1. A küldetés gyökere Isten benső közössége és szándéka

Az egyház küldetésének végső gyökere a Szentháromság személyeinek túlcsorduló benső szeretet­közlése. Ez az isteni szeretetközösség, bár elegendő lenne önmagának ahhoz, hogy tökéletes legyen, meg akarja osztani, ajándékozni akarja magát, hogy ebben a közösségben másoknak is része legyen. Ennek az önajándékozásnak egyik színtere a teremtés (Isten megalkot, létben tart, ajándékozza a fejlődést, növekedést), másik pedig a Fiú megtestesülése, illetve a Szentlélek elküldése.
Jézus Krisztus, az emberré lett második isteni személy küldetésének is az alapja Isten azon szándéka, hogy megújítsa, fokozatosan kibontakoztassa az emberiséget, és hogy bensőséges szeretetközösségében részesítse. Őt az Atya küldi, hogy ennek a megújulásnak, közösségbe hívásnak megvalósítója, tanúja, tanítója és továbbadója legyen.

2. Az egyház Isten tervét szolgálja

Az egyház Jézus Krisztus parancsára, a kiárasztott Szentlélek vezetése alatt és erejében folytatja a történelemben az Ő küldetését: Isten Országának épülését szolgálja az emberek között. Isten Országa az emberiség teljes kibontakozását, végső sikerét és boldogságát jelenti, mint Istenben kiengesztelődött és egyesített emberiséget.
Ebben a szolgálatban az egyház úgy értelmezi önmagát, mint aki az „üdvösség egyetemes szentsége” a világ felé (Lumen gentium 48.). Nem önmagáért létezik, hanem egy isteni terv szolgálatáért, amelyet Isten Országának hívunk. Isten Országának valósága messze felülmúlja az egyház és tevékenységének kereteit: több, nagyobb, nagyszerűbb annál. Ezért is valljuk, hogy az egyház nem azonosítható magával az Isten Országával, annak csupán csírája itt a földön, érte, annak kibontakozásáért van.
Az egyház „jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberiség egységé­nek” (Lumen gentium 1.), ugyanis olyan közösség, amelyben magában is megtalálhatóak, ezért fel is ismerhetőek Isten Országának jelei, másrészt pedig rajta keresztül, tevékenységének köszönhetően konkretizálódik, valósul meg – ha csak töredékesen is – ez az Ország.

3. Az egyház küldetését a világban, négy területen tölti be

Ennek a küldetésnek a betöltésében a „világ” az a hely – azaz a történelemben élő emberiség, azok a kultúrák, társadalmak, tágabb és szűkebb közösségek együttese –, ahol az egyház Isten Országának építésére hivatott, „amelyben és amelyért” létezik, hogy az egyre teljesebben „Isten családjává” (Gaudium et spes 40.) alakuljon.
Az egyház Isten Országának, ennek a kiteljesedett szeretetközösségnek megvalósításán fáradozik a négy egyházi alapfeladat gyakorlásán keresztül, amelyek a valóságban szorosan összefonódnak egymással, egymást átfedik. Ezek közül az egyik a diakonia, vagyis a tevékeny testvéri szeretet evangéliumi szellemű gyakorlása, amely egyrészt a rászorulók segítését, felemelését, illetve a társadalom (oktatás, politika, egészségügy stb.) Isten elképzelése szerinti formálását jelenti. Másik a koinonia, az evangéliumi stílusú testvéri együttélés, „együttlétezés” a társas élet minden szintjén és fórumán. Harmadik a martyria, az egyház prófétai, tanúságtevő, és ezen belül igehirdetői feladata, amelyen keresztül – szóval és tettel – hirdeti, hogy Isten üzenete az, amely az élet teljességéhez és végső sikeréhez vezet. Ezt a feladatot végzi az Ige mindenféle szolgálatában: a nem hívők evangelizációjában; a különböző korosztályok sokszínű kateké­zisében; a homíliában, a prédikációban, a szóbeli tanúságtétel különféle formáiban stb. A liturgia pedig az a szolgálat, amelyben az egyház Isten Országának már megvalósult, másrészről vágyott értékeit (pl. megváltást, fejlődést, gyógyulást, közösséget stb.) ünnepli, ezekért hálát ad, illetve bizalommal tekint jövőbeli kiteljesedésükre.

