A nyolcvanas évek a “hidegháború” kiéleződésével kezdődtek, és annak lezárásával fejeződtek be. Ehhez a nyugati oldalon a stratégiai fegyverzet modernizálása adta meg a lökést, a keleti oldalon pedig a szocialista rendszer gazdasági és ideológiai összeomlásának belátásából kirobbant gorbacsovi politika. Brian Hehir véleménye szerint a fejleményekhez jelentősen hozzájárult a háború és béke kérdésének “demokratizálódása” is.[1]

Az évtized kezdetétől a korábban titkos nukleáris stratégia részleteiben is egyre kiszélesedő nyilvános nemzetközi vita tárgyává vált. A világ többszörös elpusztítására teremtett lehetőség egyre meggyőzőbben bizonyította azt, hogy az emberiség öngyilkosságával egyértelmű atomháború félelmével nem lehet a békét tartósan biztosítani Ez a meggyőződés stratégiailag nem várt nyomást gyakorolt a nyugati politikai vezetésre és lényegesen felgyorsította a nukleáris fegyverkezési verseny csökkentésére tett nemzetközi igyekezetet. A vita gazdag irodalmat hozott létre, amelynek egyik fontos témája az elrettentés stratégiájának erkölcsi kiértékelése volt. Az amerikai püspökök pásztorlevele több szempontból is jelentős terméke ennek.[2]

Előkészítésének módszere a püspöki hivatal testületi (kollegiális) gyakorlásának és a pasztorális tanítóhivatal megnyilatkozásának egy új formája. A körlevél szövegét “munkadokumentum” formájában széleskörű tanulmányozás és kritika céljából több változatban közrebocsátották. A második verzió egy vatikáni konzultáció témájává is vált. A körlevél végső szövege (a munkadokumentum harmadik verziója) a vatikáni kritikán kívül magába foglalta a helyi katolikus közösségek módosítási javaslatait is. A levél tanítása sikeres kísérlet az “igazságos háború” hagyományos tanának és a zsinat óta kialakult pacifista gondolkodásmódnak az összehangolására is. Az arányosság (proporcionalitás) elvére épült érvelése pedig a katolikus erkölcstan egy vitatott módszerének sikeres alkalmazására ad példát.A körlevél a keresztény hagyomány “igazságos háborúra” vonatkozó tanításából indul ki. Ez a “realista” hagyomány nem a háború megszüntetését, hanem annak elítélését, pusztító hatásának korlátozását és a hadviselés módszereinek emberibbé tételét tekinti a közvetlenül elérhető célnak. A modern háborúk tapasztalata alapján azonban az Egyház napjainkban egyre inkább minden háború feltétel nélküli elítélését hangsúlyozza. Az igazságos háborúban való részvétel XII. Pius szerint még erkölcsi kötelességként nehezedik a hívő keresztény lelkiismeretére, VI. Pál pápa az Egyesült Nemzetek közgyűlésén azonban megkülönböztetés nélkül minden háborút elítélt. Néhány évvel később a II. Vatikáni Zsinat a fegyverkezési verseny és a tömegpusztító fegyverek használatának kategorikus elítélésén kívül dicsérte azokat a keresztényeket is, “…akik lemondanak az erőszak használatáról, és jogaik védelmére olyan eszközökre szorítkoznak, amik csak a gyengébb félnek állnak rendelkezésére”.[3]

A püspökkari körlevél a modern pápák tanításával fonódik össze, pacifizmusra vonatkozó álláspontja pedig a zsinat megállapítására épül. II. János Pál pápa maga is belekapcsolódott a kiszélesedő vitába, és sokat foglalkozott az erőszak használatának és a nukleáris fegyverek alkalmazásának kérdésével, valamint az elrettentés és a lefegyverzés stratégiájával. A püspökkari levél értelmezésének hátteréhez röviden össze kell foglalnunk a pápa tanítását. ő is az igazságos háború elvéből indul ki: az igazságosság alapvető követelménye nevében a népeknek joguk van arra, hogy az igazságtalan támadóval szemben megfelelően arányos eszközzel magukat megvédjék”. A keresztényeknek be kell látniuk, “hogy ebben a világban az állandóan és tökéletesen békés emberi társadalom sajnos csak utópia. Ideológiák, melyek ennek könnyen elérhető lehetőségét állítják elénk, olyan reményre építenek, mely nem valósítható meg“.[4]

