Napjainkban nem a piacon folyik a filozofálás, sokkal inkább a piacról beszél mindenki és sokan fáradoznak az európai gazdaság pénzügyi megmentésén. De miként működött a gazdaság az antik társadalmakban?

Az államok kereskedtek egymással: Kánaán a kelet-nyugati kereskedelmi források és célpontok között helyezkedett el, Egyiptom és Mezopotámia kereskedelmi tevékenysége rajta keresztül történt. A Ter 37,25.28 tanúsága szerint az izmaeliták és a midianiták fő tevékenysége a kereskedés volt. A csereérték meghatározására gyakran valamilyen fémet használtak, de az hogy egy árut milyen alapon viszonyítottak ezüsthöz vagy aranyhoz, nem egészen világos.

A kereskedelmet nagymértékben fokozta Nagy Sándor (Kr.e. 333) hódítása, szélesre tárva a kelet-nyugati és az észak-déli kereskedelem útjait. Ez a tény – társulva a forgalomban lévő többféle pénzérme egymás közötti átváltásának bonyolult rendszeréhez – erősen hatott arra a kereskedelmi tevékenységre, amelyet Jézus idejében Galilea városaiban és falvaiban, sőt a pusztai körülmények között is gyakoroltak. Számunkra a legérdekesebb kérdések: Milyen szabályok uralkodtak az ókori gazdaságban Jézus idején? Mi volt erről Jézus véleménye? Hogyan működtették a gazdaságot az ősegyházban a közösségen belül? Azt is fontos megvizsgálnunk, hogy a piac és a gazdasági élet milyen vallási kritikát kapott a prófétáktól az ókori Izraelben, illetve a keresztény közösségben? Volt-e a vallási közösségnek a piac negatív következményeit ellensúlyozó hatása?

Jelen tanulmányban főleg ezekre a kérdésekre keresünk választ.

Az antik közel-keleti gazdaságot alapvetően a klíma, a földrajzi adottság és a lakosok szociális kapcsolatrendszere határozta meg, de a történelmi körülmények, például a háborúk, az állami építkezések vagy a birodalomváltások is erőteljesen befolyásolták működését.

Az újszövetségi kortörténeti tanulmányok sok esetben csak Jeruzsálem vallási szerepére koncentrálnak, illetve csak a provincia hatalmi gépezetét mutatják be, és nem veszi figyelembe azt, hogy Galilea nem csak vallási és kulturális értelemben, hanem gazdaságilag is más szerkezetű volt, mint a korabeli nagyváros, Jeruzsálem. Sőt Galileán belül is a városok és a falvak, valamint a puszták lakói más-más gazdasági viszonyok között éltek.

A palesztinai gazdaság Jézus idejében

Jézust sokan követték Galilea falvaiból, tanítása rájuk volt a legnagyobb hatással. A Pál missziója nyomán kialakult Palesztinán kívüli közösségek hálózata viszont jórészt a nagy hellenisztikus városokban rendezkedett be. Ennek következtében a városi közönséggel kellett kiépíteni kapcsolatokat és a közösségen belül is többségben voltak a városlakó zsidók vagy hellének.

Az újszövetségi szövegek visszatérő témája a pénzügyi politika bírálata (1Tim 6,10) egészen addig, hogy a pénzt a gonosz eszközének tartják és kizárják, hogy Istennek és a mammonnak (Mt 6,24), vagyis Istennek és a pénznek egyszerre szolgáljon valaki. Mindez a vallási élet és a világi politika szétválását jelentette (Mk 10,25; Lk 6,24–28; 12,13–21; 16,19–31; 1Tim 1,10; 3,3; 6,9–10.17–19). Ha pontosabb vizsgálatot akarunk az újszövetségi írók gazdasággal kapcsolatos véleményéről, akkor célszerű a városi, a falusi és a pusztai gazdaságot külön-külön megvizsgálni.