4. A diakonia feladatköre

Az előbb röviden megfogalmazott diakonia egyházi alapfeladat gyakorlati megvalósítása változásokon ment át a történelem során. A következőkben röviden összefoglaljuk, hogy az egyház hagyományos, II. Vatikáni Zsinatot megelőző felfogásában mit jelentett a diakonia, milyen formában gyakorolták a hívők. Ennek ismeretében világosabb lesz, hogy a zsinat utáni felfogás mennyivel tágabb módon, az idők kihívásainak megfelelően tekint az egyházi diakoniára, illetve jobban megérthetjük a társadalmi elköteleződésre nevelés konkrétumait.

4.1. A szeretetgyakorlat az egyház hagyományában

Mivel a szeretet tevékeny gyakorlása a kereszténység megélésének egyik központi eleme, az egyház történelme során számos, különféle módon fejeződött ki. A következőkben felsoroljuk ennek legjellegzetesebb formáit:

• az apostoli idők egyházaiban: az anyagi javak megosztása a keresztény közösség tagjai között, szervezett szeretetszolgálat a szegények javára (legyenek hívők vagy nem hívők), szolidaritás a különböző egyházközösségek között;
• a patrisztikus korban: az egyéni szeretetszolgálat gyakorlása, alamizsna adása a rászorulóknak a hármas aszketikus tevékenység (böjt, imádság, alamizsna) szellemében;
• a középkorban és újkorban: az „irgalmasság cselekedeteinek” gyakorlása különféle módokon, úgymint pl. árvák nevelése, szegények segítése, bebörtönzöttek látogatása stb.;
• az újkorban és a jelenkorban: nevelésre alakult intézmények alapítása az írástudatlanság felszámolása, hátrányos helyzetűek felemelkedésének előmozdítása stb. érdekében.

A keresztények (egyénileg és közösségileg is) a szeretet tevékeny gyakorlásának megnyilvánulási formáin keresztül gyakran hősies módon tettek tanúságot a keresztény üzenet felszabadító, az ember javát szolgáló voltáról a történelem során. Mindemellett ezeknek a szolgálatoknak van néhány sajátságuk, amelyek miatt szükségessé vált, hogy a mai korban az egyházi diakonia hagyományos formáit újraértékeljék és felülvizsgálják.

Néhány példa erre vonatkozóan:

Korábban az egyházi szeretetszolgálat javarészt egyéni kezdeményezéseken alapult, de ha valamilyen intézményhez is kötődött, egy bizonyos fokú állandóság, statikusság volt rá jellemző. Ez a statikusság főként abban nyilvánult meg, hogy bár a szeretetszolgálat során a rászorulók valós igényeit, szükségleteit elégítették ki, vagy enyhítették, emellett ritkán törődtek az ínséget szenvedők állapotát előidéző strukturális okok javításával, megváltoztatásával, esetleges felszámolásával, vagyis ez a diakonia-gyakorlat kevés figyelmet fordított az ember kibontakozásának sokszor gátat vető társadalmi struktúrák megváltoztatására.

A szeretetszolgálat néhány formáját nem az egyházi küldetés önálló részének tekintették, hanem gyakran az emberek megtérítése, és a szentségi-liturgikus pasztoráció egyik eszközének. Ebben a felfogásban a diakonia egyes formái nem az Isten Országának önálló, autonóm jelei voltak, hanem eszközök más célok elérése érdekében.

Az egyházi szeretetszolgálat számos megnyilvánulási formája azért alakult ki, mert abban az időben a civil társadalomnak nem voltak olyan jellegű intézményei, amelyek ugyanazt a feladatot elláthatták volna. Az egyházi intézmények ilyen értelemben egyfajta helyettesítő feladatot láttak el a civil intézményekkel szemben, ami abban az időben teljesen érthető, megalapozott és jogos volt. Gondolhatunk itt például az egyház által fenntartott kórházakra. Az egyház részéről a diakonia gyakorlása gyakran – és néha szükségszerűen is – a civil intézményekkel ellenséges, szembehelyezkedő politikai hozzáállással járt együtt.

4.2. A diakonia mai felfogása

Az egyház jelenkori történelme elénk tár néhány olyan tényt, amely az egyházi diakonia feladatkörének, a szeretet tanúságtétele módjának átgondolására késztette az egyházi közösséget.