Sokkal több figyelmet szentelt azonban az erőszak elítélésének, mint az erőszakos eszközök megengedhető használatának. A Krisztusba vetett hitre és az apostoli küldetésre hivatkozva ismételten hangsúlyozta, hogy “…az erőszak rossz, az a problémák megoldásának elfogadhatatlan eszköze, az erőszak nem méltó az emberhez. Olyan hazugság az, mely ellentmond a hit igazságának, az emberiség igazságának. Az erőszak elpusztítja azt, amit meg akarunk vele védeni: az emberek méltóságát, szabadságát és életét.”[5]

Ezt a megállapítást egy évtizeddel később megismételte.[6]

A nukleáris elrettentésre vonatkozó álláspontját 1982-ben fogalmazta meg az Egyesült Nemzeteknek adott szózatában: “A jelenlegi helyzetben az erőegyensúlyra alapozott elrettentést erkölcsileg elfogadhatónak lehet tekinteni; noha ez nem önmagában vett cél, mégis egy olyan lépés, amely a fokozatos lefegyverkezés felé vezet.”[7]

Ez a sokat vitatott megállapítás nem az erkölcsi igazolásra irányult, hanem azt a realista meggyőződést fejezte ki, hogy a béke biztosításának a fokozatos és kétoldalú leszerelés az egyetlen lehetséges eszköze.[8]

Amint a pápa a diplomatáknak tartott beszédében 1982-ben hangsúlyozta, a “…végső cél, amit soha nem szabad szem elől téveszteni, a teljes nukleáris lefegyverzés”.[9]

Az amerikai, püspökök körlevele is elismeri, hogy szorosan meghatározott feltételek mellett a háború lehetőségét, mint az igazság védelmének és a béke helyreállításának végső eszközét, nem lehet mindig elkerülni bűnnel terhelt világunkban. Ez ugyanis a nemzetek jogos önvédelmének végső eszköze. Pusztító hatását azonban a lehető legnagyobb mértékben korlátozni kell. Az “igazságos háború” jogának (jus ad bellum) gyakorlásához megfelelő okra, a hadüzenet törvényes declarációjára, valamint erkölcsileg elfogadható szándékra van szükség. Ez a szándék magábafoglalja a béke mielőbbi megteremtését, és azt az igyekezetet, hogy az elérendő jó cél (az igazságos béke biztosítása) arányban van a kikerülhetetlen kár okozásával. A hadviselésnek igazságos módon kell történnie (jus in bellum). Ezt mindenekelőtt az arányosság elve és a hadat nem viselők megóvása biztosítja. Nemzetközileg elítélt fegyvereket nem szabad használni, és a hadműveletet az ellenség katonai erejének megtörésére kell korlátozni.Az általános elvek lefektetése után stratégiailag fontos kérdések erkölcsi kiértékelésével foglalkozik a körlevél. Az arányosság elve megköveteli, hogy elkerüljük a küzdelem intenzitásának növekedését és kiterjedésnék veszélyét, amik a hadviselés modern módszereivel szorosan össze vannak kapcsolva. A mai fegyverekkel folytatott “totális háború”, mely civilizációnk pusztulását okozná “félelmetesen aránytalan válasz lenne még az igazságtalan támadás megtorlására is.”[10]

A modern háborúban nemcsak a “fegyverviselő katonák” vesznek részt, hanem a polgári társadalom jelentős rétegei is. A “fegyvert nem viselők” sérthetetlenségének elvét tehát ennek a ténynek a fényében kell értelmezni. A katonai célpontok meghatározása sem egyszerű feladat. A háborús igyekezetbe kétségtelenül be nem kapcsolódott személyek életének és polgári célpontoknak direkt elpusztítása azonban nem engedhető meg. A körlevél külön elítéli a gyermekek, iskolák, kórházak, vagy betegek, az öregek, valamint a nem katonai iparban vagy a mezőgazdaságban dolgozók direkt megtámadását.[11]

