GAUDIUM ET SPES

ELŐSZÓ [*]

1. Az egyház bensőséges kapcsolata az emberiség egész családjával

Az az öröm és remény, az a szomorúság és gond, amelyet a mi korunkban az emberek, különösen a szegények és a szenvedők éreznek, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, szomorúsága és gondja. Nincs olyan igazán emberi érzés, mely szívünkben visszhangra nem találna. Hiszen saját közösségünk emberekből épül, Krisztus által összekapcsolt emberekből, akiket a Szentlélek irányít vándorútjukon az Atya országa felé, és az a feladatuk, hogy megvigyék az üdvösség hírét mindenkinek. Ez a közösség ezért érzi oly bensőségesnek és szorosnak az őt az emberiséghez és múltjához fűző kapcsolatot.

2. Akikhez a zsinat szólni kíván

Ezért a II. vatikáni zsinat, miután mélyrehatóan megvizsgálta az egyház misztériumát, már nem csupán az egyház fiaihoz szól, és mindazokhoz, akik Krisztus hívei, hanem ‒ elfogódottság nélkül ‒ minden emberhez. Valamennyiük elé kívánja tárni, hogy miként értelmezi az egyház jelentőségét és tevékenységét a mai világban.

Az emberek világát veszi tehát szemügyre, az emberek nagy családját és azoknak a dolgoknak összességét, amelyek között az ember él; a világot vizsgálja, az emberiség történetének színpadát, ahol minden az ember szorgalmáról, kudarcairól és sikereiről beszél. Arra a világra tekint, amelyet a keresztények hite szerint a Teremtő szeretetből alkotott és tart fenn. Világunk ugyan a bűn szolgaságába süllyedt, de onnan, a Gonosz hatalmát megtörve, kiszabadította a keresztre feszített és feltámadt Krisztus, hogy a világ Isten terve szerint átalakuljon és elérje teljességét.

3. A kitűzött cél: az emberek szolgálata

Napjainkban az emberiség elbűvölten nézi saját találmányait és hatalmát, közben pedig aggasztó kérdések gyötrik: hogyan alakul a világ, mi az ember helye és szerepe a mindenségben, mi az értelme egyéni és közösségi erőfeszítéseinknek, és egyáltalán, mi a dolgok és az emberek végső célja. A zsinat tehát, amely az Isten népének ‒ a Krisztus egybegyűjtötte közösségnek ‒ hitét tanúsítja és képviseli, nem is adhatná ékesebb bizonyságát elkötelezettségének, tiszteletének és szeretetének az emberek nagy családja iránt, amelybe Isten népe is beletartozik, mint hogy párbeszédet kezd vele ezekről a kérdésekről, az evangélium fényét vetíti rájuk és az emberiség rendelkezésére bocsátja azokat a felszadító erőket, amelyeket a Szentlélek vezetése alatt álló egyház kap alapítójától. Hiszen az emberi személyt kell megmenteni, az emberi társadalom vár megújításra! Minden fejtegetésünk középpontjában ezért az ember fog állni, az ember, a maga egységében, és teljességében, aki test, és aki lélek, akinek szíve és lelkiismerete, értelme és akarata van.

A zsinat vallja, hogy az embernek nagyszerű hivatása van, és állítja, hogy valami isteni csíra szunnyad benne. A zsinat tehát felkínálja az emberiségnek az egyház őszinte együttműködését annak a mindenkire kiterjedő testvériségnek a megteremtéséhez, amely egyedül méltó ehhez a hivatáshoz. Az egyházat nem fűti földi becsvágy; egyetlen célja csupán az, hogy a Vigasztaló Szentlélek vezetésével folytassa Krisztus munkáját, aki azért jött a világra, hogy tanúságot tegyen az igazságról. [1] Azért jött, hogy megmentsen, nem pedig, hogy elítéljen, azért, hogy szolgáljon, nem pedig, hogy neki szolgáljanak. [2]

Bevezetés
Az ember helyzete a mai világban

4. Remény és szorongás

Az egyház kötelessége ‒ említett feladata érdekében ‒, hogy szüntelenül vizsgálja és az evangélium fényénél értelmezze az idők jeleit, enélkül ugyanis nem adhatja meg minden egyes nemzedéknek a korszerű választ az örök emberi kérdésekre az evilági és a túlvilági élet értelméről és a kettőnek egymással való összefüggéséről. Ismernie és értenie kell tehát azt a világot, amelyben élünk: várakozásait, törekvéseit és sokféle formában megmutatkozó drámaiságát. A mai világ néhány fő jellegzetessége a következőképpen írható le.

Az emberiség ma történetének új korszakát éli: mélyreható és gyors változások érik fokozatosan az egész világot. E változásokat az ember értelmessége és alkotó tevékenysége idézi elő, ezek azonban visszahatnak magára az emberre, személyes és közösségi (kollektív) nézeteire és vágyaira, gondolkodása és cselekvése módjára mind a dolgokkal, mind az emberekkel kapcsolatban. Eszerint már joggal beszélhetünk gyökeres társadalmi és kulturális átalakulásról, amely kihat a vallási életre is.

Mint minden növekedési válság, ez az átalakulás is nagy nehézségekkel jár. Az ember mérhetetlen arányokban terjeszti ki hatalmát, de nem mindig sikerül ezt a maga szolgálatában megtartania. Azon fáradozik, hogy mélyebbre hatoljon saját tudatának világában, és gyakran csak még bizonytalanabbnak mutatkozik önmaga iránt. Lépésről lépésre felfedi a társadalmi élet törvényeit, de tanácstalan, hogy merre irányítsa a társadalmat.

Az emberiség még sohasem volt ennyire bővében javaknak, energialehetőségeknek és gazdasági hatalomnak; ám a föld lakóinak óriási hányada még mindig éhezik és nélkülözések közt gyötrődik, és megszámlálhatatlan az analfabéták tömege. Az embereknek még sohasem volt ilyen erős érzékük a szabadság iránt, mint ma, és közben a társadalmi meg lélektani szolgaság új formái jelentkeznek. A világ mélyen átérzi a maga egységét és mindenkinek mindenkitől való kölcsönös függését a szükségszerű szolidaritásban, az egymással ellentétes erők mégis roppant ellentétekbe sodorják. Még mindig elkeseredett politikai, társadalmi, gazdasági, „faji” és ideológiai viszályok dúlnak, és nem hárult még el egy követ kövön nem hagyó háború veszedelme sem. Bár a gondolatok esetleg fejlődnek, de a különböző ideológiákban eltérő értelmet öltenek még azok a szavak is, amelyeknek nagy jelentőségű fogalmakat kellene kifejezniök. Végül az ember szorgosan törekszik földi ügyeinek tökéletesebb rendjére, ezzel azonban nem tart lépést a lelki gyarapodás.

A helyzet bonyolultsága következtében nagyon sok kortársunk nem képes jól felismerni az örök értékeket és azokat összhangba hozni a most jelentkező új értékekkel. Így azután nyugtalanság vesz erőt rajtuk, ha a dolgok jelenlegi menetén töprengenek remény és szorongás közt hányódva. Ám éppen a dolgoknak ez a menete követeli, sőt kényszeríti az embereket, hogy válaszoljanak.

5. A feltételek mélyreható átalakulása

A lelkek mai nyugtalansága és az életfeltételek megváltozása összefügg a dolgoknak azzal a szüntelen növekvő átalakulásával, amely mind nagyobb jelentőséget juttat a művelődésben a matematikának, a természettudományoknak és éppen az embertudományoknak is, a cselekvés rendjében pedig az említett tudományokon alapuló technikának. Ez a természettudományos szellem olyan mélyrehatóan módosítja a kultúrát és a gondolkodásmódot, mint még sohasem. A technika úton van afelé, hogy átalakítsa a föld arculatát, és már a világűr meghódítására tör.

Valamiképpen még az idő folyását is egyre inkább hatalma alá veti az emberi értelem: uralja a múltat a történettudományos megismerés által, a jövőt a jövőkutatás és a tervezés tudománya útján. A biológia, a lélektan és a társadalomtudományok haladása nem csupán önmagának jobb megismerésére segíti az embert, hanem arra is, hogy szakszerű eljárásmódok alkalmazásával közvetlenül befolyásolja a társadalom életét. Ugyanakkor egyre élénkebben foglalkoztatja az emberiséget saját népesedés-szaporulatának előrejelzése és irányítása.

A történelem folyása viszont oly rohamosan gyorsul, hogy az egyén alig követheti. Az emberiségnek ezentúl már egy és ugyanaz a sorsa: nem ágazik szét többé egymástól elhatárolható történelmekre. Így tér át az emberiség a világ rendjének statikus felfogásától arra, hogy a rendet dinamikus és evolutív módon szemlélje. A következmény a problémák összetettebb volta, ami új elemzéseket, valamint új összegezéseket kíván.

6. Változások a társadalmi rendben

A mondottak következményeként egyre gyökeresebb változásokon mennek át a hagyományos helyi közösségek: a patriarchális családok, a klánok, a törzsek és a falvak és a különböző csoportok, társas kapcsolatok.

Lassanként uralkodóvá válik az ipari társadalom típusa, egyes nemzeteket gazdasági jólétre emel, egyúttal tökéletesen átalakítva a társadalom ősidők óta fennálló gondolkodás- és életformáit. Fokozódik a városi élet értékelése is és megvalósítása: amennyiben a városok terjeszkednek és növekszik a lélekszámuk, vagy pedig a falut is eléri a városiasodás. Az új és tökéletesebb tömegkommunikációs eszközök megkönnyítik az eseményekről való tájékozódást és lehetővé teszik, hogy a gondolatok és érzelmi hatások mindenüvé igen gyorsan eljussanak és láncreakciókat indítsanak el.

Nem szabad alábecsülni, hogy különféle okokból, milyen sokan hagyták el otthonukat, és ezért megváltoztatják életmódjukat.

A kapcsolatok tehát az emberek között folyton-folyvást sokszorozódnak, és maga a fokozódó társadalmiasodás (szocializáció) is új kapcsolatokat teremt, anélkül azonban, hogy mindenkor előmozdítaná a személyiség kibontakozását és az igazi személyi kapcsolatokat, vagyis a személlyé válást (personalisatio).

Ez a fejlődés mindenesetre szembetűnőbben jelentkezik azoknál a nemzeteknél, amelyek már birtokában vannak a gazdasági és technikai haladás előnyeinek, de eléri a fejlődésben lévő népeket is, amelyek szintén szeretnék hozzájuttatni hazájukat az iparosodás és városiasodás jótéteményeihez. E népek, kiváltképp azok, amelyek ősi hagyományaikhoz ragaszkodnak, egyidejűleg a szabadság érettebb és személyesebb megélését is igénylik.

7. Lélektani, erkölcsi és vallási változások

A gondolkodásnak és a társadalom szerkezetének változása gyakran kérdésessé teszi a hagyományos értékeket, főleg a fiatalok szemében, akik türelmetlenkednek, sőt nyugtalanságuk lázadásban tör ki. Társadalmi jelentőségük tudatában azt követelik, hogy minél hamarabb helyet is kapjanak az életben. Mindez nem ritkán ‒ és egyre inkább ‒ súlyos nehézségek elé állítja a szülőket és a nevelőket feladataik teljesítésében.

És valóban, mintha az elődöktől származó intézmények és törvények, a gondolkodási módok és a közízlés nem lennének mindig alkalmazhatók a mai viszonyok között. Innét ered a sok súlyos zavar a magatartásban, sőt még a helyes cselekvés elvei körül is.

Végül, az új viszonyok kihatnak magára a vallási életre. Az élesedő ítélőképesség megtisztítja azt a világ mágikus felfogásától s a még mindig bujkáló babonáktól, egyúttal pedig megköveteli, hogy a csatlakozás a hithez mindinkább személyes döntés legyen; ennek következtében sokakban válik elevenebbé az érzék Isten iránt. Ugyanakkor viszont nagy tömegek gyakorlatilag elhagyják a vallást. Sőt Isten és a vallás tagadása, vagy a közömbösség, ma már nem kivételes és nem csak egyes egyéneket jellemző jelenség. Az ilyen magatartást ma gyakran úgy mutatják be, mint a tudomány haladásának vagy valami új humanizmusnak a követelményét. És sokhelyütt ez nemcsak a filozófusok nézeteként hangzik el: erősen befolyásolja az irodalmat, a művészetet, az embertudományok és a történelem értelmezését, sőt a polgári jogot is. Mindez sokakban okoz zavart.

8. Egyensúlyhiányok a mai világban

A dolgoknak ily gyors és gyakran rendszerességet nem ismerő változása, és a világban uralkodó ellentétek mind elevenebb tudatosodása, új ellentmondásokat és egyensúlyzavarokat hoz létre vagy súlyosbít.

A személyiségben gyakran megbomlik az egyensúly a modern gyakorlati észjárás és az elvont gondolkodás közt, mely nem képes úrrá lenni az ismeretek tömegén, s nem tudja kielégítően egységbe foglalni őket. Egyensúlyhiány áll be a gyakorlati eredményességre való törekvés meg az erkölcsi lelkiismeret követelései, továbbá ‒ igen sokszor ‒ a társadalmi (kollektív) életkörülmények és személyes, vagy éppen az elmélyült gondolkodás között. Felbomlik végül az egyensúly a tevékenység szakosodása és a teljes valóságot átfogó életszemlélet között.

A családban ellentéteket idéznek elő a nyomasztó népesedési, gazdasági és társadalmi viszonyok, vagy az egymást követő nemzedékek közt felmerülő ellentétek, vagy pedig a férfiak és a nők közt létrejövő új társadalmi kapcsolatok.

Nagy ellentétek vannak a fajok, a különböző társadalmi csoportok, a bőségben élő és a szegény, sőt nélkülöző népek között is; végül pedig, egyrészről a népek békevágyából született nemzetközi intézmények, másrészről a nemzetek és egyéb csoportok kollektív önzését is tartalmazó saját ideológiák terjesztésére irányuló törekvések között.

Mindennek következménye a kölcsönös bizalmatlanság, gyűlölködés, összetűzés és szenvedés. Ezeknek okozója is, áldozata is az ember.

9. Az emberiség egyetemesebb törekvései

Közben erősödik az a meggyőződés, hogy az emberiségnek nemcsak a teremtett dolgokon lehet és kell egyre győzelmesebben uralkodnia. További feladata is van: meg kell szerveznie egy olyan politikai, társadalmi és gazdasági rendet, amely egyre alkalmasabban szolgálja az embert és lehetőséget ad mind az egyének, mind a csoportok számára, hogy érvényre juttassák és kibontakoztassák tulajdon méltóságukat.

Ezért igen sokan erélyesen követelik azokat a javakat, amelyeket határozott meggyőződésük szerint az igazságtalanság vagy az aránytalan elosztás nem adott meg számukra. A fejlődésben lévő nemzetek, mint azok, amelyek a közelmúltban lettek önállóvá, nemcsak politikai, hanem gazdasági téren is részesedni kívánnak a mai civilizáció javaiból, és szabadon akarják betölteni szerepüket a világban. Ezalatt pedig nőttön-nő az elmaradottságuk és többnyire még a náluk gazdagabb, gyorsabban fejlődő nemzetektől való gazdasági függőségük is. Az éhező népek felelősségre vonják a bőségben élőket. A nők követelik a férfiakkal való jogi és gyakorlati egyenlőséget, ahol azt még nem vívták ki. A dolgozók, munkások és parasztok nemcsak a megélhetésüket akarják biztosítani, hanem munkájuk által személyi adottságaik kibontakoztatására is törekszenek, sőt arra is, hogy részt vegyenek a gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális élet alakításában. Az emberiség történelmében először, immár valamennyi népnek az a meggyőződése, hogy a kultúra áldásait ki lehet és ki kell mindnyájukra terjeszteni.

Mindezen követelések mögött egy még mélyebb és még egyetemesebb vágy rejlik: mind az egyének, mind a csoportok egy emberhez méltó, tartalmas és szabad életre szomjaznak, amelyben önmaguk szolgálatába állítanák mindazt, amit a mai világ oly bőségesen kínál nekik. Ugyanakkor a nemzetek is mind nagyobb erőfeszítéseket tesznek valamiféle egyetemes közösség megteremtésére.

Ily módon a modern világ egyszerre mutatkozik hatalmasnak és erőtlennek, képesnek arra, hogy megvalósítsa a legjobbat, de arra is, hogy elkövesse a legrosszabbat; nyitva van számára az út a szabadság vagy a rabszolgaság, a haladás vagy a visszaesés, a testvériség vagy a gyűlölködés felé. Ráébred továbbá az ember, hogy azokat az erőket, amelyeket ő maga szabadított fel, amelyek eltiporhatják, de szolgálhatják is, neki magának kell helyes irányba terelnie. Ezért kérdéseinek tárgya ‒ önmaga.

10. Az emberi nem sarkalatos kérdései

Azok az egyensúlyhibák, amelyekkel a modern világ küszködik, tulajdonképpen azzal az alapvetőbb egyensúlyhiánnyal függenek össze, amely az ember szívében gyökerezik. Magában az emberben is sok ellentét küzd egymással. Az ember mint teremtmény újra meg újra megtapasztalja korlátait, vágyaiban azonban korláttalannak és magasabbrendű életre hivatottnak érzi magát. Sokféle lehetőség nyílik meg előtte és választani kénytelen, nem egyről pedig le kell mondania. Ráadásul mivel gyenge és bűnös, gyakran cselekszi azt, amit nem akarna tenni, amit pedig szeretne, nem teszi meg. [3] Az ember így benső meghasonlásban van önmagával, ez pedig a társadalomban is számtalan súlyos ellentét forrása. Ennek a drámai helyzetnek a világos felismeréséig el sem juthatnak azok, akik elmerültek a gyakorlati anyagelvűségben, vagy a rájuk nehezedő nyomor nem engedi, hogy erről elgondolkodjanak. Sokan úgy vélik, hogy beérhetik a valóság sokféle értelmezésének valamelyikével. Mások egyedül az ember erőfeszítésétől várják az emberiség igazi és teljes felszabadulását és meggyőződésük, hogy az ember eljövendő uralma a föld felett ki tudja majd elégíteni a szív minden vágyakozását. Vannak olyanok is, akik reménytelenül kételkednek az élet értelmében, ezért azoknak a vakmerőségét magasztalják, akik, úgy vélekedve, hogy az emberi létezésnek önmagában semmi értelme sincs, kizárólag egyéni döntésük által akarják annak egész értelmét megadni. Mégis, egyre többen lesznek olyanok, akik a világ jelen fejlődését látva felvetik, vagy fokozott érzékenységgel élik át a legalapvetőbb kérdéseket: Mi az ember? Mi az értelme a szenvedésnek, a rossznak, a halálnak ‒ mert ezekkel minden haladás ellenére számolni kell. Mit érnek az oly drága áron szerzett győzelmek? Mit nyújthat az ember a társadalomnak és mit várhat tőle? Mi következik e földi élet után?

Az egyház pedig meggyőződéssel hisz Krisztusban, aki mindenkiért meghalt és feltámadt, [4] és Szentlelke által világosságot és erőt ad az embernek, hogy megfelelhessen legmagasabb rendű hivatásának; de az ég alatt nem is adatott más név az embernek, amelyben üdvözülhetne. [5] Hiszi továbbá az egyház, hogy Ura és Mestere az egész történelem kulcsa, középpontja és végső célja. Az egyház azt is hirdeti, hogy az összes változások mögött sok minden van, ami nem változik, és mindezeknek végső alapja Krisztus, aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké, [6] Krisztusnak, a láthatatlan Isten képmásának, minden teremtmény elsőszülöttének fényességében [7] kíván tehát szólani a zsinat mindenkihez, hogy megvilágítsa az ember titkát, és hogy részt vegyen korunk legjelentősebb kérdéseire való megoldás keresésében.

Első rész
Az egyház és az ember hivatása

11. Válaszolni kell a Szentlélek indításaira

Isten népe hiszi, hogy őt az Úr Lelke, a földkerekséget betöltő Szentlélek vezérli; ez a hit indítja arra, hogy törekedjék felkutatni, hogy a kortársakkal együttesen átélt eseményekben, igényekben és vágyakozásokban, melyek Isten jelenlétének és szándékainak jelei. A hit ugyanis új fényt vet mindenre, feltárja az Isten elgondolását az ember egész hivatásáról, és így az elmét a teljes értelemben vett emberi megoldások felé tereli.

A zsinat mindenekelőtt azokat az értékeket kívánja megvizsgálni a hit fényénél ‒ és visszavezetni Istenig, az Ősforrásig ‒, amelyeket a ma embere különösen nagyra tart. Amennyiben ezek az értékek az ember Istentől kapott alkotó képességének művei, akkor jók. De a szív romlottsága miatt gyakran eltérnek rendeltetésüktől, és így megtisztításra szorulnak.

Miként vélekedik az egyház az emberről? Mi minden látszik ajánlatosnak a mai társadalom építésénél? Mi az ember tevékenységének végső értelme a világmindenségben? Ezek a kérdések feleletre várnak. A válaszokból nyilvánvalóbbá lesz, hogy Isten népe és az emberiség, amelynek ez a nép szerves része, egymásnak kölcsönös szolgálatára van, megmutatkozik majd az is, hogy az egyház küldetése vallási természetű, de éppen ezért egészen emberi.

I. AZ EMBERI SZEMÉLY MÉLTÓSÁGA

12. Az ember Isten képmása

Hívők és nem hívők csaknem egybehangzó véleménye az, hogy a földön mindennek az emberre kell irányulnia, minthogy az ember áll a földi lét középpontjában és csúcsán.

De mi az ember? Sok és különféle, sőt egymásnak ellentmondó nézetet vallott és vall önmagáról. Van úgy, hogy mindenek felett álló zsinórmértéknek teszi meg magát, máskor a kétségbeesésig megy el önmaga leértékelésében. Innen ered tanácstalansága és szorongása. Az egyház mélyen átérzi ezeket a nehézségeket, de a kinyilatkoztató Isten tanításának birtokában olyan választ tud adni rájuk, amely megrajzolja az ember valóságos helyzetét, megmagyarázza gyöngeségeit, és ugyanakkor helyesen felismerteti méltóságát és hivatását.

A Szentírás ugyanis azt tanítja, hogy az ember „Isten képmására” van teremtve, és hogy képes megismerni és szeretni Teremtőjét. Isten pedig az összes földi teremtmények fölé, ezek gazdájává tette: [8] Isten dicsőségét szolgálva uralkodjék rajtuk és fordítsa a maga hasznára őket. [9] „Mi az ember, hogy gondot viselsz rá: az emberek fiai, hogy törődsz velük? Az embert csaknem angyalnak alkottad, dicsőséggel és tisztelettel koronáztad. Hatalmába adtad kezed összes műveit; lába alá vetetted minden alkotásod” (8. Zsolt 5‒7).

Isten nem magányosnak teremtette az embert. Kezdettől fogva „férfinak és nőnek teremtette” (Ter 1,27); életközösségük a személyes közösség ősformája. Az ember ugyanis ízig-vérig társas lény, és másokkal való kapcsolat nélkül sem meg nem élhet, sem képességeit ki nem fejlesztheti.

Isten látta ‒ olvasuk ugyancsak a Szentírásban ‒, hogy „nagyon jó mindaz, amit alkotott” (Ter 1,31).

13. A bűn

Isten jónak alkotta az embert, aki azonban története kezdetétől a Gonosz sugallatára visszaélt szabadságával, szembeszállt Istenével, és nélküle akarta elérni célját. Noha „felismerték az Istent, mégsem dicsőítették Istenként, érteni nem akaró szívük elhomályosult és inkább a teremtmények előtt hódoltak, mint a Teremtő előtt”. [10] Amit így isteni kinyilatkoztatásból tudunk, egybevág a tapasztalattal. Mert ha az ember a szíve mélyébe tekint, észleli, hogy a rosszra is hajlik, és sokféle rosszaság környékezi, ami nem származhat Teremtőjétől, aki jó. Az ember gyakran nem hajlandó elismerni Istent alkotójának, ezzel megtagadja létének a végső célra való irányulását, egyúttal szétrombolja saját belső rendjét s a többi emberhez meg az egész teremtett világhoz fűződő rendezett kapcsolatát is.

Az eredmény: az ember meghasonlott önmagában. Ezért pedig az egész emberi élet, akár az egyéni, akár a közösségi élet, küzdelem, sőt drámai küzdelem a jó és a rossz, a világosság és a sötétség között. Mi több, az ember rájön, hogy a maga erejéből hathatósan nem verheti vissza a rossznak támadásait, s mindenki úgy érzi magát, mintha bilincsbe volna verve. De íme: eljön maga az Úr, hogy kiszabadítsa és megerősítse az embert, belsőleg megújítva őt, a „világ fejedelmét pedig” ‒ aki az embert a bűn szolgaságában tartotta ‒ „kivetve” (Jn 12,31). [11] A bűn viszont kisebbíti az embert, mert visszaveti kibontakozásában.

Ezek a kinyilatkoztatott igazságok mind a magasztos emberi hivatásra, mind a mélységes emberi nyomorúságra végső magyarázatot adnak.

14. Az ember összetett lény

Az ember test és lélek egysége. Testi mivoltánál fogva magába gyűjti az anyagi világ elemeit, amelyek benne emelkednek fel a legmagasabbra, és általa szólalnak meg, hogy felszabadultan dicsőítsék a Teremtőt. [12] Az embernek tehát nem szabad lenéznie a testi életet; éppen ellenkezőleg: kötelessége, hogy jónak és tiszteletreméltónak tartsa testét, hiszen azt Isten teremtette, és feltámasztja az utolsó napon. Az is igaz azonban, hogy az emberen sebet ejtett a bűn, és tapasztalja testének lázongását. Az embert saját méltósága kötelezi arra, hogy a testében is [13] Istent megdicsőítse, s hogy ne engedje, hogy teste a szíve romlott hajlamainak szolgáljon.

Nem önáltatás, ha az ember önmagát az anyagi világnál magasabb rendűnek ismeri el, és ha többre tartja, mint a természet egy részecskéjének vagy a társadalom névtelen alkotóelemének. Benső valójával ugyanis az anyagi mindenség fölé emelkedik; ebbe a mély benső világba vonul vissza, amikor szíve rejtekét keresi fel; itt Isten vár reá, a szívek vizsgálója, [14] és ő is itt dönt saját sorsa felől Isten színe előtt. Amikor tehát az ember felismeri magában a szellemi és halhatatlan lelket, nem valami csalóka ábrándképpel, merőben a fizikai és a társadalmi körülmények termékével hitegeti magát, hanem épp ellenkezőleg, rátalált a valóság mély igazságára.

15. Az értelem méltósága, az igazság és a bölcsesség

Az ember az isteni értelem fényének részeseként jogosan állítja, hogy értelme révén túlszárnyalja az anyagi világot. A századok folyamán ‒ serényen latba vetve szellemi erőit ‒ jelentősen fejlesztette a tapasztalati tudományokat, a technikát, a szellemi műveltséget és a művészeteket. A mi korunkban pedig kiváltképpen az anyagi világ kutatása és meghódítása terén ért el páratlan eredményeket. Azonban szüntelenül kereste és meg is találta a mélyebb igazságot. Értelme ugyanis nem korlátozódik pusztán a jelenségekre, hanem hitelesen és biztosan meg tudja ragadni az értelemmel hozzáférhető valóságot is, noha a bűn következményeként értelme elhomályosult, és gyöngének bizonyul.

Az emberi személy értelmes természetét tökéletesíti és tökéletesítse is a bölcsesség, amely szelíden ösztönzi az ember szellemét, hogy az igazat meg a jót keresse és szeresse; és amely az őt követőt a látható dolgoktól a láthatatlanokhoz vezeti.