Egyrészt a társadalmi viszonyok világméretű átalakulása új, eddig nem létező kulturális körülményeket teremtett (gondolhatunk itt pl. a szekularizáció folyamatára, a politikai szerepvállalás szélesebb körű elterjedésére, a civil intézmények autonómiájára, az emberi személy méltóságának tiszteletben tartása iránti érzékenység növekedésére, a különböző, az ember felszabadításáért küzdő mozgalmak megjelenésére stb.).

Másrészt az egyház szociális tanításának fejlődése – elsősorban a II. Vatikáni Zsinat alatt, majd a zsinatot követő időszakban – lényegesen kiszélesítette a keresztény felelősségvállalás horizontját a diakonia területén.

Harmadrészt a teológiai reflexió is elmélyített néhány témát, amelyek meghatározzák a diakoniáról vallott új egyházi felfogást. Ezek a témák a következők:

A teremtés és a megváltás rendjének egysége. Az emberi történelem – mind az egyéni, mind a közösségi – maga az üdvösségtörténet. Az egyén és a közösség élettörténete során valósul meg az üdvösség felé való haladás. Ezért önmagunk és mások üdvösségének munkálása szükségszerűen magában hordoz egy lényeges társadalmi, politikai és szociális dimenziót is.
Az üdvösség új felfogása. Az ember üdvössége nem szűkíthető le kizárólag a spirituális dimenzióra, hanem személyisége minden területének kibontakozására, a teljes ember – minden megnyomorító köteléktől való – felszabadulására vonatkozik.

Szakítás a hagyományos dualista felfogással, miszerint élesen elhatárolódnak egymástól a „lelki” és a „világi” tennivalók, a szent és a profán, az egyház és a világ. Mindamellett, amit a zsinat mond, miszerint „az a sajátos küldetés, amelyet egyházának adott Krisztus, nem politikai, gazdasági vagy társadalmi jellegű, mert ő vallási természetű célt tűzött ki eléje” (Gaudium et spes 42.), az is igaz, hogy az egyház „nem tűri, hogy hatáskörét kizárólagosan a vallás területére korlátozzák, és ne engedjék törődni az emberek evilági gondjaival” (Evangelii nuntiandi 34.).

Szakítás avval a hagyományos dualista állásponttal is, amely határozott különbséget tesz az egyházi „hierarchia” és a „laikusok” között, és amely azonosítja az egyházat az előbbivel, a második feladatának pedig pusztán a földi, evilági, másodlagos jelentőségű teendők elvégzését tekinti.

Mindezek a tényezők arra vezették az egyházat, hogy a diakoniát saját legfontosabb feladatai között tartsa számon, a korábbiakhoz képest lényegesen kibővítve a szeretetszolgálat hatáskörét és horizontját. A diakonia ennek megfelelően magában foglalja az emberi személyiség egészének kibontakozását szolgáló tevékenységeket, valamint a társadalomnak – minden rétegében, azaz családi, szociális, kulturális, politikai, nemzetközi stb. szinten – Isten Országának mintájára történő átalakítását.

Tehát az egész ember kibontakozásának szolgálata és a társadalom átalakítása az egyház küldetésének – amennyiben Isten Országát építő szolgáló közösség – így az evangelizációnak is lényegi eleme. Az 1971-es Püspöki Szinódus erről így nyilatkozik bevezetésében: „Az igazságosságért való munkálkodás és a világ átalakításában való részvétel […] az evangélium hirdetésének, vagyis az egyháznak az emberi nem megváltására, és minden megnyomorító állapotból való felszabadítására szóló küldetésének nélkülözhetetlen alkotóeleme.” Erről hasonlóan szól az Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítás is (31.): „Az evangelizálás és az emberi haladás, fejlődés, felszabadulás közt szoros kapcsolat van. Ez a kapcsolat antropológiai […és…] teológiai jellegű, […] ezenkívül teljességgel evangéliumi, mert a szeretetben gyökerezik.”

A jelen – megosztottságtól és igazságtalanságtól szenvedő – világban az egyház számára az igazságtalanság minden formája komoly kihívás, amellyel szemben nem maradhat közömbös. Az egyházi diakonia alapvető feladatai közé tartozik az egész ember felszabadítása minden olyan szolgaságból, amely személyes, emberi kibontakozásában, valamint az emberekkel és Istennel való közösség kialakulásában meggátolja.

Ez a küldetés megköveteli, hogy az egyház az evangelizáció elsődleges címzettjeinek a szegénység bármilyen formájától szenvedő embereket tekintse.

