikus felfogása nélkül. Ez az elv megkívánja, hogy a társadalom egyfelől tagjainak belső dinamikáján épüljön fel – mely az egymással szolidáris kapcsolatban álló és a közjót kereső személyek intelligenciájában és szabad akaratában gyökerezik –, másfelől a társadalom struktúráján és szervezetén alapuljon. Ez ugyanis. nemcsak szabad egyénekből áll, hanem köztes szervezetekből is, melyek nagyobb egységekké szerveződnek, a családtól kezdve, a helyi közösségeken, szakmai egyesületeken, közigazgatási kerületeken és nemzetállamokon keresztül a nemzetek feletti szerveztekig és minden nép és nemzet össztársadalmáig. [88]

40. A közreműködés (Részvétel a társadalmi életben)

A társadalmi életben való részvétel az Egyház társadalmi tanításának legújabbkori fejlődésében kiemelkedő helyet foglal el. Jelentőségét annak a ténynek köszönheti, hogy biztosítja a társadalmi igazságosság erkölcsi követelményeinek megvalósulását. A társadalom minden tagjának és szektorának igazságos, megfelelő és felelősségteljes részvétele a társadalmi-gazdasági, politikai és kulturális életben biztos útként vezet egy újfajta emberi együttéléshez. Nemcsak azáltal, hogy az Egyház nem lankad emlékeztetni erre az elvre, [89] hanem azáltal is, hogy ez egyúttal állandóan motiválja az egyén és a társadalom mint olyan életszínvonalának javítására. Az ember mélyről fakadó vágyáról van itt szó, ami méltóságát és szabadságát fejezi ki a munka világában, a tudományos és technikai fejlődésében és a közéletben. [90]

41. Emberi struktúrák és személyes közösségek

Az Egyház többször megpróbálta az emberi méltóságot, az egyéni szabadságot és a társadalmi szabadságot fenyegető valós veszélyt megelőzni. Ez a veszély az élet és a társadalmi struktúrák „technicista” és mechanikus felfogásából származik, ami nem ad elég teret valódi humanizmus kibontakozásához. Több nemzetnél a modern állam gigantikus igazgatási gépezetté alakul át, ami az élet minden területére benyomul és az embert a félelem és a szorongás állapotába kergeti, ami azután elszemélytelenedéshez vezet. [91]

Ezért tartotta szükségesnek az Egyház szervezetek és többféle magánegyesület létrehozását. Ezek ugyanis megadják a személynek az őt megillető teret és ösztönzik az együttműködési kapcsolatok szélesedését, a közjónak alárendelve. Mivel ezek a szervezetek autentikus közösségek, tagjaikat személyiségnek kell tekinteni és tiszteletben tartani. Felszólítást kaptak, hogy aktívan vegyenek részt a közös feladatokban. [92] E cél eléréséhez, az Egyház véleménye szerint, biztos út a munka és a tőke szövetsége és a társadalom közbeeső szervezeteinek létrehozása. [93]

Azoknak az elveknek a megvalósulása, melyek a társadalmi életet a társadalmi szervezet különböző szintjein és a sokrétű emberi cselekvési területen szabályozzák, lehetővé teszi a szocializáció és a perszonalizáció között lévő mindennemű feszültség áthidalását. A kapcsolatok és a társadalmi struktúrak minden sikon egyre sokretűbbé válnak, amint az manapság megfigyelhető. szabad. döntésből születnek és az életszínvonal emelését célozzák. Ezt csak pozitívan értékelhetjük, mivel nyilvánvalóvá teszi az emberi szolidaritás megvalósulását és kiszélesíti az emberi személy anyagi és szellemi cselekvési körét.

42. A föld javai mindenkit megilletnek

„Az Egyház társadalmi tanításának ez a jellemző elve” [94] azt hangsúlyozza, hogy a föld javai minden ember közös használatára rendeltettek, azért, hogy az élethez való jogunkat, személyi méltóságunknak és a család szükségleteinek megfelelően ki tudjuk elégíteni. „Isten minden ember és minden nép használatára szánta a földet mindazzal egyetemben, ami hozzátartozik. A teremtett javaknak méltányos arányban kell tehát eljutniuk mindenkihez, az igazságosság vezetésével, a szeretet kíséretében.” [95] Ebből következik, hogy a magántulajdonhoz való jogot, amely önmagában érvényes és szükséges, társadalmi szerepének korlátain belül kell meghatároznunk. Amint a tanító hivatal a „Laborem exercens” kezdetű enciklikában mondja, „A keresztény hagyomány ezt a jogot soha nem úgy tekintette, mint abszolút és sérthetetlen értéket. Épp ellenkezőleg, mindig a teremtés javainak mindenkit megillető használati jog tágabb kerete között vizsgálta: A magántulajdon joga alá van rendelve a haszonélvezet közös jogának a javak egyetemes rendeltetése szerint.” [96]

2. Az alapvető jogok

43. A biztos út

Az Egyház társadalmi tanításának elvei, amennyiben törvényként a társadalmi életet szabályozzák, nem függetlenek az emberi méltóság alapvető értékeinek tényleges elismerésétől. Ezek az értékek főként a következők: igazság, szabadság, igazságosság, szolidaritás, béke és keresztényi szeretet. Ha ezek szerint az alapvető értékek szerint élünk, nemcsak személyes kiteljesedésünkhöz jutunk el biztonsággal, hanem egy autentikus humanizmushoz és egy újfajta társadalmi együttéléshez is. Ezért rájuk kell hivatkoznunk, amikor gazdasági, politikai, kulturális és technológiai struktúrák hatékony reformját, ill. intézmények szükséges átalakítását akarjuk végrehajtani.

44. Egy új társadalomhoz vezető úton

Ezeknek az értékeknek a súlya magyarázattal szolgál arra, miért mutatja be ezeket az Egyház mindig olyan eltökélten, mint egy új, emberhez méltó társadalom igazi alapjait. Bár a földi valóság autonómiáját az Egyház nem veszíti szem elől, [97] nagyon is tudatában van annak, hogy az ember által a társadalmi életben feltárt és alkalmazott törvények nem garantálják önmagukban és mechanikusan az ember boldogságát. Azoknak az értékeknek a vezetése alatt kell őket ugyanis alkalmazni, melyek az emberi személy méltóságának felfogásából fakadnak. [98] Mindezen értékek arról tanúskodnak, hogy az etika elsőbbséget élvez a technikával szemben, az ember előbbre való, mint a dolgok, a szellem felsőbbrendű, mint az anyag. [99]

45. A társadalmi elkötelezettség „bölcsessége”

Ezek az értékek azonban gyakran kerülnek konfliktushelyzetekbe, amikor hol nyíltan, hol közvetetten megtagadják őket. Ilyen esetben igen nehéz következetesen és egyidejűleg mindegyiket figyelembe venni. Ezért még inkább szükség van a mindenkori körülmények között a keresztény megkülönböztetési képességre, hogy a kereszténység alapvető értékeinek fényében helyes döntést tudjunk hozni. így tudjuk és így kell gyakorolnunk az autentikus „bölcsességet”, amit az Egyház társadalmi feladata betöltésénél a keresztényektől és minden jóakaratú embertől elvár. [100]

46. Értékek a haladás szolgálatában

Tekintettel a fölöttébb összetett mai emberi társadalomra és annak szükségességére, hogy bizonyos értékeket egy új társadalom alapjának tartsunk, az Egyház azt a felszólítást kapta, hogy tegye hatékonyabbá a nevelés folyamatát, hogy nem csak az egyéneket, hanem a közvéleményt is – legalábbis azokban az országokban, ahol az szabad és ahol hatékonnyá válhat – meggyőzzék arról, mennyire életfontosságú védelmezni és képviselni az emberi személy alapvető értékeit, melyek nélkül nem létezik igazi emberi és teljes fejlődés egyetlen társadalomban sem.

Ezért, ahogyan az Egyház tanító hivatala az utóbbi időben követeli, lehetetlen lesz az autentikus emberi haladáshoz megteremteni az alapokat anélkül, hogy az emberi méltóságot és annak etikai és transzcendentális követelményeit mindig újra meg ne erősítenénk; anélkül, hogy a népek és a társadalmi igazságosság viszonyában a felelősség és a szolidaritás etikája érvényesülne [101] és anélkül, hogy a munka értelmét, ami méltányosabb munkamegosztást kíván, vizsgálatnak ne vetnénk alá. [102]

IV. DÖNTÉSÜNK KRITÉRIUMAI

47. A valóság ismerete

Az Egyház társadalmi tanításának célja egy nemcsak elméleti, hanem gyakorlati, a lelkipásztori munkára irányuló tudás közvetítése. Ezért kínál maradandó elveken túl, kritériumokat is, hogy a helyzeteket, a struktúrákat és a gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális és technológiai életet szervező intézményeket, valamint magát a társadalmi rendszert is helyesen tudjuk megítélni. [103] Ebben az összefüggésben kétségtelenül az Egyház tanítói feladatához tartozik az is, hogy az egyén humánus vagy kevésbé humánus életkörülményeiről, a társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális struktúrákról és rendszerekről a társadalmi igazságosság követelményeire tekintettel nyilatkozzék.

Hogy ezzel kapcsolatban az Egyház korrekten állást tudjon foglalni, ismernie kell a helyi, nemzeti és nemzetközi történelmi viszonyokat éppúgy, mint minden közösség és minden nép kulturális identitását. Bár ehhez a tudomány minden eszközét igénybe veszi, a társadalmi valóság megközelítésnek legfőbb sarkpontjai mégis minden bizonnyal a fent tárgyalt alapvető értékek maradnak, melyek kifejezett mértékben megadják a keresztény megkülönböztetési készség számára a „döntés kritériumait”. Azok a kritériumok, melyek a társadalmi tanítás hivatalos megnyilatkozásaiban szerepelnek, nélkülözhetetlenek és ezért ismertetni és értékelni kell őket a szemináriumokban és a teológiai karokon az oktatás során.

48. Az objektív döntésre való készség

Az Egyháznak az a joga és kötelessége, hogy erkölcsi döntéseket hozzon, mindenkitől megköveteli, aki lelkipásztori és egyházi szolgálatban áll, hogy képessé váljék a különböző helyzetek és struktúrák, a különféle gazdasági-társadalmi rendszerek objektív megítélésére. Az Egyház társadalmi tanításának megfelelően már a társadalmi problémák ismerete és etikai értelmezésük az Evangélium fényében irányt ad ehhez az ítélethez, ami meghatározó kell legyen a keresztény hozzáállás és döntés meghozatalában. A tanítás átültetése azonban a gyakorlatba kulturális, társadalmi, gazdasági és politikai közvetítést feltételez, melyben elsődlegesen — ha nem is kizárólagosan — a világiak az illetékesek, az ő feladatuk, hogy az evilági dolgokat saját kezdeményezésük és felelősségük alapján alakítsák.

49. Példák az állásfoglalásra

Ha áttekintjük a dokumentumokat, kiderül, hogy az Egyház társadalmi tanítása számos helyzetről, struktúráról, társadalmi rendszerről és ideológiáról valóban konkrét állásfoglalást tartalmaz. Néhányat példaként fel lehet sorolni: a „Rerum novarum” a munkások nyomorának okairól beszél és azt „igának” nevezi, amit „csekélyszámú dúsgazdag” [104] kényszerített rájuk; a „Quadragesimo anno” úgy véli, hogy az emberi társadalom akkori állapota kedvezett az erőszaknak és a viszálykodásnak; [105] a „II. Vatikáni zsinat” bemutatja a modern világ megbomlott egyensúlyát és azzal a megállapítással zárul, hogy ez bizalmatlansághoz, konfliktusokhoz 'és boldogtalansághoz fog vezetni, ami az ember ellen irányul; [106] a „Populorum progressio” a fejlett és a fejlődő országok közötti kapcsolatokat igazságtalannak bélyegzi; [107] a „Laborem exercens” kimondja, hogy különböző ideológiai rendszerek még ma is szörnyű igazságtalanságot okoznak; [108] a „Sollicitudo rei socialis” kritizálja a világnak két blokkra (Kelet és Nyugat) való felosztását, és azokat a negatív következményeket, 'melyek ebből a fejlődő országokra nézve adódnak. [109]

Az egyes helyzetekről, struktúrákról és társadalmi rendszerekről alkotott erkölcsi ítéletek természetesen nem bírnak a tekintélynek azzal a fokával, mely az Egyház tanító hivatalának sajátja, amikor alapvető elveket mond ki. Viszont nagy jelentőségűek az emberi jogok megsértésével szembeni állásfoglalások, mivel olyan elvekhez és értékekhez kapcsolódnak, melyek magán az isteni törvényen nyugszanak.