Korunk még az elmúlt századoknál is jobban rászorul erre a bölcsességre, hogy egyre inkább emberhez szabottá legyen minden találmány. A világ jövője forog ugyanis veszélyben, ha nem támadnak bölcsebb emberek. Meg kell ezért említeni, hogy vannak gazdasági javakban szegényebb, de bölcsességben gazdagabb nemzetek; ezek jelentős segítséget nyújthatnak a többieknek.

A Szentlélek ajándékaképpen a hit által eljut odáig az ember, hogy Isten titokzatos tervét is szemlélheti, és benne gyönyörködhet. [15]

16. Az erkölcsi tudat méltósága

Tudata mélyén az ember olyan törvényt fedez fel, amelyet nem ő szabott meg önmagának; amelynek engedelmeskedni tartozik. E törvény szava mindig arra szólítja, hogy szeresse és cselekedje a jót és kerülje a rosszat. A kellő pillanatban felhangzik a szív mélyén: tedd ezt! Óvakodj attól! Van olyan törvény, amelyet Isten írt az ember szívébe; és éppen abban áll az ember méltósága, hogy megtartja ezt a törvényt; szerinte is fogják megítélni. [16] A lelkiismeret az egyén legrejtettebb magva, és szentély, ahol egyedül van Istennel, akinek a szava felhangzik a lélek mélyén. [17] A lelkiismeret csodálatos módon hozza tudomására azt a törvényt, amelyet Isten és az embertársak szeretetével teljesít. [18] A keresztényeket éppen a lelkiismeretükhöz való hűség állítja oda a többi ember mellé, hogy keressék az igazságot és az egyén meg a társadalom életében felmerülő számtalan erkölcsi kérdésre az igazság szerint való megoldást találjanak. Minél inkább érvényesül tehát a helyes lelkiismeret, annál inkább tartózkodnak az egyének is, a közösségek is, hogy kényük-kedvük szerint döntsenek, és annál inkább iparkodnak az erkölcs tárgyi szabályaihoz alkalmazkodni. Nem ritka eset, hogy a lelkiismeret elháríthatatlan tévútra siklik; emiatt még nem veszíti el méltóságát. Ez azonban nem állítható olyan esetben, amikor valaki mit sem törődik az igaznak és a jónak keresésével, és lelkiismerete megszokja a bűnt, lassanként szinte vakká lesz tőle.

17. A szabadság kimagasló értéke

Az ember csak szabadon fordulhat a jó felé. Igazuk van tehát kortársainknak, amikor nagyra értékelik és szenvedélyesen keresik a szabadságot. Gyakran azonban helytelen módon élnek vele: jogcímül használják arra, hogy mindent megtehessenek, ami jólesik, még a rosszat is. Pedig az igazi szabadság éppen az Istenhez való hasonlóság fönséges jele az emberben. Isten ugyanis szándékosan hagyta az embert a saját döntésére [19], hogy így az a maga elhatározásából keresse Teremtőjét, és hozzá ragaszkodva szabadon jusson el a teljes és boldog tökéletességre. Az ember méltósága tehát megkívánja, hogy tudatosan és szabad választás alapján cselekedjék, személy módjára, azaz meggyőződése indítsa és irányítsa, ne pedig vak ösztön és merő külső kényszer. Ezt a méltóságot akkor éri el az ember, ha kiszabadítva magát a szenvedélyek minden rabságából, a jónak szabad választásával törekszik célja felé, az alkalmas eszközöket pedig őszinte akarással és leleményes szorgalommal biztosítja magának. Mivel pedig az ember szabadsága sebet kapott, amikor vétkezett, ezt az Istenre irányuló beállítottságot csak az Isten kegyelmével tudja egészen hatékonnyá tenni. De mindenkinek számot is kell majd adni életéről Isten ítélőszéke előtt: jót, vagy rosszat cselekedett-e. [20]

18. A halál titka

Az ember sorsa a halállal szembesítve válik a legnagyobb rejtéllyé. Az embert gyötri a fájdalom és a test fokozódó felbomlása, és még inkább a rettegés, hogy léte egyszer s mindenkorra megszűnik. Igaza van azonban, amikor szívének ösztönzésére irtózattal utasítja el azt a gondolatot, hogy személyisége teljesen szertehull és végképpen megsemmisül. Az ember lázad a halál ellen, mivel magában hordja az örökkévalóság magját, amely nem vezethető vissza a puszta anyagra. A technika összes próbálkozásai, bármilyen hasznosak is, nem képesek csillapítani szorongását. Az élet meghosszabbítása ugyanis nem elégítheti ki a továbbélésnek azt a vágyát, amely legyőzhetetlenül az ember szívében gyökerezik.

A halállal kapcsolatban csődöt mond minden képzelet; az egyház azonban, akit a kinyilatkoztató Isten tanít, azt állítja, hogy Isten az embert arra teremtette, hogy eljusson egy, a földi nyomorúság határain túli boldog célba. Sőt, a keresztény hit azt is tanítja, hogy az ember nem halt volna meg, ha nem vétkezett volna, [21] és hogy eljön az idő, amikor a testi halál vereséget szenved, mert a mindenható és könyörületes üdvözítő visszaadja az embernek az üdvösséget, amelyet ez a bűnével elveszített. Isten ugyanis arra hívta és hívja az embert, hogy egész lényével kapcsolódjék őhozzá a romolhatatlan isteni élet közösségében. A győzelmet a feltámadó Krisztus vívta ki, halálával megszabadította az embert a haláltól. [22] A hit tehát, ha szilárd érvekkel együtt terjesztik elő, minden gondolkodó embernek megadja a választ jövő sorsát illető aggodalmára. Egyúttal lehetőséget nyújt neki arra is, hogy fenntartsa a lelki közösséget Krisztusban azokkal a szeretett hozzátartozóival, akiket a halál elragadott; a hit ugyanis megadja a reményt, hogy ők Istennél már megtalálták az igazi életet.

19. Az ateizmus válfajai és gyökerei

Az emberi méltóság lényeges alkotó eleme, hogy hivatása van az Istennel való közösségre. Isten az emberi lét kezdetei óta a vele való párbeszédre hívja az embert, aki ugyanis csak azért létezhet, mert Isten szeretetből megteremtette és szeretetből folytonosan létben tartja. Nem teljesen az igazság szerint él tehát az, aki nem ismeri el önként ezt a szeretetet és nem adja oda önmagát Teremtőjének. Sok kortársunk azonban fel sem fogja, vagy kifejezetten elutasítja ezt az Istennel való bensőséges és éltető kapcsolatot: ezért az ateizmust korunk legsúlyosabb tényei közé kell sorolni, és nagyon komolyan meg kell vizsgálni.

Az ateizmus szót egymástól igen különböző jelenségekre használják: némelyek határozottan tagadják Istent; mások úgy vélik, hogy az ember egyáltalán semmit sem tudhat meg róla; mások az Isten létének kérdését olyan módszertani előfeltevésekkel kezdik vizsgálni, amelyek ezt a kérdést már önmagában véve értelmetlennek tüntetik fel. Sokan jogosulatlanul lépik túl a tapasztalati tudományok határait, vagy azt állítják, hogy a tudományos racionalitás mindent megmagyaráz, vagy épp ellenkezőleg, tagadják, hogy létezik feltétlen igazság. Némelyek arra hajlanak, hogy az embert felmagasztalják. Ezáltal az Istenben való hit elveszíti életet irányító erejét. Úgy tűnik az ember magasabbra becsülése fontosabb számukra, mint Isten tagadása. Mások elgondolnak maguknak egy istent, következőleg az a kép, amit elutasítanak, nem az evangélium Istene. Vannak olyanok is, akiket nem foglalkoztatnak az Istennel kapcsolatos kérdések; úgy látszik, nem éreznek vallásos nyugtalanságot, és nem értik, miért kellene a vallással törődniök. Az ateizmus oka továbbá nem ritkán a szenvedélyes tiltakozás a világban tapasztalható rossz ellen, vagy pedig az, hogy bizonyos emberi értékeket abszolútnak tekintenek és ezáltal Isten helyébe tesznek. A mai civilizáció is gyakran megnehezíti az eljutást Istenhez, persze nem a lényegéből kifolyólag, hanem mert túl nagy mértékben bonyolódik bele az evilági dolgaiba.

Bizonyos, hogy nem hibátlanok azok, akik lelkiismeretük „utasítása” ellenére szántszándékkal arra törekszenek, hogy Istent a szívüktől távol tartsák, és a vallási kérdéseket kerüljék. Gyakran azonban maguk a hívők is osztoznak a felelősségben. Az ateizmus ugyanis, a maga egészében véve nem ősjelenség, hanem több különböző ok származéka; ezek közé kell számítanunk azt a bírálatot is, amelyet a vallások hívnak ki maguk ellen, sokhelyütt elsősorban a keresztény vallás. A hívőknek emiatt nem kis részük lehet az ateizmus létrejöttében: azáltal, hogy elhanyagolják a hitoktatást, hogy meghamisítva adják elő a tanítást és hogy vallási, erkölcsi és társas életük fogyatékos, Isten és a vallás igazi arculatát inkább eltakarják, semmint, hogy feltárnák azt.

20. A rendszeres ateizmus

A modern ateizmus gyakran jelentkezik rendszer formájában is, és mint ilyen ‒ egyéb érveléseket nem említve ‒ az emberi autonómia igényét odáig terjeszti, hogy az az Istentől való függés semmiféle formájával sem férhet már össze. Ennek az ateizmusnak a követői szerint a szabadság abban áll, hogy az ember célja maga az ember, saját történetének egyedül ő a mestere és alakítója; mindez pedig ‒ úgy vélik ‒ nem egyeztethető össze az Úrnak, a világ alkotójának és céljának elismerésével, legalábbis teljesen feleslegessé teszi a reá való hivatkozást. Ennek a tanrendszernek kedvezhet a hatalom élménye, amellyel a mai technikai haladás tölti el az embert.

A mai ateizmus válfajai közül nem hagyható figyelmen kívül az, amelyik a teljes emberi felszabadulást elsősorban a gazdasági és társadalmi felszabadulástól várja. Ez azt hangoztatja, hogy a vallás ennek a felszabadulásnak természeténél fogva útját állja, amennyiben egy jövendő élet ábrándjával kecsegteti az embert, ezzel pedig visszatartja őt a földi társadalom építésétől. Ahol tehát ennek a felfogásnak hívei veszik kezükbe az állam vezetését, ott hevesen támadják a vallást, az ateizmust pedig ‒ kivált az ifjúság nevelésében ‒ a közhatalom rendelkezésére álló minden kényszerítő eszköz alkalmazásával is terjesztik.

21. Az egyház magatartása az ateizmussal szemben

Az egyház ‒ hűségben Istenhez is, az emberhez is ‒ nem kerülheti el, hogy fájdalommal bár, de teljes határozottsággal nemet mondjon, mint ahogyan eddig is nemet mondott [23] ezekre az ártalmas tanításokra és cselekedetekre, amelyek ellenkeznek az ésszel és az általános emberi tapasztalattal, az embert pedig megfosztják veleszületett méltóságától.

Az egyház igyekszik mégis felderíteni, hogy az ateisták gondolatvilágában melyek az istentagadás mélyebb okai, amelyeket megítélése szerint komolyan és mélyrehatóan elemezni kell; jól tudja ugyanis, milyen súlyos kérdéseket vet föl az ateizmus; de vizsgálódásra készteti minden embert átfogó szeretete is.

Az egyház ragaszkodik ahhoz, hogy Isten elismerése egyáltalán nem ellenkezik az emberi méltósággal, minthogy e méltóságnak éppen az Istenben van az alapja és őbenne válik tökéletessé. A teremtő Isten ugyanis, az értelmes és szabad embert társas életre szánta, de ami még ennél is több, mint gyermekét, magával az Istennel való közösségre, és az isteni boldogságban való részesedésre hívta meg. Az egyház azt tanítja továbbá, hogy a végső kifejletbe vetett remény a földi feladatok jelentőségét nem csökkenti, sőt új indítékokkal sürgeti teljesítésüket. Ha ellenben hiányzik az isteni alap és az örök élet reménye, ennek ‒ miként napjainkban gyakran tapasztaljuk ‒ súlyos kárát vallja az ember méltósága. Válasz nélkül marad az élet és a halál, a bűn és a szenvedés rejtélye, és mindez nem egyszer kétségbeesésbe kergeti az embereket.

Önmaga számára átmenetileg minden ember megoldatlan kérdés marad, és ezt látja is homályosan. Vannak ugyanis pillanatok, főleg az élet nagy fordulóin, amikor senki sem térhet ki ez elől a kérdés elől véglegesen. Egyedül Isten adja meg reá a teljes és tökéletesen biztos feleletet, Isten, aki meghívja az embert, hogy mélyebben gondolkozzék és több alázattal kutasson.

Az ateizmus ellenszerét egyrészt a körülményeknek megfelelően előadott tanítástól, másrészt az egyháznak és tagjainak kifogástalan életétől kell várni. Mert az egyháznak az a feladata, hogy az Atyaistent és emberré lett Fiát jelenlevővé és szinte láthatóvá tegye, miközben a Szentlélek vezetése alatt ő maga is szüntelenül megújul és megtisztul. [24] Ezt elsősorban az eleven és nagykorúvá érett hit tanúságával lehet elérni, vagyis olyan hittel, amelyet már úgy neveltek, hogy világosan ismerje a nehézségeket és megoldja azokat. Sok vértanú tett és tesz ragyogó tanúságot az ilyen hitről. Ennek a hitnek azáltal kell termékenynek bizonyulnia, hogy átitatja a hívők egész életét, még a profán életét is, továbbá hogy igazságosságra és szeretetre indít, főleg a kisemmizettek iránt. Végül Isten jelenlétét különösen azoknak a hívőknek testvéri szeretete teszi leginkább kézzelfoghatóvá, akik egy szívvel-lélekkel munkálkodnak az evangéliumi hitért, [25] és akik az egység jelévé válnak.

Ám ha az egyház teljességgel el is utasítja az ateizmust, mégis őszintén vallja, hogy minden embernek, a hívőknek is, a nem hívőknek is együtt kell működniök, hogy helyes módon épüljön a világ, mindnyájuk közös lakóhelye. Az együttműködés viszont nem valósulhat meg őszinte és okos párbeszéd nélkül. Ezért sajnálja az egyház, ha egyes államvezetők nem ismerve el az emberi személy alapvető jogait, igazságtalanul különbséget tesznek hívők és nem hívők között. A hívők számára az egyház valódi szabadságot sürget, hogy ebben a világban az Isten templomát is építhessék. Az ateistákat pedig udvariasan felkéri, hogy tanulmányozzák elfogulatlanul Krisztus evangéliumát.

Az egyház ugyanis nagyon jól tudja, hogy a szív legtitkosabb vágyait fejezi ki, az emberi hivatás méltóságát védelmezi és visszaadja a reményt azoknak, akik már hinni sem mernek egy magasabbrendű életben. Amit az egyház hirdet, az nem kisebbíti az embert: inkább világosságot, életet és szabadságot ad a haladáshoz; más ígéret pedig nem képes kielégíteni az ember szívét: „Magadnak teremtettél minket” Urunk, „és nem nyughatik el a szívünk, míg meg nem pihen benned.” [26]

22. Krisztus, az új ember

Az ember misztériuma csak a megtestesült Ige misztériumában világosodik meg igazán. Ádám, az első ember, ugyanis előképe volt az eljövendőnek [27], azaz Krisztus Urunknak. Krisztus, az új Ádám, az Atya misztériumának és szeretetének kinyilatkoztatásával megmutatja az embernek magát az embert, és feltárja előtte nagyszerű hivatását. Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy az előadott igazságoknak ő a forrása és ő a csúcsa.

Ő „a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1,15) [28], ő a tökéletes ember, aki visszaadta Ádám leszármazottainak Istenhez való hasonlóságukat, ami az első bűn óta eltorzult. Az emberi természet bennünk is roppant méltóságra emelkedett azzal, hogy Krisztus azt magáévá tette, anélkül, hogy megsemmisítette volna. [29] Mert ő, az Isten Fia, megtestesülése által valamiképpen minden emberrel egyesült. Emberi kézzel dolgozott, emberi értelemmel gondolkozott, emberi akarattal cselekedett, [30] és emberi szívvel szeretett. Szűz Máriától született, így valóban egy lett közülünk: mindenben hasonló hozzánk, a bűnt kivéve. [31]

Mint ártatlan Bárány önként ontotta vérét, ezzel kiérdemelte számunkra az életet, és Isten őbenne engesztelődött meg irántunk, őbenne békített ki bennünket egymással [32]; megszabadítva a sátán és a bűn szolgaságából. így mindegyikünk elmondhatja az apostollal: Isten Fia „szeretett engem és föláldozta magát értem” (Gal 2,20). Értünk szenvedve nemcsak példát mutatott, hogy nyomdokaiba lépjünk [33], hanem új utat is nyitott, s ha azon járunk, szentté lesz és új értelmet kap az élet és a halál.

A keresztény ember a Fiúnak, a sok testvér között elsőszülöttnek a képmása [34]; megkapja tehát a „Lélek csíráit” (Róm 8,23), és így teljesíteni tudja a szeretet új törvényét. [35] Ez a Lélek ‒ „örökségünk záloga” (Ef 1,14) ‒ bensőleg megújítja az egész embert „a test megváltásáig” (Róm 8,23); „Ha pedig bennetek lakik annak Lelke, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ő, aki Krisztus Jézust feltámasztotta a halottak közül, halandó testeteket is életre kelti a bennetek lakó Lelke által” (Róm 8,11) [36]. Persze a keresztény ember számára szükségszerűség és kötelesség, hogy minden megpróbáltatás ellenére s akár a halált is vállalva küzdjön a gonoszság ellen, de a húsvéti titok részeseként, és mert számára meghatározó Krisztus halála, a reményből merített erővel halad a feltámadás felé. [37]

Mindez azonban nemcsak a keresztény hívőre vonatkozik, hanem minden jószándékú emberre is, akinek szívében láthatatlan módon működik a kegyelem. [38] Mivel Krisztus mindenkiért meghalt [39], és mivel az embernek valójában csak egy végső hivatása van, mégpedig az isteni, vallanunk kell: a Szentlélek mindenkinek módot ad arra, hogy az Isten által ismert módon a húsvét titkában részesedjék.

Ilyen szép és nagy az ember misztériuma, ami a hívők előtt a krisztusi kinyilatkoztatás fényében tündöklik. Tehát Krisztus által és Krisztusban világosság derül a szenvedés és a halál rejtélyére, amely Jézus evangéliuma nélkül összezúzna minket. Krisztus feltámadt, halálával legyőzte a halált, és élettel ajándékozott meg bennünket [40], hogy mint fiak a Fiúban, kiáltsuk a Lélek ösztönzésére: „Abba, Atya!”. [41]

II. AZ EMBERI KÖZÖSSÉG

23. A zsinat célja

A mai világ legfőbb jellegzetességei közé számít az a tény, hogy egyre több a kölcsönös kapcsolat az emberek között, amiben igen nagy része van a mai technikai fejlődésnek. Azt azonban, hogy az emberek testvérként beszéljenek egymással, mégsem ez a fejlődés, hanem valami mélyebb: a személyek közössége valósítja meg. Ez viszont megköveteli egymás teljes szellemi méltóságának kölcsönös tiszteletét. A krisztusi kinyilatkoztatás nagy segítséget nyújt ahhoz, hogy a személyeknek ez a közössége létrejöjjön, egyúttal mélyebben megérteti az emberi együttélés törvényeit, melyeket a Teremtő az ember szellemi és erkölcsi természetébe írt.

Az egyház tanítóhivatalának újabb okmányai bőségesen kifejtették már a társadalomra vonatkozó keresztény tanítást [42], ezért a zsinat csupán néhány sarkalatos igazságra emlékeztet, és a kinyilatkoztatás fényénél rámutat alapjaikra is. Utána néhány olyan következménnyel foglalkozik, amelyek ma különlegesen fontosak.

24. Isten terve: az ember közösségben éljen hivatásának

Isten, mindnyájunk gondviselő Atyja, azt akarta, hogy az emberek egyetlen családot alkossanak, és testvérnek tekintsék egymást. Hiszen mindannyian Isten képére vannak teremtve; Isten „telepítette be az egy őstől származó emberiséggel az egész földet” (ApCsel 17,26); továbbá mindnyájan egy és ugyanazon célra vannak hivatva, és ez maga az Isten.

Ezért az első és legfőbb parancs Isten és az embertárs szeretete. A Szentírás arra tanít, hogy az Isten iránti szeretet elválaszthatatlan a felebarát iránti szeretettől „…ami egyéb parancs még van, mind ebben az egyben tetőzik: Szeresd embertársadat, mint saját magadat… A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet” (Róm 13, 9‒10; v.ö. 1 Jn 4,20). Ez, éppen most, valóban a legfontosabbnak bizonyul az emberek számára, akik napról napra jobban függnek egymástól, és a világ számára, amely mindinkább egységessé válik.

Amikor az Úr Jézus azért imádkozik az Atyához, hogy „legyenek ők mindnyájan egyek…, amint mi egyek vagyunk” (Jn 17, 21‒22), akkor még nagyobb, eszünkkel fel nem érhető távlatokat nyit meg: bizonyos hasonlóságot sejttet egyfelől az isteni személyek egysége, másfelől az Isten gyermekeinek igazságban és szeretetben élt egysége között. Ez a hasonlóság rávilágít arra, hogy az ember, ez az egyetlen földi lény, akit Isten önmagáért akart, csak akkor találhat teljesen önmagára, ha őszintén ajándékul adja önmagát. [43]

25. A személy és a társadalom kölcsönös függése

Az ember társas természetéből következik, hogy a személy tökéletesedése és a társadalom fejlődése kölcsönösen függ egymástól. Minden társadalmi intézménynek ugyanis a személy az alapja, alanya és célja; nem is lehet másképp, hiszen az emberi személy természete szerint tökéletesen rászorul a társadalom életére. [44]

A társadalomban való élet tehát nem valami mellékes körülmény az ember számára: ezért van az, hogy másokkal való kapcsolatok révén, kölcsönös szolgálatokkal, a testvérekkel folytatott párbeszédben bontakozik ki az ember és minden képessége, s felelhet meg az ember a hivatásának.

Az ember kibontakozásához szükséges társadalmi kötelékek közül némelyik közvetlenül belső természetéhez tartozik, például a család és a politikai közösség; mások inkább az ember szabad elhatározásából jönnek létre. Korunkban a kölcsönös kapcsolatok és függőségek különféle okokból egyre sokasodnak; ez pedig több fajta közjogi vagy magánjogi társulás és intézmény keletkezésére vezet. Ez a tény ‒ társadalmiasodás a neve ‒ bizonyára rejteget veszélyeket, mégis sok előnnyel jár a személy értékeinek megszilárdítása és növelése, valamint jogainak védelme szempontjából. [45]

Ez a társas élet az embernek, mint személynek nagy segítséget nyújt ugyan, hogy betölthesse hivatását, vallásos hivatását is, mégsem tagadható, hogy azok a társadalmi körülmények, amelyek között az emberek élnek, és amelyek közé már gyermekkorukban kerülnek, gyakran eltérítik őket a jótól, és a rossz felé terel. Bizonyos, hogy a társadalmi rendet sűrűn felborító zavarok oka részben a gazdasági, politikai és társadalmi formákban lappangó feszültség. A mélyebb ok azonban nem ez, hanem az emberi gőg és az önzés, amely megrontja a társadalom légkörét. Ahol pedig a bűn következményei megzavarják a dolgok rendjét, az eredendően rosszrahajló ember új meg új kísértésekkel találkozik, és ezeket csak lankadatlan erőfeszítéssel és a kegyelem segítségével küzdheti le.

26. A közjó előmozdítása

Az emberek kölcsönös függése egyre fokozódik és lassanként kiterjed az egész világra. Ebből következik, hogy napjainkban egyre egyetemesebbé válik, és már az egész emberiséget érintő jogokat és kötelességeket is tartalmaz a közjó, amely nem más, mint azoknak a társadalmi életfeltételeknek az összessége, amelyek mind a csoportoknak, mind az egyes tagoknak lehetővé teszik, hogy teljesebben és könnyebben elérjék tökéletességüket. Minden egyes csoportnak számot kell vetnie a többi csoport szükségleteivel és jogos igényeivel, sőt az egész emberi család közjavával is. [46]

Ezzel együtt jobban tudatosodik, milyen nagy a személy méltósága; a személy fölötte áll minden dolognak, jogai és kötelességei pedig egyetemesek és sérthetetlenek. Az ember számára tehát hozzáférhetővé kell tenni mindazt, ami a valójában emberi életmódhoz szükséges. Ilyenek a táplálék, a ruházat, a lakás, az életállapot szabad megválasztására és a családalapításra való jog, a neveltetésre, a munkára, a jó hírnévre, a megbecsülésre, a megfelelő tájékoztatásra való jog, továbbá arra, hogy saját lelkiismeretének helyes indításait kövesse, hogy magánélete védelemben részesüljön, és hogy jogos szabadságot élvezzen, ebbe a vallási életét is beleértve.

A társadalom rendje és ennek a rendnek továbbfejlődése tehát szüntelenül a személy javára kell, hogy irányuljon, mert a dolgok rendjét kell a személyek rendjéhez szabni, nem pedig fordítva. Maga az Úr célzott erre, amikor azt mondta, hogy a szombat van az emberért, nem pedig az ember a szombatért. [47] Szükséges, hogy a társadalmi rend állandóan fejlődjék, alapja az igazság legyen, igazságosságban építsék és szeretettel itassák át; a szabadságban pedig egyre emberibb egyensúly felé haladjon. [48] Ahhoz, hogy mindez megvalósuljon, az egész gondolkodásmódnak meg kell újulnia; a társadalomban pedig messzemenő változásokra van szükség.

Isten Lelke, aki csodálatos előrelátással irányítja az idők folyását, aki megújítja a föld színét, jelen van ebben a fejlődésben. Az evangélium kovásza pedig felébresztette és a jövőben is felébreszti az emberi szívben az emberi méltóság kiolthatatlan igényét.

27. Tisztelet az emberi személy iránt

A zsinat ‒ áttérve a gyakorlati és időszerű következményekre ‒ újra és újra sürgeti a tiszteletet az ember iránt: mindenki köteles embertársait kivétel nélkül úgy tekinteni, mint másik önmagát, törődni azzal, hogy élhessenek és rendelkezzenek az emberhez méltó élet feltételeivel [49], senki se utánozza azt a gazdagot, aki mit sem törődött a szegény Lázárral. [50]

Napjainkban különösen sürgető kötelességünk, hogy közel érezzünk szívünkhöz megkülönböztetés nélkül minden embert, és ha ránk szorul, siessünk is a szolgálatára; legyen az akár egy mindenkitől elhagyott öreg, egy igazságtalanul lenézett vendégmunkás, vagy egy hontalan, akár pedig egy házasságon kívül született gyermek, aki érdemtelenül szenved olyan bűnért, amelyet nem ő követett el; vagy egy éhező, aki fölkavarja lelkiismeretünket, eszünkbe juttatva az Úr szavát: „Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40).

Továbbá mindaz, ami az élet ellen irányul: a gyilkosság bármilyen formája, a népirtás, a magzatelhajtás, az eutanázia, és maga a szándékos öngyilkosság is; mindaz, ami csorbítja a személy sérthetetlenségét: a csonkítások, a testi vagy a lelki kínzás, a pszichológiai kényszer alkalmazása; mindaz, ami sérti az emberi méltóságot, mint az embertelen életkörülmények, az önkényes bebörtönzés, az elhurcolás, a rabszolgaság, a prostitúció, a nőkkel vagy ifjakkal való kereskedés; továbbá, ha lealacsonyító munkafeltételek között pusztán jövedelmező eszköznek tekintik a munkásokat, nem pedig szabad és felelős személyeknek ‒ mindezek és a hasonló cselekedetek önmagukban is szégyenletesek. Mindez megmérgezi az emberi civilizációt, és sokkal inkább azokat mocskolja be, akik ilyesmit művelnek, mint azokat, akik elszenvedik. Mindez egyúttal a legnagyobb mértékben ellenkezik a Teremtőnek járó tisztelettel is.