Az egyházat az evangéliumi szellem és értékrend kell, hogy vezesse az ember felszabadításáért folytatott társadalomformáló tevékenységében. Ez magában foglalja tevékenységének egyetemes voltát, azt a tényt, hogy küldetése betöltésben minden emberért felelősnek érzi magát, mindenféle megkülönböztetés nélkül. Ez azt is jelenti továbbá, hogy az egyház tartózkodik minden olyan kezdeményezéstől és tevékenységtől, amely nem összeegyeztethető az evangéliumi szellemmel, valamint azt, hogy a társadalommal szembeni kritikai szerepének betöltésében kizárólag az evangéliumi értékeket veszi hivatkozási alapként. Azt is jelenti mindezeken kívül, hogy az egyház társadalomformáló küldetésének betöltése során tiszteletben tartja a világi intézmények autonómiáját, a bennük dolgozók hozzáértését és szaktudását, és ennek megfelelően igyekszik velük együttműködve, a párbeszéd szellemében betölteni feladatát.

Az egyházi diakonia ebben a szellemben nem tekinthető semmilyen más egyházi funkció betöltését elősegítő eszköznek, hanem az egyház küldetése szerves, önálló részének, amely a keresztény közösség minden tevékenységének a hitelességét alapozza meg.
Mindezek szellemében tudjuk megfelelőképpen olvasni a Magyar Katolikus Püspöki Kar szociális vonatkozású körleveleit is, melyek Igazságosabb és testvériesebb világot! (1996), Boldogabb családokért (1999) és Felelősségünk a teremtett világért (2008) címmel láttak napvilágot.

5. Nevelés a társadalmi szerepvállalásra

Az egyház szolgáló közösség. A diakonia a közösség egészének és az egyes keresztényeknek alapvető feladatai közé tartozik. Mivel az egyháznak alapvető feladata a hit nevelése is – annak minden dimenziójában és megnyilvánulási formájában, gyakorlati vonatkozásában –, ennek a hitnevelésnek jelentős szerepe van a diakoniára történő nevelésben is, de nem szorítkozhat kizárólag erre a területre.

Az előbbiekben jellemzett felfogás az egyházi diakoniáról szükségszerűen érezteti hatását a hitnevelés céljaiban és módjában is.

A következőkben felsoroljuk azokat a leglényegesebb elemeket, amelyek kifejezik a hitnevelés és a diakonia kapcsolatát:

A hitnevelés során figyelembe kell venni az adott kulturális környezetben élő emberek helyzetét, problé­máit, hogy mind a hitnevelés, mind pedig a diakonia valóban hozzájuk és értük szóljon, helyzetüknek megfelelő legyen.

A hitnevelésnek elő kell mozdítania, hogy az egyház tagjai az előbbiekben leírt felfogásnak megfelelően teljesítsék a diakoniával kapcsolatos feladataikat ott, ahol élnek. Tehát e nevelés alapvető feladatai közé tartozik, hogy a mai kor szellemének megfelelő diakoniára nevelje a keresztény közösség tagjait, hogy Isten Országát építsék a társadalomban. Mindez konkrétan azt jelenti, hogy a diakoniára nevelésnek részét képezi a társadalmi szerepvállalásra nevelés, az ehhez szükséges motiváció biztosítása, az egyházi diakoniára vonatkozó szükséges információk szolgáltatása („Miben áll?”, „Milyen területei vannak?” stb.), az iránta való felelősség felébresztése, kritikai érzék kialakítása, keresztény kritériumok biztosítása a szociális és társadalmi helyzet értelmezéséhez, a diakonia különféle területeire vonatkozó hivatások ébresztése.

A diakonia az evangélium hirdetésének szerves része. A keresztény közösség igehirdetése hiteltelen lesz, ha maga nem gyakorolja a diakoniát. A szeretetszolgálat megélése, a szeretet valóságának bemutatása a szóbeli hithirdetés előfeltétele, egyfajta alapja.
A hitnevelés tartalmi részére vonatkozóan ki kell hangsúlyozni, hogy benne helyet kell kapjon az egyház szociális tanítása is, különösképpen azok az irányelvek, amelyek az ember különféle – szociális, kulturális, lelki – kötelékekből történő felszabadítására vonatkoznak. Ezzel kapcsolatban a következőket olvashatjuk az Evangelii nuntiandi apostoli buzdításban (29.): „Üzenete van az evangelizálásnak a társadalom és a nemzetközi kapcsolatok számára, fölemeli szavát a béke, az igazságosság és a fejlődés érdekében, főként pedig – ami napjainkban különösképpen időszerű – az emberi szabadság érdekében”.