A pusztai gazdaság

A puszta (erhmo~), szót az Ószövetség legtöbb esetben a Sínai pusztájára érti. A pusztai vándorlás egyrészt az Egyiptomból kivándorolt héberek életmódváltásával járt együtt, másrészt a vallási megtisztulás periódusa is. Az újszövetségi könyvek gyakran vallási fogalomként használják a pusztát, ahova a próféták, így Keresztelő János, a qumráni közösség tagjai és időnként Jézus is, vallási céllal visszavonultak az emberek elől (Mk 1,2–6). Jézus és tanítványai leginkább böjtölni és elmélkedni (Mk 1,35) mennek ki a pusztába, ám nem maradnak ott, mint a qumrániak, hanem visszatérnek a falvakba és a városokba. A pusztának azonban gazdasági jelentősége is volt: összekötötte a falvakat és a városokat, a kereskedelmi utak rajta vezettek keresztül, az itt élők nomád pásztorok a városoknak adták el termékeiket. A falvak környéke jórészt termékeny föld volt, a puszta viszont hagyományos értelemben mezőgazdaságilag nem számított produktív területnek. A puszta megnevezés egyébként némileg ellentmondásos: sivatagnak tekintették a Jordán vidékét, a Holt-tenger környékét, (Mk 1,4; Jn 11,54)

és az arab sivatagot (1Kor 10,5) is, bár ezek nem azonos típusú lakatlan területek. A puszta nem minden esetben valóságos sivatag, lehet hegyvidék, amely ugyan nem művelt terület (15,33 2Kor 11,26), de gazdaságilag mégis aktív, a kereskedelmi utak rajta keresztül vezettek, bár gyéren lakott, de nem lakatlan. (Mt 12,25; Lk 21,20). Alkalmanként a területet legelőnek használták (Lk 15,4), mivel az ókori viszonyok között több fű nőtt ezen a területen, mint napjainkban (Lk 10,30-33). Sok esetben rablók tanyáztak itt (Lk 10,30; 2Kor 11,26), és a pásztorok is idetartoztak. Az Újszövetség gyakorta azonos kategóriába sorolja a nomád pásztorokat a rablókkal (Jn 10,1), kivéve Máté és Lukács gyermekségtörténete. A puszta lakói nomádok voltak, ami azt jelentette, hogy a letelepült életforma helyett a pusztai állattenyésztésre alapozott gazdaságot művelték. Ritkán fogadtak be idegent maguk közé, de volt némi kapcsolatuk a városlakókkal és a falvak gazdaságával is, termékeiket velük cserélték el.

Keresztelő Jánosról az Újszövetség azt állítja, hogy a pusztában prédikált, ám a kereszteléseket a Jordánnál végezte, ami nem tekinthető pusztának.

Jézus nem kritizálja a pusztai életmódot, sőt amikor a pusztába viszi ki a tömeget, azzal a céllal teszi, hogy a falusi és városi nyüzsgésből egy másik közegbe vigye őket. Itt végzi legnagyobb csodáját, a kenyérszaporítást is (Mt 14,13–21; Mk 6,31–44; Lk 9,10–17; Jn 6,1–15). Amikor az emberek túlságosan közel kerülnek hozzá, és félő, hogy mozgalma politikai színezetet ölt, akkor Jézus a pusztába vonul vissza. „Ezért Jézus már nem járt nyilvánosan a zsidók közt. Elment onnan a puszta melletti vidékre, egy Efraim nevű városba, és ott tartózkodott a tanítványaival együtt.” (Jn 11,54) Jézus megkísértése (Mt 4,1–11; Mk 1,12; Lk 4,1–13) is a pusztai elvonulásában történik, de a gazdagság a városi életre, a vallási hatalom pedig a jeruzsálemi vallási centrum működésére vonatkozó kritikát tartalmaz. Vagyis Jézus számára a puszta az, ami a próféták számára: a menekülés (Illés próféta), az elmélyülés helye. Amikor ki akarja vonni tanítványait az emberi kapcsolatok közül, akkor a pusztába viszi ki őket, ahol csak Istennel és a természettel találkozhatnak, és igen alkalmas az elmélyülésre.