28. Tisztelet és szeretet az ellenfél iránt

A tiszteletet és a szeretetet azokra is ki kell terjesztenünk, akik társadalmi, politikai vagy éppen vallási kérdésekben másként vélekednek, vagy más magatartást tanúsítanak, mint mi. Valóban, minél inkább sikerül jóakarattal és szeretettel belsőleg megértőnek lenni az ő látásmódjuk iránt, annál könnyebb lesz számunkra párbeszédet kezdeni velük.

Ez a szeretet és jóindulat semmiképpen se tegyen bennünket közömbössé az igazság és a jó iránt. Hiszen éppen a szeretet ösztönzi Krisztus tanítványait, hogy hirdessék az üdvözítő igazságot minden embernek. Meg kell azonban különböztetnünk a tévedést ‒ amely mindig elvetendő ‒ a tévedő embertől, aki akkor is megőrzi személyi méltóságát, ha vallási fogalmai hamisak, vagy fogyatékosak. [51] Csak az Isten ítélhet, csak ő lát az emberek szívébe; ezért tiltja, hogy bensejében bűnösnek ítéljünk bárkit is. [52]

Krisztus tanítása tartalmazza azt a követelményt is, hogy a sérelmeket megbocsássuk, a szeretet parancsát pedig ‒ az újszövetség parancsolatát ‒ kiterjeszti minden ellenségünkre: „Hallottátok a parancsot: Szeresd embertársadat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal, és imádkozzatok üldözőitekért (és rágalmazóitokért)” (Mt 5,43‒44). [53]

29. Minden ember lényegi egyenlősége és a társadalmi igazságosság

Mivel minden embernek szellemi lelke van és Isten képmására van teremtve, mindegyiknek ugyanaz a lényegi természete és az eredete; s mivel Krisztus mindnyájukat megváltotta, mindnek ugyanaz a hivatása, és az Isten szándéka ugyanaz velük, ezért egyre határozottabban el kell ismerni, hogy minden ember alapvetően egyenlő.

Bizonyos, hogy a testi erő meg az értelmi és erkölcsi képességek különbözősége szempontjából nem egyenlő minden ember. A személy alapvető jogai tekintetében azonban le kell küzdeni és ki kell küszöbölni az Isten szándékaival ellenkező mindenféle társadalmi vagy kulturális megkülönböztetést, akár a nem, a faj, a bőrszín, a társadalmi helyzet, a nyelv vagy a vallás miatt. Igazán szomorú dolog, hogy a személynek ezek az alapvető jogai még nem mindenütt sértetlenek. Ez áll fenn például, ha a nő nem választhatja meg szabadon a férjét, vagy életállapotát, vagy nem részesülhet ugyanolyan nevelésben és műveltségben, mint a férfi.

Noha az emberek között léteznek jogos különbségek, a személyek egyenlő méltósága mégis megköveteli, hogy mindenki számára emberibb és méltányosan egyenlő életfeltételeket teremtsenek. Azok a kirívóan nagy gazdasági és társadalmi különbségek ugyanis, amelyek az emberiség egyetlen nagy családjának tagjai és népei között mutatkoznak, botrányosak, ellenkeznek a társadalmi igazságossággal, a méltányossággal, a személy méltóságával, és veszélyeztetik a társadalmi és a nemzetközi békét.

A magán- és közintézmények tehát legyenek rajta, hogy az ember méltóságát és célját szolgálják, mégpedig úgy, hogy erőteljesen küzdjenek mindenféle ‒ akár társadalmi, akár politikai ‒ szolgaság ellen, és megóvják az alapvető emberi jogokat minden politikai rendszerben. Sőt szükséges, hogy ezek az intézmények lassanként hangolódjanak össze a mindennél magasabbrendű szellemi valóságokkal, még ha sokszor elég hosszú időbe kerül is elérni ezt a kívánatos célt.

30. Túl kell jutni az egyénre szabott erkölcstanon

A világ mélyreható és rohamos változása sürgetően követeli, hogy ne legyen olyan ember, aki nem figyelve a fejlődést, vagy tunya érzéketlenségből, egy merőben az egyénre szabott erkölcshöz igazodik. Az igazságosság és a szeretet követelményeinek egyre inkább csak akkor lehet eleget tenni, ha minden egyes ember azon túl, hogy a maga képességei és a mások szükségletei szerint hozzájárul a közjóhoz, egyszersmind támogatja és segíti azokat a magán- és közintézményeket is, amelyek a jobb életkörülményeket szolgálják. Vannak ugyanis, akik nagyvonalú és fennkölt eszméket hangoztatnak, valójában azonban úgy élnek, mintha semmi közük sem lenne a társadalom bajaihoz. Több országban sokan semmibe sem veszik a szociális törvényeket és előírásokat. Számosan nem átallják, hogy mindenféle csalással és megtévesztéssel kivonják magukat a törvényes adók és a társadalomnak járó egyéb tartozások alól. Mások vajmi keveset törődnek az emberi együttélés szabályaival, például azokkal, amelyek az egészség védelmét vagy a közlekedés biztonságát célozzák, mert eszükbe sem jut, hogy gondatlanságukkal a maguk és a mások életét veszélyeztetik.

Szent kötelessége legyen tehát mindenkinek, hogy a társadalmi felelősséget a mai ember legfőbb elkötelezettségének tekintse, és azt tiszteletben is tartsa. Minél inkább egységesül ugyanis a világ, annál nyilvánvalóbb, hogy az emberi feladatok túlnőnek a szűkebb csoportok keretein, és lassanként kiterjednek az egész világra. Ehhez pedig feltétlenül szükséges, hogy mind az egyének, mind közösségeik önmagukban kifejlesszék és a társadalomban elterjesszék az erkölcsi és a társadalmi erényeket, hogy így ‒ az isteni kegyelem nélkülözhetetlen segítségével ‒ valóban új emberekké és egy újarcú emberiség építőivé legyenek.

31. Felelősség és részvétel

Az egyes embereknek tehát egyre jobban kell teljesíteniök lelkiismereti kötelességüket mind önmaguk iránt, mind pedig azok iránt a csoportok iránt, amelyeknek tagjai; ehhez pedig szükséges a magasabb műveltségre való nevelés, mindazoknak a nagyszerű segédeszközöknek a felhasználásával, amelyek korunkban az emberiség rendelkezésére állnak. Mindenekelőtt a bármely társadalmi rétegből származó fiatalokat úgy kell nevelni, hogy olyan férfiakká és nőkké váljanak, akik nemcsak művelt emberek, hanem akikben megvan a lelki nagyság is; hiszen az ilyenekre égető szüksége van korunknak.

Az emberben azonban aligha alakulhat ki a közösségi felelősség érzete, ha életkörülményei nem teszik számára lehetővé, hogy tudatára ébredjen saját méltóságának, és igent mondjon hivatására: Isten és az embertárs szolgálatára. A szabadság gyakorta elkorcsosul abban, aki nyomorba süllyed, de veszendőbe megy ott is, ahol az ember egy túl könnyű élet csábításának engedve elefántcsonttoronyba zárkózik. Erősödik azonban a szabadság, ha az ember elfogadja az emberi együttélés kikerülhetetlen következményeit, vállalja az összetartozás sokféle követelését és elkötelezi magát a közösség szolgálatára.

Éppen ezért mindenkiben fel kell szítani a kedvet, hogy kivegye részét a közös kezdeményezésekből. Dicséret illeti meg azoknak a nemzeteknek eljárását, amelyek körében az állampolgárok lehető legnagyobb része valóban szabad, és kiveszi részét a közügyektől. Mindenesetre tekintettel kell lenni a nép tényleges helyzetére és arra, hogy szükség van szilárd közhatalomra. Ahhoz azonban hogy minden állampolgár hajlandó legyen a társadalom testét alkotó különböző csoportok életében való részvételre, szükséges, hogy ezekben a csoportokban olyan értékeket találjanak, amelyek vonzzák és mások szolgálatára készségessé teszik őket. Joggal hihetjük, hogy az emberiség jövője azoknak a kezében van, akik az utánuk következő nemzedékeknek életcélt és reményt tudnak adni.

32. A megtestesült Ige és az emberi szolidaritás

Isten az embereket nem arra teremtette, hogy magányosan éljenek, hanem arra, hogy közösséget alkossanak, ugyanígy jónak látta azt is, „hogy ne külön-külön szentelje meg és üdvözítse az embereket, bárminő kölcsönös kapcsolatuktól függetlenül, hanem néppé tegye őket, néppé, amely őt igazságban elismeri és szentül szolgál neki”. [54] Az üdvösség történetének kezdetétől fogva az emberekre nem mint csak egyénekre esett Isten választása, hanem mint egy bizonyos közösség tagjaira. Midőn Isten közölte velük szándékát, ezeket a kiválasztottakat „népének” (Kiv 3,7‒12) nevezte. E népével kötött szövetséget a Sinai hegyen. [55]

Ezt a közösségi jelleget Jézus Krisztus műve tette tökéletessé és teljessé. A megtestesült Ige maga is részt akar venni az emberi együttélésben. Ott volt a kánai menyegzőn, betért Zakeus házába, a vámosokkal és bűnösökkel evett. Az Atya szeretetét és az ember nagyszerű hivatását úgy nyilatkoztatta ki, hogy a társadalmi élet legismertebb dolgait említette, kifejezéseit és hasonlatait pedig a mindennapi életből vette. Megszentelte az emberi kapcsolatokat ‒ mindenekelőtt a családi kapcsolatokat, amelyek a társadalmi élet alapelemei ‒ és önként alávetette magát hazája törvényeinek. Kora és országa munkásembereinek életét akarta megosztani.

Igehirdetésében világosan meghagyta Isten gyermekeinek, hogy olyanok legyenek, mint a jó testvérek. Imájában pedig azt kérte, hogy tanítványai mindnyájan „egyek” legyenek. Sőt a halált vállalva áldozta fel magát mindenkiért: ő minden ember megváltója. „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). Apostolainak meghagyta, hogy minden népnek hirdessék az evangéliumi üzenetet, hogy az emberiség Isten családjává váljék, amelyben a törvény teljessége a szeretet.

Mint elsőszülött a sok testvér között, halála és feltámadása után Lelkének odaajándékozása által új testvéri közösséget alakított ki mindazokból, akik őt hittel és szeretettel fogadják; mégpedig saját testében, az egyházban, hogy ott mindnyájan, mint egymásnak tagjai ‒ a kapott különböző adományok szerint ‒ kölcsönösen szolgálják egymást.

Ezt a szolidaritást folyton gyarapítani kell egészen addig a napig, amelyen majd teljessé lesz; ettől kezdve tökéletesen dicsőíti meg Istent a kegyelemből üdvözült emberiség, mint Istennek és tesvérüknek: Krisztusnak a szeretett családja.

III. AZ EMBER TEVÉKENYSÉGE A VILÁGBAN

33. A kérdésfelvetés

Az ember mindig törekedett arra, hogy munkájával és tehetségével minél gazdagabban bontakoztassa ki életét. Ma már csaknem az egész természetre kiterjesztette hatalmát, és egyre tovább terjeszti, elsősorban a tudomány és a technika vívmányai révén. Főleg a nemzetek közötti érintkezés sokféle és egyre számosabb eszköze segítségével az emberiség nagy családja lassanként az egész földkerekség egyetlen közösségének ismeri föl és szervezi meg önmagát. Mindezek következtében az ember már a saját munkájával biztosít magának olyan javakat, amelyeket hajdan inkább a felsőbb erőktől várt.

E roppant méretű vállalkozás láttán, mely már a föld egész népességét magával ragadja, sok kérdést vetnek fel az emberek. Mi az értelme és az értéke ennek a fáradozásnak? Hogyan kell használnunk mindezeket a javakat? Mi a célja az egyének és a közösségek törekvéseinek? Az egyháznak nincs mindig keze ügyében a felelet minden kérdésre, viszont őrzi Isten igéjét, amelyből a vallási és erkölcsi élet elvei meríthetők; szeretné tehát egyesíteni a kinyilatkoztatás fényét az emberi tudással, hogy megvilágosodjék az az út, amelyen csak nemrégiben indult el az emberiség.

34. Az emberi tevékenység értéke

A hívők biztosak abban, hogy az egyéni és közösségi tevékenység, vagyis az a hatalmas erőfeszítés, amelyet az emberiség a történelme folyamán életkörülményei javítására tesz, önmagában véve egészen megegyezik Isten szándékaival. Az Isten képmásának teremtett ember ugyanis azt a megbízatást kapta, hogy vesse uralma alá a földet annak minden gazdagságával együtt, igazságosan és szentül kormányozza a világot, [56] és elismerve Istent a mindenség teremtőjének, hozzá vezesse vissza önmagát és az egész világot oly módon, hogy mialatt minden az ember uralma alá kerül, megdicsőüljön Isten neve az egész földön. [57]

Mindez a leghétköznapibb dolgokra is érvényes. Azok a férfiak és nők tehát, akik a maguk és családjuk fenntartásán fáradoznak és munkájukat úgy végzik, hogy a társadalomnak is hasznára vannak, meg lehetnek győződve arról, hogy tevékenységükkel a Teremtő művét fejlesztik tovább, embertestvéreik javát mozdítják elő, és személyesen segítik megvalósulni az isteni Gondviselés tervét a történelemben. [58]

A keresztények tehát nem gondolják azt, hogy az emberek leleményességéből és erejéből született alkotások szembenállnak Isten hatalmával, vagy azt, hogy az eszes teremtmény mintegy vetélytársa a Teremtőnek. Éppen ellenkezőleg, meggyőződésük, hogy az emberiség sikere Isten nagyságát mutatja, és az ő titokzatos elgondolásainak gyümölcse. Minél nagyobbra nő azonban az ember hatalma, annál szélesebb körre terjed ki az egyének és a közösségek felelőssége. Kitűnik mindebből, hogy a krisztusi üzenet nem vonja el az embereket a világ építésétől, nem teszi őket közönyösekké sorstársaik iránt, éppen ellenkezőleg: még szigorúbban kötelezi őket, hogy a világ javára munkálkodjanak. [59]

35. Az emberi tevékenység értékrendje

Az emberi tevékenység kiindulópontja is, de célja is az ember. Ő ugyanis, amikor dolgozik, nemcsak a tárgyakat és a társadalmat alakítja át, hanem saját magát is tökéletesíti; sok mindent megtanul, fejleszti képességeit, kilép önmagából, sőt önmaga fölé emelkedik. Ez a gyarapodása, ha jól megfontoljuk, sokkal nagyobb érték, mint a maga körül felhalmozódó vagyon. Az ember azáltal értékes, ami ő maga, nem pedig azáltal, amije van. [60] Továbbá, a technikai haladásnál többet ér mindaz, amit az emberek a nagyobb igazságosság, a szélesebb körű testvériség és a társadalmi viszonyok emberibb rendje érdekében tesznek. A technikai haladás ugyanis csak az anyagi alapot adhatja meg az ember felemelkedéséhez, egymagában azonban semmiképpen sem valósítja meg azt.

Ennek következtében az emberi tevékenység alapszabálya az, hogy ‒ Isten tervéhez és akaratához igazodva ‒ legyen összhangban az emberiség valódi érdekével, és tegye lehetővé az ember mint egyed, és mint a társadalom tagja számára teljes hivatásának szolgálatát és betöltését.

36. A földi dolgok jogos autonómiája

Kortársaink közül sokan mégis mintha attól tartanának, hogy az emberi tevékenység és a vallás közötti szorosabb kapcsolat veszélyezteti az emberek, a csoportok és a tudományok autonómiáját.

Ha a földi valóságok autonómiáján azt értjük, hogy a teremtett dolgoknak, maguknak a közösségeknek is, megvannak a saját törvényeik és értékeik, amelyeket az embernek lépésről lépésre felismernie, alkalmaznia és alakítania kell, akkor az autonómia megkövetelése teljesen jogos; nemcsak korunk embere igényli, hanem a Teremtő akaratának is megfelel. Éppen a teremtettség tényéből következik ugyanis, hogy minden dolognak megvan a saját minősége, igazsága és jósága, megvannak a saját törvényei, és megvan a saját rendje: amelyeket az embernek a tudományok és technikák saját módszereinek elismerése által tisztelnie kell. Ha valóban tudományosan és az erkölcsi elvek szemmeltartásával folyik a módszeres kutatás, akkor ez egyetlen ismeretágban sem kerül soha igazi ellentétbe a hittel, hiszen a földi valóságok és a hit valóságai ugyanattól az Istentől erednek. [61] Sőt azt, aki alázattal és állhatatosan igyekszik feltárni a valóság titkait, tudtán kívül is mintegy az Isten keze vezérli, azé az Istené, aki minden valóságot fenntart, a mindenséget létben tartja, ő teszi a dolgokat azzá, amik. Ezért sajnálatosak azok a magatartások, amelyek néha megnyilvánultak éppen a keresztények között is, akik nem mindig látták eléggé tisztán a tudományok jogos autonómiáját. Ez a magatartás nézeteltérésekre vezetett, szenvedélyes vitákat váltott ki és sokakkal elhitette, hogy a hit és a tudomány szemben állnak egymással. [62]

Ha azonban az „evilági dolgok autonómiája” kifejezésen azt értik, hogy a teremtett dolgok nem függnek az Istentől, és hogy az ember a Teremtőre való tekintet nélkül rendelkezhetik velük, akkor minden istenhívő megérti, mennyire hamis ez a nézet, hiszen a teremtmény a Teremtő nélkül a semmibe hullik. Egyébként is bármely vallás hívei mindig meghallották Isten szavát és megnyilatkozását a teremtmények nyelvén. Tegyük még hozzá, hogy ha Isten feledésbe merül, maga a teremtmény érthetetlenné válik.

37. A bűn által megrontott emberi tevékenység

A szentírás az örök emberi tapasztalattal összhangban arra tanítja az emberiség nagy családját, hogy a haladás valódi kincs ugyan számára, de nagy kísértése is lehet: ha megzavarodik az értékek rendje és a jó a rosszal keveredik, akkor az egyes emberek és csoportok már csak a maguk érdekét nézik, másokét nem. Ez az oka, hogy a világ nem az igazi testvériség hazája, az emberiség nagyra nőtt hatalma pedig már magát az emberiséget fenyegeti pusztulással.

Az ember egész történetén végigvonul valami élethalálharc a sötétség hatalmai ellen, amely a történelem hajnalán kezdődött és az Úr tanítása szerint az utolsó napig fog tartani. [63] Ennek a harcnak részeseként az embernek állandóan küzdenie kell a jó megvalósításáért és csak nagy erőfeszítések árán és Isten kegyelme segítségével tudja elérni saját belső egységét.

Ezért Krisztus egyháza, bár a Teremtő tervében bízva elismeri, hogy az emberi haladás szolgálhatja az ember igazi boldogságát, nem szűnhet meg az apostol intelmét hangoztatni.: „Ne szabjátok magatokat a világhoz” (Róm 12,2), vagyis ahhoz az elbizakodottsághoz és rosszindulathoz, amely az Isten és az ember szolgálatára rendelt munkálkodást a bűn eszközévé változtatja.

Ha tehát azt kérdezi valaki, hogy mi módon lehet fölébe kerekedni ennek a nyomorúságnak, a keresztények meggyőződéssel felelik: minden emberi tevékenységet, amit a kevélység és a helytelen önszeretet szüntelenül megront, Krisztus keresztje és feltámadása által kell megtisztítani és tökéletessé tenni. A Krisztus által megvallott és a Szentlélek által új teremtménnyé tett embernek az Isten által teremtett dolgokat lehet szeretnie és szeretnie is kell. Hiszen azokat Istentől kapja, úgy szemléli és tiszteli azokat, mint Isten kezéből származó adományokat. Hálát ad értük a Jótevőnek; a szegénység és a szabadság lelkületére használva és élvezve a teremtett dolgokat, a legigazibb módon jut birtokába a világnak: mint akinek semmije sincs, de mindene megvan. [64] Hiszen „minden a tietek. Ti viszont a Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené” (1Kor 3,22‒23).

38. Az emberi tevékenység és beteljesülése a húsvéti misztériumban

Az Isten Igéje ugyanis, aki által lett minden, megtestesült, itt lakott az emberek földjén, [65] vagyis ízig-vérig emberként lépett be a történelembe, azt magához emelve és önmagában újra összefogva. [66] Ő nyilatkoztatja ki nekünk, hogy „az Isten szeretet” (Jn 4,8), egyúttal arra tanítva minket, hogy az ember tökéletesedésének és ezért a világ átalakításának alaptörvénye az új parancs: a szeretet. Biztosítja tehát azokat, akik hisznek az isteni szeretetben, hogy a szeretet útja minden ember előtt nyitva áll, és hogy nem hiábavaló az egyetemes testvériségre törekedni. Arra is figyelmeztet, hogy a szeretet nem a nagy tettek alkalmait várja; hanem azt mindenekelőtt az élet köznapi helyzeteiben kell gyakorolni. Mindannyiunkért, bűnösökért, vállalta a halált, [67] és példájával arra tanít, hogy nekünk is hordoznunk kell azt a keresztet, amelyet a test és a világ rak azok vállára, akik a békét és az igazságosságot keresik. Krisztus, aki feltámadásával átvette uralmát ‒ aki égen és földön minden hatalmat megkapott [68] ‒ Lelkének erejével mindjárt működni is kezdett az emberek szívében: nem csupán az eljövendő kor utáni vágyat ébreszti fel, hanem éppen azokat ezáltal a nemes kezdeményezéseket élteti, megtisztítja és erősíti, amelyekkel az emberiség nagy családja emberségesebbé teszi a maga életét az egész földet e cél szolgálatába állítva. Különbözők azonban a Lélek adományai: egyeseket arra hív, hogy nyilvános tanúságot tegyenek az égi haza utáni vágyról és ezt ébren tartsák, másokat arra szólít, hogy az emberek evilági szolgálatára szenteljék magukat, és szolgálatukkal készítsék elő a mennyei ország alapanyagát. És mindenkit szabaddá tesz a Lélek, hogy az önszeretetet megtagadja, és minden természetes erőt az emberi élet szolgálatába állítva lendüljön neki annak a jövőnek, amelyben maga az emberiség lesz Istennek tetsző áldozati ajándékká. [69]

Az Úr a hitnek abban a szentségében, amelyben a természetnek az emberi gondozás nyomán termett gyümölcsei a megdicsőült Úr testévé és vérévé, a testvéri közösség vacsorájává és a mennyei lakoma elővételezésévé válnak, övéire hagyta ennek a reménynek zálogát és az úti eledelt.

39. Az Új föld és az új ég

Nem tudjuk, mikor teljesedik be a föld és az emberiség ideje, [70] és nem ismerjük a módot, ahogyan a mindenség átalakul. A világnak a bűn által eltorzult alakja véget ér ugyan [71], de tanítást kaptunk, hogy Isten új lakóhelyet és új földet készít, az igazságosság hazáját [72], amely a maga boldogságával betölti, sőt felülmúlja mindazt a vágyat, ami feltör a békét szomjazó szívekből. [73] Akkor vereséget szenved a halál, Isten fiai pedig feltámadnak Krisztusban, és ami erőtlenségben és romlandóságban mag módjára a földbe került, romlatlanságba öltözik. [74] A szeretet és művei megmaradnak [75], és az a világ [76], amelyet Isten az emberért teremtett, a múlandóság szolgai állapotából mindenestől fölszabadul.

Elhangzott ugyan a figyelmeztetés, hogy mi haszna van belőle az embernek, ha megszerzi akár az egész világot is, de önmagát elveszíti, [77] az új föld várásának mégsem szabad csökkentenie, hanem inkább fokoznia kell a szorgoskodást, hogy szebb legyen ez a föld, hiszen itt van növekedőben az új emberi család közössége, amely némiképp már sejteti az eljövendő világ körvonalait. Noha a földi haladást gondosan meg kell különböztetnünk Krisztus országának növekedésétől, ez a haladás mégis sokat jelent az Isten országa szempontjából, amennyiben hozzájárulhat a társadalom különb rendjének megalkotásához. [78]

Természetünk és törekvéseink minden kitűnő gyümölcsét, éspedig az emberi méltóság, a testvéri közösség és a szabadság javait, amelyeket az Úr és az ő Lelkének parancsa szerint terjesztenünk kell a világon, majdan újra megtaláljuk, de megtisztítva minden szennytől, tündöklően és megdicsőülve, amikor Krisztus visszaadja Atyjának „az örök és egyetemes országot: az igazság és élet, a szentség és kegyelem, az igazságosság, szeretet és béke országát”. [79] Ez az ország titokzatos módon itt van már ezen a világon, az Úr eljövetelekor azonban teljessé válik.

IV. AZ EGYHÁZ SZEREPE A MAI VILÁGBAN

40. Az egyház és a világ kölcsönös kapcsolata

Mindaz, amit a személy méltóságáról, a közösségről, az emberi tevékenység mélyebb értelméről elmondtunk, megalapozza az egyház és a világ közötti kapcsolatot, és kiindulásul szolgál kettejük párbeszédéhez. [80] Azért ebben a fejezetben ‒ szemmel tartva mindazt, amit a zsinat az egyház misztériumáról már előadott ‒ a vizsgálódás tárgya az egyház, úgy, amint benne áll a világban, vele együtt él és tevékenykedik.

Az egyház az örök Atya szeretetének köszöni létét, [81] az idő folyásában a megváltó Krisztus alapította és a Szentlélek gyűjtötte egybe [82]; célja az üdvösség, amely eszkatologikus távlatú, mivel teljesen csak az eljövendő világban érhető el. Mégis az egyház jelen van már a földön, az evilági társadalom tagjaiból, emberekből áll, akiknek az a hivatásuk, hogy már az emberiség történelme folyamán Isten gyermekeinek családját alkossák, és azt az Úr eljöveteléig folytonosan növeljék. Bár ez a család a mennyei javak végett gyűlt össze, és ezek képezik a gazdagságát, Krisztus akaratából mégis „ebben a világban, társaságként létesült és szerveződött” [83], amely rendelkezik „a látható és társadalmi jellegű egyesülés eszközeivel”[84]. Így az egyház, amely egyszerre „látható gyülekezet és lelki közösség” [85]; együtt menetel az egész emberiséggel, osztozik a világgal a földi sorsban, és kovásza vagy éppen lelke az emberi társadalomnak [86], amely arra hivatott, hogy megújuljon Krisztusban és Isten családjává alakuljon.

A földi és mennyei országnak ezt az egymásba fonódását csak hittel lehet felfogni, sőt titka marad annak az emberi történelemnek, amelyet a bűn mindaddig zavarossá tesz, amíg teljesen fel nem tárul Isten gyermekeinek dicsősége. Amikor az egyház a maga üdvözítő feladatában fáradozik, nem csak az isteni életet közvetíti az embernek, de ezen felül annak visszaverődő fényét is szétsugározza az egész világban. Teszi ezt elsősorban azzal, hogy orvosolja és növeli a személy méltóságát, erősíti a társadalom kötelékeit és mélyebb értelmet és jelentőséget ad az emberek mindennapi tevékenységének. Ezért az egyház hisz abban, hogy mind egyes tagjai, mind pedig a maga egész közössége által sokban gazdagíthatja a nagy emberi családot, történelmét emberibbé teheti.