50. Az ideológiai befolyás veszélye

Ahhoz, hogy az Egyház valósághű párbeszédet folytathasson az emberekkel, ahhoz, hogy a társadalmi együttélés különféle körülményeihez helyesen közelíthessen és hogy a helyzetek, struktúrák és rendszerek objektív ismeretére eljuthasson, döntéséhez „a tudomány által kínált minden segítséget” [110] igénybe vehet, pl. kritikailag feldolgozott empirikus adatokat, miközben azonban teljesen tudatában van annak, hogy nem az ő feladata a valóságot és a társadalmi változások lehetséges következményeit tudományosan elemezni. [111] Ez az egyetemes Egyházra éppúgy érvényes, mint az egyes országok egyházaira is.

A társadalomtudományok által felkínált eszközök igénybevételének fontos kritériuma, hogy nem szabad elfelednünk: a szociológiai elemzés nem vezet mindig objektív adat- és tényfeldolgozáshoz, mivel már kezdetben alárendelődhet egy bizonyos ideológiai szempontnak vagy meghatározott politikai stratégiának, amint a marxista elemzés esetében is ez történt. Tudvalévő, hogy a tanító hivatal nem mulasztotta el hivatalosan is nevén nevezni azt a veszélyt, ami az ilyenfajta' elemzésekből a keresztény hitet és az Egyház életét fenyegetheti. [112] A szociológiai elemzésre gyakorolt ideológiai befolyás veszélye ugyanígy fennáll a liberális ideológia esetében is, ami a kapitalista rendszer szellemi alapja; ebben az elemzésben az empirikus adatokat .gyakran elvből a tudományos-társadalmi viszonyok individualista szempontjának rendelik alá, ami ellentétes a keresztény felfogással. [113]

Annyi bizonyos, hogy az emberi sorsot nem lehet a történelemben a két szembenálló modell közé korlátozni, mivel ez ellenkezne az emberi szabadsággal és kreativitással. És az emberek, a népek és a közösségek történelme valóban mindig igen gazdagon tagoltnak bizonyult, és a különböző korszakok társadalmi modelljei mindig sokrétűek voltak. Itt nyilvánvalóvá kell tennünk, hogy a gazdasági liberalizmus elvének számos változatát, amint azt a kereszténydemokrata vagy a szociáldemokrata pártok képviselik, már nem lehet a szoros értelemben vett „liberalizmus” fogalmának tekinteni, sokkal inkább a társadalmi rend új alternatíváinak.

51. A helyes döntés

Különös figyelemre tarthat számot az Egyház párbeszéde azokkal a történelmi mozgalmakkal, melyek megpróbálták a kapitalizmus és a szocializmus akut problémáját legyőzni. Az Egyház azonban társadalmi tanításával semmiképpen sem kíván egyetlen társadalmi-gazdasági, sem politikai alternatív rendszert bátorítani, sem pedig a maga részéről egy bizonyos társadalmi modellt meghatározni, mivel az a feladat azokra a csoportokra és közösségekre vár, akiknek megbízatása társadalmi és politikai feladatokra szól. A keresztények azonban arra kaptak felszólítást, hogy állandóan éljenek megkülönböztetési készségükkel. Ezenkívül keresztényeknek párbeszédet folytatni és esetlegesen olyan mozgalmakban részt venni, „melyek különféle ideológiákból keletkeztek, másrészt azonban ezektől eltérnek”, mindig körültekintően és kellő kritikai ítélőképességgel kell, és mindig az Egyház tanító hivatala által hirdetett erkölcsi állásponttal egyeztetve. [114]

Az Egyház üdvözítő küldetése Jézus Krisztus, a Megváltó tanításából, tanúságtételéből és életéből fakad. Ez azt is magában foglalja, hogy két kikerülhetetlen döntést kell hoznunk, egyrészt az ember mellett az Evangélium szerint, másrészt pedig az Evangélium által megkívánt társadalomkép mellett. Anélkül, hogy a „liberális utópia” [115] és a „szocialista utópia” között elméletben egy „harmadik utat” feltételeznénk, a hívőknek mindig egy olyan modell mellett kell dönteniük, mely a társadalmi-gazdasági kapcsolatokat emberibbé teszi és amely megegyezik a fenti értékskálával. Ebből a szempontból tehát minden igazán humánus, az emberi személy méltóságával összhangban lévő modell tartópillérei a következők: igazság, szabadság, igazságosság, szeretet, felelősség, szolidaritás és béke. Ahhoz, hogy ezek az értékek a társadalom struktúráin belül megvalósuljanak, az szükséges, hogy az ember elsőbbséget élvezzen a dolgokkal szemben, a munka a tőkével szemben, és a munka—tőke ellentmondását legyőzzük. [116] Ezek a döntések önmagukban nem politikai döntések, de érintik a politika szféráját és különösen az Egyház—politika viszonyát; nem is társadalmi-gazdasági természetűek, de érintik ezt a területet is az ember—társadalom és az Egyház—társadalom viszonyában. Így érthető, hogy nem nélkülözhetjük az Egyház erkölcsi állásfoglalását, amit a felépíteni kívánt társadalmi rendszer alapjairól, a tervezett együttélésről és konkrét programjáról fogalmaz meg, és amelybe az ember és a társadalom evangéliumi képének is be kell épülnie.

52. Az Egyház társadalmi feladatai az egyes országokban

A helyi rész-Egyház társadalmi téren is a gondolkodás, az erkölcsi vizsgálat és a lelkipásztori cselekvés központja. Valóban nem hagyhatja figyelmen kívül az egyedi regionális problematikát, mivel ez megfelelő alkalmazást kíván, amint ez a püspökök és a püspökkari konferenciák számos pásztorlevelében meg is valósul. A különböző helyzetek helyes értékeléséhez a társadalmi-gazdasági, politikai és kulturális valóságban, amelyben az Egyház él, a haladáshoz való hatékony hozzájáruláshoz, és ha szükséges, annak megváltoztatásához nagyon fontos, hogy az elveket és a döntési kritériumokat a társadalmi tanításnak az egész Egyházra érvényes forrásaiból merítsük. [117]

53. Új állásfoglalások új helyzetekben

Megeshet, hogy a megváltozott helyzetek egy korábbi, más helyzetben hozott állásfoglalás megváltoztatását kívánják meg. Ez a magyarázat arra, miért léteznek az Egyház társadalmi tanításában ma ténylegesen olyan állásfoglalások, melyek eltérnek a korábbiaktól, még ha az eleve adott elvekkel folytonosságban is állnak. Mindenesetre világos, hogy az új helyzetekkel, a társadalom új modelljeivel és új programjaival kapcsolatos érett állásfoglalás nemcsak a társadalmi tanítástól függ, hanem a teológiai-filozófiai képzettségtől is, a politikai érzéktől és a világban végbemenő változásokat követő ítélőképességtől is. Mindez közvetlen és közvetett előkészítést, tanulmányokat és átgondolást igényel, éppen úgy, ahogyan azt jelen Irányelvek ajánlják.

V. IRÁNYELVEK A TÁRSADALMI CSELEKVÉSHEZ

54. A cselekvési kritériumok

Az Egyház társadalmi tanítása mint elméleti és gyakorlati tudás, a társadalom evangelizálására irányul. Ezért szükségszerűen magában foglalja a társadalmi cselekvésre való felszólítást és a különböző helyezetekhez megfelelő irányelveket kínál, [118] melyek a fent tárgyalt alapvető elveken és döntési kritériumokon alapulnak. [119] Az ajánlott cselekvés nem adódik önmagától egyszer s mindenkorra a filozófiai és etikai mérlegelésekből, hanem esetről esetre kell a keresztény megkülönböztetési készséggel a valóságra értelmezni és az Evangélium, ill. az Egyház társadalmi tanításának fényében bemutatni, ami így a történelem minden órájában időszerűnek bizonyul. Ezért súlyos doktrinális és módszertani hiba lenne, ha az egyes történelmi korszakok problémáinak felvázolásakor nem vennénk figyelembe az Egyház által szerzett gazdag tapasztalatokat, ami a társadalmi tanításban csapódik le. Ezért kell minden kereszténynek jól kiművelt lelkiismerettel a mindenkori új helyzettel szembenézni, az Evangélium etikai követelményeinek megfelelően. Valóban keresztényi társadalmi érzékről kell tanúságot tenniük, amit a tanító hivatal különböző megnyilatkozásainak figyelmes tanulmányozása érlelt.

55. Az ember személyes méltóságának tiszteletbentartása

Az Egyház társadalmi leikipásztorkodásában az emberi kibontakozás tökéletes megvalósulásáért száll síkra. Ez a haladás az ember megmentését és Isten Országának telepítését szolgáló üdvözítő terv része, amennyiben az emberi személyt akarja felemelni minden természetes és természetfeletti dimenziójában. Ahogyan a „Gaudium et spes” tanítja, az evangelizációs küldetés, ami az ember üdvét és ezzel végérvényes megszabadítását tartja szem előtt, különböző lelkipásztori módszert igényel, azon körülmények szerint, ahol végbemegy: prófétait, liturgiait

vagy szolgálót. A világgal való kapcsolataiban az Egyház lelkipásztori tevékenysége nem más, mint a jelenlét, a párbeszéd és a szolgálat hitből fakadó akciója a gazdasági, politikai, kulturális, technológiai, ökológiai stb. érdekek tág terén; egyszóval: a földi valóság teljes panorámáját magában foglalja.

Mivel az ember felette áll a dolgoknak, egyik elsődleges feltétele vagy egyik szabálya nemcsak a döntésnek, hanem a cselekvésnek is az emberi személy méltósága. Magában foglalja az összes személyes és társadalmi jog tiszteletbentartását és támogatását, természete szerint.

Az erkölcsösség, a jog és a jogtalanság közötti különbségtétel attól függ, hogy vajon a különféle társadalmi hordozók (kormányok, politikai pártok, intézmények és szervezetek, személyek és csoportok) által képviselt politikai irányok és döntések, tervek és programok összeegyeztethetők-e a személy méltóságával és az ezzel együttjáró sérthetetlen követelésekkel.

56. A másik embert tiszteletbentartó párbeszéd

A világban ma kialakult helyzetben a mélyreható változások az emberi tevékenység minden területén új gazdasági, kulturális, tudományos és műszaki problémákat vetettek fel, melyek minden jóakaratú ember erőfeszítését igénylik. ^–E problémák közül különösen kiemelkedik: az éhség, az erőszak, a nemzeti és nemzetközi terrorizmus, a leszerelés és a béke, a külföldi eladósodás és az elmaradottság a Harmadik Világ országaiban, a genetikai manipuláció, a kábítószerek, a környezetszenynyezés stb.

Ezzel kapcsolatban az Egyháznak a mai világ minden fogékony és tevékeny erőit egybefogva kell lelkipásztori tevékenységét kifejtenie. Második cselekvési kritérium tehát a másik embert tiszteletbentartó párbeszéd, ami alkalmas módszer arra, hogy összehangolt programok és eljárásmódok segítségével megoldást találjunk a problémákra.

57. Az igazságosságért és a társadalmi szolidaritásért folytatott harc

Ezen túl a mai világra a „nyomor más területei” [120] és a „súlyos igazságtalanság egyéb formái” [121] is jobban rányomják bélyegüket, mint korábban az éhség, a munkanélküliség, a gazdagok és a szegények (országok, területek, csoportok és személyek) közötti szakadék. Ezért a harmadik cselekvési kritérium „az igazságosságért és a társadalmi szolidaritásért folytatott nemes és ésszerű harc.” [122]

58. A szükséges szaktudás elsajátítását szolgáló képzés

A konkrét cselekvés a világban — amire a tanító hivatal utal -főként a világiak feladata, akiket szüntelenül keresztény lelkiismeretük kell hogy vezéreljen. Ezért kell az erkölcsi és szellemi képzéssel együtt tudományos és politikai téren is megszerezniük a szükséges kompetenciát, ami képessé teszi őket hatékony, az igazi erkölcsi kritériumok szerinti cselekvésre. [123] Ebben a vonatkozásban azonban nem kisebb jelentőségű feladat hárul a papokra sem, akiknek segíteniük kell a világiakat helyes keresztény lelkiismeret kinevelésében, és „fényt és erőt” [124] kell adniuk nekik. Egyértelmű, hogy a papok ezt a különleges feladatot csak akkor tudják ellátni, ha jól ismerik a társadalmi tanítást és képviselik azt, és ha Isten igéjének fényében és Urunk példája nyomán érzékeny lelkületre tettek szert az e téren folyó munkához. Ezért negyedik cselekvési kritérium a megfelelő képzés a fenti kompetencia megszerzéséhez.