A falusi gazdaság

A „kwmh” gazdasági jelentéssel is bíró földrajzi fogalom, leginkább mezőgazdasági termeléssel foglalkozó közösségekre vonatkozott. A mezőgazdasági régiók, a falvak körbevették a városokat, ezért az Újszövetség gyakran gazdasági összefüggésben használja ezt a fogalmat (Lk 12,16; Lk 11,55; ApCsel 10,39; Jak 5,4).

Mezők, szőlőskertek, juh- és marhapásztorok, gyümölcsfák (dió, olaj stb.) vidékei. A földnek tulajdonosai vagy bérlői voltak vagy szolgaként dolgoztak a földön, akik a háztartáshoz tartoztak (Mk 12,1; Lk 17,7). Néha bérmunkásokat is alkalmaztak – legtöbbször csak az alkalmi munkákra (Lk 15,15.17), különösen aratás idején (Mt 9,37 13,30) vagy szőlő- és gyümölcsszüretkor (Mt 20,7).

A független tulajdonosok mellett a bérlők és szolgák (Mk 4,3; Mt 21,28) az egész országban megtalálhatók voltak, a városokban és vidéken is. Vidéken is voltak kézművesek (Mk 6,3), kereskedők (Lk 9,12, vö 11,5-6), vendéglősök (Lk 10,35 9,12 24,28-29), és koldusok is.

A gazdasági élet szerkezete attól is függött, hogy milyen növényeket termeltek azon a vidéken. A galileai falvak nagyon kicsik voltak, közel a mezőgazdasági művelés alá vont földekhez, ezt igazolják a legújabb ásatások is. Legtöbbször még zsinagógájuk sem volt, emiatt Jézus tanító- és vitabeszédeit általában a tereken vagy egy jelentősebb ember házában mondta el.

Az evangéliumokban a falvaknak általában nincsen nevük, kikövetkeztetni a városokhoz való távolságukból lehet. (A kivétel Betánia: „Volt egy Lázár nevű beteg Betániában, Máriának és nővérének, Mártának a falujában.” (Jn 11,1). Vagy a városokkal együtt említi az evangélium a tanító utak összegzéseként: „Jézus bejárta az összes várost és falut.” (Mt 9,35). Mivel a falvak lakói mezőgazdasággal foglalkoztak ezért az evangéliumok szóhasználatában a falusi képek vannak többségben. Jézus hallgatósága, és tanítványait befogadó közeg leginkább a galileai falvak. Pál leveleiben ezzel szemben a városi életre utaló képek uralkodnak el, mert a közösségek is a városokban alakulnak.

A városi gazdaság

A poli~ Jé Jézus számos gazdasági jellegű kijelentésének színtere (2Kor 2,17): kard (Lk 22,36) olajlámpák (Mt 25,9), szövet és temetkezési fűszerek (Mk 15,46 16,1), igazgyöngy (Mt 13,45), verebet két fillérért (Lk 12,6). A piacon lehetett reggeltől estig munkát is szerezni (Mt 20,3 vö ApCsel 17,5), sőt itt adták-vették a rabszolgákat is (Mt 18,25, vö.1Tim 1,10). Egyébként a sport és a bíborkereskedés színhelye is volt (Csel 16,14 ). A piacot áthatja a pénz istenítése (ApCsel 16,16), fiatal zenészek furulyáztak a piacon, akik ugyanakkor készek voltak bármely temetésen is részt venni (Mt 11,17). A városokban a piacokon voltak a kutak is, legtöbb esetben a városkapu közelében, így mindenki innen vitte a vizet a saját háztartásába (Mk 14,13). A piac volt a társadalmi élet központja mind a nők, mind a férfiak számára.

Természetesen a piac volt a színtere a belföldi kereskedelemnek, de megjelentek a karavánok is, sőt néhány árut éppen a piacon állítottak elő. Pál, aki sátorkészítő volt (ApCsel 18,3; 1Tesz 2,9; 1Kor 4,12; 2Kor 11,27), itt dolgozott, ahogy itt dolgoztak a tímárok (ApCsel 9,434), az ezüstművesek (ApCsel 19,24), a fazekasok (Róm 9,21) és a kovácsok (2Tim4,14) is. Jézus idejében a városok nem voltak nagyok, kivéve a kb. 120000 lélekszámú Jeruzsálemet.