A katolikus egyház készséggel ismeri el mindazt az együttes erőfeszítést, amellyel más keresztény egyházak és egyházjellegű közösségek hozzájárultak és hozzájárulnak e feladat teljesítéséhez. Arról is szilárdan meg van győződve, hogy ő maga sok és sokféle segítséget kaphat a világtól az evangélium útjának egyengetéséhez, az egyesektől éppúgy, mint a társadalomtól, adottságaik és tevékenységük természete szerint. Most pedig néhány általános elv kifejtése következik: hogyan fejleszthető a kölcsönös érintkezés és segítségnyújtás mindabban, ami valamiképpen az egyház és a világ közös területe.

41. Az a segítség, amit az egyház az egyénnek nyújtani szeretne

A mai ember úton van személyiségének mind teljesebb kibontakoztatása, valamint jogainak egyre teljesebb felismerése és érvényesítése felé. Az egyház azonban arra kapott megbízást, hogy feltárja annak az Istennek a misztériumát, aki az ember végső célja; ezért egyúttal feltárja az ember számára létének értelmét, vagyis az emberre vonatkozó legalapvetőbb igazságot. Az egyház jól tudja, hogy csak Isten, akinek ő maga is szolgál, képes kielégíteni a szív legmélyebb vágyait, mert ez a szív földi táplálékokkal sohasem telhet el. Azt is tudja, hogy Isten Lelke szüntelenül serkenti az embert, aki ezért sohasem válik teljesen közömbössé a vallás problémájával szemben, ahogyan ezt nemcsak a múlt tapasztalata, hanem a jelen sok emberi vallomása is bizonyítja. Mert az ember mindig is tudni, vagy legalább homályosan ismerni akarta, hogy mi az értelme életének, tevékenységének és halálának. Már maga az egyház léte eszébe juttatja ezeket a kérdéseket. Teljesen kielégítő feleletet viszont csak Isten ad, aki az embert a maga képmására teremtette és a bűntől megváltotta. A felelete pedig a kinyilatkoztatás, amelyet Krisztusban, emberé lett Fiában kaptunk. Aki Krisztust, a tökéletes embert hittel követi, az egyre inkább emberré válik.

E hitre támaszkodva tudja az egyház az emberi természet méltóságát a végletes elméletektől megóvni, amelyek, például az ember testét hol nagyon kevésre, hol meg túl sokra értékelik. Nincs az az emberi törvény, amely az ember személyi méltóságát és szabadságát annyira biztosítaná, mint Krisztusnak az egyházra bízott evangéliuma. Mert ez az evangélium közli és hirdeti Isten gyermekeinek szabadságát; minden változatban elutasítja a szolgaságot, amely végső soron a bűn következménye [87]; szentül tiszteli a lelkiismeret méltóságát és döntési szabadságát; lankadatlanul figyelmeztet arra, hogy minden emberi tehetséget Isten szolgálatára és az emberek javára kell kamatoztatni; végül pedig mindenkit mindenkinek a szeretetébe ajánl. [88] Mindez a keresztény üdvrend alaptörvénye szerint van így: mert bár ugyanaz az Isten a Teremtő és a Megváltó, és bár ugyanaz az ura az emberi történelemnek is, meg az üdvösség történetének is, ebben az isteni rendben a teremtménynek, különösen pedig az embernek jogos autonómiája ennek ellenére nem csak nem szűnik meg, hanem inkább visszanyeri méltóságát és szilárdabbá lesz.

Az egyház tehát a reábízott evangéliumra hivatkozva erőteljesen hirdeti az ember jogait, és elismeri, nagyra értékeli korunk dinamikáját, amely e jogokat minden irányból sürgeti. Ezt a folyamatot mindenesetre az evangélium szellemével kell átitatni, és meg kell óvni a hamis autonómia minden változatától. Kísért ugyanis az a vélemény, hogy személyünk jogait csak akkor birtokolhatjuk teljes mértékben, ha függetlenítjük magunkat az isteni törvény minden előírásától. Csakhogy ez az út a személy méltóságának nem a megőrzéséhez, hanem a megsemmisüléséhez vezet.

42. Az a segítség, amit az egyház a társadalomnak szeretne nyújtani

Az emberiség családjának egységét sokféleképp erősíti és teljessé teszi az Isten gyermekei családjának egysége, amely Krisztuson alapul. [89]

Az a sajátos küldetés, amelyet Krisztus egyházának adott, nem politikai, gazdasági vagy társadalmi jellegű, mert ő vallási természetű célt tűzött ki eléje. [90] Ámde éppen ezzel a vallási küldetéssel jár együtt az a feladat, az a fény és az az erő, amely jó szolgálatot tehet, hogy az emberek közössége az isteni törvény szerint épüljön fel és legyen szilárddá. Emellett ‒ szükség szerint ‒ az egyház maga is létesíthet a korviszonyoknak és a helyi körülményeknek megfelelő intézményeket mindenki szolgálatára, sőt köteles ilyeneket létesíteni, különösen a nélkülözők érdekében, például jótékonysági intézményeket és hasonlókat.

Az egyház egyébként elismeri mindazt a jót, ami korunk lendületes társadalmi dinamikájában jelentkezik, különösen az egység felé való fejlődést, az egészséges társadalmiasulást és a polgári és a gazdasági szolidaritás mozgalmait. Az egység előmozdítása ugyanis hozzátartozik az egyház legsajátosabb küldetéséhez, hiszen „az egyház Krisztusban mintegy szakramentuma, vagyis jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének.” [91] Így mutatja meg a világnak, hogy a társadalom igazi látható egysége a szellem és a szív egységéből ered, nevezetesen pedig abból a hitből és szeretetből, amely felbonthatatlan egységben van a Szentlélekben. Az az erő ugyanis, amelyet az egyház a mai társadalommal közölhet, ebből az ‒ életre váltott ‒ hitből és szeretetből áll, nem pedig egy pusztán emberi eszközökre támaszkodó hatalom gyakorlásából.

Továbbá, mivel az egyház küldetésénél és természeténél fogva nincs hozzákötve semmilyen kultúrához, semmilyen politikai, gazdasági vagy társadalmi rendszerhez, éppen e miatt az egyetemessége miatt a különböző csoportok és nemzetek között, a legszorosabb összekötő kapocs lehet, feltéve, hogy azok bizalommal vannak iránta és ténylegesen elismerik teljes szabadságát e küldetésének teljesítésében. Ezért inti az egyház gyermekeit és minden embert, hogy Isten gyermekeinek ebben a családias szellemében emelkedjenek felül a nemzetek vagy a fajok között támadó minden nézeteltérésen, és tegyék belsőleg szilárddá a jogon alapuló emberi társulásokat.

A zsinat tehát nagy tisztelettel tekint mindarra, ami igaz, jó és igazságos abban az oly sokféle intézményben, amelyet az emberiség önmaga számára létesített és létesít. Kijelenti ezenfelül: az egyház ‒ amennyiben rajta múlik és küldetésével összefér ‒ segíteni és támogatni akarja az összes ilyen intézményeket. Őszinte vágya, hogy mindenki javára szabadon fejlődhessen bármely kormányzat alatt, amely elismeri a személy és a család alapvető jogait és a közjó követelményeit.

43. Milyen segítséget igyekszik nyújtani az egyház a keresztények által az emberi tevékenységnek?

A zsinat buzdítja a keresztényeket ‒ akik mind a két országnak polgárai ‒, hogy igyekezzenek hűségesen teljesíteni földi feladataikat, mert ezt kívánja tőlük az evangélium. Távol járnak az igazságtól azok, akik arra gondolva, hogy itt nincs maradandó hazánk, hanem az eljövendőt keressük [92], úgy vélik, hogy elhanyagolhatják az evilág szolgálatát. Nem veszik ugyanis figyelembe, hogy erre éppen a hit kötelezi őket, mégpedig fokozott mértékben, annak a hivatásnak megfelelően, amelyet ki-ki kapott. [93] De nem kevésbé tévednek azok is, akik ellentétesen gondolkodnak: abban a tudatban merülnek földi teendőikbe, hogy azok egészen idegenek a vallási élettől, hiszen az ‒ véleményük szerint ‒ pusztán istentiszteleti cselekményekből és bizonyos erkölcsi kötelességek teljesítéséből áll. Korunk súlyos tévedései közé kell számítani ezt a sokaknál tapasztalható hasadást a vallott hitük és a mindennapi életük között. Ezt a botrányt már az ószövetségben szenvedélyes szavakkal bélyegezték meg a próféták [94], az újszövetségben még inkább megtette ezt Jézus Krisztus, súlyos büntetéseket helyezve kilátásba. [95] Tehát a hivatásbeli és társadalmi tevékenységet egyfelől, a vallási életet másfelől nem szabad egymással mesterkélten szembeállítani. Az a keresztény, aki elhanyagolja földi feladatait, valójában embertársaival, sőt magával az Istennel szemben fennálló kötelességeit hanyagolja el, és így éppen az örök üdvösségét veszélyezteti. Örüljenek inkább a keresztények, ha Krisztust követhetik, a munkásembert, az ácsmestert, hiszen ők minden evilági tevékenységben szorgoskodhatnak, élő egységbe illesztve össze az emberi, családi, szakmabeli, tudományos és technikai törekvéseiket a vallási értékekkel, amelyek, mint legfőbb rendező elvek, mindent Isten dicsőségére irányítanak.

Az evilági feladatok és tevékenységek ‒ nem kizárólag, de elsősorban ‒ a világi hívőkre tartoznak. Amikor tehát ‒ akár egyénenként, akár együttesen ‒ mint a világ polgárai munkálkodnak, tartsák tiszteletben az egyes szakterületek sajátos törvényeit, sőt igyekezzenek tökéletes jártasságra szert tenni a maguk munkakörében. Szívesen dolgozzanak együtt az azonos célokért fáradozókkal. Hitünk követelményeinek tudatában és azzal az erővel, amelyet a hit ad, ne késlekedjenek a szükséges kezdeményezésekkel, és a megvalósítással. A világi hívők eleve jól kiművelt lelkiismeretére hárul a feladat, hogy az isteni törvényt a földi társadalom életének irányítójává tegyék. Papjaiktól viszont a lelki világosságot és erőt kell várni. Ne higgyék azonban, hogy lelkipásztoraik mindenhez értenek, és az összes felmerülő, esetleg súlyos kérdésekben is azon nyomban gyakorlati megoldást tudnak ajánlani, vagy hogy ez lenne a papok küldetése. Keresztény bölcsességgel és engedelmesen figyelve a tanítóhivatal eligazító szavaira [96], vállalják el a világi hívők a maguk sajátos szerepét.

Bizonyos körülmények között, akárhányszor éppen a dolgok keresztény szemlélete ajánl egyeseknek valamilyen megoldást. Más hívők viszont, amint ez gyakorta és egészen jogosan megtörténik, nem kisebb őszinteséggel másképp vélekednek ugyanarról a dologról. Ha mármost a kétfelől javasolt megoldásokat, a felek szándékán kívül is, sokan meggondolatlanul az evangélium egyértelmű követelményének tekintik, nem szabad elfelejteni, hogy ilyen esetekben senkinek sem szabad az egyház tekintélyét a maga véleményének támogatására lefoglalni. Mindig őszinte párbeszéd útján iparkodjanak magukat a másikkal megértetni, a kölcsönös szeretetet gyakorolva és a közjóval törődve mindenekfelett.

A világi hívőknek az egyház egész életében tevékeny szerep jut; ezért nemcsak az a feladatuk, hogy keresztény szellemmel hassák át a világot: ők arra is hivatva vannak, hogy benn a társadalomban, és minden helyzetben, Krisztus tanúi legyenek.

A püspökök viszont, Isten egyházának vezetői, papjaikkal együtt úgy hirdessék Krisztus üzenetét, hogy a hívők minden tevékenységére rávetődjék az evangélium fénysugara. Valamennyi lelkipásztor gondoljon továbbá arra, hogy mindennapi életével és munkálkodásával [97] az egyházat képviseli a világ felé, az emberek róla ítélik meg a krisztusi üzenet erejét és igazságát. Életükkel és szavukkal bizonyítsák ‒ a szerzetesekkel és világi híveikkel együtt ‒, hogy az Isten jótéteményeivel elhalmozott egyház már a puszta jelenlétével kimeríthetetlen forrása azoknak az erkölcsi erőknek, amelyekre a mai világ leginkább rászorul. Kitartó tanulással készüljenek fel, hogy megállják helyüket a párbeszédben, amelyet folytatniok kell a világgal és a legkülönbözőbb felfogáson levő emberekkel. Mindenekelőtt pedig szívleljék meg e zsinat szavait: „Az emberiség ma egyre jobban egységesül, politikai, gazdasági és társadalmi tekintetben is. Fokozottan szükséges tehát, hogy a papok képességeiket és munkálkodásukat a püspökök és a legfőbb pásztor vezetése alatt egyesítsék, küzdjenek mindenfajta széthúzás ellen, hogy az egész emberiség eljusson Isten családjának az egységébe”. [98]

Noha az egyház a Szentlélek erejéből mindig megmaradt az Úr hűséges jegyesének, és nem szűnt meg az üdvösség jele lenni a világban, mégis ‒ ezt nagyon jól tudja ‒ mind a papi rendbe tartozók, mind pedig a világi hívők között az évszázadok során voltak az Isten Lelkéhez hűtlen tagjai. [99] Korunkban is érzi az egyház, hogy milyen nagy az ellentét az általa hirdetett üzenet és azoknak emberi gyarlósága között, akikre az evangélium van bízva. Bárhogyan is ítéli majd meg a történelem ezeket a fogyatékosságokat, nekünk kötelességünk tudni róluk és elszántan küzdeni ellenük, nehogy gátolják az evangélium terjedését. Azt is látja az egyház, hogy a világgal való kapcsolatának tökéletesítésében neki magának is állandóan érlelődnie kell, hasznosítva az évszázadok tapasztalatait. A Szentlélek-vezette anyaszentegyház szüntelenül „megtisztulásra és megújhodásra buzdítja gyermekeit, hogy Krisztus jele egyre tündöklőbben ragyogjon az egyház arcán”. [100]

44. Milyen segítséget kap az Egyház a mai világtól?

Amiként a világ érdeke, hogy felismerje: az egyház a történelemben társadalmi realitás és kovász, ugyanígy az egyház is jól tudja, hogy mennyi mindent köszönhet ő az emberiség történelmének és fejlődésének.

A múló századok sok tapasztalata, a természettudományok haladása és a kultúra különféle formáiban rejlő gazdagság által jobban feltárul maga az emberi természet, és új utak nyílnak az igazság felé, mindez az egyháznak is javára válik. Hiszen az egyház, történetének kezdetétől fogva megtanulta, hogy mindegyik nép számára annak fogalmaival és nyelvezetével kell kifejeznie Krisztus üzenetét, amelyet igyekezett a gondolkodók bölcsességével is megvilágítani: így akarta hozzáalkalmazni az evangéliumot az egyszerű emberek felfogóképességéhez éppen úgy, mint a tudósok igényeihez, amennyiben ez lehetséges volt. A kinyilatkoztatott igének ez a kívánalmakhoz szabott hirdetése maradjon továbbra is szent törvénye az evangélium szolgáinak. Mert így fejleszti ki minden nép azt a képességét, hogy a maga módján fejezze ki Krisztus üzenetét; s ez egyszersmind ösztönzi az egyház és a különféle nemzeti kultúrák közti élénk eszmecserét. [101] Az ilyen eszmecsere erősítése szempontjából, főleg manapság, amikor a viszonyok rendkívül gyorsan változnak és a gondolkodás módjai erősen különböznek egymástól, az egyház kiváltképpen azok segítségére szorul rá, akik akár mint hívők, akár mint nem-hívők, a világban élnek, jól ismerik a különféle intézményeket és szaktudományokat, és értik a bennük megnyilatkozó szellemiséget. Isten egész népének feladata az, főleg a pásztoroké és hittudósoké, hogy a Szentlélek segítségével korunk sokféleképpen felhangzó szavát figyelmesen hallgassák, hitelességét állapítsák meg és értelmezzék, azután pedig az isteni ige fényénél vonják le belőle a következtetéseket; így lesz a kinyilatkoztatott igazság egyre teljesebben felfoghatóvá, egyre érthetőbbé, és egyre alkalmasabb módon lehet majd azt előadni.

Az egyház, mivel látható társadalmi szervezete van ‒ és ez Krisztusban gyökerező egységének a jele ‒ a társadalmi élet fejlődése révén maga is gazdagodhat és gazdagszik, nem mintha a Krisztustól adott alkotmányból valami hiányozna, hanem annak még jobb megismerése, kifejezése és korszerűbb megvalósítása által. Az egyház hálás lélekkel tapasztalja azt a sokféle segítséget, amelyet akár a maga közösségében, akár egyes fiainak a személyében kap bármilyen rendű és rangú embertől. Akik előbbre viszik az emberi közösség ügyét a családi, a kulturális, a közgazdasági, valamint a nemzeti vagy nemzetközi politikai élet terén, azok Isten terve szerint nem csekély szolgálatot tesznek az egyházi közösségnek is, amely nem független a kívülről jövő hatásoktól. Sőt az egyház megvallja, hogy sok hasznot merített és meríthet még ellenségeinek és üldözőinek támadásaiból is. [102]

45. Krisztus: az Alfa és az Omega

Az egyház, miközben segít a világnak, és maga is sokat kap tőle, arra az egyre törekszik, hogy eljöjjön az Isten országa és megvalósuljon az egész emberi nem üdvössége. Mindaz a jó pedig, amit Isten népe nyújthat földi vándorlása idején a nagy embercsaládnak, abból származik, hogy az egyház „az üdvösség egyetemes szakramentuma” [103], vagyis feltárja és a jelenben hatékony erővé teszi Istenünk emberszeretetének misztériumát.

Isten Igéje ugyanis, aki által lett minden, maga is testet öltött, hogy mint a tökéletes Ember, mindenkit üdvözítsen és egybekapcsolja az egész mindenséget. Urunk a célja az emberi történelemnek, az a pont, amelyben a történelem és a civilizáció vágyai találkoznak, ő az emberiség középpontja, minden szív öröme és vágyainak beteljesedése. [104] Őt támasztotta fel az Atya a halálból, őt dicsőítette meg és ültette jobbjára, élők és holtak bírájává téve. Az ő Lelke éltet és egyesít minket, amíg zarándokolunk a történelem beteljesedése felé; hiszen az az Atya szeretetének és tervének teljesen megfelel, hogy „Krisztusban mint főben újra egyesítsen mindent, ami a mennyben és a földön van” (Ef 1,10).

Maga az Úr mondja: „Hamarosan eljövök, és velem lesz a jutalom, hogy mindenkinek megfizessek tettei szerint. Én vagyok az Alfa és Omega, az első és utolsó, a kezdet és a vég” (Jel 22,12‒13).

Második rész
Néhány különösen égető kérdés

46. Előszó

A zsinat az előzőkben kifejtette, hogy milyen nagy az emberi személy méltósága, és hogy az ember milyen egyéni és társadalmi feladatok betöltésére hivatott a világon. Most az evangélium és az emberi tapasztalat fényénél korunk néhány sürgető és az emberiséget mélységesen érintő problémájára irányítja a figyelmet.

A sok kérdés közül, amelyek ma mindenkit nyugtalanítanak, kiváltképpen a következőkkel kell foglalkozni: a házasság és a család, a kultúra, a gazdasági, a társadalmi és a politikai élet, a népek közötti kapcsolatok és a béke. Vetítsük sorban mindegyikre a Krisztustól kapott alapelvek fényét; ez a fény vezesse Krisztus híveit, ez adjon világosságot minden embernek, akik erre a nagyszámú és összetett kérdésre megoldást keresnek.

I. A HÁZASSÁG ÉS A CSALÁD
MÉLTÓSÁGÁNAK, MEGBECSÜLÉSÉNEK FOKOZÁSA

47. A házasság és a család a mai világban

Az egyes személy sorsa, valamint az emberi társadalom és ezen belül a keresztény társadalom jóléte szorosan összefügg a házastársi és a családi közösség kedvező helyzetével. Ezért ‒ mindazokkal együtt, akik ezt a közösséget nagyra értékelik ‒ a keresztények is szívből örülnek azoknak a korunkban több irányból is ható ösztönzéseknek, amelyek növelik az emberekben e szeretetközösség megbecsülését és az élet tiszteletét, örülnek mindannak, ami segíti a házastársakat és a szülőket a maguk nagyszerű hivatásában. A keresztények ezért jobb eredményeket várnak és arra törekszenek, hogy azokhoz maguk is hozzájáruljanak.

A házasság és a család intézményének méltósága nem mindenütt egyformán csorbítatlan: a többnejűség, a válások járványa, az úgynevezett szabadszerelem és egyéb erkölcsi eltévelyedések kikezdik. Ezenfelül pedig a hitvesi szerelmet igen gyakran megszentségtelenítik az önzés, a gyönyörhajhászás és a fogamzásgátlás meg nem engedett módjai. A mai gazdasági, társadalomlélektani és polgári viszonyok is súlyos zavart okoznak a családban. Végül a föld egyes részein nem minden aggodalom nélkül veszik tudomásul a népesség szaporulatából származó problémákat. Mindez szorongással tölti el az emberek lelkiismeretét. A házasság és a család intézményének jelentősége azonban nyilvánvaló, és abból is kitűnik, hogy a mai társadalom mélyreható változásai, a velük járó nehézségek ellenére is, újra meg újra, különféle formákban megmutatják ennek az intézménynek igazi természetét.

A zsinat ezért tüzetesebben meg akarja világítani az egyház tanításának néhány pontját, hogy tájékoztassa és bátorítsa a keresztényeket, és általában mindazokat, akik a házas állapot természetadta méltóságát és kivételesen szent értékét óvni és növelni igyekszenek.

48. A házasság és a család szentsége

A bensőséges házastársi élet- és szeretetközösség a Teremtő műve, azt a maga törvényhozásával ő szabályozza; azt a házassági szövetségkötés, vagyis a személyes és visszavonhatatlan egyetértés hozza létre. Így abból az emberi aktusból, amellyel a házastársak egymásnak adják önmagukat és elfogadják a másikat egy szilárd intézmény keletkezik, az Isten rendje a társadalom nyilvánossága előtt is. Ez a szent kötelék pedig ‒ mind a házastársak és a gyermek, mind a társadalom érdekében ‒ már nem az emberi tetszőlegesség függvénye. Maga Isten a szerzője a házasságnak, amelynek javai és céljai vannak [105], és ezek mindegyikének igen nagy jelentősége van az emberi faj fennmaradása, az egyes családtagok személyes fejlődése és örök sorsa, továbbá magának a családnak és az egész társadalomnak méltósága, biztonsága, békéje és jóléte szempontjából. A házasság intézménye és a házastársi szerelem természetszerűleg utódok nemzésére és felnevelésére irányul, ami az előbbieknek mintegy betetőzése és a koronája. A férfi és a nő a házasságban „már nem két test, hanem csak egy” (Mt 19,6), személyük és tevékenységük bensőséges kapcsolatában egymás kölcsönös segítségére és szolgálatára vannak, egységüket átélik és egyre szilárdabban érzik a magukénak. Ez a bensőséges egyesülés ‒ hiszen itt két személy kölcsönös önátadásáról van szó ‒, nemkülönben a gyermekek érdeke is a házastársak teljes hűségét követeli meg, és sürgeti, hogy egységük felbonthatatlan legyen. [106]

Krisztus Urunk bőségesen megáldotta ezt a sokoldalú szeretetet, amely az isteni szeretet forrásából eredt, s Krisztus és egyháza egyesülésének mintájára jött létre. Ahogyan ugyanis egykor a szeretet és a hűség szövetségével sietett Isten a népe elébe [107], úgy most a házasság szentségén keresztül találkozik az emberiség Megváltója és az egyház Jegyese [108] a keresztény hitvestársakkal. Velük is marad, hogy amiként ő szerette az egyházat és önmagát adta érte [109], ugyanúgy szeressék egymást a házastársak is, kölcsönös odaadással és örök hűséggel. Az igazi házastársi szerelem felvétetik az isteni szeretetbe, továbbá Krisztus megváltó ereje és az egyház üdvöt szerző tevékenysége irányítja és gazdagítja, hogy a házastársak valóban eljussanak Istenhez, magasztos atyai és anyai hivatásukban pedig segítséget és erőt kapjanak. [110] Ezért a keresztény házastársakat külön szentség erősíti meg állapotbeli feladataikban és méltóságukban, sőt erre mintegy fel is szenteli őket. [111] Ennek erejével teljesítik házastársi és családi kötelességeiket. Ez tölti el őket Krisztus szellemével, amely egész életüket hittel, reménnyel és szeretettel hatja át. így halad előre egyéni tökéletesedésük és egymás kölcsönös megszentelése, tehát így járulnak hozzá közösen Isten dicsőségéhez.

Ha a szülők jó példával járnak elöl és közösen imádkoznak, akkor a gyermek és mindazok, akik a családi körben élnek, könnyen rátalálhatnak az igazi emberség, az üdvösség és a szentség útjára. A házastársak tehát, az apaság és az anyaság méltóságának és feladatának megfelelően szorgalmasan teljesítsék a nevelés, különösen a vallásos nevelés feladatát, amely elsősorban rájuk tartozik.

A gyermekek, a család eleven tagjai a maguk módján járulnak hozzá a szülők megszentelődéséhez. Hálás szívvel, kegyelettel és bizalommal viszonozzák szüleik jóságát, és mint hűséges gyermekek, mellettük állnak a viszontagságok idején és az öregkor magányosságában. Az özvegységet, a házastársi hivatás folytatásaképpen erős lélekkel vállalt állapotot mindenkinek tisztelnie kell. [112] A család jó szívvel juttasson a maga lelki gazdaságából más családoknak is. A keresztény család ‒ éppen mert alapja a szentségi házasság: Krisztus és az egyház szeretetszövetségének képmása és részese [113] ‒ tegye mindenki számára kézzelfoghatóvá az Üdvözítő éltető jelenlétét a világban és az egyház igazi természetét, mind a házastársaknak egymás iránt való szeretete, a gyermekáldás nagylelkű vállalása, az egység és a hűség ápolása mind valamennyi családtagnak szeretettel teljes együttműködése által.

49. A hitvesi szerelem

Isten igéje ismételten felszólítja a jegyeseket és házastársakat, hogy jegyességüket szűzi szerelemmel, házasságukat pedig osztatlan szerelemmel éljék és tegyék gazdaggá. [114] Sok kortársunk is nagyrabecsüli az igaz szerelmet férj és feleség között, amely a népek és korok tiszteletreméltó szokásai szerint különféleképpen nyilvánul meg. Ez a szerelem ugyanis kimagaslóan emberi jelenség: szabadon akart vonzalomban irányul személytől személyre, átfogja a személyiség egészének javát, ezért sajátos méltósággal képes gazdagítani a testi-lelki megnyilatkozásokat, s ezeket a hitvesi barátság kiváltságos mozzanataivá és jeleivé tudja nemesíteni. Ezt a szerelmet Krisztus Urunk jósága a szeretet és a kegyelem külön ajándékával tette csorbítatlanná, tette tökéletesebbé és emelte magasabb létrendbe. Az ilyen szerelem, amely emberi és isteni elemeket társít, a házasfeleket önmaguknak szabad, kölcsönös, belső és külső gyöngédséggel bizonyított odaajándékozására vezeti, egész életüket áthatja [115], sőt maga is tökéletesedik és növekszik önzetlen megnyilatkozásai által. Messze fölötte áll tehát a merő érzéki vágynak, amely önző mohóságával együtt gyorsan és szánalmasan ellobban.