A Catechesi tradendae apostoli buzdítás pedig így ír erre vonatkozóan (29.): „A katekézisnek [a szisztematikus hitnevelés folyamatának] gondoskodnia kell arról, hogy miközben a hitet tanítja, és a hitre nevel, világosan feltárjon bizonyos dolgokat, mégpedig a hittel való összefüggéseikben. Ilyen pl. az ember törekvése a teljes szabadság megszerzésére, a testvéribb és szorosabb kapcsolatokban élő társadalom kialakítása, és a békéért való erőfeszítések”. Ezek a követelmények a következő konkrét témákban fejeződnek ki, amelyeknek a hitnevelésben teret kell biztosítani (különös tekintettel a fiatalok és a felnőttek hitnevelésére): a népek közötti béke és egyetértés szolgálata, a munkakörülmények emberibbé tétele, az emberiség legalapvetőbb szükségletei kielégítésének problémája, politikai felelősségvállalás, az élet és a teremtett világ védelme, szociális és gazdasági problémák, a megkülön­böztetés különféle formái stb. Lényeges szempont, hogy ezen témák megtárgyalásának a konkrét életben történő felelősségvállalásra kell ösztönözniük.
A diakoniára nevelésnek követnie kell a szisztematikus hitnevelés módszertanának alapelveit. A diakonia végzésének – ennek megfelelően a diakoniára nevelésnek is – a mai korban ésszerűnek, módszeresen szervezettnek kell lennie. Ez annyit jelent, hogy a hatékony diakonia érdekében az egyházi közösségeknek meg kell tervezniük a diakoniával kapcsolatos kezdeményezéseket, tevékenységeket. Ez a következő – a szisztematikus hitnevelés tervezésében is jelenlévő – lépéseket foglalja magában:

1. az adott szociális és társadalmi helyzet analízise és ismerete („Milyen pozitív elemek és problémák merülnek fel bennük?”);
2. a helyzet értelmezése az evangéliumi értékek és a hit fényében („Hogyan magyarázhatók ezek?”, „Melyek lehetnek a kiváltó okok?”);
3. a társadalomban és az egyházban megtalálható, és az evangéliummal nem összeegyeztethető jegyek kiemelése, kritikája;
4. konkrét célokat tartalmazó terv, stratégia kidolgozása az adott helyzet átalakítására, hogy az minél jobban összhangban legyen az evangéliumi értékekkel; tiszteletben tartva a világi intézmények, struktúrák stb. autonómiáját, és a keresztény szellemű tevékenység követelményeit.

A szisztematikus hitnevelés során – a diakoniára nevelésben – figyelembe kell venni az adott hely szociális és társadalmi viszonyait, a bennük lévő negatív jelenségeket stb., továbbá a hitnevelésben résztvevők életkorát, családi helyzetét, szociális hátterét, és ezeknek megfelelően megfogalmazni a diakoniára nevelés célkitűzéseit, tartalmi vonatkozásait, módszereit, hogy azok az adott körülményeknek és személyeknek legmegfelelőbbek legyenek.

6. Szisztematikus hitnevelés és politika

A szisztematikus hitnevelés és a diakonia kapcsolatában különös figyelmet érdemel a politikai felelősségvállalás és tevékenység kérdése.

6.1. Politikai tevékenység és mai gondolkodásmód

„Politikai tevékenység” alatt szűk értelemben a közjó munkálását értjük a hatalom gyakorlásán keresztül, amely különféle formákban fejeződik ki (törvénykezés, végrehajtás stb.), és amely a kifejezetten politikai célokra alakult intézmények és struktúrák keretein belül történik (kormány, politikai pártok, parlament, adminisztratív és irányító szervezetek stb.). Tág értelemben „politikai tevékenységnek” tekinthető minden olyan kezdeményezés, amely közvetve vagy közvetlenül előmozdítja a közjót, a hatalom gyakorlásában való részvételt. Mindez nagyon sokféle formában és tevékenységen keresztül történhet (pl. nevelés, kulturális tevékenység, szociális szolgálat, pasztorális tevékenység stb.). Ebben a szemléletben mindezeknek a tevékenységeknek van egy jelentős politikai dimenziója, mivel egy bizonyos politikai szemlélet kialakulását segítik elő.