A Jézus-korabeli városokat a falvaktól nem csupán a megerősített falak különböztették meg. A városokban erősebb volt a hellenisztikus kultúra, annak sajátos intézményei is megjelentek, mint például a testgyakorló iskolák. A hellén városokban a sport a városi élet része volt, amint a színház is, ami a hagyományos zsidó vallási előírásokkal gyakorta ütközött. A Jézus által meglátogatott városok, amelyben jelentős zsidó lakosság élt: Kafarnaum (Mt 8,5) és Názáret városa. A hellenista kulturális hatás különösen erős Dekapoliszban, a tíz város szövetségéből álló területen.

Meg kell jegyeznünk azonban, hogy ennek ellenére erről a vidékről is akadtak Jézusnak tanítványai (Mt 4,25). Figyelemre méltó, hogy a gadarai ördögtől megszállott itt terjeszti Jézus jó hírét (Mk 5,20), sőt Jézus, egy alkalommal keresztül megy ezen a területen is (Mk 7,31), annak ellenére, hogy missziója alapvetően zsidó hittestvéreit célozta meg.

Jézus és a jeruzsálemi gazdasági viszonyok

A hellén városok ellenpéldája Jeruzsálem, ahol – vallási központ jellege miatt – ugyan jelent volt a hellén kultúra, de háttérbe szorult.

Jézus Jeruzsálemhez való viszonya különleges, ambivalens volta a város vallási és kereskedelmi jellegéből adódik. Egyrészt kritizálja a templomot, másrészt ő és tanítványai rendszeresen részt vesznek a jeruzsálemi ünnepeken. Jézus nyilvános működése közben leginkább a falvakban tartózkodott, időnként a városokban is, de legalább öt alkalommal Jeruzsálemben is megjelent. A városokban elhangzott tanítása sokkal kritikusabb, mint a falvakban elmondottak. A városokban ugyan többen hallgatják, de kevesebb a megtérő, és kisebb az őt követő tanítványi kör, valószínűleg az eltérő kulturális háttér miatt. „Azután a városokat, amelyekben a legtöbb csodája történt, korholni kezdte, mert nem tértek meg.”(Mt 11,20). Elsősorban Korozain (Mt 11,21; Lk 13,15.) és Betszaida ellen kelt ki Jézus, amelyeknek zsinagógáik is voltak, tehát zsidó városnak számítottak. Tiruszt és Szidont állítja velük szembe (Mt 11,20), amelyek nem voltak alapvetően zsidó városok, mégis sok tanítványa akadt ezekről a vidékekről.

Az ősegyház életében sokkal fontosabb szerepet játszanak a városok, mint Jézus életében, mivel a jórészt Pál által alapított keresztény közösségek mind városokban lesznek. A piac nem korlátozódott a kiskereskedők és a kisiparosok tevékenységére, hanem például a kikötővárosok piaca a hajózásban és az importkereskedelemben is érdekelt volt (ApCsel 21,2–3). A római birodalomban a gabonaimportba is bekapcsolódtak a piacok (ApCsel 27,2.6.38; 28,11). A kulcsfontosságú gabonát nem csak Rómának szállították, hanem Afrikától Kínáig mindenkinek (Jel 18,12-13). A kereskedelem széleskörű volt: szállítottak még aranyat, ezüstöt, ékszereket, gyöngyöt, bíborszövetet, selymet, fát, elefántcsontot, fahéjat, parfümöt, bort, olajat, lovat és rabszolgákat is. Ezekben a városokban az élet sokkal stabilabb volt, itt a keresztény közösségek egyesülethez hasonlóan működnek, saját pénzügyi rendszerrel.

Jeruzsálem a „szent” város?