A leginkább az számít, ha papok és világiak egyek és ha tudják, hogy a részvételben is egyek — mindenki saját képességei, kompetenciája és funkciója szerint — az adományok és tisztségek sokszínűségében, az Egyház egyetlen üdvözítő küldetésében. Nem a hierarchia rója a világiakra ekkleziológiai szempontból, azt a feladatot, hogy evilágot keresztény értelemben életre keltsék, hanem eredetileg sokkal inkább az a tény, hogy megkereszteltek és megbérmáltak. Manapság egyre inkább tudatára ébredünk annak, mennyire szükséges, hogy a világiak részt vegyenek az Egyház küldetésében, az Evangélium hirdetésében. A „Lumen gentium” megerősíti, hogy bizonyos helyeken és bizonyos körülmények között az Egyház nem lehet a föld sója és a világ világossága a világiak nélkül. [125]

59. Tapasztalat a világról és hitbeli tapasztalat

A világiak egyházi identitása, ami á keresztségben és a bérmálásban gyökerezik, a hitközösségben és a misszióban válik valóra, kettős tapasztalatot foglal magában: azt, ami a világ természetes, időben lejátszódó, kulturális valóságának ismeretéből fakad, és azt, ami ennek evangéliumi értelmezéséből adódik. A kettő nem cserélhető fel: az egyik nem helyettesítheti a másikat, de mindkettő egységét ős-okában leli, Isten Igéjében, az Igében, mely által minden lett, és végső céljában: Isten Országában. Ezért módszertani szempontból ötödik cselekvési kritérium a kettős tapasztalat használata: az evilágról szerzett és a keresztény hit tapasztalata.

Az Egyház társadalmi tanításának alkalmazásában felhasznált módszer segítségére van minden kereszténynek, különösképpen azonban a világiaknak a valóság helyesebb értelmezésében. Ha így járnak el, látni fogják, mennyiben testesülnek meg a történelmi valóságban az emberi személy méltóságát jelentő humánus és keresztény értékek; hogyan kapcsolódnak a gondolkodás 'és a cselekvés általános elvei társadalmi téren azokkal az értékekkel, melyeket egy társadalomnak folyamatosan szem előtt kell tartania ahhoz, hogy problémáit meg tudja oldani; hogyan jutnak konkrét tájékozódáshoz a szükséges megoldások keresése során; hogyan indítják meg az elégtelennek vagy jogtalannak bizonyuló társadalmi struktúrák változásait vagy átalakítását; hogyan mérlegelik okosan azokat a programokat, melyeket a politikai és kulturális élet erői dolgoztak ki. Igy biztosítják az ember és a társadalom autentikus haladását, mégpedig a haladás sokkal emberibb értelmében, ami a gazdasági növekedést nem hagyhatja figyelmen kívül, de nem is lehet számára kizárólagosan meghatározó.

60. Nyitottság a Lélek adományaira

Amint már elmondtuk, az Egyház nem kínál saját modellt a társadalmi élethez; sokkal inkább nyitott marad a tervek és hipotézisek bizonyos pluralizmusára a cselekvésben, azoknak a karizmáknak és adományoknak megfelelően, melyeket a Szentlélek ajándékoz a világiaknak a család, a munka, a gazdaság, a politika, a kultúra, a technika, az ökológia stb. terén jelentkező feladataik elvégzéséhez.

Ebből adódik, hogy az Egyház társadalmi tanításában foglalt cselekvési irányok — az e területek mindegyikén megkívánt közreműködés sajátosságai szerint — különleges jelentőséget nyernek. Ez vezet a hatodik cselekvési kritériumhoz: a Szentlélek karizmáira és adományaira való nyitottsághoz, a társadalmi élet feladatai és döntései tekintetében.

61. A szeretet és az irgalmasság gyakorlása

Az Egyházban az első századoktól napjainkig mindig élt az a tudat, hogy meghívást kaptunk a társadalmi valóság szolgálatára. Történelme valóban tele van a felebaráti szeretet és segítés szociális műveivel, [126] amelyekben felvillan a szegény és irgalmas közösség arca, egy olyan közösségé, mely őszintén a „hegyi beszéd” megvalósítására törekszik.

Ennek a lelkipásztori tudatnak számtalan bizonyítékát találjuk a pápáknál, a társadalmi tanítás hirdetőinél. Megnyilatkozásaikban felszólítanak a munkások körülményeinek javítására és ezerirányú tapasztalatok szerzésére; [127] figyelmünkbe ajánlják a felebaráti szeretet gyakorlását ésaz igazságossággal való összehangolását; [128] a szociális tevékenységet minden evilági területre kiterjesztik; [129] felszólítanak, hogy az elvek igenlését, a szándéknyilatkozatokat és az igazságtalanság elítélését hatékony, felelősségteljes és tudatos cselekvés kövesse; [130] emlékeztetnek, hogy nemcsak a tanító hivatal dokumentumai — a zsinat, a pápák és a püspökök dokumentumai — bizonyítják az Egyház folytonos figyelmét a szociális kérdés iránt, hanem a különböző oktatási és akcióközpontok tevékenysége és a szociális apostolkodás konkrét kezdeményezései az egyes részegyházakban és nemzetközi területen; [131] felszólítják a klérust, a szerzeteseket és a világiakat, hogy vegyenek részt a „szociális lelkipásztorkodás különböző területein, műveiben és szolgálatában.” [132] Ebből a szociális lelkiismeretből fakad az utolsó cselekvési kritérium, melynek jelen kell lennie az összes korábban felsorolt kritériumban: a szeretet és az irgalmasság parancsa mindenben, ami a szegényeknek elsőbbséget ad az Evangélium szellemében. [133] Ez az elsőbbség, amiről az egész egyházi hagyomány tanúskodik, a ,Sollicitudo rei socialis” kezdetű enciklikában kifejezetten kihangsúlyozásra kerül. Ebben a pápai megnyilatkozásban ugyanis ez áll: „Ma, tekintettel a szociális kérdés világméretű jelentőségére, ennek az elsődleges szeretetnek és a belőle fakadó döntéseknek fel kell ölelniük az éhezők, a koldusok, a hajléktalanok, az orvosi segítségre szorulók, de mindenekelőtt a kilátástalanságban élő emberek mérhetetlen tömegét. Lehetetlen ezeknek a létezését nem tudomásul venni. Ha ezeken túlnézünk, hasonlítunk a dúsgazdag emberhez, aki úgy tett, mintha nem ismerné a koldus Lázárt, 'aki ajtaja előtt feküdt' (vö. Lk 16,l9−31). [134]

62. A társadalmi tanítás és a keresztény szociális gyakorlat közötti kapcsolat

Az Egyház tudatában nyilvánvalóan lényegi egység van a társadalmi tanítás és a keresztény gyakorlat között azokon a. területeken, művekben és abban a szolgálatban, ahol elveket és szabályokat próbál meg érvényesíteni. A lelkipásztori tevékenység a társadalmi tanítást feltételezi, és ez ismét elvezet a lelkipásztori tevékenységhez, mint a keresztény gyakorlat kiemelkedő részéhez. Az Egyház jelenléte a világban, és a világgal folytatott párbeszéde a konkrét emberi problémák megoldása érdekében, a papok megfelelő kompetenciáját igényli. Ezért elvárjuk tőlük, hogy a társadalmi tanítást behatóan tanulmányozzák. Ezzel együtt kell járnia egy olyanfajta képzésnek, ami a lelkipásztori tevékenységhez és az apostolkodáshoz megfelelő érzéket alakít ki bennük. Itt ismételten megmutatkozik, mennyire szükség van a tanmenet ésszerű programozására és helyes alakítására.

63. Hatások politikai téren

Az a tény, hogy az Egyháznak nincs, nem is kínál saját „modellt” a társadalmi életre, és nem is kötődik egy bizonyos politikai rendszerhez,

mint a különféle rendszerek közül választásra ajánlott saját „úthoz” [135], nem azt akarja jelenteni, hogy nem kell híveit — különösen a világiakat — képeznie és ösztönöznie, hogy felelősségük tudatában legyenek a politikai közösségben. [136] Álljanak bizonyos megoldások mellé, és ha ezek a történelmi helyzetben képviselhetők, olyan modelleket állítsanak fel, melyekben a hit lelkülete keresztény gyakorlattá válhat. Az Egyház társadalmi tanításának a világiak tevékenységére vonatkozó irányelvei a politikára éppúgy érvényesek, mint az evilági valóság más területeire is, ahol az Egyháznak küldetése révén, mint a hit hirdetőjének, jelen kell lennie.

A keresztény hit valóban igen nagyra értékeli és méltatja az emberi lét és aktivitás politikai dimenzióját, amelyben kifejeződésre jut. Ebből következik, hogy politikai téren az Egyház jelenléte ugyanannak a hitnek a követelménye, Krisztus királyságának fényében, ami kizárja a hit és a mindennapi élet szétválasztását, „korunk legsúlyosabb tévedéseinek egyikét”. [137] Az egész emberi létnek, a politikai dimenziót is beleértve, az Evangéliummal való megtöltése nem jelenti a politikai valóság autonómiájának tagadását, sem a gazdaságét, a kultúráét, a technikáét stb., mindegyik autonóm a maga területén.

Ahhoz, hogy az Egyház jelenlétét megvilágítsuk, célszerű különbséget tenni a „politika és a politikai feladat fogalmai között”. [138] Ami az elsőt illeti, az Egyház állást foglalhat, és állást is kell foglalnia a politikai tényekkel kapcsolatban, nemcsak amennyiben a vallásos szférát érintik, hanem amennyiben az ember méltóságát és alapvető jogait, a közjót, a társadalmi igazságosságot is: azaz minden olyan problémát, ami erkölcsi dimenzióval bír és amit az Egyház az Evangélium fényében szemlél és értékel azon küldetése révén, hogy „a politikai rendszert átitassa az Evangéliummal” és így tökéletesen humanizálja. A legmagasztosabb értelemben vett politikáról van szó, és ez az egész Egyház megbízatása. Ezzel szemben a politikai feladat, a meghozandó konkrét döntések, összeállítandó programok, a végrehajtásra váró akciók, a népképviselet, amit lehetővé kell tenni, és a hatalom gyakorlása mára világiak feladata, a földi társadalom ígazságos törvényeinek és intézményeinek megfelelően, melyekre tartoznak. Amire az Egyház nagy súlyt fektet és amit fiainak át akar adni, az nem más, mint az Evangélium követelményeinek helyes ismerete, hogy okosan és felelősséggel tudjanak a közösségnek szolgálni. [139]

Azért, hogy a papok és az Egyház más tisztségviselői jobban meg tudják őrizni szabadságukat a politikai valóság evangelizációjában, távol tartjuk őket azoktól a különféle pártoktól és csoportosulásoktól, melyek szakadást okozhatnak, vagy az apostoli munka hatékonyságát csorbíthatják. Így ezeket nem is fogják kiemelten támogatni, hacsak „konkrét és rendkívüli körülmények között a köz java” meg nem kívánná. [140]

64. Isten Országának jele

Az itt körvonalazott értékek, elvek és szabályok keretében az Egyház társadalmi tevékenysége, amit az Evangélium fénye ragyog be, olyan jel, mely Isten Országának jelenlétéről tanúskodik ezen a földön. Ennek az Országnak a követelményeit hirdeti ugyanis a történelemben és a népek életében, mint egy új társadalom alapját. Mindent elítél, ami a társadalmi magatartásban, a struktúrákban és a rendszerben az életet, a személyiség méltóságát veszélyezteti. Támogatja minden ember tökéletes beilleszkedését, mint az Evangélium küldetésének az igazságosságra, a szolidaritásra és a szeretetre vonatkozó erkölcsi követelményét. Ez nem más, mint Isten Igéjére támaszkodó lelkipásztori tevékenység, ami átalakítja az ember lelkiismeretét. Társadalmi tanítás kidolgozásáról és elterjesztéséről van szó, aminek célja, hogy felkeltse mindannyiunk, de különösen az ifjúság figyelmét és érzékenységét a társadalmi problémák és az Evangélium azon követelménye iránt, hogy lépjünk fel az igazságosság érdekében a szegények és minden szenvedő javára. Végül is gyors és átfogó cselekvésre van szükség, ami az egyén és a társadalom életét megnehezítő sok konkrét problémára választ keres. Így világítja meg az Ige a lelkiismereteket, és a tettek által az Ige testté lesz.

65. Végezetül a társadalmi tanítás jelentőségéről és dinamikájáról

Az Egyház társadalmi tanítása és annak lényegi alkotórészeinek, így pl. az alapvető elveknek, a döntési kritériumoknak és a cselekvési irányelveknek természetét és történelmi dimenzióit vizsgálva az a meggyőződés bontakozik ki, hogy bár ez „gazdag és átfogó örökség”, kielégítően megformált és megszilárdult, azonban még sok-sok szakasz előtt áll, az emberi társadalom fejlődési dinamikájának megfeleően a történelem során.