A szerelem a házasság szoros értelemben vett művében fejeződik ki és válik tökéletessé. A bizalmas és tiszta házastársi egyesülés cselekményei tehát tisztességesek és erkölcsi értékű cselekedetek. Emberhez méltó módon gyakorolva azt a kölcsönös önátadást jelzik és mélyítik el, amely által a házasfelek örvendező és hálás lélekkel gazdagítják egymást. Ez a kölcsönös elkötelezéssel megpecsételt, kiváltképpen pedig a Krisztus-rendelte szentséggel szentesített szerelem testileg és lelkileg felbonthatatlanul hű marad jó és balsorsban egyaránt, és így semmiféle házasságtöréssel, vagy válással nem fér össze. Továbbá az az egyenlő személyes méltóság, amit az egymás iránti kölcsönös és teljes szeretetben a nőnek és a férfinak is el kell ismernie, nyilvánvalóvá teszi a házasságnak azt az egységét, amit Isten megerősített. E krisztusi hivatás kötelességeiben csak nagy erényekkel lehet kitartóan helytállni. Ezért a házastársak ‒ éppen mert életszentségre képesíti őket a kegyelem ‒ ápolják magukban szüntelenül a rendíthetetlen szeretetet, a nagylelkűséget és az áldozatos szellemet; és ezt kérjék imádságaikban is.

Még nagyobb lesz a házastársi szerelem megbecsülése, és egészséges közvélemény alakul ki róla, ha a keresztény házastársak kitűnnek hűséges és harmonikus szerelmükkel és gyermekeik gondos nevelésével; továbbá, ha a házasság és a család érdekében a szükséges kulturális, lélektani és társadalmi megújhodásért megteszik, ami rajtuk áll. Az ifjúságot alkalmas módon és idejekorán, elsősorban éppen a családon belül, fel kell világosítani a házastársi szerelem méltóságáról, feladatáról és megéléséről, hogy a tisztaság szeretetében nevelkedve megfelelő életkorban és erényes jegyesség után köthessen házasságot.

50. A házasság termékenysége

A házasságnak és a hitvesi szerelemnek a természet szerint az a rendeltetése, hogy utódoknak adjon életet és felnevelje őket. A gyermek valóban a házasság legszebb ajándéka, és éppen a szülők számára lesz a legnagyobb kincs. Isten, aki így szólt: „Nem jó az embernek egyedül lennie” (Ter 2,18), és aki „kezdetben férfinak és nőnek teremtette az embert” (Mt 19,4), különleges részt akarva adni neki a saját teremtő tevékenységéből, megáldotta a férfit és a nőt és azt mondta: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok” (Ter 1,28). A házastársi szerelem helyes gyakorlása és az ennek megfelelő egész családi élet ‒ a házasság egyéb céljainak háttérbe szorítása nélkül ‒ következésképpen arra irányul, hogy a házastársak bátran készek legyenek együttműködni a Teremtő és a Megváltó szeretetével, aki általuk a maga családját gyarapítja és gazdagítja.

Az emberi élet továbbadása és a nevelés feladatában (amit az ő sajátos küldetésüknek kell tekinteni) a házastársak tudatában vannak annak, hogy ők a teremtő Isten szeretetének munkatársai és értelmezői. Tisztüket tehát emberi és keresztény felelőséggel töltsék be. Istennel szemben tanulékony tisztelettel, közös tervezéssel és igyekezettel alakítsák ki magukban a helyes erkölcsi ítéletet. Ennek érdekében fontolják meg, mi válik a maguk valamint ‒ már megszületett és jövendő ‒ gyermekeik javára; mérlegeljék továbbá a korviszonyokból és saját társadalmi helyzetükből adódó anyagi és szellemi létfeltételeket, végül pedig vegyék figyelembe, mit kíván a közjó a családjukban, hazájukban, sőt az egyházban is. Minderről végső fokon maguknak a házastársaknak kell dönteniük Isten színe előtt. A keresztény házastársak tartsák szem előtt, hogy nem cselekedhetnek önkényesen. Az isteni törvény szerint tájékozódó lelkiismeretükhöz kell igazodniok, készségesen hallgatva az egyház tanítóhivatalára, amely az isteni törvényt az evangélium fényénél hitelesen értelmezi. Ez az isteni törvény a hitvesi szerelem jelentőségét teljes egészében megmutatja, védelmezi és emberhez illő tökéletességre ösztönzi. A keresztény házastársak, amikor bízva az Isten gondviselésében és magukban ébren tartva az áldozatkészség szellemét [116], nagylelkűen, emberi és keresztény felelősségtől áthatva teljesítik az életadás feladatát, akkor dicsőítik a Teremtőt és a tökéletesség felé haladnak Krisztusban. A házastársak közül, akik ily módon teljesítik Istentől kapott feladatukat, külön is meg kell említeni azokat, akik okosan és közös elhatározással nagylelkűen vállalják nagyobb számú gyermek lelkiismeretes felnevelését. [117]

A házasságnak azonban nemcsak az életadás a rendeltetése, hiszen éppen a személyek felbonthatatlan szövetségének jellege és a gyermekek java követeli, hogy a házastársak kölcsönös szerelme helyes módon jusson kifejezésre, gazdagodjék és egyre érettebbé legyen. Ezért még akkor is, ha nélkülözniük kell a sok esetben forrón óhajtott gyermekáldást, a házasság azért teljes életközösség marad, megőrzi értékét és felbonthatatlanságát.

51. A hitvesi szerelem és az élet tisztelete

A zsinat tudja, hogy a mai életkörülmények sokszor akadályozzák a hitveseket házaséletük harmonikus kialakításában: olyan helyzetbe juthatnak, hogy gyermekeik számát, legalábbis egy időre, nem növelhetik és a hűséges szerelem s a teljes életközösség csak nehezen tartható fenn. Ha pedig a bensőséges házasélet félbeszakad, nem ritkán veszélybe kerülhet a házasság egyik java, a hűség, és megsínyli azt a másik java: a gyermek, mert könnyen elmarad a nevelése és hiányozni fog a bátorság a további gyermekek elvállalásához.

Némelyek nem átallanak tisztességtelen megoldásokat ajánlani ezekre a problémákra, és az öléstől sem rettennek vissza. Az egyház azonban figyelmeztet arra, hogy nem lehet ellentmondás az isteni törvények között: az élet továbbadása és az igazi hitvesi szerelem ápolása között.

Isten ugyanis, mint az élet Ura az emberekre bízta rá az élet fenntartásának kitüntető szolgálatát, és ezt emberhez méltó módon kell végezni. Az életet tehát a leggondosabban óvni kell már a fogamzástól kezdve. A magzatelhajtás és a csecsemők megölése szégyenletes bűntettek. Az emberi nemiség és az ember életadó képessége csodálatosan fölötte áll mindannak, ami az életnek alacsonyabb szintjein létezik. Ezért a házasélet sajátos aktusait, amennyiben azok az ember veleszületett méltóságának megfelelően folynak le, nagy tisztelet illeti. Amikor tehát a házastársi szerelemnek és az élet felelősséggel teljes továbbadásának egybehangolásáról van szó, az eljárásmód erkölcsi jósága vagy rosszasága nem csupán a tiszta szándékon és az indítékok értékelésén múlik, hanem olyan tárgyi kritériumok alapján kell ebben dönteni, amelyek a személynek és aktusainak természetén alapulnak, s amelyek mind a kölcsönös odaadásnak, mind pedig az emberi életfakasztásnak csorbítatlan értelmét megőrzik az igazi szerelem légkörében. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha a házastársak őszinte lélekkel ápolják magukban a hitvesi tisztaság erényét. Ezen elvekhez igazodva az egyház tagjainak nem szabad a születésszabályozás terén olyan utakra lépniök, amelyeket a tanítóhivatal az isteni törvény magyarázatában elítél. [118]

Egyébként is legyen arról meggyőződve mindenki, hogy az ember élete és az életfakasztás feladata nem szorítkozik ennek a világnak kereteibe, s nem lehet csupán ennek mértékével mérni és csak ebből kiindulva értelmezni, hanem mindig figyelembe kell venni az ember örök rendeltetését is.

52. A házasság és a család helyzetének javítása közös feladat

A család a gazdagon kibontakozó emberség iskolája. Életének és küldetésének teljességét azonban csak akkor érheti el, ha a házastársakban megvan a szívek és lelkek közössége, az egyetértés, a gyermekek nevelését pedig a szülők szorgos együttműködéssel végzik. Az apa tevékeny jelenléte jelentős hatással van a gyermekek fejlődésére. A gyermekek, különösképpen a kisebbek rászorulnak arra, hogy az anya a családról gondoskodjon. Ezt tehát lehetővé kell tenni, de úgy, hogy az asszony jogos társadalmi felemelkedése is biztosítva legyen. A gyermekeket úgy neveljék, hogy felnőtt korba jutva felelősségük teljes tudatában kövessék hivatásukat, esetleg az egyházi hivatást is, és válasszák meg élethelyzetüket, és amennyiben házasságra lépnek, a maguk családját kedvező erkölcsi, társadalmi és gazdasági körülmények között alapíthassák meg. A szülőkre és gyámokra tartozik, hogy családalapításkor okos tanácsokkal irányítsák a fiatalokat; ezek viszont készségesen hallgassák meg őket. Nem szabad azonban sem közvetlenül sem közvetve kényszeríteni a fiatalokat házasságkötésre vagy meghatározott élettárs választására.

A család a társadalom alapja; benne különböző nemzedékek élnek együtt, és segítik egymást a nagyobb bölcsesség megszerzésében és abban, hogyan lehet az egyén jogait összehangolni a társadalmi élet egyéb követelményeivel. Azok tehát, akik hatni tudnak a közösségekre és társadalmi csoportokra, erőteljesen sürgessék a házasság és a család helyzetének javítását. A közhatalom tartsa szent kötelességének, hogy elismeri, óvja és erősíti a házasság és a család igazi természetét, védi a közerkölcsöket és segíti a családok boldogulását. Biztosítani kell a szülők jogát ahhoz, hogy gyermekeknek adjanak életet és hogy őket családi körben felnevelhessék. Előrelátó törvényhozás és különféle kezdeményezések védelmezzék és megfelelően támogassák azokat is, akik sajnálatosan nélkülözik a családi otthon melegét.

A keresztény hívők ‒ jól értékesítve az időt [119] és megkülönböztetve az örökkévaló dolgokat a múlandóktól ‒ kitartóan növeljék a házasság és a család értékeit mind életük tanúságtételével, mind pedig a jóakaratú emberekkel együttműködve. Így, a nehézségeket leküzdve, biztosítsák a családnak a szükségeseket és mindazt, ami modern korunknak megfelel. E cél eléréséhez nagy segítség lesz a hívők keresztény érzülete, az emberek egészséges erkölcsi felfogása, valamint a szent tudományokkal foglalkozók bölcsessége és szakértelme.

A tudományok, kivált a biológia, az orvostudomány, a társadalomtudomány és a lélektan szakemberei nagyon jó szolgálatot tehetnek a házasság és a család intézményének és a lelkiismeret nyugalmának, ha kutatásaikat összehangolva iparkodnak egyre jobban megvilágítani azokat a feltételeket, amelyek erkölcsileg kifogástalan születésszabályozásra adnak módot.

A papság kötelessége, hogy miután kellő kiképzést kapott a családi élet kérdéseiben, erősítse a házastársakat hivatásukban, hitvesi és családi életükben; a lelkipásztorkodás eszközei által: Isten igéjének hirdetésével, a liturgia és a lelki segítségnyújtás egyéb módjaival. Nehéz helyzeteikben megértően és türelmesen bátorítsák a házastársakat és erősítsék bennük a szeretetet, hogy valóban sugárzó családok jöjjenek létre.

A különféle szervezetek, kiváltképpen a család-szövetségek törekedjenek tanítással és tettekkel támogatni a fiatalságot is, a házas embereket is, és különös figyelemmel az új házasokat. Iparkodjanak ránevelni őket a családi, a társadalmi és az apostoli életre.

Az élő Isten képmásává alkotott, és a személyiség méltóságával felruházott házastársak forrjanak össze a szeretetben, egyező gondolkodásban és egymás kölcsönös megszentelésébe [120] kövessék Krisztust, az élet forrását [121]; hivatásuknak örömeiben és áldozataiban és hűséges szerelmükkel is tanúskodjanak annak a szeretetnek misztériumáról, amelyet Urunk halálával és feltámadásával a világnak kinyilatkoztatott. [122]

II. A KULTURÁLIS HALADÁS HELYES ÖSZTÖNZÉSE

53. Bevezetés

Az emberi személy jellegzetes vonása, hogy csak kultúra által, azaz a természet javainak és értékeinek továbbfejlesztése által juthat el az igazi és teljes emberségre. Ahol tehát emberi élettel találkozunk, ott természet és kultúra a legszorosabban összefonódik.

A kultúra szó általános értelemben véve mindazt jelenti, amivel az ember sokirányú szellemi és testi képességét kiműveli és kibontakoztatja; amivel ismeretszerzés és munka által az egész világot meghódítani igyekszik; amivel az erkölcsök és az intézmények tökéletesítése által a közösségi életet a családban és az egész társadalomban emberiesebbé teszi; végül, az idők folyamán műveiben fejezi ki, közli másokkal és örökíti meg lelkének nagy élményeit és törekvéseit, hogy azok sokaknak, sőt az egész emberiségnek felemelkedését szolgálják.

Ez magyarázza, hogy a kultúrának szükségszerűen történeti és társadalmi vonatkozása van, és hogy a kultúra szó gyakran szociológiai, vagy néprajzi értelmet is kap. Ily értelemben beszélhetünk a kultúrák sokaságáról. A dolgok használatának, a munkavégzésnek, az önkifejezésnek, a vallásgyakorlatnak, az erkölcsöknek és szokásoknak, a törvényeknek és a jogi intézményeknek, a tudományoknak, mesterségeknek és technikáknak, valamint a művészeteknek sokfélesége alkotja ugyanis a közösségi életformák és az értékrendek különbözőségének forrását. Így lesz az egyes közösségeken belül az áthagyományozott szokásokból sajátos örökség. És így jön létre az a körülhatárolt és történeti környezet, amelybe egy-egy nép és kor embere beleilleszkedik. Ebből meríti az emberi és társadalmi művelődés továbbfejlesztéséhez szükséges értékeket.

1. A KULTÚRA HELYZETE A MAI VILÁGBAN

54. Új életformák

A modern ember életkörülményei társadalmi és kulturális szempontból annyira megváltoztak, hogy az emberiség történetének új korszakáról lehet beszélni. [123] Következésképpen új utak nyílnak a kultúra gazdagítására és terjesztésére. Ezeket az utakat már megépítette a természettudományok és az ember- és társadalomtudományok rendkívüli fejlődése, a technikák előrehaladása, valamint az emberek közötti kommunikáció eszközeinek fejlesztése és jobb szervezete. Ennek megfelelően a mai kultúrának különleges jellegzetességei vannak: az úgynevezett egzakt tudományok igen nagy mértékben fejlesztik a kritikai érzéket; az újabb lélektani kutatások az emberi tevékenység mélyebb magyarázatát adják, a történettudományok nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy minden dolgot változékonysága és fejlődése szempontjából nézzünk; az életmódok és szokások fokozatosan egyformává lesznek; az iparosodás, a városiasodás és egyéb okok, amelyek előmozdítják, hogy az ember közösségi-társadalmi keretekben éljen, a kultúra új formáit teremtik meg (tömegkultúra). Mindebből pedig új gondolkodás- és cselekvésmódok, és a szabad idő felhasználásának új lehetőségei születnek meg. A különféle kultúrák kincsei ugyanekkor egyre inkább hozzáférhetővé lesznek mindenki számára, mert a népek és társadalmi csoportok között elevenebbé válik az érintkezés. Így lassankint kialakul az emberi kultúra egyetemesebb formája, amely annál inkább elősegíti és kifejezi az emberiség egységét, minél jobban megbecsüli a különböző kultúrák sajátosságait.

55. A kultúrát teremtő ember

Minden társadalmi csoportban és nemzetben egyre több férfi és nő érzi magát közössége kultúrája alakítójának és gazdagítójának. Mindinkább fokozódik az önrendelkezés igénye az egész világon, és vele együtt a felelősségérzet; ez roppant sokat jelent az emberiség szellemi és erkölcsi érettsége szempontjából. Jelentősége még világosabban kitűnik, ha a világ egységesülésére gondolunk, és arra a reánk váró feladatra, hogy jobb világot építsünk igazságban és igazságosságban. Így tehát egy új humanizmus születésének vagyunk tanúi: amelyben az ember az embertestvérekért és a történelem alakulásáért vállalt felelősség által határozza meg, és értelmezi önmagát.

56. Nehézségek és feladatok

Ilyen körülmények között nem csoda, ha az ember, érezve felelősségét a kultúra haladásáért, egyfelől mind nagyobb reménységgel telik el, másfelől azonban szorongó lélekkel nézi a sok ellentmondást, amelyet neki kell feloldania.

Mit kell tenni, hogy a kultúrák fokozódó találkozása a különböző csoportok és nemzetek között őszinte és gyümölcsöző párbeszédre vezessen, de ne bolygassa fel a közösségek életét, ne utasítsa el az elődök bölcsességét és ne mossa el a népek jellegzetességeit?

Hogyan lehet az új kultúra lendülete mellett elköteleződni, hogy közben veszendőbe ne menjen az örökség: a hagyományok iránti őszinte ragaszkodás? Különösképpen éget ez a kérdés ott, ahol a természettudományok és a technika hatalmas előretöréséből keletkezett kultúrát kell összhangba hozni azzal a szellemi műveltséggel, amely a különféle hagyományú klasszikus tanulmányokból táplálkozik.

Hogyan lehet a szaktudományok igen rohamos és egyre fokozódó elaprózódását összehangolni szintézisük igényével; és egyszersmind hogyan lehet ezután is megőrizni az emberekben a bölcsességre vezető szemlélődés és csodálkozás képességét?

Mit kell tenni, hogy a kultúra kincsei világszerte minden emberé legyenek, noha időközben a magasabb értelmiségi réteg műveltsége egyre kifinomultabbá és egyre sokrétűbbé válik?

Végül, mi módon ismerjük el jogosnak azt az autonómiát, amelyet a kultúra magának igényel anélkül, hogy egy merőben evilági vagy éppen vallásellenes humanizmusba jussunk?

A felsorolt ellentmondások közepette a kultúrát ma úgy kell fejleszteni, hogy a teljes emberi személyiséget harmonikusan kiművelje és hogy az embereket támogassa mindazokban a feladatokban, amelyeknek betöltésére egy egyetlen nagy emberi család testvéries egységében, valamennyien, kiváltképpen a keresztények hivatottak.

2. A KULTÚRA HELYES FEJLESZTÉSÉNEK
NÉHÁNY ALAPELVE

57. Hit és kultúra

Vándorútjukon az égi haza felé Krisztus hívei azt keressék és arra legyen gondjuk, ami ott fönt van. [124] Emiatt azonban nemhogy kisebbednék, hanem inkább súlyosbodik az a feladatuk, hogy együtt dolgozzanak minden emberrel egy emberibb világ felépítésén. Valóban, a keresztény hit misztériuma felbecsülhetetlen ösztönzést és támogatást ad nekik ahhoz, hogy ezt a feladatot minél odaadóbban teljesítsék, különösképpen pedig ahhoz, hogy felismerjék e munkálkodásuk teljes értelmét, amelyből kitűnik, hogy a kultúráért való fáradozás kiemelkedő helyet foglal el az ember egyetlen egészet alkotó hivatásában.

Amikor ugyanis az ember keze munkájával, vagy technikai eszközökkel megműveli a földet, hogy teremjen és az emberiség egyetemes családjának méltó lakóhelyévé váljék, vagy amikor tudatosan részt vesz a közéletben, akkor Istennek a történelem hajnalán kinyilvánított szándékát hajtja végre, parancsát a föld meghódítására és a teremtés beteljesítésére, [125] és egyúttal saját magát is kiműveli. Ugyanekkor eleget tesz Krisztus nagy parancsának is, hogy testvéreinek szolgálatára szentelje magát.

Ezenkívül, amikor az ember filozófiai, történelmi, matematikai tanulmányokba vagy a természettudományokba merül, vagy pedig ha művészi tevékenységet folytat, jelentősen hozzájárulhat ahhoz, hogy a nagy emberi család az igaznak, a jónak és a szépnek a világába és az egyetemes érték meglátására felemelkedjék; így az emberiséget fényesebben világosítja meg az a csodálatos Bölcsesség, amely ősidőktől fogva Istennél volt, mindent vele rendezett el, játszott az egész földkerekségen és örömét találta az emberek fiai között. [126]

Magától értetődik, hogy az emberi lélek, amely így már kevésbé rabja a tárgyi világnak, akadálytalanabbul emelkedhet fel a Teremtő imádására és szemlélésére. Sőt a kegyelem ösztönzése felkészíti arra, hogy felismerje Isten igéjét, aki megtestesült, hogy mindenkit üdvözítsen és önmagában mint főben egyesítsen, de aki már előzőleg is a világban volt, mint „az igazi világosság, amely minden embert megvilágít” (Jn 1,9). [127]

A természettudomány és a technika jelenlegi haladása ‒ ezek ugyanis módszertani okokból nem képesek a valóság mélyére hatolni ‒ kétségkívül tápot adhat egy bizonyos fenomenalizmusnak és az agnoszticizmusnak, ha a természettudományos módszert helytelenül a teljes igazság felismeréséhez vezető legfőbb szabály gyanánt fogják fel. Sőt az a veszély fenyeget, hogy az ember túlságosan megbízva korunk vívmányaiban úgy véli, hogy elegendő önmagának, és nálánál magasabbrendűt már nem keres.

Ezek a szerencsétlen jelenségek azonban nem szükségszerűen következnek a mai kultúrából; nem is szabad miattuk abba a kísértésbe esnünk, hogy ne ismerjük el a mai kultúra kétségtelen értékeit. Ezek közé számítanak: a természettudományok ápolása, az igazsághoz való szigorú hűség, annak a szükségessége, hogy tudományos kutatásokban többen együtt dolgozzanak szakmai csoportokban, a nemzetekfölötti együvétartozás iránti érzék, a szakemberek egyre élénkebb szolidaritásérzéke, az a tudat, hogy segíteniök, sőt védeniök kell embertársaikat, végül az a törekvés, hogy jobb életfeltételeket biztosítsanak mindenkinek, de különösen azoknak, akik vagy nem dönthetnek sorsukról, vagy műveletlenségben sínylődnek. A felsorolt értékek bizonyos fokig előkészíthetik az evangéliumi üzenet befogadását; ezt isteni szeretettel élő valósággá teheti Az, aki eljött, hogy megmentse a világot.

58. Krisztus evangéliumának és a kultúrának sokrétű kapcsolata

Az üdvösség üzenete és a kultúra között számos kapcsolatot találunk. Isten a különböző korok sajátos kultúrájához igazodva szólott, midőn népének kinyilatkoztatta magát, amíg csak teljesen meg nem nyilatkozott testet-öltött Fiában.

Hasonlóképpen az egyház is, amely az idők folyamán változó körülmények között élt, felhasználta a különféle kultúrák vívmányait, hogy igehirdetése által minden nép körében terjessze és kifejtse Krisztus üzenetét, tanulmányozza és mélyebben megértse azt, s a liturgia cselekményeiben és a hívők sokféle közösségének életében jobban kifejezze.

Az egyház mindenkor és minden földrész valamennyi népéhez küldetett, de kizárólagosan és elválaszthatatlanul egyetlen fajhoz vagy nemzethez, egyetlen sajátos életformához, egyetlen ősi vagy új szokáshoz sincs hozzákötve. Ragaszkodik saját hagyományaihoz, de egyszersmind tudatában van egyetemes küldetésének, közösséget tud teremteni a különféle kultúrákkal, ez pedig mind az egyházat, mind a kultúrákat gazdagítja.

A krisztusi örömhír állandóan megújítja a bűnbeesett ember életét és kultúráját. Eredményesen küzd a bűn folytonos és veszélyes csábításból eredő tévedések és bajok ellen. A népek erkölcseit szüntelenül tisztogatja és nemesíti. Istentől származó gazdagságával mintegy belülről termékenyíti meg, erősíti, kiegészíti, sőt Krisztusban meg is újítja [128] minden egyes nép vagy kor lelki értékeit és képességeit. Amikor az egyház eleget tesz a maga sajátos feladatának [129], már ezzel is sarkallja és gyarapítja a kultúrát és a civilizációt, és működésével, liturgiájával is, belső szabadságra neveli az embert.

59. Különleges szempontok
az emberi kultúra változatainak helyes ápolásához

Az egyház az említett szempontok alapján mindenkit arra emlékeztet, hogy a kultúrának a személyiség teljes tökéletesedését, a közösség, valamint az egész emberiség javát kell szolgálnia. Éppen ezért úgy kell kiművelni a szellemet, hogy fokozódjék benne a képesség a csodálatra, a lényeglátásra, a szemlélődésre, az önálló ítéletalkotásra, továbbá fokozódjék a vallási, erkölcsi és társadalmi érzék.

A kultúra az ember eszes és társas természetének közvetlen következménye; kibontakozásához éppen ezért mindig szüksége van a neki kijáró szabadságra és a saját törvényei szerint való, jogos önálló cselekvés lehetőségére. Méltán követeli meg tehát, hogy megbecsüljék és joggal örvend bizonyos sérthetetlenségnek feltéve természetesen, hogy ügyel egyrészt a személy, másrészt pedig a mind a kisebb csoportok, mind az egyetemes közösség jogaira, a közjó határain belül.

A szent zsinat megújítja az I. vatikáni zsinat tanítását és kijelenti: „a megismerésnek két rendje van”, két külön rendje, éspedig a hité és az értelemé. Ugyanígy kijelenti: az egyház semmiképpen sem tiltja, hogy „a művészetek és a tudományok a maguk határai közt a saját elveiket és módszerüket kövessék”. Ezért „ezt a jogos szabadságot elismerve” állítja és helyesli a zsinat a kultúrának, de kiváltképpen a tudományoknak jogos autonómiáját. [130]

Mindebben az a követelmény is benne van, hogy az ember ‒ tiszteletben tartva az erkölcsi rendet, valamint a közösség érdekeit ‒ az igazságot szabadon kutathassa, véleményét kinyilváníthassa és terjeszthesse, bármilyen szakmát választhasson, végül pedig, hogy igazsághoz hő tájékoztatást kapjon közügyekről. [131]

A közhatalomnak nem az a feladata, hogy pontosan meghatározza, milyen legyen a kultúra jellege. Csak a feltételeket kell megteremtenie és megfelelő segítséget kell nyújtania ahhoz, hogy mindenki, a nemzeti kisebbség is, gyakorolhassa kultúráját. [132] Ezért mindenekelőtt arra kell ügyelni, hogy a kultúra el ne térjen a maga céljától és ne kényszerüljön a politikai vagy gazdasági hatalom szolgálatába szegődni.

3. A KERESZTÉNYEK
NÉHÁNY SÜRGETŐ FELADATA A KULTÚRA TERÉN

60. Minden embernek a kultúrára való jogának elismerése és megvalósítása

Napjainkban már megnyílt a lehetősége annak, hogy az emberek nagy tömegeit megszabadítsák a tudatlanság bilincseiből. Nagyon időszerű feladat tehát, és ez kiváltképp a keresztényekre áll, hogy mindenki erőteljesen együttműködjék abból a célból, hogy ‒ gazdasági és politikai téren, nemzeti és nemzetközi síkon egyaránt ‒ olyan döntő határozatok szülessenek, amelyek mindenütt és mindenki számára, a faj, a nem, a nemzetiség, a vallási vagy a társadalmi hovatartozás megkülönböztetése nélkül, elismerik és érvényesítik a személy méltóságának megfelelő jogot a kultúrához és a civilizációhoz. Gondoskodni kell tehát arról, hogy mindenki kielégítő mértékben hozzájusson a kultúra javaihoz, elsősorban az úgynevezett alapkultúra elemeit képező javakhoz, nehogy az írástudatlanság és a felelős öntevékenység hiánya sokakat a közjóhoz való igazán emberi hozzájárulásban akadályozzon.