Jézus idejében a pl. a templom 4-6 éves restaurálása során (Jn 2,20) számos külföldi termékre volt szükség (Mt 7,24; Mk 12,10; Lk 14,28; 1Kor 3,10; Ef 2,20; Zsid 3,3) ezért az állami kereskedelem igen intenzív lett a városban. Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy Jeruzsálem Izraelben nem csupán a legnagyobb város, hanem politikai és vallási főváros, és ezért nem csak vallási, hanem kereskedelmi központ is volt. Talán ez az oka, hogy olyan gyakran nevezték a próféták egyszerre szent és bűnös városnak. A Jeruzsálemben található központi szentély, a templom, nemcsak kultikus hely, hanem kereskedelmi és – mondhatnánk – banki központként is funkcionált.

Mindez a kereskedelmi és piaci tevékenység jelentősen befolyásolta a nagyváros szellemiségét. Nagy szakadékot teremtett az egyes házak között, főleg a főpapi és a nagytanács tagjainak palotái és a szegény réteg között (Mk 24,43; Lk 12,33; 1Tesz 5,2). A gazdagság és a pénz létrehozója volt a nyomornak és a prostitúciónak (Lk 15,30). A vakok, a betegek az utcára kerültek (Lk 16,20 vö. még ApCsel 3,2; Mk 10,46; Lk 16,3; 1Jn 3,17), gyakorta nem felkarolták, hanem leköpték őket.

A valláshoz kapcsolódó kereskedelmi tevékenység is Jeruzsálemre koncentrálódott, a főpapok felügyeletével és haszonrészesedésével áldozati állatokat árultak (Mk 11,15; Jn 2,14; vö Lk 2,24). A papoknak joguk volt az áldozat egy részéhez (1Kor 9,13) és a templom számos adományt fogadott el (Mk 12,41-43; ApCsel 21, 24). A vallási életre épülő kereskedelem különösen élénk volt a nagy vallási ünnepek idején, amikor a város lakossága a zarándokokkal együtt többszörösére duzzadt, esetenként az egymillió is elérte. Jézus leginkább Jeruzsálemnek ezt az arcát ismerte, mert a nagy ünnepek idején tartózkodott a városban.

A legjelentősebb pénzügyi tevékenységnek számított a templomadó beszedése (Mt 17,24), amely pénzváltással is együtt járt (Mk 11,15). Főleg a templom vezetőinek pénzügyi tevékenysége miatt használja Jézus negatív értelemben a templomra a gazdasági fogalmakat, amikor annak gazdasági tevékenységét (emporium, Jn 2,16) a vallási funkcióval összeegyeztethetetlennek tartotta. A szinoptikusoknál még súlyosabb negatív fogalmat használ Jézus a templomra: „rablók barlangja” (Mt 21,13; Mk 11,17; Lk 19,46). Jézus szenvedéstörténetének elején találhatjuk a templomi árusok elleni fellépését (Lk 19,45-47), valamint a templom elleni próféciája a perében is fontos vádpont.

A Palesztinán kívüli hellén világban a kereskedelem legfőbb helye a város volt, különösen Korintus, amely két kikötővel is rendelkezett (2Tim 2,20), és amelyben sok keresztény házat is alapítottak Pál idejében. A házhoz nemcsak a komplex gazdasági tevékenység tartozott, hanem a háztartáshoz a feleség, a gyerekek és számos rabszolga is, akikről gondoskodtak.

A keresztény házak (ApCsel 1,13; 1Kor 14,26; Zsid 10,24–25) más hellén városokban is létrejöttek (Ef 5,22-6,9 Kol 3,18-4,1), ezért, a keresztény levélirodalomban ezen házi gyülekezeteknek szánják az első közösségi vonatkozású morális utasításokat. A rabszolgák nagyon örültek az ünnepségeknek (Lk 17,8), azonban ők nem az ókori proletariátus képviselői, hiszen nem feltétlenül műveletlenek, az őskeresztény közösségekben is gyakorta találkozunk velük (Ef 6,5–8, 1Kor 7,21). Igen műveltek, művészek és orvosok is voltak közöttük, ezért a rabszolgák rétege is igen megosztott volt.