A mai korban általános jelenség, hogy megnőtt az emberek szemében a politikai szerepvállalás jelentősége a társadalom átalakításának és egy emberibb jövő építésének igénye miatt. Általános meggyőződés, hogy a világ, a társadalom és a jövő olyan valóságok, amelyek építése, ésszerű tervezése az ember felelősségén múlik.

Általános meggyőződés az is, hogy az ember birtokában lévő tudományos és technikai eszközök lehetővé teszik az élet számos területén, hogy az életkörülmények, és az együttélés alapvető, elemi feltételei ne kizárólag a természet erőinek vak játékától függjenek, hanem a közjó felelősségteljes gyakorlásától és a szabad emberi döntésektől. Mindez azt is jelenti, hogy mivel az embernek lehetősége van jövőjének, saját és embertársai sorsának pozitív irányban alakítására politikai döntésein keresztül, ez kötelessége is.
A politikai tevékenység természetével kapcsolatban ki kell hangsúlyozni három jellegzetességet:

1. A politikai tevékenység, mely látszólag csak az élet egy bizonyos szektorára vonatkozik – pl. a szociális, a gazdasági, a szakmai, a családi, a nevelői stb. tevékenységek mellett – valójában sokkal átfogóbb jellegű, mivel minden szociális területtel kapcsolatos kezdeményezés mögött ott húzódik egy sajátos – tudott vagy öntudatlan – politikai felfogás is. Ez az oka, hogy nem lehet beszélni „politikai semlegességről”, amikor valaki pasztorális vagy szociális munkába fog, mert ezek – ha többszörös áttételen keresztül is, de – belekapcsolódnak a politikai erők játékába.
2. A politika egy olyan „profánnak” mondott autonóm terület, amelynek megvannak a maga törvényei. Ezért nem helytálló az a felfogás, miszerint – kissé kisarkítva fogalmazva – a politikát az egyház érdekeinek a szolgálatába kell állítani, vagy egy olyan eszköznek kell tekinteni, amely kizárólag az evangélium hirdetését és a lelkek üdvösségét szolgálja.
3. A politikai élet velejárói a következő jelenségek: szociális konfliktusok, társadalmi igazságtalanság, diszkrimináció, emberi jogok megsértése, hatalommal történő visszaélés stb. Ez a feszültségekkel teli helyzet – amely a politikát minden időben jellemezte – az embert, aki a politikai életben részt vesz, sorozatos konfliktusok megélésébe sodorja.

6.2. Keresztény hit és politikai választás

Ezen ismeretek fényében a következőkben felsoroljuk azokat az alapelveket, amelyek leírják a keresztény hit és a politikai elköteleződés viszonyát:

Abból kifolyólag, hogy az ember üdvösség felé vezető útja az emberi haladás és kibontakozás konkrét történelmi eseményeiben is megvalósul, azokkal szervesen összefügg, azoktól nem kis mértékben függ, a keresztény ember tisztában van azzal, hogy hitének komoly köze van politikai választásaihoz.

A keresztény hitből nem lehetséges levezetni konkrét politikai programokat. Mindemellett a hit olyan értékrendszert nyújt a keresztény ember számára, amely irányítja, eligazítja konkrét politikai döntései­ben. A keresztény szellemiségből adódik például néhány alapvető követelmény, amelyeket minden hívőnek figyelembe kell venni politikai állásfoglalása során. Ezek a következők: a szegények és gyengék tisztelete és védelme, az idegenek védelme, a vagyonon alapuló uralom elítélése, a totalitárius rendszerek elvetése, óvatos magatartás a gazdagsággal szemben.

A keresztény hitnek lényeges kritikai szerepe van a konkrét politikai gyakorlattal szemben. A keresztény szellemiséggel nem egyeztethető össze minden politikai, ideológiai elképzelés. Maguknak a kereszté­nyeknek is feladatuk, hogy az evangéliumi kritériumokhoz történő állandó visszatéréssel felülvizsgálják saját politikai elképzeléseiket és állásfoglalásukat.

A keresztény hívők politikai döntéseit meg kell hogy előzze a konkrét szociális és politikai helyzet tudományos elemzése, a lehetőségek szerinti minél kimerítőbb ismerete, hogy a valós helyzetnek megfelelően tudjanak dönteni az evangéliumi kritériumok segítségével.