Arra kell tehát törekedni, hogy magasabb szintű tanulmányokat mindenki folytasson, akinek megvan hozzá a tehetsége: mégpedig úgy, hogy a lehetőség szerint el is érje a társadalomban a képességeinek és szerzett tudásának megfelelő tisztséget, hivatalt vagy szolgálatot. [133] Így bármely nép körében minden ember és minden társadalmi réteg elérheti kulturális életének azt a teljes kibontakozását, amely összhangban van tehetségével és hagyományaival.

Komoly erőfeszítést kíván még az, hogy mindenki ráébredjen a kultúrához való jogára, de arra is, hogy köteles önmagát művelni és a művelődéshez másokat hozzásegíteni. Helyenként ugyanis az élet és a munka körülményei megbénítják a kultúrára szomjazó emberekben az akarást, sőt még a kultúra igényét is elfojtják. Különösképpen áll ez a földművesekre és az ipari munkásokra. Részükre tehát olyan munkafeltételeket kell teremteni, amelyek nem akadályozzák, hanem inkább segítik művelődésüket. A nők ugyan már csaknem valamennyi területen dolgoznak, fontos azonban, hogy teljesértékűen vállalhassák a természetüknek megfelelő munkaköröket. Mindenki köteles elismerni és segíteni a nők sajátos és szükséges részvételét a kulturális életben.

61. Az egyetemes emberi kultúrára nevelés

A szakismereteket és tudományágakat ma sokkal nehezebb, mint valaha, egységbe foglalni. Minél nagyobb lesz ugyanis a kultúra elemeinek tömege és sokfélesége, annál kevésbé képes az egyén áttekinteni és szerves egységbe foglalni az egészet; az univerzális műveltségű ember típusa eltűnőben van. Mégis továbbra is mindenki köteles megőrizni személyisége teljességét, amelyben a kiemelkedő értékek: az értelem, az akarat, a lelkiismeret és a testvériség. Ezeknek mind a teremtő Isten az alapja; Krisztus pedig csodálatra méltó módon helyreállította és magasabb létrendbe emelte valamennyit.

Elsősorban a család töltheti be mintegy a szülőanya és a dajka szerepét abban a nevelésben, amelyik ezekre az értékekre teszi a hangsúlyt. A családban ugyanis a szeretet melegénél könnyűszerrel tanulják meg a gyermekek, mi a dolgok helyes értékrendje, a fiatalok lelkébe pedig, amint növekednek, szinte önkéntelenül vésődnek be a kultúra megbecsült formái.

A mai társadalom előnyös lehetőségekkel rendelkezik ennek a nevelésnek megvalósítására, kiváltképp a könyvek nagy száma, és a kulturális és a társadalmi kommunikáció eszközei egy egyetemes kultúra útját egyengethetik. Itt is, ott is rövidül a munkaidő, így egyre több embernek lesz több szabad ideje. Használja is fel mindenki helyesen a szabad időt a kikapcsolódásra, lelki és testi egészségének növelésére. Erre való a kedvtelésből végzett foglalatosság és ismeretszerzés, idegen tájak felkeresése (turizmus), amely tágítja az ember látókörét és egymás megismerésével gazdagítja az embereket; továbbá a sport és a sportrendezvények, amelyek megkönnyítik az egyén és a közösség lelki egyensúlyának megőrzését, és testvéries kapcsolatokat hoznak létre minden rendű és rangú, bármely nemzethez tartozó és különböző fajú emberek között. A keresztények tehát vegyenek részt a kultúrának korunkra jellemző megnyilatkozásaiban és tömegmozgalmaiban, hogy azokat emberies és keresztény szellem hassa át.

Mindez a lehetőség azonban még nem biztosítja a teljes értékű kulturális nevelést, ha közben tisztázatlan marad az a mélyre hatoló kérdés, hogy mi az értelme a kultúrának és a tudásnak a személyiség szempontjából.

62. Az emberi kultúra, civilizáció és a keresztény tanítás helyes összehangolása

Az egyház ugyan sokat tett a kulturáért, a tapasztalat mégis azt mutatja, hogy esetleges okok miatt nem mindig könnyű a kultúra és a kereszténység között összhangot teremteni.

A hitet a nehézségek nem gyöngítik szükségképpen, sőt a hit pontosabb és mélyebb megértésére serkentik az elmét. A természettudományok, a történelem és a bölcselet újabb vizsgálódásai és eredményei ugyanis új kérdéseket vetnek fel. Ezek a gyakorlati életet is érintik, és a hittudomány művelőitől is új kutatásokat követelnek. Ezenkívül arra ösztönzik őket, hogy igazodva a hittudományok saját módszereihez és követelményeihez, folyton-folyvást keressék a módját, hogy az addiginál alkalmasabban közölhessék a tanítást korunk embereivel. Hiszen más maga a hitletétemény, illetve az igazság, és megint más az ugyanazon értelmet és jelentést megőrizni akaró kifejezés módja. [134] A lelkipásztorkodásban nemcsak a teológiai elveket kell kielégítően ismerni és alkalmazni, hanem a világi tudományok eredményeit is, elsősorban a lélektan és a szociológia eredményeit; csak így lehet tisztultabb és érettebb hitéletre vezetni a híveket.

Az irodalom és a művészetek a maguk módján szintén sokat jelentenek az egyház élete számára. Arra törekszenek ugyanis, hogy kifürkésszék, milyen az ember, mik a problémái, és milyen tapasztalatokra tett szert, amikor megkísérelte önmagát és a világot megismerni és tökéletesíteni. Igyekeznek feltárni az ember helyzetét a történelemben és a világmindenségben, szemléltetik szenvedéseit és örömeit, megkötöttségeit és erőit, sőt megálmodják a boldogabb emberi világot is. így arra szolgálnak, hogy felemeljék azt az emberi életet, amelyet sokféle formában ábrázolnak a koroknak és tájaknak megfeselően.

Arra kell tehát törekedni, hogy a művészek érezzék: az egyház elismeri munkásságukat és hogy a nekik kijáró szabadságot élvezve, könnyebben teremthessenek kapcsolatokat a keresztény közösséggel. Az egyháznak el kell ismernie az új művészeti irányokat is, amelyek az egyes nemzetek és vidékek sajátosságának megfelelően tolmácsolják kortársaink ízlését. A szent helyen is találjanak otthonukra, ha méltó kifejezésmódjukkal és a liturgia követelményeinek megfelelően Istenhez emelik a lelket. [135]

Ily módon az Istenről való tudás jobban megvilágosodik, az evangélium üzenete hozzáférhetőbbé válik az emberi értelem számára, és olyannak mutatkozik, mint ami az emberi létnek természete szerinti része.

A hívők tehát a legszorosabb egységben éljenek kortársaikkal, iparkodjanak megérteni gondolkodásmódjukat és érzésvilágukat, amint az a szellemi kultúrában megmutatkozik. Az új tudományok és tanok, valamint az új felfedezések által nyert ismereteket kapcsolják össze a keresztény erkölccsel és a keresztény hitigazságok tanításával, hogy a vallásuk gyakorlása és az erkölcsiségük lépést tarthasson a tudományos ismeretekkel és a szüntelenül fejlődő technikával. így képesek lesznek mindent az egészséges keresztény érzékkel megbírálni és értelmezni.

A papnevelő intézetekben és az egyetemeken a hittudomány művelői igyekezzenek közös erőfeszítéssel és eszmecserével együttműködni más tudományok képviselőivel. A teológiai kutatás keresse a kinyilatkoztatott igazság mélyebb megértését, ugyanakkor azonban teremtsen kapcsolatokat saját korával is; csak így segítheti hozzá a különböző tudományágakban kiképzett embereket a hit teljesebb megértéséhez. Ezt az együttműködést jól hasznosíthatják a papság képzésénél; hogy az igehirdetők tudják az egyháznak Istenről, emberről, világról szóló tanítását úgy kifejteni kortársaik előtt, hogy ezek készségesen fogadják szavukat. [136] Az is fontos, hogy minél több világi hívő szerezzen kellő képzettséget a szent tudományokban, sőt hogy számosan közülük hivatásszerűen is szenteljék magukat ezeknek a tudományoknak, és azokat előbbre vigyék. Ahhoz azonban, hogy ezek a személyek feladatuknak megfelelhessenek, minden hívő, egyházi és világi számára biztosítani kell a kutatás, a gondolkodás és a szerény, de bátor véleménynyilvánítás jogos szabadságát mindabban, amiben szakértő. [137]

III. A TÁRSADALMI-GAZDASÁGI ÉLET

63. A gazdasági élet néhány vonása

A gazdasági életben is tisztelni és érvényesíteni kell a személy méltóságát, az ember csorbítatlan hivatását és az egész társadalom érdekét. Az ember ugyanis megteremtője, középpontja és célja az egész társadalmi-gazdasági életnek.

Mint a társadalmi élet egyéb területeit, úgy a mai gazdálkodást is az embernek a természet fölött egyre növekvő uralma jellemzi. Jellemzik továbbá az egyéneknek, csoportoknak és népeknek egyre sűrűbb és jelentékenyebb kapcsolatai, sőt kölcsönös függése, valamint a közhatalom mind gyakoribb beavatkozása. Egyidejűleg a termelési módoknak s a javak és szolgáltatások cseréjének fejlődése a gazdasági életet alkalmassá tette arra, hogy jobban kielégíthesse az emberiség családjának fokozódó szükségleteit.

Nem hiányoznak azonban a nyugtalanító mozzanatok sem. Nagyon sok az olyan ember, kiváltképpen a világ gazdaságilag fejlett területein, aki valósággal a gazdasági élet bűvöletébe került, úgyannyira, hogy csaknem az egész egyéni és társadalmi életét egyfajta gazdasági szemlélet határozza meg. Ilyenek megtalálhatók mind a kollektív gazdálkodást szorgalmazó, mind a többi ország körében. Most, amikor a gazdasági élet fejlődése képes volna csökkenteni a társadalmi egyenlőtlenségeket, ha ésszerűen, emberségesen irányítanák és egybehangolnák ezt, lépten-nyomon inkább csak elmérgesíti a helyzetet, sőt helyenkint a gyengébbek szociális viszonyainak rosszabbodását és a szegények megalázását idézi elő. Még mindig óriási tömegek nélkülözik a legszükségesebbeket is, ugyanakkor mások, még a kevésbé fejlett vidékeken is, dúskálva élnek és tékozolják a javakat. Egymás mellett él a fényűzés és a nyomon Míg egy kisebbség kezében rendkívül nagy hatalom összpontosul, addig sokaknak úgyszólván semmi lehetőségük sincs arra, hogy kezdeményezzenek és felelősségre tegyenek szert, hiszen gyakran emberi személyhez méltatlan élet- és munkakörülmények között vergődnek.

A gazdasági és a társadalmi egyensúly hasonló hiányai mutatkoznak a mezőgazdaság, az ipar és a szolgáltatások között, úgyszintén egyazon ország különböző vidékei között is. A gazdaságilag fejlettebb nemzetek és a többi nemzet között egyre súlyosbodik az ellentét, ami még a világbékét is veszélyeztetheti.

Kortársaink egyre éberebb lelkiismerettel érzik át ezeket az aránytalanságokat. Meggyőződésük, hogy a mai világ birtokában lévő új technikák és gazdasági források orvosolni tudnák ezt az áldatlan állapotot, és hogy orvosolniok is kell azt. Ehhez a célhoz azonban a társadalmi-gazdasági élet számos reformján át vezet az út; sőt a gondolkodásmód és a magatartás gyökeres átalakítására is szükség van. Ennek érdekében az egyház az evangélium fényénél a századok folyamán kidolgozta, és kivált az utóbbi időkben elő is terjesztette az igazságosságnak és méltányosságnak a helyes értelem által követelt elveit mind az egyéni és a társadalmi életre, mind pedig a nemzetközi életre vonatkozólag. A szent zsinat szem előtt tartva a jelen helyzetet, hangsúlyozni szándékozik ezeket az elveket, és néhány eligazítást óhajt nyújtani, különös tekintettel a gazdasági haladás kívánalmaira. [138]

1. A GAZDASÁGI HALADÁS

64. A gazdasági haladás az ember szolgálatában

Napjainkban, tekintettel a népesség növekedésére és az emberiség fokozódó igényére, sokkalta jogosabb, mint valaha, a mezőgazdasági és az ipari termelés fokozására, valamint a szolgáltatások növelésére törekedni. Támogatni kell tehát a műszaki fejlődést, az újító szellemet, a vállalkozások létesítésére és bővítésére irányuló törekvést, a termelőmódszerek korszerűsítését és a termelésben részt vevők erőfeszítéseit, vagyis mindent, ami a gazdasági haladást szolgálja. Csakhogy a termelés alapvető célja nem a termékek halmozása, sem pedig a haszon vagy a hatalom, hanem az ember szolgálata. Mégpedig a teljes ember szolgálata, amely tehát tekintetbe veszi egyfelől az anyagi szükségleteknek, másfelől pedig az értelmi, erkölcsi, lelki és vallási életnek igényeit. Azt mondottuk: az ember szolgálata, tehát minden emberé, minden embercsoporté, faj vagy világrész szerinti megkülönböztetés nélkül. Következésképpen a gazdasági tevékenységet saját módszerei és törvényei szerint, de az erkölcsi rend kereteinek tiszteletben tartásával kell gyakorolni, [139] hogy beteljesedjék Istennek az emberre vonatkozó terve. [140]

65. A gazdasági haladás az ember ellenőrzése alatt

A haladásnak az ember ellenőrzése alatt kell maradnia. Ezt az ellenőrzést nem szabad átengedni sem néhány ember, sem túlzott gazdasági hatalommal rendelkező csoportok önkényének, sem a politikai közösségnek, sem pedig némely hatalmasabb nemzetnek. Éppen ellenkezőleg, arra van szükség, hogy minden szinten minél többen, nemzetközi viszonylatban pedig az összes nemzetek cselekvően vegyenek részt a gazdasági haladás irányításában. Úgyszintén szükséges, hogy az egyesek és a szabad társulások öntevékeny kezdeményezéseit egyeztessék a közhatalom törekvéseivel, és összhangba hozzák egymással.

A fejlődést nem szabad rábízni sem kizárólag az egyének gazdasági tevékenységének szinte mechanikus rendszert alkotó menetére, sem csupán a közhatalomra. Ezért kell tévesnek minősíteni egyfelől azokat az elméleteket, amelyek a helytelenül értelmezett szabadság nevében ellene szegülnek a szükséges reformoknak, másfelől azokat, amelyek feláldozzák az egyes személyek és csoportok alapvető jogait a termelés kollektív szervezetének. [141]

Az állampolgárok pedig ne feledjék: joguk és kötelességük ‒ és ezt az államhatalomnak is el kell ismernie ‒, hogy lehetőségeikhez mérten hozzájáruljanak a saját közösségük igazi haladásához. Különösen a gazdaságilag fejlődő országokban, ahol minden anyagi erőt sürgősen mozgósítani kellene, súlyos károkat okoznak a közjónak azok, akik kihasználatlanul hagyják a tulajdonukban lévő erőforrásokat, vagy megfosztják közösségüket attól az anyagi, illetve szellemi segítségtől, amelyre a közösség rászorul. Ez a kivándorlás személyes jogát nem korlátozza.

66. A kirívó társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek megszüntetése

Az igazságosság és a méltányosság igényeinek kielégítésére teljes erővel arra kell törekedni, hogy a személyek jogainak és minden nép sajátos jellegének sérelme nélkül mielőbb megszűnjenek a jelenleg meglévő és gyakran csak továbbmélyülő, egyéni és társadalmi hátrányos megkülönböztetéssel is együtt járó gazdasági egyenlőtlenségek. Tekintettel továbbá a mezőgazdasági termékek előállításának és értékesítésének különleges nehézségeire, sokfelé a földműveseket segíteni kell a termelés fokozásában és a termékek értékesítésében, a szükséges fejlesztésben és beruházásokban, végül pedig méltányos jövedelem biztosításával, nehogy, mint gyakran előfordul, továbbra is másodrendű állampolgárok maradjanak. A földművelők pedig, kivált a fiatalabbak, azon legyenek, hogy szakértelmüket minél nagyobb mértékben fejlesszék, mert különben nem fejlődhet a mezőgazdaság. [142]

Az igazságosság és a méltányosság megköveteli, hogy a gazdaság fejlődéséhez szükséges társadalmi mobilitás visszaélések forrása ne legyen, nehogy az egyes dolgozók és a családjuk megélhetése bizonytalanná, sőt kérdésessé váljon. Gondosan kerülni kell minden hátrányos megkülönböztetést a munkafeltételek és a javadalmazás terén azokkal a munkásokkal szemben, akik más országokból, vagy más vidékekről származnak, de munkájukkal hozzájárulnak a nép vagy az országrész gazdasági előmeneteléhez. Ezenfelül mindenki, elsősorban a közhatalom úgy bánjék velük, mint személyekkel, nem mint puszta termelő eszközökkel. Segíteni kell őket, hogy családjukat maguk után hívhassák, illő lakást szerezhessenek maguknak, és támogatni kell őket abban is, hogy beilleszkedjenek a befogadó népnek vagy vidéknek társadalmi életébe. Lehetőség szerint természetesen inkább saját hazájukban és vidékükön kell munkaalkalmat teremteni részükre.

A jelenleg változásoknak kitett gazdasági ágazatokban, nevezetesen az ipari társadalomnak azokban az új formáiban, amelyekben például fokozódik az automatizálás, gondoskodni kell mindenki számára elegendő és megfelelő munkaalkalomról, valamint a megfelelő műszaki és szakmai képzés lehetőségéről. Biztosítani kell azok megélhetését és emberi méltóságát is, akik betegségük vagy életkoruk miatt nagyobb nehézségekkel küzdenek.

2. NÉHÁNY IRÁNYELV A TÁRSADALMI-GAZDASÁGI ÉLET
EGÉSZÉNEK SZABÁLYOZÁSÁRA

67. A munka, a munkakörülmények, a szabad idő

A javak előállítása és cseréje során, és a szolgáltatások terén végzett emberi munka előbbre való a gazdasági élet egyéb elemeinél, hiszen azok csak eszközszámba mennek.

A munka ugyanis, akár önállóan vállalja az ember, akár bérért más végezteti vele, közvetlenül a személyből ered; a személy keze nyomával látja el a természet dolgait, és akarata alá veti őket. Az ember saját munkájával általában eltartja önmagát és övéit, kapcsolatot teremt testvéreivel, az emberekkel, és szolgálatukra van, igazi szeretetet gyakorolhat, és Isten munkatársaként tökéletesítheti a teremtést. Sőt meggyőződésünk, hogy Istennek felajánlott munkájával az ember bekapcsolódik Jézus Krisztus megváltó művébe. Ő ugyanis azzal, hogy Názáretben fizikai munkás volt, kimagasló méltósággal ruházta fel a munkát. Ebből következik, hogy mindenkinek kötelessége becsületesen dolgozni, és hogy mindenkinek joga van a munkához. Adott körülmények között a társadalom kötelessége, hogy a maga részéről is hozzásegítse tagjait megfelelő munkaalkalmakhoz. Végül pedig figyelembe véve kinek-kinek munkakörét és teljesítményét, valamint a vállalat helyzetét és a közjót, úgy kell megfizetni a munkát, hogy az ember mind önmagának, mind övéinek méltó életet biztosíthasson anyagi, társadalmi, kulturális és lelki szempontból egyaránt. [143]

Mivel a gazdasági tevékenység többnyire emberek együttes erőfeszítéséből jön létre, ezért igazságtalanság és embertelenség, ha úgy szervezik és irányítják, hogy belőle a dolgozók bármelyikének kára származzék. Márpedig még napjainkban is gyakorta előfordul, hogy a dolgozók valamiképpen saját munkájuk rabszolgáivá alacsonyodnak. Ezt az úgynevezett gazdasági törvényszerűségek semmiképpen sem teszik jogossá. Ezért a termelőmunka egész folyamatát a személy szükségleteihez és életviszonyaihoz kell igazítani; elsősorban a családi élethez, különös tekintettel a családanyákra, és mindenkor figyelembe véve a dolgozók nemét és életkorát. A dolgozóknak ezenfelül módot kell adni arra is, hogy saját képességeiket és személyiségüket éppen a munka végzésében bontakoztathassák ki. És noha idejüket és erejüket lelkiismeretesen ebbe fektetik, legyen még elegendő pihenőjük és szabad idejük is családi, kulturális, társadalmi és vallásos életükre. Sőt, maradjon lehetőségük azoknak az erőiknek és képességeiknek szabad kifejlesztésére is, amelyeket szakmai munkájuk során esetleg csak kevéssé tudnak kibontakoztatni.

68. Részvétel a vállalkozások és az egész gazdasági élet irányításában; a munka világának konfliktusai

A gazdasági vállalkozásokban személyek, vagyis szabad és önálló, Isten képmására teremtett emberek társulnak egymással. Tekintettel kinek-kinek a feladatkörére, mint tulajdonosok, munkavállalók, vezetők, vagy dolgozók, és megtartva a munkavezetés szükséges egységét, elő kell tehát segíteni, hogy célszerűen kidolgozásra váró módon mindannyian tevékeny szerephez jussanak a vállalatok ügyeinek igazgatásában. [144] Azonban igen gyakran nem az egyes vállalatokon belül, hanem felsőbb szinten hozzák meg azokat a gazdasági és társadalmi döntéseket, amelyektől a dolgozók és gyermekeik jövendő sorsa függ. Ezért tehát, a dolgozóknak részt kell venniük ezeknek a határozatoknak meghozatalában is, mégpedig vagy személyesen, vagy szabadon választott megbízottak közvetítésével.

A személy alapvető jogai közé kell sorolni a dolgozóknak azt a jogát, hogy szabadon létesítsenek olyan szervezeteket, amelyek valóban képviselik őket, és hogy részt vehetnek a gazdasági élet helyes irányának megszabásában, és azt a jogát is, hogy a megtorlás veszélye nélkül szabadon részt vehessenek e szervezetek tevékenységében. Ez a szervezett részvétel és a gazdasági és társadalmi képzettség növekedése, mindnyájukban napról napra növeli a felelősségtudatot. Általa jutnak el odáig, hogy képességeik és rátermettségük arányában az egész gazdasági és társadalmi haladásban és az egyetemes közjóról való gondoskodásban munkatársaknak érezzék magukat.

Társadalmi-gazdasági konfliktusok esetében pedig arra kell törekedni, hogy sikerüljön megtalálni a békés megoldást. Bár először mindig a felek őszinte egymás közti párbeszédéhez kell folyamodni, a sztrájk a mai körülmények között is szükséges maradhat, noha csak mint legvégső segítség a dolgozók jogainak védelme és jogos követeléseik teljesülése érdekében. Mielőbb keresni kell azonban a tárgyaláshoz és az egyeztető megbeszéléshez vezető utakat.

69. A föld javai minden emberért vannak

Isten minden ember és minden nép használatára szánta a földet mindazzal egyetemben, ami hozzátartozik. A teremtett javaknak méltányos arányban kell tehát eljutniok mindenkihez, a szeretettől elválaszthatatlan igazságosság szabályai szerint. [145] Bármilyen legyen is a különféle és változékony körülmények szerint és az egyes népek jogrendjének megfelelően a tulajdon formája, a javak egyetemes rendeltetésére mindig ügyelni kell. Az ember tehát, amikor a teremtett javakat használja, mindazokat a dolgokat, amelyeket jogszerűen birtokol soha sem tekintheti úgy, mintha senki másé, de csak az övé lennének, hanem egyidejűleg közösnek is kell tekintenie azokat; közösek abban az értelemben, hogy ne csak neki magának, hanem másoknak is hasznára lehessenek. [146] Egyébként mindenkit megillet a jog, hogy önmagának és családjának elegendő része legyen a javakból. Ezen a nézeten voltak már az egyházatyák és egyháztanítók is, akik azt tanították, hogy az ember köteles segíteni a rászorulókon, mégpedig nem csupán a feleslegéből. [147] Aki pedig végső szükséget szenved, annak joga van mások vagyonából megszerezni magának a szükségeseket. [148] Ma, amikor oly sokan éheznek a világon, a zsinat sürgető kéréssel fordul mindenkihez, egyénekhez és hatóságokhoz egyaránt, hogy jusson eszükbe az egyházatyák tanítása: „Adj enni annak, akit éhhalál fenyeget; ha nem adsz, gyilkosa vagy.” [149] Lehetőségei arányában tehát ki-ki ossza meg és hasznosítsa javait; segélyezze elsősorban azokat az egyéneket és népeket, akik, illetve amelyek e támogatás révén a maguk lábára állhatnak és így fejlődésnek indulhatnak.

Gazdaságilag kevésbé fejlett társadalmakban eléggé gyakori eset, hogy a javak közös rendeltetése a szokásokban és a hagyományokban részben megvalósul, ezáltal a közösség minden tagja számára biztosítva a legszükségesebb javakat. Ne tekintsen senki teljességgel megváltoztathatatlannak bizonyos szokásokat, ha azok már nem elégítik ki a mai idők új követelményeit. Megfordítva viszont nem kell meggondolatlanul az olyan tiszteletreméltó szokások ellen fordulni, amelyek a mai adottságokhoz alkalmazva továbbra is nagyszerűen beválhatnak. A gazdaságilag nagyon fejlett országokban pedig a gondoskodást és a biztonságot nyújtó társadalmi intézmények hálózata valósíthatja meg a javak közös rendeltetését. Tovább kell fejleszteni a családi és szociális szolgáltatásokat, különösen, ha a művelődést vagy a nevelést segítik. Minden ilyen intézmény szervezésénél azonban vigyázni kell, hogy miattuk az állampolgárok ne váljanak passzívvá, felelőtlenné, és ne tagadják meg szolgáló részvételüket.

70. Beruházások és pénzügyek

A beruházásoknak a maguk részéről arra kell irányulniuk, hogy mind a mostani, mind a jövő népesség számára elég munkaalkalmat és jövedelmet biztosítsanak. Akik döntenek ezekről a beruházásokról és a gazdasági élet irányításáról ‒ akár egyének, akár csoportok, akár a közhatalom ‒ ezeket a célokat kell, hogy szem előtt tartsák. Ismerjék fel súlyos kötelességüket, hogy egyrészt gondoskodniuk kell mind az egyesek, mind az egész közösség illő létfenntartásához szükséges javak előteremtéséről, másrészt előre fel kell mérniük a jövőbeli igényeket, és meg kell teremteniük az egyensúlyt a jelen egyéni és közösségi fogyasztásának szükségletei és a következő nemzedék számára szükséges beruházások között. Emellett mindig tartsák szemmel a gazdaságilag kevésbé fejlett népek és országok égető szükségleteit is. A pénzügyi dolgokban pedig arra ügyeljenek, hogy sérelem ne érje se saját nemzetük, se más nemzetek javát. Gondoskodjanak továbbá, hogy a gazdaságilag gyengék igazságtalanul kárt ne szenvedjenek a pénz értékének változása miatt.

71. A tulajdonhoz
és a magántulajdon fölötti uralomhoz való hozzájutás; a nagybirtok

A tulajdon és az anyagi javakkal való magánrendelkezés egyéb formái kifejezik, hogy az ember személy, és ezenfelül lehetővé teszik neki, hogy gyakorolja felelősségét a társadalomban és a gazdasági életben. Igen fontos tehát akár az egyeseket, akár a közösségeket arra segíteni, hogy valamilyen mértékben anyagi javak feletti rendelkezésre szert tegyenek.