Az őskeresztény egyházban gyakorta ők írtál le a lediktált leveleket (Róm 16,22), vagy ők postázták őket (Ef 6,21–22), hozták a választ (Lk 14,17) és őrizték a kaput (Mk 13,34, ApCsel 12,13). Ezért az őskeresztény közösség viszonya a rabszolgákhoz igen összetett – a legjelentősebb dokumentum, a Filemon-levél jól tükrözi ezt.

Pál felhívja a figyelmet a munkájukra (1Kor 9,1.19), ők oktatták a ház tulajdonosának gyerekeit (paidagwgo~) (1Kor 4,15). A házi rabszolgák végezték a ház körüli teendőket (Mt 13,27.52.; 20,1; 21,33; 24,43, Lk 13,25; 14,21) szakértelműkre a tulajdonosoknak nagy szükségük volt. Életük minősége ügyességüktől, valamint a tulajdonos jóindulatától függött (1Kor 4,12–13), azonban a ház működéséért a felelősséget a gondnok viselte és nem ők. A keresztény közösségben sürgették a közösségen belüli egyenlő bánásmódot, de a felszabadítás a tulajdonos kompetenciájába tartozott.

Egészen más volt a helyzet a bérlőkkel és szolgáikkal, akik vidéken éltek és a bérelt földön dolgoztak, hiszen ők fel tudtak lázadni gazdáik ellen (Mk 12,9). A háztulajdonos feleségének fontos gazdasági szerepe volt, tulajdonképpen ő vezette az egész háztartást, minden hozzá tartozó munkával együtt (1Tim 5,14), a gyerekek szülése mellett ez volt az állandó feladata. Gyakorta tartoztak a vezetése alá női szolgák is, akik felelősek voltak a gyerekekért (Mt 24,19; Mk 7,25) és a főzésért is (Lk 17,35). Ők fontak és szőttek (ApCsel 9,39), ami nem csak a ház számára volt fontos, hanem gazdasági jelentőséggel is bírt, mert a felesleget el tudták adni a piacokon.

A városokban felértékelődött a pénz közvetítő szerepe, annak ellenére, hogy ezzel párhuzamosan létezett cserekereskedelem is. A jeles házak tulajdonosainak szerepe volt a város közéletében is, ők kereskedtek az ékszerekkel, és hordtak finom ruhákat (Lk 7,25; 16,19; Jak 2,2), a luxustermékeknek ő voltak a fogyasztói és ők adták-vették a rabszolgákat is. A gazdag lakomákon arany tányérokban szolgálták fel az ételt (2Tim 2,20) és különleges étkeket adtak. Jellemző, hogy Heródes Antipász egy ilyen lakomán ajánlja fel országa felét egy táncért (Mk 6,22), majd veszi Keresztelő János fejét.

A templom gazdasága szociális célokat is szolgált, mivel a templomkasszában elkülönített összeg volt a szegényeknek számára, (Mk 12,41) és a közösség gondoskodott róluk (Mt 6,2; Lk 19,12; ApCsel 10,2), és helyük volt az ünnepléseken is (Lk 14,13.21-23). Ennek ellenére a pénzügyi gazdálkodás és a kereskedelem elidegenítette egymástól az embereket és a városi élet véget vetett a nagycsaládok rokonokról gondoskodó gyakorlatának. A városok pénzügyi politikájához tartozott a kölcsön (Mt 18,23; 25,20–23), ami számos visszaélésre adott okot. A megtakarítás (Lk 19,23), a vagyon felhalmozása is a városokban történt, ott fordultak elő a rabszolgák legnagyobb számban, és városi piacokon cseréltek gazdát (1Tim 1,10). A rabszolgák a gazdagok háztartásának kötelező kellékei voltak.