Bár a társadalmi tanítás természete miatt csak nehezen határozható meg szigorúan skolasztikus fogalmakkal, mégis az előző fejezetekben, legalábbis lényeges körvonalaiban elég világosan kiemelkedik, és elsősorban mint „az élet keresztény felfogásának integráns része” [141] jelenik meg. Valóban azt láttuk, hogy a világra gyakorolt befolyása nem másodrangú, hanem döntő, mint az Egyház tevékenysége, mint „kovász”, mint „a föld sója”, mint „mag” és mint az emberiség „fénye”. [142]

Ezzel a feltétellel az Egyház tanító hivatala — a pápa, a zsinat, a püspökök — az egész keresztény közösség tanulmányai és tapasztalatai segítségével kidolgozta, érthetően előadta és elénk tárta ezt a tanítást, mint olyan tanítást, mely nemcsak a hívőkhöz, hanem minden jóakaratú emberhez szól, hogy az Evangélium által megvilágítsa a haladáshoz és az ember teljes felszabadításához vezető közös utunkat.

VI. A KÉPZÉS

66. A dokumentum célja

A jelen fejtegetésünkben megadott irányelveket azoknak szántuk, akiknek feladata, és akik felelősek a papjelöltek és a különböző teológiai intézmények hallgatóinak képzéséért. Azzal a szándékkal dolgoztuk ki ezeket, hogy megkönnyítsük és támogassuk a képzést a társadalmi tanítás területén. A tanárok kétségtelenül hasznos segítséget nyernek majd ebből az oktatás tartalmának és módszerének közös kialakításához. A dokumentumnak valóban az a célja, hogy ennek a tudománynak a tanulmányozásában alapvető és éppen ezért elengedhetetlen elemekre rámutasson és ezzel a leendő papoknak szilárd teológiai és lelkipásztori képzést nyújtson.

Így hát célszerű, hogy ez a fejezet konkrét útmutatást adjon a profeszszorok különleges képzéséhez és a jelöltek képzésének jobb felépítéséhez.

1. A professzorok képzése

67. Teológiai, tudományos és lelkipásztori képzés

Nem szükséges hangsúlyoznunk azt a tényt, hogy az Egyház társadalmi tanításának megfelelő fogadtatása a hallgatók részéről nagymértékben a professzorok kompetenciájától és oktatási módszerétől függ. Ennek a készségnek elsajátítása alapos előkészítést igényel; ezt nem garantálhatja pusztán néhány, a társadalmi tanításról tartott tanfolyam a teológiai és filozófiai tanulmányok keretében.

Ezért súlyos felelősség nyugszik a püspökök és az egyházi oktatási központok előljáróinak vállán, hogy alkalmas és érdeklődő embereket küldjenek a társadalomtudományi karra és más, ezzel egyenragú, egyházi részről elismert oktatási intézménybe. Így megfelelő tudományos képzéssel rendelkező oktatóink legyenek. Az Egyház azt kívánja, hogy azokat az oktatókat, akikre a klérus képzését bízzák, a legjobbak közül válasszák ki és jó lelki és pedagógiai képzettségük mellett biztos tudással és megfelelő lelkipásztori tapasztalattal is rendelkezzenek. [143]

Ezenkívül szem előtt kell tartanunk még azt is, hogy a társadalmi tanítás oktatásához nem elég csak a tanító hivatal megnyilatkozásait ismerni. Az is elengedhetetlen, hogy a professzoroknak alapos és elmélyült teológiai képzettségük legyen, a társadalmi erkölcstanban kompetensek legyenek és hogy a társadalomtudományoknak legalább az alapelemeit ismerjék. Ezenkívül ápolni kellene az erkölcsteológiát, dogmatikát és pasztorálist oktató professzorokkal való együttműködést is, hogy az oktatás összehangoltságát, egységét és szolidaritását garantáljuk, végül, hogy a hallgatóknak lehetővé tegyük a teológia és a lelkipásztori gyakorlat együttes szemléletét. Egyébként meg kell próbálni az elméleti és a lelkipásztori képzést szorosan összekapcsolni a lelki képzéssel. [144]

68. A társadalomtudományok szerepe

Amint ezt már fentebb hangsúlyoztuk (Nr. 10; 50), az Egyház társadalmi tanítása nem mondhat le a társadalomtudományokról, ha kapcsolatban akar maradni a társadalom életével és effektiven akar hatni a lelkipásztori valóságra. Ezért nyomatékosan ajánljuk a társadalmi tanítás oktatóinak, hogy érdeklődjenek a papjelöltek megfelelő lelkipásztori képzése iránt. Szem előtt kell tartaniuk, hogy az oktatásban nem szabad arra szorítkozniuk, hogy néhány „általános elvet idézzenek”, henem arra kell törekedniük, hogy ezeket tovább építsék „világunk változékony helyzeteivel való érintkezések nyomán kialakított érett gondolkodás és az Evangéliumnak, mint a megújulás forrásának ösztönzése segítségével. [145] Ebből következik, hogy az is feladataik közé tartozik, hogy a hallgatókat a humán tudományok által rendelkezésre bocsátott eszközök használatába bevezessék, az Egyház rendelkezései szerint. [146]

A humán tudományok ugyanis fontos eszközöket kínálnak a váltakozó helyzetek értékeléséhez és párbeszéd kialakításához a világgal és a különböző világnézetű emberekkel. [147] A társadalmi oktatásnak empirikus összefüggést kölcsönöznek, hogy lehet és kell is az alapvető elveket alkalmazmi; gazdag anyagot bocsátanak rendelkezésünkre az elemzéshez, hogy értékelhessük a társadalmi helyzeteket és állást foglalhassunk. Segítséget nyújtanak szükséges döntések esetében a tájékozódáshoz. A tanulmányok során természetesen és a társadalomtudományok iránti érdeklődésnél el kell kerülnünk azt a veszélyt, hogy ideológiák csapdájába essünk, melyek az adatok értelmezését manipulálják, vagy a pozitivizmus csapdájába, mely az empirikus adatokat túlértékeli az emberről és a világról átfogó értelmezés rovására.

69. Az állandó továbbképzés

Köztudott, hogy a társadalmi valóság és az azt értelmező tudományok állandó és gyors változásoknak vannak kitéve. Ezért szükséges a professzorok állandó továbbképzése, ami garantálja, hogy mindig a legidőszerűbb tudás birtokában legyenek. Az új problémafelvetéssel, a nemzeti, nemzetközi és világszinten jelentkező új irányzatokkal való szoros kapcsolat hiánya éppúgy, mint az Egyház társadalmi tanításában végbement fejlődés nem kielégítő ismerete az oktatást érdekességétől és alakító erejétől foszthatja meg.

70. Lelkipásztori tapasztalat

Mivel a professzorok nem taníthatják a társadalmi tanítást elvont elméletként, számukra a közvetlen lelkipásztori tapasztalat a lehető leghasznosabb lehet. Ez a tapasztalat különbözik majd hely, helyzet, képesség és az egyének érdeklődése szerint, de mindig a konkrét, hatékony és maradandó tanításnak megfelelően kiválasztott és értelmezett lesz.

2. A hallgatók képzése

71. Lelkipásztori oktatás

A II. Vatikáni Zsinat és az egyházjog szellemében a papjelölteket olyan általános képzés során képesítjük a lelkipásztori szolgálatra, amely ügyel arra, hogy a papi személyiség minden összetevőjét kibontakoztassa és növelje: a humánus, a szellemi, a teológiai és a lelkipásztori összetevőt is. Ugyanezt el lehet mondani a világiak apostolkodásra való neveléséről. Ebben az összefüggésben emlékeztetnünk kell arra, hogy bár az egész képzés lelkipásztori célkitűzést követ, mégis elő kell irányozni mindenkinek olyan lelkipásztori oktatást, [148] ami az Egyház társadalmi tanítását magában foglalja.

72. A képzésnek ezen a. területén, amint már említettük, kétségtelenül megfelelő teológiai előkészítésre van szükség Isten Igéjének hirdetéséhez. Ennek kapcsán — szem ély, hely és idő követelményei szerint és az Egyháznak a világgal folytatott párbeszédére tekintettel — fel kell ébreszteni a papjelöltek érdeklődését és beleérzőképességét az Egyház társadalmi tanítása és társadalmi lelkipásztorkodása iránt. Ebben az értelemben szól a Kódex arról, hogy a leendő papokat a „személyekkel való párbeszédre” kell nevelni és fogékonnyá kell őket tenni az Egyház „társadalmi feladataira.” [149]

73. A társadalmi tanítás kurzusai

Ha azt a helyiértéket vesszük figyelembe, amit a társadalmi tanítás az egyházi oktatási központok tantervében el kell hogy foglaljon, érthető, hogy az eddig mondottakkal egybevetve nem elegendő, hogy ezt a filozófiai és teológiai tanulmányok során néhány fakultatív óra keretében tárgyalják, hanem elengedhetetlen, hogy ennek a tudományágnak saját, kötelező kurzusokat iktassanak be.

Hogy melyik a megfelelő időpont ehhez a studiumhoz, az a különböző oktatási központok és intézmények tanrendjétől függ. Talán hasznos elosztani a kurzusokat a jelöltek egész tanulmányi idejére. Igy biztosíthatnánk a szükséges folyamatosságot, a fokozatos megközelítést, és lehetővé tennénk a különféle megnyilatkozások társadalomfilozófiai és teológiai fogalmainak jobb megértését. Mindenesetre elengedhetetlen, hogy az oktatás időtartama alatt a nagy enciklikák ismeretét elsajátítsák.

Ezeket a speciális kollégiumok keretében kell oktatni és kötelező olvasmányként kiadni a hallgatóknak. Miközben ezekkel a dokumentumokkal dolgozunk, figyelembe kell vennünk azt a társadalmi-kulturális kontextust is, amiben íródtak, továbbá azokat a teológiai és filozófiai feltételeket, melyeken nyugszanak, a társadalomtudományokhoz fűződő kapcsolatukat és jelentőségüket a mai helyzetben. Ezenkívül az egyetemes Egyház megnyilatkozásaival együtt az egyes részegyházak társadalmi problémáit is tanulmányoznunk kell.

74. A filozófiai-teológiai alap

Azontúl, hogy fogékonnyá tesszük a jelölteket a társadalmi problémák iránt, szilárd filozófiai-teológiai alapot is kell nyújtanunk nekik a társadalmi tanítás elveiről és interdiszciplináris kapcsolatairól. Ennek az alapnak különleges jelentősége van a „világgal folytatott párbeszéd” pillanatnyi helyzetében, amit az Egyház a II. Vatikáni Zsinat alapgondolatának gyakorlattá váltása közben él meg. Mind a papok, mind a társadalmi apostolkodásban felelősséget vállaló világiak gyakorta kerülnek szembe radikális és totalitárius, kollektivista és individualista ideológiákkal, szekularizáló törekvésekkel, ha éppen nem a keresztény szellemtől teljesen idegen szekularizmussal.

75. Krisztus autentikus és integráns üzenete

Amint már említettük, mindazok teológiai-lelkipásztori és lelki képzése, akik a társadalmi munkának szentelik magukat, magában foglalja a különböző társadalmi problémák iránti fogékonyságot és az Egyház társadalmi tanításának kritériumaival való megismerkedést, ahhoz, hogy a helyzetekkel, a strukturákkal és a gazdasági, társadalmi és politikai rendszerekkel kapcsolatban állást tudjanak foglalni. Ezenkívül különleges előkészítést igényel az is, hogy a különféle síkokon és szektorokban megfelelő módon aktivvá tudjanak válni.

A képzés szempontjából azonban a legfontosabb annak a tudata, hogy a világiaknak és a papjelölteknek is Krisztusról kell a világban művükkel tanúságot tenniük. A püspökök és a papok különleges felszólítást kaptak arra, hogy Krisztus üzenetét úgy hirdessék, hogy azáltal az ember egész evilági tevékenységét az Evangélium fénye hassa át. [150] Kétségtelen, hogy az Egyház leglényegesebb szerepe társadalmi téren mindig az Evangélium hirdetése marad: olyan küldetés, ami a társadalmi problémákra mindenesetre nagy figyelmet fordít.

Az Evangélium értelmezése és megélése a mai ember társadalmi valóságában mindazonáltal lényegi része a jelöltek teológiai és interdiszciplináris képzésének és meghatározó értékkel bír a lelkipásztorkodás hatékonyságában. E képzés keretén belül az életük tanúsága, az igehirdetés és a cselekvés nem választható el egymástól, mivel Jézus személyében, az Evangéliumban és az egyházi hagyományban ezek együtt vannak.