Ezek után a körlevél három lépésben elemzi a modern hadviselés, és specifikusan az atomfegyverek használatának különböző módját. A II. Vatikáni Zsinat tanítására hivatkozva mindenekelőtt a tömegpusztítás eszközeit ítéli el feltétel nélkül.[12]

Ezeket még ellenséges akció megtorlására sem szabad használni, még akkor sem, ha a támadás egész városokat elpusztított. “Jó lelkiismerettel a keresztény nem hajthat végre olyan parancsot, és nem követhet olyan eljárásmódot, mely a hadat nem viselők szándékos elpusztítására irányul”.[13]

Önmagukban vett rossz eszközöket ugyanis semmiféle cél sem szentesíthet. Ez a tilalom azonban nem terjed ki az atomfegyverek használatának minden módjára, sem azok stratégiai alkalmazásának lehetőségére. A püspökök elismerik, hogy ezeknek a kérdéseknek az eldöntésében előre meg nem határozható esetleges szempontokat is figyelembe kell venni. A II. Vatikáni Zsinat és II. János Pál álláspontján túlhaladva, valamint az 1983 nyarán kiadott francia és német püspökkari nyilatkozatok álláspontjával ellentétben, a körlevél elítéli az atomfegyverek “első” használatának lehetőségét is: “Nem tudunk olyan előadódható helyzetre gondolni, amely erkölcsileg lehetővé tenné az atomfegyverek kezdetnek szánt még legkorlátozottabb alkalmazását is.”[14]

“…Ez a lépés ugyanis aránytalanul felfokozná az összecsapás intenzitását és az egész világra kiterjedő atomháború veszélyét. Az a feladatunk, hogy minden lehető eszközzel megelőzzük az atomfegyverek használatát.”[15]

Ez a megállapítás a nukleáris elrettentés stratégiájára vonatkozó elvi ítéletet is megfogalmazta. A kritikák véleménye szerint azonban ezt a ítéletet nem sikerült teljes összhangban tartaniuk vizsgálatuk harmadik lépésével. Álláspontjuk sebezhetőségének elismerésével a püspökök arra a következtetésre jutnak, hogy a támadás visszariasztására elegendőnek látszik a rendelkezésre álló konvencionális katonai erő és az atomfegyverek megtorló jellegű, de korlátozott (taktikai) használata.[16]

Ez a keskenyre nyitott kapu is feltételezi azonban az atomfegyverek használatának szándékát. Az eltérő álláspontok tudatában elismerik megállapításuk gyakorlati gyöngéit, és sürgetik a kérdés további tanulmányozását és a nyilvános vita folytatását. Az elrettentés erkölcsi elfogadhatóságának biztosítására kiindulópontként leszögezik, hogy nukleáris elrettentés nem alkalmas a béke tartós biztosítására. Ennek a ténynek a fényében az elrettentés stratégiáját világosan megfogalmazható irányelvek korlátozzák. Az elrettentéshez nincsen szükség az atomtámadással vagy a megelőző atomtámadással való fenyegetésre. Az atomfegyverkezésben az egyensúlyt, és nem technikai fölényt kell biztosítani. A végső cél a fokozatos nukleáris leszerelés legyen. A nukleáris fegyverzet fejlesztését ehhez a célhoz kell szabni. Ezért feltétlenül el kell kerülni olyan fegyverrendszerek kifejlesztését, melyek megváltoztatnák az egyensúlyt. Ki kell küszöbölni az atomfegyverek akcidentális bevetésének lehetőségét, és meg kell akadályozni ezeknek a fegyvereknek a nemzetközi terjedését. Azok az új típusú fegyverek, amelyek az ellenség megtorló erejének semlegesítésére irányulnak, hosszabb lejártban a megelőző atomtámadás veszélyét növelik. Hasonlóan aránytalan veszélyt okoz azoknak a fegyvereknek a fejlesztése is, melyeket nehéz a hagyományos atomfegyverektől megkülönböztetni. Ezt az elemzést a nukleáris lefegyverzés meggyorsítását szolgáló jól átgondolt gyakorlati javaslatokkal fejezik be.[17]