A Jézus tevékenységét leíró evangéliumok és az apostoli levelek városképe egészen más.  Nem csak a földrajzi különbségek miatt, hanem azért mert Jézus gyakran fordult meg a galileai falvakban. Pál és a keresztény misszionáriusok a városokra koncentráltak és ott hoztak létre közösségeket. Szamaria (ApCsel 8,5), Joppe (ApCsel 11,5), Likaónia városai: Lisztra és Derbe (ApCsel 14,6), Antióchia és Ikónium (ApCsel 14,19), Filippi (ApCsel 16,12), Tiatíra (ApCsel 16,14), Athén (ApCsel 17,16), Efezus (ApCsel 19,35), Tarzus (ApCsel 21,39). Pál a legtöbb levelet is városi közösségeknek írta: Tesszalonika, Korintus, Filippi, Kolossze, Róma stb.

Jézus gazdaságkritikájának jellemzői

Jézus gazdaságkritikáját többféle műfajban fogalmazza meg. Érdekes a példázataiban tükröződő szociális valóság 

A következő gazdasági élettel összefüggő szereplők megnevezésével találkozhatunk: szolgák (Mk 12,1–12 stb), gazda (Mt 13,24–30 stb), tulajdonos (Mt 21,33–46), gazdag (Lk 12,16–21), koldus (Lk 14,16–21), nagykereskedő (Mt13,45sköv),  pénzváltó (Lk 7,41–43), tiszttartó (Mt 20,1–16), földműves (Mt 21,33–41), arató (Mt13,24–30), napszámos (Lk 15,11–32) stb. Viselkedésüket igen kritikusan szemléli a Mester.

Jézus és csoportjának szociális segélyezéséről a legérdekesebb információt a szenvedéstörténetben, Júdás árulásának leleplezése során találjuk. Mivel Júdásnál volt az erszény, egyesek azt gondolták, hogy Jézus azt mondta neki: „Vedd meg, amire szükségünk van az ünnepen!« vagy hogy a szegényeknek adjon valamit.(ἢ τοῖς πτωχοῖς ἵνα τι δῷ.)” (Jn 13,29). Ez azt jelenti, hogy Jézusnak és tanítványi körének volt kapcsolata a pénzzel és feltehetően a segélyezéssel is. Nem egészen világos, hogy Jézus csoportja rendszeresen támogatta a szegényeket, vagy csak a húsvéti adakozás szokását művelték.

A tanítványok és a pénz

Jézus óvja tanítványait a pénz nyújtotta függetlenségtől és a misszióba küldéskor tiltja, hogy pénz vigyenek magukkal. „Ne szerezzetek se aranyat, se ezüstöt, se rézpénzt az övetekbe… Μὴ κτήσησθε χρυσὸν μηδὲ ἄργυρον μηδὲ χαλκὸν εἰς τὰς ζώνας ὑμῶν,” (Mt 10,9 // Mk 6,8 // Lk 9,3). Ez a kijelentés összecseng a hegyi beszéd boldogmondásával (5,3), ahol a szegényeket nevezi boldognak.

Perselypénz, adomány

Jézus azonban nem, mint valami mágikus rosszra tekint a pénzre, hanem a mindennapi élethez tartozó eszközt lát benne, amellyel jót is lehet tenni, sőt adományként is használható. „Amikor Jézus leült a templomi persellyel szemben, nézte, hogyan dobja a pénzt a sokaság a perselybe. Sok gazdag sokat dobott bele…”, (Mk 12,41). Itt a kevesebb a több, mert az özvegyasszony mindenét odaadta, a gazdagok viszont csak feleslegükből adtak.

Adópénz

Az adópénz kérdése az eddig tárgyalt kötöttségektől és alárendelésektől független és bonyolultabb kérdés, amely a farizeusok és Heródes-pártiak érdeklődését egyaránt felkeltette, és a vita végül egy általános, a pénztől független következtetést eredményezett. Az adópénz vitája egyesíti Jézus minden kritikusát, ezért a válasza működése további szakaszára is meghatározó befolyást gyakorol. Az evangéliumi elbeszélés fordulópontja a következő mondat: Mutassatok nekem egy adópénzt!” Azok odavittek neki egy dénárt. (Mt 22,19).