76. Az első lelkipásztori tapasztalatok

A képzési idő alatt a hallgatók szerezzenek lelkipásztori és társadalmi tapasztalatokat, melyek közvetlen kapcsolatba hozzák őket az általuk tanulmányozott problémákkal, ahogyan ez már néhány országban pozitív eredménnyel történik. A képzés során sok múlik azon, hogy a jelöltek teljes egészében tudatában vannak-e a különleges papi szerepnek a társadalmi munkában, amit különösen az utóbbi időben az Egyház tanító hivatala, miként az egyes részegyházak is, több alkalommal hangsúlyozott. Igen ajánlatos a hallgatóknak tanáraik kíséretében látogatásokat tenni és beszélgetéseket folytatni a munka világában — munkavállalókkal, munkásokkal, szakszervezetekkel —, a társadalmi szervezetekkel és a társadalom peremén élő csoportokkal.

77. A pap feladata a világiakkal szemben

A társadalmi lelkipásztorkodás oktatásához tartozik, hogy a jelöltek elsajátítsák azt a feladatot és követendő módszert, ami által a világiakban egyre jobban tudatosítják társadalmi hivatásukat és felelősségüket. Ebben a tekintetben a pap feladata, hogy segítse a világiakat kötelességük tudatosításában, lelki-tudásbeli képzésükben, álljanak mellettük a társadalmi munkában, vegyenek részt fáradozásukban és szenvedésükben. A világiakat meg kell arra tanítaniuk, hogy elismerjék szervezeteik fontosságát mind apostoli szinten, mind a társadalmi tevékenység szempontjából, és mély szociális fogékonyságról tegyenek tanúságot. A keresztény küldetés hatékonysága a Szentlélek működésén túl a pap életstílusától és lelkipásztori tanúságtételétől is függ, aki az Evangéliumot az emberek felé közvetíti és az Egyház hiteles arcát felfedi. [151]

78. Befejezés

Végezetül a Katolikus Nevelési Kongregáció a jelen dokumentum átnyújtásával a püspököknek és a papképzés intézményeinek azt az égető kívánságát szeretné kifejezésre juttatni, hogy ennek a fontos oktatási területnek megadja azt a segítséget és tájékozódást, amit már hosszú idő óta várnak és kérnek. Az Egyház társadalmi tanítása, amint erre itta pápai dokumentumok fényében rámutattunk, valóban felbecsülhetetlen értékű, gazdag örökség. Ha igazi természetének megfelelően értelmezzük, és szorgalmas tanulmányozással az élettel kapcsolatba hozva kellően elsajátítjuk, új apostoli buzgalomra vezethet Krisztus leendő szolgáinál, mivel biztos utat mutat a hatékony lelkipásztori tevékenységhez. A mai társadalom sokrétű szellemi és anyagi szükségleteinek figyelembevételével, amire II. János Pál pápa több alkalommal utalt, nem kívánhatunk mást, mint hogy minden papjelölt az Evangélium hirdetésének e modern ágában felvilágosult és felelősségének tudatában lévő követ legyen, mivel egyedül ez képes korunk bajára hatékony gyógyszert kínálni és ezzel a világ megmentéséhez hozzájárulni.

A püspökök és a papnevelő intézetek illetékeseinek feladata minden eszközzel ügyelni arra, hogy ezek az Irányelvek bekerüljenek az oktatási tervbe és a tudományos és lelkipásztori képzést úgy erősítsék meg, ahogy azt ma mindenütt várják és ami megfelel közös reménységünknek.

Róma, Kongregációk Palotája, 1988. december 30.

WILLIAM WAKEFIELD BAUM kardinális
prefektus

JOSÉ SARAIVA MARTINS Tuburnicai címzetes érsek
titkár

I. FÜGGELÉK

Azoknak a helyeknek a jegyzéke,
melyek az egyház társadalmi tanításának oktatása során
a szemináriumokban felhasználásra kerülhetnek

Mivel jelen „Irányelvek” különösen azokat a pontokat kívánják kiemelni, melyek az Egyház társadalmi tanításának oktatásában elengedhetetlenek, a Katolikus Nevelési Kongregáció szeretne e tantárgy minden oktatójának programtervezetet kínálni, mely segítheti őket a megfelelő, tartalmas oktató munkában. A helyi különbségek miatt természetesen csak javaslatról van szó, mely szükséges teret hagy a tanároknak, hogy az órákat és a lelkipásztori gyakorlatokat a püspökségek konkrét szükségleteivel összhangban szervezzék meg, a püspökkari konferenciák és a megyés püspökök irányelveinek megfelelően. Magától értetődő, hogy az Egyház társadalmi tanításának szilárd és — gyümölcsöző oktatása, még akkor is, ha egy bizonyos igazságmaghoz és elengedhetetlen, mindanynyiunk számára közös elvekhez kötődik is (vö. Irányelvek, Nr. 52.), nem hagyhatja figyelmen kívül az egyedi helyi problémákat és az ésszerű alkalmazkodás szükségességét, azért, hogy az Evangélium üzenetét konkrétan az élethez kapcsolja.

I.

Az Egyház társadalmi tanításának kurzusába vagy kurzusaiba való bevezetés során többek között és az egyedi tanterveknek megfelelően a következő témák kerülhetnek megtárgyalásra:

1. Az alapvonalak ismertetése és magyarázata

2. Az Egyház társadalmi tanításának lényege (vö. Irányelvek NN. 3–14)

3. Az Egyház társadalmi tanításának gyökerei a szentírásban, az Ó- és Újszövetségben: a megváltó megszabadítás az üdvtörténetben — Jézus Krisztus, a Megszabadító — Az üdvözítő megszabadítás és az emberi felszabadítás közötti különbség — Integráns megszabadítás — Az Egyház igehirdetési feladata — Az Egyház párbeszéde a világgal —Az Egyház üdvözítő küldetésének és igehirdetői feladatának társadalmi dimenziója (vö. Irányelvek NN. 15–17)

4. Az Egyház társadalmi tanításának teológiai dimenziója (vö. Irány­elvek Nr. 9): krisztológiai és ekkleziológiai feltételek — Antropológiai alap: a teljes emberi igazság és a teljes igazság az emberről — „Az em­ber az Egyház első és alapvető útja” — Az ember egyetemes támogatása, önmagára vonatkoztatva, Istenre, a többi emberre és a dolgokra vonatkoztatva — A „szegények iránti elkötelezettség” — Következtetések társadalmi, gazdasági és politikai síkon.

II.

„Gazdag örökség”: Az Egyház társadalmi tanításának fejlődési szaka­szai (vö. Irányelvek NN. 18-28)

1. A társadalmi tanítás története — A történelem kezdete: Ószövetség (Kivonulás és próféták) — Az apostolok levelei.

2. Az egyházatyák, az Egyház nagy tanítóinak és teológusainak szerepe a modernekig bezárólag (Aquinói Szent Tamás).

3. Az ipari forradalom és a szűkebb értelemben vett „társadalmi kérdés” keletkezése — A társadalmi tanítás előfutárai.

4. Társadalmi tanítása zsinat előtt: XIII. Leótól XII. Piusig — A „Re-rum novarum” és a „Quadragesimo anno” kezdetű enciklikák társadal­mi-kulturális kontextusa — Ezeknek az enciklikáknak és XII. Pius tár­sadalmi üzeneteinek célja és tartalma.

5. Zsinati időszak (1961-1971): műszaki-gazdasági, társadalmi-politikai és társadalmi-kulturális helyzetek — E korszak dokumentumai­nak célja és általános tartalma: XXIII. János „Mater et magistra” és „Pacem in terris”, a II. Vatikáni zsinat „Gaudium et spes”, VI. Pál „Populorum progressio”, „Octogesima adveniens” és „Evangelii nuntian­di” kezdetű megnyilatkozásai.

6. II. János Pál kora: műszaki-gazdasági, társadalmi-politikai és társadalmi-kulturális környezet — II. János Pál enciklikáinak célja és általános tartalma: „Redemptor hominis” (társadalmi rész), „Dives in misericordia” (társadalmi tartalom), „Laborem éxercens”, „Familiaris consortio” (társadalmi rész), „Sollicitudo rei socialis” — A nagy beszé­dek és társadalmi üzenetek.

III.

Az Egyház elvei és tájékoztatása a társadalmi élet különböző területein (vö. Irányelvek NN. 30-53)

1. Logikai előfeltétel: Alapvető emberi egyenlőség az értékek és jogok területén — Az alapvető értékek: szabadság, igazság, igazságos­ság, szeretet, béke — A föld javainak közös rendeltetése — A világ és törekvéseinek kétértelműsége — A rasszizmus és a kolonializmus minden formájának elítélése az emberiség egysége és egyetemessége, minden ember általános elhivatottsága nevében — a társadalmi reform szükségessége, az igazságtalanság okaihoz igazodva.

2. Az emberi személy: Az emberi személy méltósága: önálló, értelemmel és szabad akarattal megáldott, lelki és transzcendentális létező — Az ember elhivatosságának jelentősége.

3. Az emberi jogok: Egyház—állam kapcsolatai — Az emberi jogok filozófiája és teológiája — Az emberi jogok identitása és egyetemessége — A jogok hirdetése és védelme — Az emberi méltóság védelme: a politikai, gazdasági és kulturális elnyomás ellen; a tömegkommuniká­ciós eszközök és médiák nyomása ellen; a vallásszabadságot, a többi szabadság alapját és garanciáját érő támadások ellen — Az emberi jogok nemzetközi chartája — A népek jogai.

4. Ember—társadalom kölcsönös kapcsolata: Az ember társas volta vagy társadalmi dimenziója — A személyes lét konfliktusdimenziója — A konfliktusok természetének megértését célzó oktatás jelentősége — A társadalom és a közösség fogalma — Csoportok és egyesületek dinamikája a társadalmi életben — A társadalmi köztes láncszemek — Társas voltunk kifejeződése a családban és a politikai közösségben — A társadalmi egyensúly.

5. A közjó: A közjó fogalmának meghatározása és tartalma — A tekintély, mint a közjó szolgálata — A nemzetközi közjó — A közjó értelmezése a modern ideológiákban.

6. Az emberi szolidaritás: Szolidaritás emberek és népek, gazdag és szegény országok között — Észak—Dél kapcsolatai — A nemzetközi és világszintű szolidaritás — Szolidaritás: modern, az Evangélium által ihletett szó (társadalmi szeretet).

7. A szubszidiaritás: Az állam irányító szerepe és a szubszidiaritás — A túlzott tervgazdálkodás, és a szabadság elvesztése — A szabadságot támogató tervezés — Szubszidiaritás: emberek és csoportok kizsákmá­nyolásának visszautasítása.

8. A részesedés: Participáció és társadalom — A társadalom minden területének és rétegének részesedése a közjóból — Minden ember részvételi lehetősége a társadalmi élet különböző területein és síkjain meghozandó döntésekben — Kiengesztelődés és párbeszéd.

9. A társadalmi élet organikus koncepciója, a szocializáció és a perszonalizáció fogalma: Keresztény és közösségi vonatkozású perszo­nalizmus — A társadalmi kapcsolatok megsokszorozódása és a csoportok — Az egyesülések dinamizmusa — Társadalmi köztes csoportok és felettes testületek — Közösség és társadalmi struktúra — A társadalmiasodás dimenziói — Közeledés a szocializáció és a perszonalizáció között.

IV.

Elvek és értékek megvalósulása a társadalmi élet különböző terüle­tein és szektoraiban (vö. Irányelvek NN. 53-64)

1. Társadalmi tanítás és társadalomtudományok: A világi területek autonómiája — A tudomány autonómiája, interdiszciplináris párbeszéd — Teológia és tudományok — Társadalom- és gazdasági tudományok: segítők az Egyház lelkipásztori tevékenységében — Tudományok, technológia, ideológiák.

2. A családban: A család problémája a mai világban — A családnak, mint a társadalom életelvének és sejtjének alapvető értéke — A család és az emberi személy — a család és a polgári társadalom — A család és az Egyház — A család jogai és kötelességei — A családi közösség alkotórészei — A család és a nevelés szerepe — A család változása a társadalmon belül — A házasság felbonthatatlansága, tekintettel a házasság más formáira.

3. A gazdaságban: A földi valóság törvényes autonómiája az ember szolgálatában — A gazdasági élet a maga vonatkozásaiban és korabeli problémáiban — A mai termelési rendszerek ismertetőjegyei — A gazdasági rendszerek válsága: kapitalizmus és kollektivizmus — A mai gazdaság válságjelenségei: munkanélküliség, infláció, valu­taválság, a külföldi eladósodás problémája — A gazdasági fejlődés szükségszerűségei, törvényei és etikai követelményei — A gazdaság szerepe az ember életében — A társadalmiság kritériuma — A szociális igazságosság útja — A társadalmi gazdaság — A gazdaság szabadsága és társadalmi ellenőrzése — A tőke szükségszerűsége és szociális szerepe — A társadalmi igazságosság a kereskedelemben és a pénzügy­ben — A társadalmi igazságosság a nemzetközi kereskedelemben — Árkiegyenlítés a gazdag és szegény országok kapcsolataiban — A tőke újra invesztálásának politikája és a közjó kritériuma — A közjó és a legszegényebbek szolgálatába állított valutapolitika — A kamatlábak társadalmi szabályozása — Az olyan műveletek megengedhetetlensége, melyek valutaátváltásnál bizonyos osztályokat, területeket és gyengébb nemzeteket megkárosítanak — Új gazdasági-társadalmi rend.