A magántulajdon, vagy az anyagi javakkal való rendelkezés bizonyos hatalma minden egyes ember részére biztosítja a személyi és családi önrendelkezéshez feltétlenül szükséges mozgási teret. Ezért az emberi szabadság meghosszabbításának kell tekinteni. Végül, minthogy feladat- és felelősségvállalásra ösztönöz, a polgári szabadság feltételei közé tartozik. [150]

Ennek a rendelkezési hatalomnak, vagy tulajdonnak a formái napjainkban különfélék és egyre jobban eltérnek egymástól. De a szociális intézmények és a társadalom által biztosított jogok és szolgáltatások mellett is valamennyi továbbra is a létbiztonság el nem hanyagolható forrása. Ez nemcsak az anyagi tulajdonra, hanem az olyan nem anyagi javakra is érvényes, mint amilyenek például a szakmai képességek.

A magántulajdon joga viszont nincsen ellentétben a köztulajdon jogának különféle formáival. Javakat mindenesetre csak az illetékes hatóság vehet köztulajdonba, a közjó követelményei szerint és annak határai között, méltányos kártalanítást nyújtva értük. A közhatalomra tartozik annak megakadályozása is, hogy valaki visszaéljen magántulajdonával a közjó rovására. [151]

A magántulajdonnak ugyanis természetéből folyó társadalmi jellege is van, ami a javak közös rendeltetésének törvényében gyökerezik. [152] Ahol nem törődnek ezzel a társadalmi jelleggel, ott nagyon sokszor megtörténik, hogy a tulajdon intézménye kapzsiságra és súlyos zavarokra ad alkalmat, ellenzőinek ürügyet szolgáltatva még magának a jognak a kétségbevonására is.

Számos, gazdaságilag kevésbé haladott országban vannak még nagy, sőt roppant nagy földbirtokok, amelyeket kevéssé hasznosítanak, vagy haszonlesésből egyáltalán nem művelnek meg, míg a nép nagyobb részének nincs földje, vagy csak törpebirtokos, és bár az is nyilvánvaló, hogy sürgősen növelni kellene a mezőgazdaság terméshozamát. Azok, akiket a tulajdonosok munkára felfogadnak, vagy azok, akik a birtokok egy részét bérlet címén művelik, nem ritkán csak emberhez méltatlan munkabérhez vagy jövedelemhez jutnak, megfelelő lakásuk sincs, és a közvetítők kizsákmányolják őket. Minden létbiztonság híján, személyi kiszolgáltatottságban élnek, meg vannak fosztva az önálló és felelős cselekvésnek, a kulturális fejlődésnek és a társadalmi és politikai életben való részvételnek szinte minden lehetőségétől. Reformokra van tehát szükség, éspedig esetenként különbözően a jövedelmek növelésére, a munkakörülmények javítására, a foglalkoztatottság biztonságának fokozására és az önkéntes kezdeményezés ösztönzésére. A kellően meg nem művelt ingatlanokat pedig szét kell osztani azok között, akik e földeket hasznosítani tudják. Amikor pedig erre sor kerül, biztosítsák számukra a szükséges tőkét és eszközöket, kiváltképp a továbbképzést és a szövetkezeti típusú szervezet megteremtésének lehetőségét. Mindannyiszor pedig, amikor a közjó kisajátítást tesz szükségessé, méltányos kártalanítást kell megállapítani az összes körülmények figyelembevételével.

72. A társdalmi-gazdasági tevékenység és Krisztus országa

Azok a keresztények, akik cselekvő részesei a mai társadalmi-gazdasági haladásnak és az igazságosságért és a szeretet győzelméért folyó harcnak, legyenek meggyőződve, hogy sokat tehetnek az emberiség jólétéért és a világ békéjéért. Mindebben a tevékenységükben mutassanak sugárzó példát. Egyénileg is, együttesen is. Szerezzék meg a szaktudást és az elengedhetetlenül szükséges tapasztalatot, de ügyeljenek evilági tevékenységükben a helyes értékrendre, hűségben Krisztushoz és az ő evangéliumához, hogy egész egyéni és társadalmi életüket átitassa a nyolc boldogság szelleme, kiváltképp a szegénységé.

Aki Krisztusnak engedelmeskedve elsősorban Isten országát keresi, abban erősebb és tisztább lesz a szívből fakadó készség, hogy minden embertestvérén segítsen és a szeretet sugallatára tökéletessé tegye az igazságosság művét. [153]

IV. A POLITIKAI KÖZÖSSÉG ÉLETE

73. A mai közélet

Korunkban mélyreható átalakulások figyelhetők meg a népek társadalmi szerkezetében és intézményeiben. Ezek az átalakulások a népek kulturális, gazdasági és társadalmi fejlődésének következményei. Nagymértékben hatnak a politikai közösség életére, kiváltképpen az állampolgári szabadság gyakorlatát és a közjóra való törekvést érintő jogok és kötelességek terén, továbbá az egyes állampolgárok, valamint a polgárok és a közhatalom közötti kapcsolatok terén.

A világ különféle részein az emberi méltóság elevenebb tudata olyan politikai és jogi rendszer létrehozására késztet, amely jobban óvja a személy közéleti jogait, így például a gyülekezés, a társulás, a véleménynyilvánítás, valamint a magán és a nyilvános vallásgyakorlás jogát. A személyiség jogainak oltalma szükségszerű feltétele annak, hogy az állampolgárok, akár egyénenként, akár csoportosan, tevékenyen részt vehessenek az állam életében és irányításában.

A kulturális, gazdasági és társadalmi haladással együtt sokakban erősödik az óhaj, hogy nagyobb részt vállalhassanak a politikai élet alakításában. Sokak lelkiismerete egyre jobban sürgeti, hogy védjék meg a nemzethez tartozó kisebbségek jogait, nem feledve azok kötelezettségeit a politikai közösség iránt. Ezenfelül növekszik a más nézeteken lévő vagy más vallású embertársak tisztelete. Egyidejűleg egy szélesebb körű mozgalom bontakozik ki annak érdekében, hogy valóban mindenki, s ne csak néhány kiváltságos állampolgár élhessen személyiségi jogaival.

Elutasíttatnak viszont a néhány országban létező politikai formák, amelyek korlátozzák az állampolgári vagy a vallási szabadságot, növelik a politikai szenvedélyek és bűntények áldozatainak számát; a közjó előmozdítása helyett jogtalan előnyöket biztosítanak valamelyik pártnak vagy éppen a vezetőknek.

A valóban emberies politikai élet kialakítására semmi sem alkalmasabb, mint az igazságosságra, a jóindulatra és a közjó szolgálatára való érzék fejlesztése. Továbbá szilárd alapvető meggyőződést kell kialakítani a politikai közösség természetéről, valamint a közhatalom céljáról, helyes gyakorlatáról és korlátairól.

74. A politikai közösség természete és célja

Az egyes emberek, családok és különféle csoportok, amelyek az állampolgárok közösségét alkotják, jól tudják, hogy nem képesek egymaguk megteremteni a teljes értelemben vett emberi életet. Szükségét érzik egy tágabb közösségnek, amelyen belül valamennyien szüntelenül egyesíthetik képességeiket a közjónak egyre eredményesebb szolgálatára. [154] Ezért politikai közösséget szerveznek, mégpedig különböző formákban. A politikai közösség tehát a közjó végett létezik, belőle meríti teljes igazolását és értelmét, benne gyökerezik veleszületett és saját joga. A közjó pedig magában foglalja mindazokat a társadalmi életfeltételeket, amelyek lehetővé teszik az emberek, családok és társulások számára, hogy teljesebben és könnyebben érjék el végső céljukat. [155]

A politikai közösségekben sok és sokféle ember él együtt. Joggal vallhatnak eltérő nézeteket. A politikai közösség azonban széthullana, ha ki-ki a maga elgondolása szerint járna el; ezért szükség van olyan tekintélyre, amely az összes polgárok erőfeszítéseit a közjóra irányítja: nem gépiesen vagy zsarnoki módra, hanem mindenekelőtt mint erkölcsi erő, amely az emberek szabadságára és vállalt felelősségük tudatára épít.

Nyilvánvaló tehát, hogy a politikai közösség és a közhatalom az ember természetében gyökerezik, s ezért hozzátartozik ahhoz a rendhez, amelyet Isten határozott meg; viszont a politikai rendszer megválasztása és a vezetők kijelölése a polgárok szabad döntésére van bízva. [156]

További következmény az, hogy a politikai tekintélyt akár a közösségen belül, akár az államot képviselő intézményekben mindig az erkölcsi rend korlátain belül kell gyakorolni a közjó, mégpedig a fejlődés távlatában szemlélt közjó érdekében, a törvényesen meghatározott, vagy meghatározásra váró jogrend szabályai szerint. Ilyenkor az állampolgárnak lelkiismeretbeli kötelessége az engedelmesség. [157] Mindebből viszont nyilvánvaló a kormányzók felelőssége, méltósága és fontossága.

Ha a közhatalom túllépi illetékességének körét és elnyomja az állam polgárait, ezek ilyen esetben se vonakodjanak megtenni mindazt, amit a közjó tárgyilag megkövetel tőlük. Szabadságukban áll azonban saját jogaikat és polgártársaik jogait megvédeni az ilyen tekintély visszaéléseivel szemben, mindenesetre a természetjog és az evangélium törvénye által megszabott határokat tiszteletben tartva.

A politikai közösség a nép sajátos szellemének és történeti fejlődésének megfelelően különféle módokon alakíthatja ki saját szerkezetének és a közhatalom helyes egyensúlyának konkrét módozatait. Azok célja azonban mindenképpen a művelt békeszerető és mindenki iránt jóindulatú ember kialakítása kell, hogy legyen az egész emberiség nagy családja javára.

75. Minden ember bekapcsolódása a közéletbe

Teljes összhangban van az emberi természettel, hogy olyan politikai és jogi struktúrákat találjanak, amelyek egyre jobban és bármi néven nevezendő megkülönböztetés kizárásával hathatósan biztosítják minden állampolgár szabad és cselekvő részvételét mind a politikai közösség jogi alapjainak megalkotásában, mind a közügyek irányításában, mind a különféle intézmények munkaterületének és céljainak meghatározásában, mind pedig a vezetők megválasztásában. [158] Tudja meg tehát minden állampolgár, hogy a közjó érdekében joga és egyben kötelessége a szabad szavazás lehetőségével élni. Az egyház pedig elismerésre és tiszteletre méltónak tartja azok munkáját, akik embertársaik szolgálatában az állam javának szentelik magukat és vállalják e tisztség terheit.

Ahhoz, hogy az állampolgároknak kötelességtudattal teljes közreműködése gyümölcsöző lehessen az állam mindennapi életében, szükség van tételes jogrendre, amely tartalmazza a közhatalom feladatköreinek és szerveinek célszerű megosztását és egyúttal a hatékony és független jogvédelmet. El kell ismerni, tiszteletben kell tartani és tovább kell fejleszteni minden személy, család és csoport jogait és jogaik gyakorlását, [159] nem feledve azokat a kötelességeket sem, amelyek minden állampolgárt köteleznek. E kötelességek közül külön meg kell említeni, hogy mindenki tartozik az államnak azokkal az anyagi és személyes szolgálatokkal, amelyeket a közjó megkíván. Az államférfiak ne akadályozzák a családi, társadalmi vagy kulturális társulásokat, ezeket az egyén és az állam között közvetítő testületeket és intézményeket, és ne tegyék lehetetlenné jogos és hatékony tevékenységüket, hanem inkább igyekezzenek azt készségesen és rendezett módon támogatni. Az állampolgárok viszont akár egyénenként, akár csoportot képezve, óvakodjanak attól, hogy túl nagy hatalmat juttassanak a köztekintélynek, de attól is, hogy indokolatlan és túlzott kedvezményeket és előnyöket követeljenek tőle, azaz csökkentsék a személyek, családok és társadalmi csoportok közjóhoz való hozzájárulásának a mértékét.

Korunk egyre bonyolultabb körülményei arra kényszerítik a köztekintélyt, hogy mind gyakrabban avatkozzék bele a társadalmi, gazdasági és kulturális ügyekbe olyan kedvezőbb feltételek teremtése végett, amelyek az állampolgárokat és csoportjaikat az addigiaknál hatékonyabban segítik, hogy az ember teljes javát szabadon megvalósíthassák. Az országok sajátosságai és a népek fejlődése szerint különbözőképp gondolható el egyfelől a társadalmiasodás, [160] másfelől a személy autonómiája és kibontakozása közötti viszony. Ha pedig valahol a közjó érdekében egy időre korlátozzák is a jogok gyakorlását, a szabadságot vissza kell állítani, mihelyt a körülmények megváltoznak. Embertelen, ha a politikai tekintély totalitárius vagy diktatórikus formát ölt, amely sérti a személyek és a társadalmi csoportok jogait.

Az állampolgárok ápolják magukban nagylelkűen és hűségesen a hazaszeretetet, de minden szűkkeblűség nélkül, vagyis úgy, hogy mindig legyenek tekintettel arra a nagy emberi családra is, amely sokféle kötelékkel összekapcsolt fajokból, népekből és nemzetekből áll.

Krisztus összes hívei érezzék át, hogy saját külön hivatásuk van a politikai közösségben: példájukkal mindannyian mutassák meg, hogy él bennük a kötelesség tudata, és hogy odaadóan szolgálják a közjót. Tettekkel mutassák meg, hogyan lehet a tekintélyt a szabadsággal, a személyes kezdeményezést a szolidaritással és az egész társadalmi testület szoros együvétartozásával, a kellő egységet a termékeny sokféleséggel összhangba hozni. A földi ügyek rendezését illetően ismerjék el a véleménykülönbség jogosságát, és tiszteljék azokat a polgártársakat, akik egyénileg vagy csoportot képezve becsületesen védik eltérő álláspontjukat. A politikai pártoknak pedig kötelességük azt szorgalmazni, amit megítélésük szerint a közjó megkövetel, de sohasem szabad a közjónak elébe helyezni a maguk külön érdekeit.

Ma nagy gondot kell fordítani a nép, és főleg az ifjúság állampolgári és politikai nevelésére, hogy az állampolgárok jól betölthessék szerepüket a politikai közösség életében. Akik alkalmasak, vagy alkalmassá tehetőek a politika nehéz, de egyszersmind nemes mesterségére [161], készüljenek fel rá, és a maguk kényelmével és anyagi érdekeivel nem törődve igyekezzenek azt gyakorolni. Megvesztegethetetlenül és okosan szálljanak síkra minden igazságtalanság és elnyomás, egy-egy személy vagy egyetlen politikai párt önkényuralma, és más véleményt nem tűrő intoleranciája ellen. De legyenek őszinték és méltányosak, sőt politikai szeretettel és bátorsággal szenteljék magukat minden ember szolgálatára.

76. A politikai közösség és az egyház

Nagyon fontos ‒ különösen pluralista társadalmakban ‒, hogy helyes szemlélet alakuljon ki a politikai közösség és az egyház viszonyáról, továbbá hogy világos legyen a különbség a között, amit a keresztények, egyénenként, vagy csoportokban keresztény lelkiismeretük irányítását követve a maguk nevében cselekszenek, és a között, amit az egyház nevében cselekszenek lelkipásztoraikkal együtt.

Az egyház, amely feladatánál és illetékességénél fogva semmiképpen sem keverendő össze a politikai közösséggel, és amely semmilyen politikai rendszerhez sincs kötve, az emberi személy transzcendenciájának jele és védelmezője.

A politikai közösség és az egyház a maguk területén függetlenek egymástól. Mind a kettő azonban, bár más-más címen, ugyanazoknak az embereknek a személyes és társadalmi hivatását szolgálja. Annál gyümölcsözőbb lesz szolgálatuk mindenki javára, minél jobban ápolják az egészséges együttműködést, a helyek és korok körülményei szerint. Az ember nem korlátozódik a földi létrendre: a történelemben él, de örök hivatását érintetlenül megtartja. Az egyház viszont, mely a Megváltó szeretetére épül, segít abban, hogy a nemzeten belül és a nemzetek között jobban érvényesüljön az igazság és a szeretet. Azzal, hogy hirdeti az evangéliumi igazságot, és tanításával, valamint Krisztus híveinek tanúságtételével megvilágítja az emberi tevékenység minden ágát, egyúttal az állampolgárok politikai szabadságát és felelősségét is tiszteletben tartja és ösztönzi.

Az apostoloknak és utódaiknak, valamint ezek munkatársainak az a küldetése, hogy hirdessék az emberiségnek Krisztust, mint a világ Megváltóját. Ezért apostoli feladatuk teljesítésében Isten hatalmára támaszkodnak; Isten pedig az evangélium erejét igen gyakran épp a tanúságtevők erőtlenségében nyilvánítja meg. Mindazoknak, akik az isteni ige szolgálatára szentelik magukat, az evangélium sajátos módszereire és eszközeire kell hagyatkozniok; ezek pedig különböznek a földi társadalom eszközeitől.

Igaz ugyan, hogy a földi dolgok és azok, amelyek az ember életviszonyaiban ezt a világot felülmúlják, szorosan egybefonódnak, és maga az egyház is felhasználja az evilági dolgokat, amennyiben küldetése megköveteli. Reményét azonban nem a világi hatalom által felajánlott kiváltságokba veti. Sőt le is fog mondani bizonyos törvényesen szerzett jogainak gyakorlásáról, ha kiderül, hogy ezeknek a jogoknak a gyakorlása miatt kétségbe vonható: őszinte-e tanúságtétele, vagy ha az új életkörülmények más rendezést követelnek. De mindig és mindenütt jogos, hogy igazi szabadságban hirdesse a hitet, előadhassa társadalmi tanítását, akadálytalanul teljesíthesse hivatását az emberek között, és hogy erkölcsi szempontból ítéletet mondhasson a politikai rendre vonatkozó dolgokról is, amennyiben az emberi személy alapvető jogai vagy a lelkek üdvössége így követeli, használhassa közben mindazokat az eszközöket ‒ de csakis azokat ‒, amelyek a különféle korokhoz és körülményekhez mérten összhangban vannak az evangéliummal és mindenki javával.

Az evangéliumhoz való hűségben a világhoz szóló küldetése szerint és annak a feladatának megfelelően, hogy az emberi társadalomban minden igazat, jót és szépet támogasson és felemeljen [162], az egyház Isten dicsőségére a békét erősíti az emberek között. [163]

V. A BÉKE VÉDELME,
ÉS A NEMZETEK KÖZÖSSÉGÉNEK ERŐSÍTÉSE

77. Bevezetés

Ezekben az években, amikor dúló, vagy fenyegető háborúk megpróbáltatásai és szorongatásai roppant súllyal nehezednek az emberiségre, az emberiség családja nagykorúságának sorsdöntő órájához érkezett. Lassankint egységbe tömörül, és mindenhol egyre jobban ráébred egységére. A reá váró feladatot azonban csak úgy teljesítheti, vagyis csak úgy építhet igazán emberségesebb világot minden ember számára az egész földkerekségen, ha mindenki, megújhodott lélekkel, az igazi béke megvalósításáért fáradozik. Ma új fényben ragyog föl az evangélium üzenete; mely összhangban van az emberiség magasabbrendű törekvéseivel és vágyaival; és boldognak mondja a békén munkálkodókat, „mert Isten fiainak hívják majd őket” (Mt 5,9).

A zsinat tehát megvilágítja a béke igazi és nemes fogalmát, elítéli a háború embertelenségét, és sürgető felszólítással fordul a keresztényekhez, hogy Krisztusnak, a béke szerzőjének segítségével működjenek együtt minden emberrel, szilárdítsák meg az igazságosságban és szeretetben megvalósuló békét és teremtsék elő a béke eszközeit.

78. A béke természete

A béke nem egyszerűen az, hogy nincsen háború, és nem biztosítható csupán az ellentétes erők egyensúlyának megteremtése által. Nem valósíthatja meg önkényuralom. A békét helyesen és szabatosan „az igazság művének” nevezzük (Iz 32,17). Annak a rendnek a gyümölcse, amelyet Alapítója, az Isten oltott bele a társadalomba, és amelyet az embereknek a mind tökéletesebb igazságosságra való törekvésük által kell megvalósítaniuk. Mert az emberi nem közös javát elsődlegesen és magában véve örök törvény szabályozza ugyan, de konkrét megvalósításának feltételei az idők folyamán szüntelenül változnak, és így a béke sem szerezhető meg egyszer s mindenkorra, hanem folytonosan építeni kell. Ezenfelül, az emberi akarat ingatag, és a bűn által sérült, ezért a béke fenntartása megköveteli, hogy minden egyes ember állhatatosan uralkodjék szenvedélyein, a közhatalom pedig éberen őrködjék.

Még ez sem elég. A békét a földön elérni csak akkor lehet, ha biztosítva van a személy java, és ha az emberek bizalommal és önként megosztják egymással lelki és szellemi kincseiket. A béke felépítésének elmaradhatatlan feltétele még a szilárd akarat a másik ember és az idegen népek, valamint ezek méltóságának tiszteletben tartására és a testvériség tevékeny megvalósítása. Így nézve, a béke a szeretetnek is a gyümölcse, azé a szereteté, amely túlmutat azon, amit az igazságosság kíván.

A földi béke, az embertestvér szeretetének gyümölcse, mása és eredménye Krisztus békéjének, amely az Atyaistenből árad ki. A testet öltött Fiú, a béke fejedelme ugyanis kereszthalála által maga békített ki minden embert Istennel, és egy népben és egy testben állítva helyre valamennyiük egységét, a saját testében ölte meg a gyűlöletet [164]; feltámadásának dicsőségében pedig a szeretet Lelkét árasztotta szét az emberek szívébe.

Éppen ezért minden kereszténynek szól a sürgető felhívás, hogy „szeretetben cselekedve az igazságot” (Ef 4,15) fogjanak össze minden igazán békeszerető emberrel, és együtt esdjék ki és valósítsák meg a békét.

Ugyanebben a szellemben, csak dicsérni tudjuk azokat, akik a jogaikért folytatott küzdelemben lemondanak az erőszakos cselekményekről, és a védelemnek azokhoz az eszközeihez folyamodnak, amelyek a gyengébbnek is rendelkezésére állanak, feltéve, ha ez mások vagy a közösség jogainak és kötelezettségeinek sérelme nélkül történhet.

Amilyen mértékben az emberek bűnösek, olyan mértékben fenyeget a háború réme és ez így is marad Krisztus eljöveteléig. Amilyen mértékben pedig egyesülnek a szeretetben, és így legyőzik a bűnt, olyan mértékben kudarcot vall az erőszak is, míg csak be nem teljesedik a Szentírás szava: „Ők meg ekevassá kovácsolják kardjukat, és lándzsájukat szőlőmetsző késsé. Nemzet nem emel kardot nemzet ellen, és nem tanul többé hadviselést” (Iz 2,4).

1. A HÁBORÚ ELKERÜLÉSE

79. A háború embertelenségeinek megfékezése

Habár a legutóbbi háborúk mérhetetlen anyagi és erkölcsi károkat zúdítottak világunkra, a háború mégis folytatja szakadatlan pusztítását a föld valamelyik részén. Sőt, a különféle fajtájú tudományos fegyverek alkalmazásával azzal fenyeget, hogy a háború eldurvulása az elmúlt időkét messze felülmúlja, barbárságra ragadtatja a harcoló feleket. A mai helyzet bonyolultsága és a nemzetközi kapcsolatok zavarossága pedig új, alattomos és felforgató módszerekkel folyható hosszantartó és álcázott háborúkat tesz lehetővé. A terrorizmus alkalmazása a hadviselésnek új arcot ad.

A zsinat látja, milyen mélyponton van az emberiség, ezért mindenekelőtt arra hívja fel a figyelmet, hogy a népek természetében gyökerező jogrendje és e jog egyetemes elvei maradandóak és érvényesek. Az egyetemes emberiség lelkiismeretében egyre erőteljesebben élnek ezek az elvek. Az olyan cselekmények tehát, amelyek szándékosan semmibe veszik őket, valamint az ilyen cselekményekre kiadott parancsok bűncselekmények. A vak engedelmesség nem mentheti végrehajtóikat. Ilyen bűncselekmény mindenekelőtt az, hogy kiirtanak egy egész népet, nemzetet vagy nemzeti kisebbséget, mindegy, hogy milyen meggondolásból vagy milyen módszerrel. Lehető legélesebben kell elítélni ezeket a borzalmas bűntetteket. Ugyanakkor a legnagyobb dicséretet érdemli azok bátorsága, akik nem félnek nyíltan ellenállni az ilyen parancsok kibocsátóinak.

A hadviselésről különféle nemzetközi egyezmények vannak érvényben, amelyeket sok ország abból a célból írt alá, hogy kevésbé embertelenné váljanak a katonai akciók és következményeik. Ide tartoznak a sebesült katonák és a hadifoglyok sorsára vonatkozó egyezmények és egyéb megállapodások. Mindezeket a szerződéseket meg kell tartani; sőt mindenki, kiváltképpen az államok vezetői és a kérdés szakértői kötelesek megtenni minden tőlük telhetőt, hogy az egyezmények tökéletesebbekké legyenek és így jobban és hatékonyabban fékezzék a háború embertelenségét. Méltányosnak látszik továbbá, hogy a törvények emberségesen intézkedjenek azokról, akik lelkiismereti okokból nem fognak fegyvert, de más formában készek szolgálni az emberek közösségét.

A háború még nincs kiküszöbölve ebből a világból. És amíg a háború veszélye fennáll s nincs illetékes és megfelelő hatalommal ellátott nemzetközi tekintély, addig nem lehet megtagadni a kormányoktól az erkölcsileg megengedett védekezés jogát, feltéve, hogy már kimerítették a békés megegyezés minden lehetőségét. Az államok vezetői és mindazok, akik osztoznak velük a közügyekért vállalt felelősségben, kötelesek tehát megvédeni a rájuk bízott népeket és ezeket a komoly ügyeket valóban komolyan kell venniük. Más dolog azonban katonai erőt alkalmazni a népek igazságos védelmére, és más dolog nemzetek leigázására törekedni. A fegyverek ütőképessége magában véve még éppen nem törvényesíti azok bármilyen célzatú katonai vagy politikai felhasználását. Ha pedig sajnálatosan már kitört a háború, emiatt sem válik egyszeriben minden megengedetté az ellenfelek között.

Akik pedig katonáskodva szolgálják hazájukat, a népek biztonsága és szabadsága szolgájának tekintsék magukat. Ha szolgálatukat ebben a szellemben végzik, valóban hozzájárulnak a béke megszilárdításához.

80. A totális háború

A tudományos fegyverek fejlődése mérhetetlenül megnövelte a háború borzalmasságát és gonoszságát. Ha ezeket a fegyvereket harcba vetik, óriási, senkit és semmit sem kímélő rombolásokat okozhatnak, ami messze túllépi a jogos védekezés határait. Sőt, ha az ilyen eszközöket, amelyek máris megtalálhatók a nagyhatalmak fegyvertáraiban, teljes mértékben bevetnék, ebből a szembenálló felek mindegyikének csaknem teljes és mindenképpen kölcsönös megsemmisülése következnék, nem is szólva arról a tömérdek pusztításról és halálos mérgezésről, amely együtt járna e fegyverek használatával az egész földkerekségen.

Mindezek a tények arra kényszerítenek bennünket, hogy teljesen új szellemben vizsgáljuk meg a háború kérdését. [165] Korunk emberisége tudja meg, hogy szigorúan számot kell majd adnia háborús cselekményeiről. A jövő ugyanis nagyrészt az emberiség mai elhatározásaitól függ.