Az evangéliumi tudósítások egyetértenek abban, hogy itt egy csapdáról van szó: a két adófizetési mód szembeállítása egyben a zsidó vallási és a császári politikai hatalom szembeállítása is. Ennek a kényes kérdésnek óvatlan megválaszolása Jézust politikai forradalmárrá vagy megalkuvóvá tette volna a nép előtt. A kérdezők ugyanis félig megértik a pénz és az adórendszer által működtetett földi hatalmi függőség démonikus vonásait. Jézus azonban az emberi és az isteni hatalom szétválasztását nem az adórendszerben látja. Főleg nem a templomadó és a császárnak (Καίσαρος) fizetendő fejadórendszer szétválasztásában. Inkább az adórendszer által teremtett kötelék felülvizsgálatát kéri. A pénzeken a császár képe volt (Τίνος ἡ εἰκὼν αὕτη καὶ ἡ ἐπιγραφή), aki kibocsátotta, de a fejadórendszeren keresztül vissza is kapta azokat. Isten ennél nagyobb világot bízott az emberre, és elvárja, hogy működtetése a megbízó szerint történjék. Jézus tehát a két kötöttségi rendszert párhuzamosan is el tudja képzelni.

Pénzváltók

Ezért el kellett volna vinned a pénzemet a pénzváltókhoz, és amikor megjöttem, kamattal kaptam volna vissza azt, ami az enyém (Mt 25,27). Miért nem tetted hát a pénzemet a pénzváltók asztalára, hogy amikor megjövök, kamatostul kapjam meg (Lk 19,23). Jézus sokkal jobban elítéli az adóbeszedőket, mint a pénzváltókat – őket inkább a lehetőségeiket jól kihasználó embereknek tartja.

Templomi pénzváltók

Más a helyzet, amikor a templomi pénzváltókról van szó. Azután bement Jézus a templomba, és kiűzte mindazokat, akik a templomban árusítottak és vásároltak, a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit pedig felborította (Mt 21,12 // Mk 11,15 // Jn 2,14 // Jn 2,15). Jézusnak ez a prófétai tette a jeruzsálemi templom nem szakrális tevékenysége ellen irányult. A templom szent hely, központi vallási szentély, amelyet Jézus és tanítványai látogattak – ugyanakkor a központi bank szerepét is betöltötte. Ezt viszont Jézus a szakrális funkcióval összeegyeztethetetlennek tartotta.

Összegzés

Jézus nyilvános működése során szinte minden társadalmi rétegben megfordult, megjárta a pusztát, és ismerte a falusi és a városi gazdaság problémáit is.

Bár ő maga nem kereskedik, mégsem fogalmaz meg egyértelmű tartózkodást a pénzzel szemben, bár tanítványait igyekszik távol tartani tőle. A pusztai életmódot azért kedveli, mert ott az Isten és ember közé nem furakszik be a városi vagy a falusi társadalom a maga viszonyaival és nem zavarja meg tanító tevékenységét. Jézus mégsem választja a társadalomból való kivonulást tanításának gyakorlatául, hanem megjelenik a falvakban és a városokban is. Tanítását a család és a hétköznapi élet viszonyai között akarja alkalmazni. Számos mondása és gesztusa az őskeresztény közösségekben modellként szolgált, ahol kísérleteztek a keresztény vagyonközösséggel, de nem vált általánossá. Viszont a keresztény házak minden szociális feszültség ellenére létrehozták a segélyezés intézményét, és a társadalom különböző rétegeit átfogó testvériséget, a rabszolgáktól a szabadokig. A keresztény közösségek a hellén nagyvárosok menedékei voltak, de állandóan belső problémákkal küzdöttek az örökölt idea és annak konkrét megvalósítása feszültségében. A kereszténység a mozgalmi korszakában inkább tagjainak példaértékű szolidaritásával hívta fel magára a figyelmet, mint jogi korlátozással, amely már a szervezeti kereteit kiépítő tömegegyház jellemzője lesz.