A magántulajdon: A földi javak egyetemes rendeltetése — Közös rendelkezés a földi javak felett — A tulajdonjog és jelentősége — A föld használata és átalakítása — A természeti kincsek kizsákmányolása — A javak használata és birtoklása — A magántulajdon indoklása és határai — A magántulajdon alárendelése az élet követelményeinek — A tulajdonjog megújításának alapjai — A szocializmus célja — A kol­lektivizálás összeegyeztethetetlen a keresztény humanizmussal — Az egyensúly és a társadalmi harmónia törvénye — A társadalmiság kritériuma — Az agrárvilág figyelembevétele — Agrárreform: a meg nem művelt földterületek felosztása és kiosztása.

A munka: A munka válsága és pillanatnyi problematikája — A mun­kakonfliktus: iparosodott és nem-iparosodott országok — A munka válsága a Harmadik Világban — Az éhség problémája — Társadalmi peremlét — A munka kontextusa a társadalmi tanításban — A munka értéke és méltósága: az emberi munka filozófiai, teológiai és lelki alapjai — A munka objektív társadalmi dimenziója — Igazságtalan munkafel­tételek — A munka elsőbbsége a tőkével szemben — A munkások jogai és kötelességei — A munka szervezete — A közhatalom beavatkozása — Az állam kisegítő szerepe — Az igazságos munkabér problémája: a jogos, törvényes, családi, elegendő bér — Munka és család a modern társadalomban — A női munka a mai társadalomban — A munkás társadalombiztosítása — A munka jogai: a merkantil jelleg legyőzése, a munka embert elidegenítő hatásának legyőzése, a munka értelmének visszaszerzése — Egy új munkamegosztásért.

A vállalat mint munkaközösség: A beleszólási jog — Szabad egyesülés a munka világában — Munkásmozgalom és osztályharc — Szakszervezetek, vállalatok és társadalom — A munkavállalók része­sedése a közjóból — A munkavállalóknak a közjóért vállalt szolidaritá­sa — Szolidaritás a munkavállalók részéről más munkavállalókkal — Egyéni munkavállaló és kollektív szerződések — A sztrájk természete: a jogosság feltételei — A sztrájkkal való visszaélés.

4. A politikában : Kortárs politikai jelenségek — A nagy ideológiai és társadalompolitikai áramlatok — A társadalom és a hatalom lényege — Politikai társadalom és állam — Modern államformák: totalitárius állam, autoritatív állam és demokratikus állam — Az egészséges demokratikus rend alkotóelemei — Társadalmi demokrácia — A tár­sadalmi demokrácia erkölcsi követelményei — Gazdasági demokrácia — Részesedési demokrácia — Ideológia és gyakorlat a kommunizmusban — A liberalizmus és a szabadság abszolutizálása — Az állam autonómiája és szerepe a közjó szolgálatában, az emberi jogok tiszteletbentartásában, a struktúrák megújításában a szabadság és egy egészséges pluralizmus kibontakoztatásához — a politikai közösséghez való tartozás és benne való részvétel — Az Egyház és a politika — Az Egyház és az állam szabadsága — A keresztények társadalmi-politikai tevékenysége: a katolikusok jogai, kötelességei és felelőssége.

5. A kultúrában: Jelenlegi kulturális változások — Az ipari és városi civilizáció elterjedése — A kultúra gyűjtőfogalma Szerepe az emberi és társadalmi haladásban — Egyház, kultúra és a kultúrák pluralitása — A kultúra támogatása — Párbeszéd a kultúra és a keresztény hit között — A hit inkulturációjának témája — Ideológia, hit és teológia — A keresztények elkö^telezettsége — A kulturális nevelés környezete és a hozzá vezető utak: család, iskola, egyetem, tájékoztatási eszközök, sport, turizmus — Az Egyház tisztelete és támogatása a tudomány, irodalom és művészet művelői felé — Kultúra és teológia kapcsolatai — A katolikus iskolák és egyetemek kulturális küldetése — A műszaki haladás és a kultúra — A technológiai fejlődés alárendelése az élet legfőbb céljának — Társadalmi és kulturális kommunikáció és emberi haladás — Az információhoz és az eszmeterjesztéshez való jog — A közvélemény jelentősége és szerepe — Az újságírás szerepe a kultú­rában és a modern társadalomban — Tájékoztatás az igazság szolgá­latában — Az Egyház felelőssége.

6. A tudományban és a technikában: A tudomány és a technológia manipulálásának problémája — A manipulálás területei — Az etikai cél.

7. A nemzetközi közösségben: A nemzetközi közösség — Emberi közösség és nemzetközi társadalom: aktuális problémák — A népek szabadságának és önrendelkezésének tiszteletbentartása Együttmű‑
ködés, kölcsönös függőség és szolidaritás és a népek közti igazságos kapcsolatokat szabályozó törvények — A nemzetközi igazságosság és a népek gazdasági-társadalmi fejlődése — Problémák és helyzetek — Az Észak—Dél viszony — A Kelet—Nyugat kapcsolatok — A háború problémája: erkölcstelensége — A leszerelés — a tudomány és a technológia konstruktív szerepe — A fegyverkezési verseny elutasítása — A béke: a társadalmi béke erkölcsi követelményei — Nemzetközi szolidaritás a békéért — Az erőszak megjelenési formái — Az erőszak alkalmazásának formái — A politikai erőszak okai — Terrorizmus és gerillaharcok — Elnyomó hatalom — Az erőszak elítélése — Az igazságosságért való kiállás — Az emberi mobilitás jelensége — Az emig­rációhoz való jog.

8. Az ökológiában: Ökológiai válság — A környezetvédelem ökológiai politikája mindannyiunk egészsége érdekében — VI. Pál és II. János Pál gondolatai — A városiasodás jelensége — Az ökológia etikája.

9. A „társadalmi kérdés” a Harmadik Világban: problémák, igazság­talan helyzetek — Remények.

V.

A társadalmi tanítás kidolgozása és továbbfejlesztése a püspökkari konferenciák és az egyes egyházak pásztorleveleiben.

VI.

A püspökök, papok, szerzetesek és világiak illetékessége és feladata a társadalmi tanítás kidolgozásában és az Egyház társadalmi tevékenysé­gében — A részegyház társadalmi akciója, válasz a helyi problémákra.

VII.

Teológiai-lelkipásztori végkövetkeztetés: Isten terve az emberrel és elhivatottsága — Szakítás Isten tervével: személyes, társadalmi és strukturális bűn — Az emberi szív megtérése a Szentlélek adománya.

II. FÜGGELÉK

Szövegrészletek
az Egyház társadalmi tanító hivatalának
megnyilatkozásaiból, tekintettel az „Irányelvek”
néhány különösen fontos részére

(A lap szélén olvasható számok az „Irányelvek” jegyzetszámaira utalnak)

[7] „Ezért sürgősen kívánatosnak tartjuk, hogy ebben a tanításban egyre inkább mélyedjünk el. Mindenekelőtt azt kívánjuk, hogy a katolikus iskolákban minden szinten, de különösképpen a papnevelő intézetekben kötelező tárgyként oktassák; ugyanis ismert előttünk, hogy e tárgyat különböző intézményekben már hosszabb idő óta kitűnő eredménnyel oktatják.” (Mater et magistra, 223)

[10] „Az Egyház szociális tanítása nem 'harmadik út' a liberális kapitalizmus és a marxista kollektivizmus között, sem pedig egy szabad választás, amely más megoldásokat keres a nem ilyen mélyen alapozott ellentétek között, hanem önálló, minden tekintetben sajátos dolog. Nem is ideológia, hanem szorgos meggondolások gyümölcsének pontos megfogalmazása az emberi létnek a valóságban meglévő bonyolult igazságairól, a társadalomban vagy nemzetközi területen, a hit és az egyházi hagyomány fényénél. Legfőbb célja abban rejlik, hogy ezeket a valóságban létező igazságokat értelmezze, megvizsgálja, vajon megfe­lelnek-e, avagy ellenkeznek az evangéliumi tanítással az emberről és annak földi, s egyben természetfeletti hivatásáról, hogy így adjon eligazítást a keresztény magatartásban. Tehát nem az ideológia, hanem teológia, mégpedig az erkölcstan területéhez tartozik.” (Sollicitudo rei socialis, 41)

[14] „Az evangelizálás nem volna teljes, ha nem vetne számot az Evangélium és a mindennapi élet, vagyis az emberi személy és társadalom kapcsolatával.” (Evangelii nuntiandi, 29) „Az evangelizálás és az emberi haladás, fejlődés, felszabadulás közt szoros kapcsolat van. Ez a. kapcsolat antropológiai jellegű, mivel nem létezik 'elvont' ember, akit evangelizálni lehetne, hanem minden ember meghatározott társadalmi és gazdasági körülmények közt él. A kapcsolat teológiai jellegü is: mert a teremtést nem lehet elválasztani a megváltástól, ez utóbbi pedig minden konkrét emberi helyzetet érint, kötelességgé teszi, hogy küzdjünk az igazságtalan­ságok ellen és az igazságosság helyreállításáért. A kapcsolat ezenkívül teljességgel evangéliumi, mert a szeretetben gyökerezik. Hogyan is lehetne hirdetni a szeretet új parancsát, ha ugyanakkor közömbösen hagy az igazság, az igazi béke és az emberi fejlődés kérdése?” (Evangelii nuntiandi, 31)

[18] „Az Egyház az együttélés örökké időszerű felfogásának hordozója és hirdetője. E felfogás alapelve, mint az a mondottakból kiderül, hogy az egyes emberi lények alapjai, céljai és tárgyai az összes intézményeknek, amelyekben a társadalmi élet kifejezésre jut és végbemegy, s úgy is kell, hogy legyenek: az egyes emberi lények, úgy, ahogy vannak, s ahogy lényegileg társadalmi természetüknél fogva és a természetfeletti rendbe való felemelkedésük gondviselésszerű síkján lenniük kell. Ebből az alapelvből kiindulva, amely biztosítja a személy szent méltóságát, az Egyház tanítása, a papok és a megvilágosított világiak közreműködésével, különösen az elmúlt évszázadban, olyan társadalmi tanítást alakított ki; amely világosan megmutatta a biztos utat az együttélés kapcsolatainak átszervezésére, olyan egyetemes kritériumok szerint, amelyek megfelel­nek a világi rend természetének és különféle területeinek, valamint a mai társadalom jellegzetességeinek, és ezért mindenki számára elfogadha­tóak.” (Mater et magistra)

[19] „Mielőtt ezeknek fejtegetésébe bocsátkoznánk, előre kell bocsáta­nunk, amit XIII. Leó már régen világosan leszögezett, hogy jogunk és kötelességünk legfőbb apostoli tekintélyünknél fogva a társadalmi és gazdasági kérdésekben ítéletet mondani. Az Egyháznak ugyan nem az a feladat jutott osztályrészül, hogy az embereket ideiglenes és mulandó boldogságra vezesse, hanem az örök üdvösségre kalauzolja. Sőt 'az Egyház nem tartja megengedhetőnek, hogy ok nélkül földi ügyekbe avatkozzék'. De lehetetlen az Egyháznak az Istentől rája ruházott hivatását megtagandi és tekintélyét nem érvényesíteni akkor, amikor nem tisztán technikai kérdésekről van szó, amelyek megítéléséhez sem alkalmas eszköze, sem küldetése nincs, hanem olyanokról, amelyek az erkölcsi törvényekkel összefüggésben állanak. Tehát úgy a társadalmi, mint a gazdasági kérdések az erkölcsi törvényekhez való viszonylatukban a Mi legfőbb bírói ítéletünk alá tartoznak, mert az Isten Ránk bízta az igazság letétének őrzését és azt a súlyos kötelességet, hogy az erkölcsi törvényt a maga teljességében hirdessük, magyarázzuk és annak megtartá­sát minden körülmények között sürgessük” (Quadragesimo anno)

[23] „Az Egyház kötelessége — említett feladata érdekében —, hogy szüntelenül vizsgálja és az Evangélium fényénél értelmezze az idők jeleit, enélkül ugyanis nem adhatja meg mindenegyes nemzedéknek a korszerű választ az örök emberi kérdésekre az evilági és túlvilági élet értelméről és a kettőnek egymással való összefüggéséről. Ismernie és értenie kell tehát azt a világot, amelyben élünk: várakozásait, törekvéseit és sokféle formában megmutatkozó drámaiságát.” (Gaudium et spes, 4)