Noha kétlik, hogy egy atomháborút előre megszabott keretek között lehet tartani, mégsem tanítják azt, hogy az atomfegyverek minden lehetséges használata önmagában vett rossz (intrinsece malum). Az elrettentés hatásosságának megőrzésére, ami a megelőző évtizedek törékeny békéjét biztosította, a püspökök megőriznek egy bizonyos fokú ambiguitást (kétértelműséget) ebben a kérdésben. Ez a szándékosan választott nem teljesen tisztázott álláspont a körlevél legtöbbet kritizált és legtámadhatóbb megállapítása, mely az igazságos háború elvének és a pacifista álláspontnak a védőit egyaránt kielégítetlenül hagyta. Álláspontjuk tisztázására a püspökök azt is hangsúlyozták, hogy az atomfegyverek népes területeken történő korlátozott használata mindig aránytalan marad az okozott tömegirtással, még akkor is, ha a katonai helyzet azt megkívánná. “Noha az arányosság megítélésében a vélemények mindig eltérnek, kétségtelenül vannak olyan cselekedetek, melyek feltétlenül aránytalanok.” Végső fokon a püspökök meg vannak győződve arról, hogy az atomháborút sem megnyerni, sem pedig előre megállapított korlátok között tartani nem lehet.[18]

Ezért nagyon kétlik, hogy ezek bármilyen feltétel mellett is az igazság és a béke megteremtésének megfelelően arányos eszközei lehetnének. Ennek a lehetőségnek a “bizonyítása azoknak a feladata, akik az atomfegyverek korlátozott használatának (gyakorlati) lehetőségét állítják.” Az emberiségnek mindezideig nincsenek tapasztalatai ebben a végzetes veszélyt jelentő kérdésben.[19]

Az egyházi tanítás kivételt nem tűrő általános elveinek és a körülményekhez szabott prudenciális ítélet lehetőségeinek megkülönböztetése lényegében a körlevél második változatára kapott vatikáni kritika eredménye volt. Ezzel a püspökök biztosították a háború esetében a körülményektől függő konkrét elhatározás lehetőségét, és ugyanakkor megszabták a lelkiismeretbeli kötelesség határait is. Ennek a gyakorlati ítélet és az egyházi tanítás közötti határvonalnak az óvatos meghúzásával tanítóhivataluk hitelét és tekintélyét is biztosították. – Összehasonlítás céljából megemlítjük a francia püspökkar egy megállapítását. ők élesen megkülönböztették a fenyegetést a fegyverhasználattól és feltették a kérdést: “Nem rossz-e azzal fenyegetőzni, amit rossz megtenni?”. Véleményük szerint erre a kérdésre nem lehet egyértelmű igennel válaszolni, mert a fenyegetés és a fegyverhasználat erkölcsileg nem egyenlő értékű. Ebből feltehetően az következik, hogy erkölcsileg szabad olyasmivel fenyegetni, amit soha sem tehetünk meg; ez ugyanis a fenyegetés beváltásának szándékát nem foglalja magában. Az erkölcsileg rossz cselekedet végrehajtásának szándéka maga is rossznak számítana. A végrehajtás szándékának hiányában azonban a fenyegetés és az elrettentés elveszíti meggyőző erejét és értelmét. Mivel az amerikai püspökök nem zárták ki kategorikusan a nukleáris fegyverek használatának lehetőségét, álláspontjuk ambiguitásával megőrizték az elrettentésre építhető (törékeny) biztonságot, R. McCormick véleménye szerint.[20]