Az evangélium hirdetése szempontjából az egyes keresztény hívő felelős elköteleződése a politikai életben az emberi jogok és szabadság védelmére olyan tény, amely az egyházi igehirdetés hitelességét és autentikusságát alapozza meg. Így ír evvel kapcsolatban az 1971-es Püspöki Szinódus dokumentuma: „Ha a szeretetről és az igazságosságról szóló keresztény üzenet nem bizonyul hatásosnak a világban az igazságosság előmozdításáért végzett tevékenységekben, akkor sokkal nehezebben válik hitelessé a mai idők embere számára”. Ennek a szemléletnek megfelelően el kell kerülni azt a téves elképzelést, miszerint a keresztény embernek távol kell maradnia a politikától.

6.3. Keresztény közösség és politikai tevékenység

A politikai elköteleződés konkrét gyakorlatában az egyes kereszténynek ugyanúgy, mint a keresztény közösség egészének a diakoniánál már említett tudatos, módszeres tervezés lépéseit kell alkalmaznia. Ezek a lépések a következők:

1. A konkrét politikai helyzet analízise, ismerete, az alapjainál lévő struktúrák felderítése;
2. a megismert politikai helyzet értékelése a hit fényében;
3. a politikai gyakorlatban fellelhető, az ember méltóságát és kibontakozását akadályozó elemek bátor hangoztatása;
4. az önkritika gyakorlása a saját politikai döntésekkel és intézményekkel kapcsolatban;
5. tevékeny jelenlét a politikai élet különböző szintjein Krisztus tanítványaihoz illő stílusban, a keresztény értékrend képviseletében.

A politikai felelősségvállalásban más a szerepe az egyes kereszténynek, és más a keresztény közösségnek. Általánosan elmondható, hogy a szoros értelemben vett politikai tevékenység az egyes keresztény dolga, míg a közösség szerepe az evangéliumi értékek terjesztésében, megismertetésében, valamint a szociális területet érintő kezdeményezésekben történő elköteleződésben áll.

A keresztény közösség tagjai – hivatásuknak, sajátos karizmáiknak megfelelően – nem azonos mértékben vesznek részt a politikai életben. A szoros értelemben vett politikai szerepvállalás elsősorban a világi krisztushívők feladata, míg a lelkipásztorok, szerzetesek, szerzetesnővérek feladata e téren a hívők mentalitásának krisztusi szellemű formálása.

6.4. Szisztematikus hitnevelés és politikai tevékenység

Az eddig elmondottak fényében a következőkben fogalmazhatjuk meg a szisztematikus hitnevelés feladatait a politikával kapcsolatban:
A hitnevelés feladata, hogy bemutassa a keresztény üzenet azon elemeit is, amelyeknek jelentőségük van a politikai elköteleződés, a szociális szerepvállalás, a társadalom megújítása, az embereknek kötelékeik­ből történő felszabadítása szempontjából.

A hitnevelésnek – amely magában foglalja az egyházi diakoniára nevelést is – elő kell mozdítania az igazságosságért, az emberibb társadalom megvalósításáért vállalt kezdeményezések megszületését. Ez feltételezi, hogy a katekézis során az emberben helyes kép alakuljon ki magáról a politikáról, a vele kapcsolatos keresztény hozzáállásról, valamint magába építse azokat a keresztény kritériumokat, amelyek irányadóak a politikai életben történő részvételhez.

A tevékeny politikai szerepvállalás előmozdítása a hitnevelés során magában foglalja a politika területére szóló, a mások szabadságáért felvállalt sajátos hivatások ébresztését is (vö. Evangelii nuntiandi 38.).

A hitnevelés felelőseinek újra és újra felül kell vizsgálniuk tevékenységüket, hogy az mentes legyen minden ideológiai hatástól, hogy a keresztény hitnevelés ne álljon semmiféle politikai érdek szolgálatá­ban. A szisztematikus hitnevelés során kerülni kell azt, hogy a résztvevőket, akik konkrét politikai döntések előtt állnak, közvetlenül befolyásolják döntéshozatalukban, vagy egyenesen mások politikai véleményét kényszerítsék rájuk. A folyamatnak a szabad, az evangéliumi kritériumokkal összhangban levő politikai döntésre kell nevelnie.