[57] „Csakhogy a termelés alapvető célja nem a termék halmozása, sem pedig a haszon vagy a hatalmaskodás, hanem az ember szolgálata. Mégpedig a teljes ember szolgálata, amely tehát tekintetbe veszi egyfelől az anyagi szükségleteknek, másfelől pedig az értelmi, erkölcsi, szellemi és vallási életnek igényeit. Azt mondottuk: az ember szolgálata, tehát minden emberé, minden embercsoporté, bármely fajhoz tartozzék és bár­mely világrészen lakjék is. Következésképpen a saját módszerei és törvé­nyei szerint kell ugyan gyakorolni a gazdasági tevékenységet, de az erkölcsi rend korlátainak tiszteletben tartásával, mégpedig úgy, hogy be­teljesedjék Istennek az emberre vonatkozó terve.” (Gaudium et spes, 64)

[58] „Egyidejüleg felütik fejüket világszerte a társadami viszályok. Az ipa­rosodó országok szegényebb néposztályain nyugtalanság vesz erőt, ami azután átterjed a kizárólag mezőgazdasági országok lakóira. Igy ma már a földművesek is tudatára ébrednek 'nyomorúságosan szegény vagyoni helyzetüknek'. Vegyük még hozzá, hogy olyanféle méltánytalan és gyűlö­letes egyenlőtlenségről van itt szó, ami nem csupán a javak birtoklásában mutatkozik, hanem még sokkal inkább megnyilvánul a hatalom bir­toklásában.” (Populorum progressio, 9)

[59] ,,Az Egyház élénk figyelemmel szemléli a népek fejlődését, elsősorban a fejlődésben elmaradt népek haladását. Ezek a népek mindenképpen szabadulni akarnak az éhségtől, a nyomortól, a ragályoktól, a tudatlanság­tól; nagyobb részt kérnek maguknak a műveltebb emberi életből, több megbecsülést követelnek emberi képességeiknek a munkában, és eltökél­ten keresik a teljes kibontakozást. A II. Vatikáni Egyetemes Zsinat után az Egyház világosabban látja, és behatóbban felméri, mit követel ebben a tekintetben Krisztus Evangéliuma. Kötelességének tartja ezért, hogy jó szolgálatot tegyen az embereknek; segít nekik, hogy teljes horderejével megvizsgálják a súlyos kérdést és belássák, milyen egységesen kell fellépni mindnyájuknak a mostani döntő órában.” (Populorum progressio, 1)

[60] ,,A fejtődés folyamata egyre több műszaki szakembert igényel. Még nagyobb szükség van azonban sok bölcs és éleslátású emberre, akiknek azt kell feltárniuk, miben áll az új humanizmus. Az emberiesség teszi ugyanis majd lehetővé, hogy korunk embere újra megtalálja önmagát a szeretet, a barátság, az imádság és a szemlélődés magasabbrendű javai által. Amikor idáig eljut, akkor valósul meg voltaképpen az igazi és teljesértékű haladás, ami abban áll, hogy az emberek külön-külön és együttesen eljutnak a kevésbé emberséges körülményekből az emberhez méltóbb létfeltételekre.” (Populorum progressio, 20)

„Ki él kevésbé emberséges életkörülmények között? Mindenekelőtt az, akire olyan nyomor nehezedik, hogy nincs meg a legcsekélyebb megélhe­tése sem, vagy aki erkölcsi hiányosságban szenved, mert megmérgezi az önzés. Másokat elnyomó rendszer kínoz, ezt pedig a vagyonnal illetve a hatalommal való visszaélés teremtette meg, a dolgozók kizsákmányolása, vagy pedig az üzleti élet hamissága hozta létre. Viszont mik az emberekhez méltóbb létfeltételek? — Kiemelkedés a nyomorból, a szükséges javak megszerzése, a társadalmi bajok elhárítása. Idetartozik még az is, hogy tiszteljük mások emberi méltóságát, készségesebb lelkülettel vállaljuk a szegénység gyakorlását, törődünk a közjóval, szívügyünkké tesszük a béke ügyét. Emberi magatartás végül az, hogy elismerjük a legfőbb értékeket: megvalljuk az Istent, aki az összes javaknak szerzője és végső célja. Emberi magatartás egységünk Krisztus szeretetében: ő meghív mindnyájunkat, vegyünk részt mint Isten gyermekei az élő Istennek, minden közös atyjának életében.” (Populorum progressio, 21)

[62] „Ha a jelen megnyilatkozásban újra erről a témáról tárgyalunk … az nem annyira azért történik, hogy összegyűjtsük és megismételjük mindazt, ami az Egyház tanításában már benne van, hanem inkább azért, hogy megmutassuk, … hogy az emberi munka az egész szociális kérdésnek minden valószínűség szerint elsődleges sarkpontja, ha ezt a kérdést valóban úgy akarjuk vizsgálni, hogy az embernek javát szolgálja.” (Laborem exercens, 3)

[63] „Az Egyháznak meggyőződése, hogy az emberi munka az ember földi életének alapvető tényezője. E meggyőződésben megerősödik, ha belete­kint az emberről szóló tudományok — az antropológia, az őslénytan, a történelem, a szociológia, a pszichológia és más tudományok — gazdag kincstárában, mert mind cáfolhatatlanul tanúskodnak ezen igazság mellet. Ezt a biztos ismeretet azonban az Egyház elsősorban Isten kinyilatkoztatott igéjének forrásából meríti, úgy, hogy ez az értelemben élő meggyőződés egyúttal hitból fakadó is. Ennek oka pedig az — és már most érdemes fölfigyelnünk erre —, hogy az Egyház hisz az emberben. Mert nemcsak történeti tapasztalatok alapján, s nem is a tudományos megismerés különféle módszereivel beszél az emberről és fordul oda hozzá, hanem elsősorban az élő Isten kinyilatkoztatott igéjéből ragyogó világosság mellett.” (Laborem exercens, 4)

[75] „A politikai közösség és az Egyház függetlenek egymástól a maguk területén: ott autonómiájuk van. Mind a kettő ugyanazoknak az embereknek a személyes és társadalmi hivatását szolgálja, bár más-más címen. Annál gyümölcsözőbb lesz szolgálatuk mindenki javára, minél jobban ápolják az egészséges együttműködést, a helyek és korok körülményei szerint. Az ember nincs beszorítva a földi létrendbe: a történelemben él, de örök hivatását érintetlenül megtartja. Az Egyház viszont, mely a Megváltó emberszeretetére épül, ahoz nyújt segédkezet, hogy jobban érvényesüljön az igazság és a szeretet a nemzeten belül és a nemzetek között. Azzal, hogy hirdeti az evangéliumi igazságot, és tanításával, valamint Krisztus híveinek tanúságtételével megvilágítja az emberi tevékenység minden ágát, egyúttal tiszteletben tartja és szorgal­mazza az állampolgárok politikai szabadságát és felelősségét is.” (Gau­dium et spes, 76)

[78] „Az ember társas természetéből következik, hogy a személy tökélete­sedése és a társadalom fejlődése függ egymástól. Valamennyi társas intézménynek ugyanis a személy az alapja, az alanya és a célja; nem is lehet másképp, hiszen a személy természete szerint teljesen rászorul, hogy társadalomban éljen.” (Gaudium et spes, 25)

[87] „…mégis mindenkor vátozatlanul igaz marad a társadalombölcselet kiválóan fontos alapelve, amelyet sem bolygatni, sem kétségbe vonni nem szabad: amit az egyes ember önmaga a saját erejével elvégezhet, nem szabad a társadalmi tevékenység körébe utalni, s hasonlóképpen amit kisebb és alacsonyabbrangú közületek elintézhetnek, azt nagyobb és magasabb közület jogosan nem vonhatja a maga hatáskörébe, mert nagy kárral jár és a helyes rendnek teljes fölborítása. Hiszen a társadalmi beavatkozásnak mindig az a természetes célkitűzése, hogy kisegíteni akarja a társadalmi test egyes tagjait, nem pedig tönkretenni vagy fölszívni.” (Quadragesimo anno)

[90] „Ugyanakkor, amikor a tudományos és technikai fejlődés továbbra is megbolygatja az ember környezetét, megváltoztatja ismereteit, munka­módszerét, fogyasztását és kapcsolatait, ezekben az új összefüggésekben kettős törekvés nyilvánul meg, amely az információ és az oktatás fejlődésével egyre élénkebbé válik: az egyenlőségre és részvételre való törekvés — az emberi méltóságnak és szabadságnak ez a két megnyilat­kozási formája.” (Octogesima adveniens, 22)

[93] „Köztulajdonba vételről ugyanis csak akkor lehet beszélni, ha a társa­dalom alanyisága biztosítva van, azaz, ha a társadalom minden egyes tagja saját munkája alapján teljes joggal 'társtulajdonosnak' tekintheti magát annak a nagy munkahelynek a megalkotásában, amelyben ő maga is a többiekkel együtt dolgozik. E cél felé egy lépést jelenthet — ameny nyiben ez lehetséges — a munka összekapcsolása a 'tőke' birtoklásával, és ha életrehívnak sok olyan közbülső testületet, amelyek kulturális, szociális és gazdasági célokat szolgálnak. Ezeknek a testületeknek legyen auto­nómiája a közhatalommal szemben; sajátos céljaikat egymásközti együtt­működéssel rendeljék alá a közjó igényeinek; végezetül eleven közösség képét nyújtsák, hogy tagjaikat egyenként is embernek tekintsék és emberként kezeljék és ösztönözzék őket arra, hogy a testületek életében aktív részt vegyenek.” (Laborem exercens 14,7)

[100] „Az emberi közösséget mindenekelőtt mint lelki jelenséget kell felfognunk; mint a lelkiismeretek közösségét az igazság fényében; mint a jogok gyakorlását s a kötelességek teljesítését; mint ösztönzést és serkentést az erkölcsi jóra; mint a szép közös élvezetét összes törvényes megnyilatkozásaiban; minta lelki értékek mindig gazdagabb és kölcsönö­sebb asszimilálódásának vágyát. Ezekben az értékekben találják meg a maguk éltető erejét és tájékoztató képességét a kulturális megnyilatkozá­sok, a gazdasági élet, a társadalmi berendezkedések, a politikai mozgal­mak és rendszerek, a jogrend s mindazok a külső elemek, amikben az emberi együttlét folytonos fejlődésében kibontakozik.” (Pacem in terris)

„Nem nehéz megállapítani, hogy a mai világban ismét felébredt az igazságérzék; széleskörűen elterjedt … Az Egyház osztja a mai kor emberével ezt a minden szempontból igazságos élet utáni mély, égető vágyát és nem mulasztja el az igazságosság különféle szempontjait átgondolni, ahogyan azt az emberek és a társadalmi csoportok élete megkívánja. Ezt igazolja a katolikus társadalmi tanítás is, ami az elmúlt száz évben erőteljes fejlődésen ment át. … Aligha kerülheti el azonban figyelmünket, hogy azok a programok, melyeknek az igazságosság eszméjéből kell kiindulniuk és melyeknek megvalósulása az emberek, emberi csoportok, emberi társadalmak együttélését hivatott szolgálni, a gyakorlatban gyakran igen durva torzulást szenvednek. Bár továbbra is azt mutatja, hogy — negatív erők, mint pl. harag, gyűlölet vagy ke­gyetlenség lesznek urrá. Ebben az esetben a cselekvés tulajdonképpeni mozgatórugójává az a kívánság lesz, hogy az ellenséget megsemmisítsük; és ez ellentmond az igazságosság eredeti értelmének, ami természet­szerűleg a vitás felek közötti egyenlőséget, azonos jogállást kívánja elérni … A múlt és korunk tapasztalata is azt mutatja, hogy az igazságosság önmagában nem elég, igen, önmaga tagadásához és meg­semmisítéséhez vezethet, ha nem adjuk meg egy nagyobb erőnek — a szeretetnek — azt a lehetőséget, hogy az emberi életet annak különféle területein formálja.” (Dives in misericordia, 12, 1, 2, 3.)

[101] „A szolidaritás az emberi és a természetfeletti testvériség közvetlen követelése. A ma jelentkező súlyos társadalmi-gazdasági problémákat csak akkor tudjuk megoldani, ha új szolidaritási szövetségeket kötünk. A szegények egymással vállalt szolidaritása; a szegényekkel vállalt szoli­daritás, melyre a gazdagok kaptak felszólítást, a munkások szolidaritása és a munkásokkal vállalt szolidaritás.” (Hittani Kongregáció rendelkezése A keresztény szabadságról és felszabadításról, 89.)