A körlevél az “igazságos háború” tanát és a keresztény pacifizmust is párhuzamba állítja. A pacifista magatartás teológiai történetének és a jelenlegi katolikus teológiai véleményeknek a rövid összefoglalásából arra a megállapításra jutnak a püspökök, hogy a pacifizmus és az igazságos háború teológiai alapjai “egyaránt megtalálhatók a keresztény teológiai hagyományban; mindkét álláspont hozzájárul ahhoz az egységes erkölcsi felfogáshoz, ami az emberi béke megvalósításához szükséges. A két felfogás kiegészíti … és az eltorzulástól megóvja egymást.” Mindkét felfogás egyetért ugyanis azoknak a modern hadviselési módszereknek az elítélésében, melyeket nem lehet a totális háborútól megkülönböztetni.[21]

Befejezésül a püspökök hangsúlyozzák, hogy az atomfegyverekkel kapcsolatos kérdések nemcsak politikai és hadászati jellegűek, hanem alapvető erkölcsi jelentőségük is van. A világpolitika rossz irányban halad, mivel ezeknek a fegyvereknek a felhalmozása végeredményben a béke lehetőségét gyengíti. A Szentatya szavait idézve hangsúlyozzák, hogy csak a háborúra vonatkozó álláspontunk radikális megváltóztatásával tudunk nemet mondani a nukleáris konfliktusnak, a fegyverkezési versenynek és az atomkorszak zsarolási lehetőségében rejlő erkölcsi veszélynek, “amely az emberiséget az állandó terror, vagy a feltétel nélküli megadás elfogadhatatlan dilemmája elé állítja. A béke megteremtése nem esetleges lehetőség számunkra, hanem hitünk követelménye. Erre nem a történelmi pillanat adottságai késztetnek bennünket, hanem az Úr Jézus Krisztus. Béketeremtő feladatunk részleteit és kereteit nem egy politikai vagy ideológiai program szabja meg, hanem Krisztus Egyházának tanítása.”[22]

A körlevél jelentőségét méltatva Ch. Curran kiemeli, hogy az eltérő álláspont lehetőségének elismerése nemcsak erre a körlevélre hanem minden általános erkölcsi elv gyakorlati alkalmazására is vonatkozik.[23]

A körlevélnek szentelt általános figyelem Ratzinger bíborost arra a mostanáig is vitatott konklúzióra vezette, hogy a mandátum docendi, a tanításra való püspöki küldetés csak a megyéspüspöki hivatallal kapcsolódik, és nem a püspökkari konferenciával.[24]

A körlevél tanításának újdonságát David Hollenbach három pontban foglalta össze. Az igazságos háború tanának és a pacifizmusnak egymást kiegészítő szerepére sem a zsinati, sem pedig a pápai tanítás eddig nem figyelt fel. Ez a körlevél az atomfegyverek általános tilalmának első példája; megtiltja azoknak a települések elleni és a támadást megelőző célú első használatát, és azt is kétli, hogy használatuk előre megállapított korlátok között tartható. Végül a körlevél az elrettentés stratégiájának erkölcsi kiértékelésében sokkal részletesebb ítéletet formál, mint bármilyen előző egyházi dokumentum. Elítéli a nukleáris hadakozásra épített stratégiát és minden olyan fegyverrendszer bevezetését, mely a lefegyverzést megnehezítené. Hollenbach véleménye szerint ezért az kétségtelenül teológiai fejlődést jelent, és profetikus hatással rendelkezik.[25]

Mindez nem jelenti azt, hogy a püspököknek sikerült minden problémát megoldaniuk. Ha feltételezzük az atomfegyverek bármilyen korlátolt használatának lehetőségét, a használat szándékát sem lehet kizárni. Következőleg az atomfegyverek használatára biztosított keskeny ajtó utat nyit a nukleáris konfliktus kiéleződésének lehetőségére is. René Coste ezért egy fontos különbségtétellel értelmezi a körlevél jelentőségét: Az elrettentés csak a kisebb rosszként fogadható el, és csakis addig, amíg konkrét tények bizonyítják, hogy ez a béke fenntartásának elengedhetetlenül szükséges eszköze. Meg kell különböztetni a fenyegetést és az atomfegyverek használatának tényleges szándékát. Az elrettentés hatásosságának legfontosabb feltétele az, hogy a szándék titokban maradjon.[26]