„A fejlődő országok eladósodását a gazdasági, politikai és technológiai kapcsolatok tágabb összefüggésében kell nézni, melyek az országok között egyre növekvő kölcsönös függőséget és koncentrált nemzetközi fellépés szükségességét egyértelműen mutatják. Ez a kölcsönös függőség, amennyiben igazságos kell hogy legyen, a szolidaritás új, tágabb formáit hozza létre, mely tiszteletben tartja minden nép egyenlő méltóságát, ahelyett, hogy az erősebbek hegemóniájához, nemzeti egoizmushoz egyenlőtlenséghez és igazságtalansághoz vezetne.” (Iustitia et Pax Pápai Bizottság, Az emberi közösség szolgálatában: a nemzetközi eladósodás etikai megközelítése, I,1.)

[102] „A nyomor igen súlyos problémáinak legnagyobb részére a meg­oldás a munka igazi civilizációjának elősegítésében rejlik. A munka bizonyos módon az egész társadalmi kérdésnek a kulcsa … Ha a munka­kapcsolatok rendszere, melyet a közvetlen résztvevők, a munkavállalók és a munkaadók hoznak létre a közhatalom elengedhetetlen segítségével, a munka civilizációját megteremti, ez a népek mentalitásában és egészen az intézményes és politikai alapokig lenyúlva egy mélyreható, békés for­radalmat fog előidézni.” (Hittani Kongregáció, rendelkezés A keresztény szabadságról és a felszabadításról, 83.)

[104] ,,…a termelés és a kereskedelem kevesek monopóliumává lett. Igy a kevés számú gazdag a vagyontalanok nagy tömegét valósággal rabszolgajáromba hajtotta.” (Rerum novarum).

[106] „Innét a sok kölcsönös bizalmatlanság, gyűlölködés, összetűzés és szenvedés; az ember okozója is, áldozata is ezeknek.” (Gaudium et spes, 8.)

[107] „Összetartásra kötelesek nemcsak az egyes emberek, hanem a nemzetek is. Ezért a fejlett országoknak súlyos kötelessége, hogy segítsék a fejlődő népeket… Termeljen minden nép egyre többet 6 jobbat, hogy valamennyi állampolgára elérhesse az emberhez méltó életet, egyben pedig hozzájárulhasson az emberiség haladásának közös ügyéhez. Amíg a gyengén fejlett vidékeken egyre növekszik a szegénység, mindaddig nagyon rendjénvaló, hogy bizonyos gazdagabb államok a szegényebbek javára lemondjanak termelt javaik egy részéről. Sőt rendjénvaló, hogy nevelőket, mérnököket, technikusokat 6 szakembereket képezzenek ki, akik tudásukat és szakértelmüket a gyengén fejlettek szolgálatába állítják.” (Populorum progressio, 48)

[108] „Mindazonáltal különböző ideológiai vagy hatalmi rendszerek, 6 a2 emberi együttélés során kialakult új, kölcsönös kapcsolatok okozták azt, hogy nyilvánvaló igazságtalanságok megmaradnak és újak is keletkez­nek.” (Laborem exercens, 8.4)

[112] „A marxizmus esetében, ahogyan azt a felszabadításteológiában fel kívánják használni, egy előzetes kritikai rendszer annál inkább előtérbe kerül, mivel Marx gondolkodása olyan világnézetet ábrázol, melyben a megfigyelés és a leíró analízis számtalan adata egy filozófiai — teológiai strukturába integrálódik, és ez az, ami meghatározza, hogy mekkora jelentőséget és relatív fontosságot tulajdonítunk ezeknek az adatoknak. Az ideológiai A priori-t feltételezzük a társadalmi valóság olvasásánál.”. (Hittani Kongregáció, Rendelkezés a „Felszabadítás teológiája” néhány szempontjáról, VII.6.)

„…akkor illuzórikus és veszélyes lenne, … ha elfogadnánk a marxista analízis elemeit anélkül, hogy felismernénk azoknak az ideológiával való összefüggését, ha belemennénk az osztályharc gyakorlatába és elfogad­nánk annak marxista értelmezését anélkül, hogy számot vetnénk azzal a totális államrenddel és erőszakos társadalmi berendezkedéssel, amelyhez ez a folyamat vezet.” (Octogesima adveniens, 34.)

[113] „A keresztény ember, aki hitének szolgálatként értelmezett politikai tevékenységében akar élni, nem csatlakozhat olyan ideológiai rendszerhez — ha csak nem akar ellentmondásba kerveredni —, amely radikálisan, vagy lényeges pontokban szembenáll hitével, az emberről vallott nézetei­vel: nem csatlakozhat sem a marxista ideológiához, … De ugyanígy nem csatlakozhat a liberális ideológiához sem …” (Octogesima adveniens 26.)

[117] „A különféle ideológiák megközelítése során a keresztény ember eljut hitének forrásaihoz, azokhoz az egyházi alapelvekhez és kritériu­mokhoz, amelyek révén elkerülheti, hogy olyan rendszer rabjává váljék, amelynek korlátait és totalitarizmusát csak túl későn veszi észre, ha nem sikerült már gyökereiben felfednie. Túl minden rendszeren anélkül, hogy ezért elhanyagolná konkrét feladatát felebarátainak szolgálatában, a keresztény ember választásai közepette önmagában tanúsítja majd a -keresztény hozzájárulás eredeti voltát, a társadalom pozitív átalakulásá­nak javára.” (Octogesima adveniens, 36.)

[118] „A társadalmi tanokat azonban nemcsak képviselni kell, hanem meg is kell valósítani. Ez az Egyház társadalmi tanítására különösen érvényes. Hiszen az igazság az alapja, az igazságosság a célja és a szeretet a hajtóere­je.” (Mater et magistra)

[123] „Az evilági feladatok és tevékenységek — nem kizárólag — de első­sorban — a világi hívőkre tartoznak … A világi hívők eleve jól kiművelt lelkiismeretére hárul a feladat, hogy az isteni törvényt a földi társadalom életének irányítójává tegyék.” (Gaudium et spes, 43.) „A társadalmi környezetben való apostolkodás, vagyis az a törekvés, hogy keresztény szellem hassa át a maguk közösségének gondolkodását és erkölcseit, törvényeit és strukturáit, annyira a világiak feladata és kötelezettsége, hogy helyettük más sohasem tud ennek eleget tenni.” (Apostolicam actuositatem, 13.)

„A szükséges teológiai megújulás egyik feltétele az egyházi társadalmi tanítás ismételt hangsúlyozása. Ez a tanítás semmi esetre sem lezárt. Ellenkezőleg, nyitott minden új kérdésre, mely idővel felmerül. … Az egyház társadalmi tanítása a nagy etikai irányelveket kínálja. Ahhoz azonban, hogy a cselekvést közvetlenül irányíthassa, kompetens személyi­ségekre van szüksége a tudomány és a technika területéről. A lelkipászto­roknak ügyelniük kel) ilyen kompetens személyiségek kiművelésére, akiknek életét az Evangélium mélyen átjárja. A világiak legősibb küldeté­séhez tartozik a társadalom formálása, ez a legszemélyesebben őket érinti.” (Hittani Kongregáció, rendelkezés a „Felszabadítás teológiája” néhány szempontjáról, 12,14.)

[127] „A kor követeléseit világosan felismerve katolikus férfiak sora tanulmányozza a társadalmi kérdéseket és a legnagyobb dicséretet érdem­li az az odaadás, mellyel keresik és kipróbálják azokat az eszközöket, melyek segítségével a nincsteleneket lassacskán jobb helyzetbe lehet hozni. Látjuk, hogyan törődnek a családok és az egyedülállók nyomorá­val és anyagi helyzetével. Azon munkálkodnak, hogy a munkaadók és munkavállalók kölcsönös kötelezettségében méltányosság és igazságos­ság érvényesüljön. A legelismerésre méltóbb módon próbálják mindkét félnél a kötelesség és az engedelmesség érzését erősíteni a szent Evan­gélium előírásai iránt …” (Rerum novarum)

[130] „Nem elég, ha felidézzük az elveket, kinyilvánítjuk a szándékot, rámutatunk a kiáltó igazságtalanságokra és prófétikus leleplezéseket hirdetünk: e szavaknak nem lesz igazi súlyuk, ha nem kíséri őket a saját felelősségünk iránti öntudatra ébredés és hatékony cselekvés.” (Octogesi­ma adveniens, 48.)

[131] „A Rerum novarum enciklika megjelenése óta eltelt időben a szociális kérdés szüntelenül lekötötte az Egyház figyelmét. Erről tanús­kodnak a Magisztérium megnyilatkozásai — akár a pápák bocsátották ki, akár a II. Vatikáni Zsinat fogalmazta meg azokat —, továbbá az egyes püspöki karok nyilatkozatai és különböző szervezetek tevékenységei, melyekben vagy szellemileg taglalták a témát, vagy apostoli tevékenység­gel megvalósították a kezdeményezéseket nemzetközi szinten, vagy a helyi Egyházak keretei között.” (Laborem exercens, 2.)

[135] „Feladatánál és illetékességénél fogva az Egyház semmiképpen sem elegyedik a politikai közösséggel és nincs kötve semmilyen politikai rendszerhez; jelzi is és oltalmazza is az emberi személy transzcenden­ciáját … De mindig és mindenütt legyen meg az a joga, hogy igazi szabadságban hirdesse a hitet, előadhassa szociális tanítását, akadálytala­nul teljesíthesse hivatását az emberek között, és hogy erkölcsi szempont­ból ítéletet mondhasson a politikai rendre vonatkozó dolgokról is, ameny­nyiben így követelik az emberi személy alapvető jogai vagy a lelkek üdvössége;” (Gaudium et spes, 76.)

[139] „A világi krisztushívőknek joga van arra, hogy a földi ország ügyei­ben elismerjék számukra azt a szabadságot, amely minden polgárt megil­let; ezzel a szabadsággal élve azonban ügyeljenek arra, hogy cselekedetei­ket az Evangélium szelleme hassa át, figyeljenek az egyházi tanító hivatal által előadott tanításra, de óvakodjanak attól, hogy véleményalkotás tárgyát képező kérdésekben a saját nézetüket az Egyház tanításaként adják elő.” (C.I.C., can. 227.)

[140] 1.§. „A klerikusok mindig a lehető legjobban segítsék elő az igazságos békét és egyetértést az emberek között.”

2.§. „Politikai pártokban vagy szakszervezetek vezetésében tevékeny részt ne vállaljanak, hacsak az illetékes egyházi hatóság megítélése szerint az Egyház jogainak védelme vagy a közjó szolgálata ezt meg nem kíván­ja.” (C.I.C., can. 287.)

[145] „Az Egyház társadalmi tanításának minden dinamizmusával együtt halad az emberekkel kutató útjukon. Bár nem szólal meg egy-egy adott struktúra hitelesítésére vagy azért, hogy hirdessen egy-egy előregyártott modellt, nem szorítkozik csupán arra, hogy néhány általános elvet idézzen: az Egyház társadalmi tanítása a világunk változékony helyzetei­vel való érintkezések nyomán kialakított gondolkodás útján és az Evangéliumnak, minta megújulás forrásának ösztönzésére fejlődik, mivel elfogadja ennek üzenetét az üzenet teljességében, s mindazzal, amit ez igényel.” (Octogesima adveniens, 42.)

[146] „A lelkipásztorkodásban nemcsak a teológiai elveket kell kielégítően ismerni és alkalmazni, hanem a világi tudományok eredményeit is, első­sorban a lélektan és a társadalomtudomány eredményeit;” (Gaudium et spes, 62.)

„Tanítsák meg a növendékeket, hogy helyes módszerrel és az egyházi felsőbbség irányítása alapján miként kell felhasználni mindazt, amit munkásságuk tökéletesítésére a pedagógia, a pszichológia és a szociológia nyújthat.” (Optatam totius, 20.)

[148] „Noha a növendékek egész szemináriumi képzése a lelkipásztor­kodásra irányul, legyen ebben a képzésben a szó szoros értelmében vett lelkipásztorkodástani oktatás is, melyben a növendékek elsajátítják azo­kat az elveket és módszereket, amelyek az illető hely és kor szükségletei­nek figyelembevételével, Isten népe tanítása, megszentelése és kormány­zása szolgálatának ellátásval kapcsolatosak.” (C.I.C., can. 255.)

[150] „A püspökök viszont, Isten egyházának vezetői, papjaikkal együtt úgy hirdessék Krisztus üzenetét, hogy a hívők minden tevékenységére rávetődjék az Evangélium fénysugara.” (Gaudium et spes, 43.)

[151] „Valamennyi lelkipásztor gondoljon továbbá arra, hogy mindennapi életével és munkálkodásával az egyházat képviseli a világ felé, az emberek róla ítélik meg a krisztusi üzenet erejét és igazságát.” (Gaudium et spes, 43.)

„A keresztény társadalmi tanítás termékenységét az életnek kell igazolnia; és a konkrét közreműködés, a munka tanúságtétele és a hatékony támogatás révén sugározzon az Evangélium üdvözítő fénye a többi emberre.” (II. János Pál pápa üzenete a „Rerum novarum” meg­jelenésének 90. évfordulója emlékére, 3.)