E megfontolások alapján és a közelmúlt pápáinak állásfoglalásával, amelyek a totális háborút nyilvánosan elítélték [166], a zsinat kijelenti:

Minden olyan háborús cselekmény, amely egész városoknak, vagy széles területeknek és lakosságuknak különbségtétel nélkül való elpusztítását eredményezheti, bűncselekmény Isten és ember ellen egyaránt, amit következetesen és habozás nélkül el kell ítélni.

A modern háború különleges veszélyessége, hogy azoknak, akik a legújabb tudományos fegyverek birtokában vannak, mintegy alkalmat ad az ilyen bűncselekmények elkövetésére, és hogy kérlelhetetlen következetességgel képes belehajszolni az emberek akaratát az egyre iszonyúbb döntésekbe. Nehogy ez valaha is bekövetkezzék, a földkerekség egybegyűlt püspökei kérve kérnek mindenkit, elsősorban a nemzetek vezetőit és a katonai vezetőket, hogy állandóan gondoljanak arra az óriási felelősségre, amely Isten és az egész emberiség színe előtt terheli őket.

81. A fegyverkezési verseny

A tudományos fegyvereket azonban nem csupán azért halmozzák, hogy háború esetén használhassák. Mivel azt tartják, hogy bármelyik fél védelmi ereje a villámgyors megtorlás képességének függvénye, az évről évre súlyosbodó fegyverhalmozás fonák módon ugyan, de mégiscsak a netalán támadó ellenség, visszarettentésére való. Sokan gondolják, hogy az összes eszközök között, amelyekkel napjainkban annyira-amennyire biztosítani lehet a békét a nemzetek között, ez a leghatékonyabb.

Bárhogyan is áll a dolog az elrettentésnek e módszere körül, legyen meggyőződve az emberiség, hogy a fegyverkezési verseny, amelyhez elég sok nemzet folyamodik, nem biztos útja a tartós béke megőrzésének, és hogy a belőle származó úgynevezett egyensúly sem a biztos és igazi béke. Ahelyett ugyanis, hogy kiküszöbölné a háború okait, inkább a súlyosbodásukkal fenyeget. Amíg mérhetetlen pénzt fordítanak egyre újabb fegyverek gyártására, addig nem lehet orvosolni a mai világban tapasztalható sokféle nyomorúságot. Ahelyett, hogy igazán és gyökeresen felszámolnák a nemzetek meglevő ellentéteit, még a világ többi részét is megfertőzik. Új utakat kell tehát választani, kezdve a lelkület megújításával, hogy megszűnjék ez a botrányos állapot, megszabaduljon a világ a bénító szorongástól és helyreálljon az igazi béke.

Ezért újból ki kell jelenteni: a fegyverkezési verseny az emberiség legsúlyosabb csapása, és tűrhetetlenül károsítja a szegényeket. Nagyon kell tartani attól, hogy amennyiben tovább tart, egy napon előidézi mindazt a halálos csapást, amelynek eszközeit előkészíti.

Azok a katasztrófák, amelyeket az emberiség lehetővé tett, arra intenek, hogy igyekezzünk felhasználni az Isten-ajándékozta haladékot, amellyel még rendelkezünk: jobban tudatosítva saját felelősségünket találjuk meg az útját-módját, hogyan oldjuk meg emberhez méltóbb módon ellentéteinket. Az isteni Gondviselés sürgetően követeli tőlünk, hogy mi magunk szabadítsuk fel magunkat a háború ősi szolgaságából. Nem tudjuk, hová vezet ez a baljóslatú út, amelyen elindultunk, hacsak nem veszünk erőt magunkon.

82. A háború általános tilalma
és a nemzetközi törekvés a háború elkerülésére

Nyilvánvaló tehát, hogy minden erőnket megfeszítve elő kell készítenünk azt az időt, amikor a nemzetek egyetértésével kizárható lesz minden háború. Ez persze azt követeli, hogy egy olyan, és mindenki által elismert egyetemes tekintély létesüljön, amely elegendő hatalommal rendelkezve képes mindenki biztonságát, az igazságosság gyakorlását és a jogok tiszteletben tartását megvalósítani. Addig is azonban, amíg sor kerülhet ennek az annyira kívánatos tekintélynek intézményesítésére, az szükséges, hogy a jelenlegi legfőbb nemzetközi testületek minden erejükkel iparkodjanak kidolgozni minél alkalmasabb eszközöket a közös biztonság megvalósítására. Mivel a békének a népek kölcsönös bizalmából kell fakadnia és ne a fegyverektől való rettegés kényszerítse azt a nemzetekre, ezért mindenki fáradozzék azon, hogy végre véget érjen a fegyverkezési verseny. Ahhoz, hogy a fegyverkezés csökkentése valóban megkezdődjék, nem egyoldalúan kell eljárni, hanem kölcsönös megállapodások alapján történő egyenlő lépésekkel és igazi és hatékony biztosítékok teremtésével. [167]

Addig is meg kell becsülni azokat az erőfeszítéseket, amelyek már történtek, vagy történnek, hogy elháruljon a háború veszélye. Kapjon támogatást az a sok jóakaratú ember, aki vezető tisztsége nyomasztó gondjait hordozva és a mérhetetlen felelősség kínzó tudatában kiküszöbölni törekszik a háborút, amelytől maga is visszaretten, jóllehet képtelen eltekinteni az adott helyzet bonyolultságától. Kérve kérje mindenki az Istent, adjon erőt a vezetőknek, hogy állhatatosan dolgozzanak a csak elszánt akarattal felépíthető békén és segítsék bátran sikeres befejezéshez jutni a magasabbrendű emberszeretetnek ezt a művét. A vezetők feladata ma kétségtelenül azt kívánja meg tőlük, hogy figyelmük és látókörük terjedjen túl országuk határain, tagadják meg a nemzeti önzést s a más népeken való uralkodás vágyát, ápolják magukban a mélységes tiszteletet az egész emberiség iránt, amely máris oly fáradságosan közeledik a nagyobb egység felé.

A béke és a leszerelés kérdéseiről eddig is folytak beható és hosszadalmas vizsgálódások és nemzetközi értekezletek; ezek mintegy első lépések a roppantul súlyos problémák megoldása felé. Amennyiben gyakorlati eredményeket akarunk, akkor a jövőben még sürgetőbben kell szorgalmazni ezeket. De ne higgyék kortársaink, hogy ráhagyatkozhatnak néhány ember erőfeszítésére, és nekik maguknak nem kell felülvizsgálniuk beállítottságukat. A nemzetek vezetői ugyanis, akik saját népük javának felelősei és egyben az egész világ javának munkálói a közvéleménytől és a tömegek érzelmeitől igen-igen függenek. Mindaddig hasztalan fáradoznak a béke építésén, amíg az ellenségeskedés, megvetés, bizalmatlanság, faji gyűlölködés és az ideológiák merevsége megosztja, sőt szembefordítja egymással az embereket. Fontos és sürgős tehát a beállítottságok nevelésének megújulása és a közvélemény új stílusa. A nevelők, főleg az ifjúság nevelői és a közvélemény irányítói tekintsék súlyos kötelességüknek, hogy mindenkiben felébresszék az új, békét szerető szellemet. Szívünkben mindnyájunknak meg kell változnia, hogy szemünk kezdje látni az egész földkerekséget és azokat a teendőket is, amelyeket együtt tudunk végrehajtani az emberiség jobb sorsa érdekében.

Ne legyünk csalfa reménység áldozatai: ha nem teszünk félre minden ellenségeskedést és gyűlölséget, ha nem jönnek létre szilárd és becsületes egyezmények a jövő egyetemes békéjének biztosítására, akkor a máris súlyos válságban élő emberiségen csodálatos tudománya sem segít, és megérheti azt a gyászos órát, amelyikben már csak a halál félelmetes békéjét tapasztalja meg. Mégis, amikor a jelen idők szorongásai közepette Krisztus egyháza így beszél, szilárd reményét nem adja fel. Újra meg újra készen áll, hogy ‒ akár alkalmas, akár alkalmatlan ‒ odakiáltsa korunknak az apostol üzenetét: „Nézzétek, itt a kellő idő”, hogy megváltozzanak a szívek, „nézzétek, itt az üdvösség napja”. [168]

2. A NEMZETEKET ÁTFOGÓ KÖZÖSSÉG FELÉPÍTÉSE

83. Az egyenetlenségek okai és ezek gyógyszerei

A béke építése mindenekelőtt azt követeli, hogy szüntessék meg a háborúra vezető ellentétek okait, elsősorban az igazságtalanságokat. Az okok jelentős hányada ered kirívó gazdasági egyenlőtlenségekből, valamint a szükséges orvoslás késedelméből. Soknak forrása viszont az uralomvágy és a másik személyiségének semmibevevése. Ha még mélyebbre nézünk, ott látjuk az irigységet, bizalmatlanságot, kevélységet és a többi önző szenvedélyt. Az ember nem képes elviselni a társadalmi rendezetlenséget; ennek következtében a viszályok és az erőszakosságok még akkor is szüntelenül mérgezik a világot, amikor nem dúl háború. Ráadásul ugyanezek a bajok a nemzetek kapcsolataiban is jelentkeznek; ezért feltétlenül szükséges, hogy e bajok leküzdésére, vagy megelőzésére s a zabolátlan erőszakosságok megfékezésére a nemzetközi intézmények jobban és szilárdabban működjenek együtt, tevékenységüket pedig hangolják össze. Ugyanakkor lankadatlanul szorgalmazni kell olyan szervezetek létesítését, amelyek a békét szolgálják.

84. A nemzetek közössége és a nemzetközi intézmények

Napjainkban, amikor egyre szorosabbak a kölcsönös függőségi kapcsolatok a földkerekség összes lakosai és összes nemzetei között, az egyetemes közjó szemmel tartásához és feltételei hatékonyabb biztosításához szükséges, hogy a nemzeteknagy családja olyan közös rendet alakítson ki, amely megfelel a mai feladatoknak, különös tekintettel arra a számos területre, amely még mindig tűrhetetlen ínséget szenved.

A célok elérése végett a nemzetközi közösség intézményeinek ‒ mindegyiknek a maga körében ‒, gondoskodniuk kell az emberi szükségletekről, mind a társadalmi élet, például az élelmezés, az egészségügy, a nevelés és a munka területén, mind pedig különleges helyzetekben, amelyek hol itt, hol ott alakulnak ki, mint például a fejlődésben lévő országok minden irányú kibontakozásának támogatása, az egész világba szétszóródott menekültek ínségének enyhítése, a kivándorlók és családjuk támogatása.

A máris létező világméretű vagy regionális nemzetközi intézmények kétségtelenül nagy érdemeket szereznek az emberiség szolgálatában. Olyan első kísérleteknek mutatkoznak, amelyek megteremtik az egész emberiség közösségének nemzetközi alapjait korunk legfontosabb kérdéseinek megoldására, a haladás ösztönzésére a föld minden részén és a háború minden formájának megakadályozására. Az egyháznak igazán örömet szerez, hogy ezeken a területeken keresztények és nem keresztények között az őszinte testvériség szelleme érvényesül és megsokszorozza a mérhetetlen nyomorúság felszámolására tett erőfeszítéseket.

85. Nemzetközi gazdasági együttműködés

Az emberiség mai egymásrautaltsága megköveteli, hogy gazdasági téren is nagyobb legyen az együttműködés. Mert ha csaknem valamennyi nép el is nyerte már politikai függetlenségét, még korántsem szabadultak meg a túl nagy egyenlőtlenségektől és a méltatlan függés minden formájától, és nincsenek túl minden súlyos belső konfliktus veszélyén.

Egy nemzet fejlődése az emberi és anyagi támogatástól függ. Minden nemzet polgárait neveléssel és szakmai képzéssel kell felkészíteni, hogy elláthassák a gazdasági és társadalmi élet teendőit. Ez megköveteli a külföldi szakértők segítségét, akiknek viszont nem szabad uraskodni, hanem legyenek igazi segítők és munkatársak. Ami pedig az anyagi támogatást illeti, ez a fejlődésben levő nemzeteken csak akkor segít, ha alaposan megváltoznak a világkereskedelem mai módszerei. Egyéb támogatást is kell kapniok a fejlett országoktól, ajándék, kölcsön és pénzügyi beruházás formájában. Egyfelől adják mindezt nagylelkűen és kapzsi számítás nélkül, és másfelől teljes becsületességgel fogadják.

Igazán egyetemes gazdasági rend csak úgy alakulhat ki, ha véget vetnek a szertelen nyerészkedésnek, a nemzeti nagyravágyásnak, a politikai uralom hajhászásának, a militarista számításoknak és az ideológiákat erőszakosan terjesztő mesterkedéseknek. Sokféle gazdasági és társadalmi rendszer kínálkozik. Kívánatos, hogy a szakemberek megtalálják ezekben az egészséges világkereskedelem közös alapjait. Megkönnyíti a munkájukat, ha mindenki félreteszi saját előítéleteit és készen áll az őszinte párbeszédre.

86. Néhány hasznos norma

Az együttműködéshez a következő irányelvek látszanak célravezetőknek:

a) A fejlődésben lévő nemzeteknek legyen szívügye polgáraik teljes emberi kibontakozása, mint ami kifejezetten és döntő módon ez egész fejlődés célja. Ne feledjék, hogy a haladás elsősorban maguknak az érdekelt népeknek munkájából és tehetségéből születik és gyorsul meg, nem pusztán idegen segítségre, hanem mindenekelőtt a saját erőforrások teljes feltárására, a saját adottságok és hagyományok kiművelésére kell támaszkodnia. Ebben a dologban azoknak kell élen járniok, akik nagyobb befolyást gyakorolnak a többiekre.

b) A fejlett nemzeteket terheli viszont az az igen súlyos kötelesség, hogy segítsék említett feladatukban a fejlődésben lévő népeket. Alkalmazkodjanak szellemiekben és anyagiakban úgy, ahogyan azt a világméretű együttműködés megszervezése megkívánja.

Amikor a gyengébb és szegényebb nemzetekkel kereskednek, gondosan ügyeljenek azok érdekeire, hiszen ezek a nemzetek létük biztosítására szorulnak rá termékeik eladására.

c) A nemzeteket átfogó közösségre tartozik viszont, hogy összehangolja és serkentse a fejlődést; oly módon, hogy az erre szánt forrásokat a legcélszerűbben és teljes méltányossággal osszák szét. Figyelembe véve a szubszidiaritás elvét, ennek a közösségnek a feladata még az egész világ gazdasági kapcsolatainak szabályozása is, hogy azokban az igazságosság érvényesüljön.

Intézményeket kell alapítani, amelyek képesek a nemzetközi kereskedelem ösztönzésére és szabályozására, főképpen a kevésbé fejlett országokkal való viszonylatban; ezek segítsék kiegyenlíteni azokat a hátrányokat, amelyek a nemzetek között fennálló túlságosan nagy hatalmi különbségekből származnak. Ennek a szabályozásnak és vele együtt a műszaki, kulturális és pénzügyi segítségnek kell a fejlődő nemzetek számára a szükséges támogatást megadnia, hogy azok gazdaságuk megfelelő fejlődését biztosíthassák.

d) Sok esetben sürgetően szükséges a gazdasági és társadalmi struktúrák felülvizsgálása. Tartózkodni kell azonban az éretlen és pusztán szervezeti megoldásoktól; elsősorban az olyanféléktől, amelyek ugyan az embereknek anyagi előnyöket nyújtanak, de lelküket és fejlődésüket károsítják. Hiszen „nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik” (Mt 4,4). A nagy emberi családban ugyanis mindenegyes nép önmagában és legnemesebb hagyományaiban hordozza egy részét annak a kincsnek, amelyet Isten az emberiségre bízott, bár sokan nem tudják, hogy az kitől származik.

87. A népesedés növekedésével kapcsolatos nemzetközi együttműködés

Feltétlenül szükségessé válik a nemzetközi összefogás azokért a népekért, amelyeknek korunkban, elég gyakran számos egyéb bajuk mellett, súlyos gondot okoz népességük gyors szaporodása. Égetően sürgős, hogy az összes nemzetek, de különösen a gazdagabbak, széles körű és sokoldalú együttműködéssel megtalálják a módját, miként lehet előteremteni és az egész emberi közösség rendelkezésére bocsátani mindazt, ami az emberek élelmezéséhez és megfelelő képzéséhez szükséges. Nem egy nép ugyanis lényegesen javíthatná életfeltételeit, ha kellő oktatásban részesülve a mezőgazdaság ősi módszereiről új technikákra térne át, kellő okossággal alkalmazva az újat a saját körülményeihez, s ha jobb társadalmi rendet vezetne be és méltányosabban osztaná el a földtulajdont.

Illetékességük határain belül a kormányoknak nemzetük népesedési problémáival kapcsolatban jogaik és kötelességeik vannak. Rájuk tartozik többek között a szociális és családvédelmi törvénykezés, a falu lakosságának városokba való özönlése, és a nemzet állapotáról és szükségleteiről való tájékoztatás. Mivel ma mindezek a kérdések élénken foglalkoztatják az embereket, kívánatos, hogy a katolikus szakemberek, főleg az egyetemeken, nagy figyelemmel kísérjenek, sőt előbbre vigyenek minden idevágó kutatást és kezdeményezést.

Sokan állítják, hogy minden eszközzel és a közhatalom bármiféle beavatkozásával gyökeresen és mindenképpen csökkenteni kell a föld lakosságának szaporodását, vagy legalábbis bizonyos nemzetekét. A zsinat ezért nyomatékosan felhív mindenkit, hogy tartózkodjék azoktól az akár államilag, akár magánkezdeményezésre ajánlott, olykor erőltetett megoldásoktól, amelyek ellene mondanak az erkölcsi törvényeknek. Az embernek a házassághoz és a gyermeknemzéshez való elidegeníthetetlen joga értelmében ugyanis a szülők helyes megítélésétől függ annak eldöntése, hogy hány gyermeket kívánnak világra hozni, és ez semmiképpen sem bízható a közhatalom megítélésére. Mivel azonban a szülői megítélés feltételezi a helyesen kialakított lelkiismeretet, ezért igen fontos, hogy mindenki számára lehetővé váljék annak a helyes és valóban emberi felelősségnek ébrentartása, amely figyelembe veszi a hely és a kor követelményeit, és igazodik az isteni törvényhez. Ehhez viszont az szükséges, hogy mindenütt javuljanak a nevelési és társadalmi viszonyok, és főleg, hogy vallásos képzésben, vagy legalábbis teljesértékű erkölcsi oktatásban részesüljenek az emberek. Tájékoztassák őket okosan azokról a módszerekről, amelyeket a tudományos haladás felderített, s amelyek segíthetik a házastársakat a születésszabályozásban. Szükséges azonban, hogy a módszerek megbízhatóak legyenek, és nyilvánvalóan összhangban álljanak az erkölcsi renddel.

88. A keresztények feladata a segítségnyújtásban

A keresztények készségesen és szívvel-lélekkel működjenek közre a nemzetközi rend felépítésében, amely őszintén tiszteli a szabadságjogokat és a testvéri barátságot. Dolgozzanak annál is inkább, mert a világ nagyobbik része még mindig akkora ínséget lát, hogy Krisztus a szegényekben szinte kiáltva sürgeti tanítványainál a szeretetet. Meg kell szüntetni azt a botrányt, hogy míg néhány nemzet, amely polgárainak többségét a keresztény név ékesíti, a javak bőségével rendelkezik, addig mások az élethez szükséges javakat is nélkülözik, és éhínség, betegség, meg mindenféle baj gyötri őket. A szegénység és a szeretet szelleme Krisztus egyházának dicsősége és tanúbizonysága.

Dicsérni és támogatni kell tehát azokat a keresztényeket, kiváltképp azokat a fiatalokat, akik személyesen sietnek idegen emberek és népek segítségére. Ezen túlmenően a szóval és példával elöl járó püspökeivel az élén, Isten egész népe köteles erejéhez képest enyhíteni a jelen idők nyomorúságait, éspedig nem csupán a feleslegéből, hanem az egyház ősi hagyományainak megfelelően abból is, amire magának is szüksége van.

A segélyek összegyűjtésének és szétosztásának módját ne merev és egyöntetű rendszerben, de jól szervezzék meg mind egyházmegyei és nemzeti, mind pedig világviszonylatban. Ahol az célszerűnek látszik, a katolikusok tevékenysége kapcsolódjék össze többi keresztény testvérünkével. A szeretet szelleme nem tiltja, hanem éppen nagyon is sürgeti, hogy előrelátó és szervezett legyen a szociális és karitatív munka. Ez okból szükséges, hogy akik a fejlődő nemzetek szolgálatára vállalkoztak, megfelelő intézményektől kellő kiképzést kapjanak.

89. Az egyház hatékony jelenléte a nemzetközi közösségben

Amikor az egyház isteni küldetésének erejében minden embernek hirdeti az evangéliumot, és bőven adja nekik a kegyelem kincseit, az isteni és a természetes törvény megismertetésével világszerte hozzájárul a béke megszilárdításához és megbízható alapot ad, amelyre ráépülhet az emberek és a népek testvéri közössége. Az egyháznak tehát mindenképpen jelen kell lennie a nemzeteket átfogó közösségben is, hogy támogassa és ösztönözze az együttműködést az emberek között, mind hivatalos intézményei útján, mind pedig valamennyi kereszténynek odaadó, őszinte munkálkodása révén, amelyet csupán a mindenkinek tett szolgálat vágya sugall.

Mindez biztosabban elérhető, ha saját környezetükben, emberi és keresztényi felelősségük tudatában maguk a hívek igyekeznek erősíteni a nemzetközi közösséggel való készséges együttműködés eszméjét. Az ifjúság vallási és állampolgári nevelésében erre külön gondot fordítsanak.

90. A keresztények részvétele a nemzetközi intézményekben

A keresztények nemzetközi tevékenységének kétségtelenül egyik kiváló formája az egyéni vagy csoportos munka olyan intézményekben, amelyeket a nemzetközi együttműködés fejlesztése végett hoztak, vagy ezután hoznak létre. A népek közösségének békében és testvériségben való megépítéséhez ezenfelül sokszoros segítséget nyújthatnak a különféle nemzetközi katolikus szervezetek, amelyeket erősíteni kell: növelni a jól képzett tagok számát, megadni nekik a szükséges anyagiakat és kellőképpen összehangolni tevékenységüket. Napjainkban ugyanis az eredményes munka és a szükséges párbeszéd egyaránt megkívánja az együttes kezdeményezést. Az ilyen szervezetek ezenfelül nagymértékben erősítik a katolikusokhoz illő érzéket az egyetemességhez, és kialakítják a világméretű összetartozásnak és a felelősségnek a tudatát.

Kívánatos végül, hogy a nemzetközi közösségben a katolikusok a reájuk háruló feladat kellő teljesítése érdekében tevékeny és pozitív együttműködésre törekedjenek különvált testvéreikkel, akik velük együtt vallják az evangéliumi szeretetet, és minden más emberrel is, aki igazi békére szomjazik.

A zsinat, látva a mérhetetlenül sok csapást, amely az emberiség nagyobbik részét még ma is sújtja, és óhajtva, hogy az igazságosságból mindenütt több legyen, Krisztus szeretete pedig jobban áradjon a szegényekre, nagyon időszerűnek és szükségesnek véli, hogy az egyház létesítsen valamilyen egyetemes szervezetet. Ennek az legyen a célja, hogy ösztönözze a katolikusok közösségét, hogy törődjék a világ szükséget szenvedő részeinek fejlesztésével, és hogy mozdítsa elő a nemzetek között a szociális igazságot.

BEFEJEZÉS

91. Az egyes keresztények és a részegyházak feladatai

Amit a szent zsinat az egyház tanításának szellemi kincstárából előterjeszt, azzal segítséget kíván nyújtani a kortársaknak, akár hisznek Istenben, akár ha Őt nem ismerik el kifejezetten, hogy hivatásukat világosabban és annak teljes értelmét megértve, a világot, az ember kimagasló méltóságának megfelelően alakítsák át, törekedjenek mélyebben megalapozott és egyetemes testvériségre, a szeretet lendületével, nagylelkű, együttes igyekezettel tegyenek eleget korunk sürgető követeléseinek.

Tekintettel a világban levő viszonyok és kultúrák rendkívüli sokféleségére, ez a nyilatkozat igen sok pontjában csak általánosságokat tartalmaz. Noha az egyházban már elfogadott tanítást ad elő, de tovább kell azt fejleszteni és ki kell egészíteni, mert többnyire olyan dolgokról van szó, amelyek szüntelen fejlődésben vannak. Mégis, bízunk benne, hogy nagyon sok abból, amit Isten igéjére és az evangélium szellemére hagyatkozva előadtunk, mindenkinek hathatós segítséget nyújthat, főleg akkor, ha a keresztények, lelkipásztoraik vezetésével az előadottakat az egyes népekhez és gondolkodásmódokhoz alkalmazzák.

92. Párbeszéd mindenkivel

Az egyháznak az a küldetése, hogy az egész földkerekségre eljuttassa az evangélium fényét, és hogy egyazon Lélekben egyesítsen minden embert, bármelyik nemzethez, fajhoz vagy kultúrához tartozzék is. E küldetés folytán az egyház jele annak a testvériségnek, amely lehetővé teszi és erősíti az őszinte párbeszédet.

Ehhez viszont mindenekelőtt az szükséges, hogy miközben elismerünk minden jogos különbözőséget, éppen az egyházon belül fokozzuk a kölcsönös megbecsülést, tiszteletet és egyetértést, hogy egyre termékenyebb párbeszéd kezdődjön azok között, akik Isten egyetlen népét alkotják, akár lelkipásztorok, akár egyéb keresztény hívők. Erősebb ugyanis ami egyesíti a hívőket, mint ami megosztja őket. Legyen egység a szükséges dolgokban, szabadság abban, ami kétséges, és szeretet mindenben. [169]

Lélekben azokat a testvéreinket is magunkhoz öleljük, közösségeikkel együtt, akik még nem élnek velünk teljes egységben, de azért összekapcsol bennünket az Atya és a Fiú és a Szentlélek megvallása és a szeretet köteléke. Tudjuk ugyanis, hogy a keresztények egységét ma még azok közül is, akik nem hisznek Krisztusban sokan várják és óhajtják. Mert minél teljesebben bontakozik ki a Szentlélek hatalmas erejéből a keresztények egysége igazságban és szeretetben, annál inkább lesz az egységnek és békének előjelévé az egész világ számára. Fogjunk tehát össze, a nagyszerű cél elérésére egyre alkalmasabb formák között és az evangéliumhoz napról napra nagyobb hűségben arra törekedjünk, hogy testvéries közreműködéssel szolgálatára legyünk az emberiség családjának, amely Krisztus Jézusban arra hivatott, hogy Isten gyermekeinek családja legyen.

Azok felé is fordulunk gondolatainkkal, akik elismerik Istent, és hagyományaikban értékes vallási és emberi elemeket őriznek. Kívánjuk, hogy a nyílt párbeszéd valamennyiünket rávezessen a Lélek indításainak hűséges befogadására és készséges végrehajtására.

Olyan párbeszédre vágyódunk, amelyet ‒ a kellő okosságon kívül ‒ csakis az igazság szeretete vezérel, és amely senkit sem zár ki, tehát azokat sem, akik az emberiség nemes értékeit megbecsülik ugyan, de azok szerzőjét nem ismerik el; azokat sem, akik ellenfelei az egyháznak és különféle módokon üldözik. Mivel az Atyaisten mindennek kezdete és végső célja, valamennyien arra vagyunk hivatva, hogy testvérek legyünk. Éppen ezért, ha egyszer mindnyájunkat ugyanaz az emberi és isteni hivatás szólít, akkor erőszak és hátsó gondolatok nélkül együttműködhetünk, és együtt is kell működnünk, hogy igazi békében épüljön a világ.

93. A világ építése és célbajuttatása

Nem feledve Uruk szavát: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35), a keresztények mit is kívánhatnának jobban, mint azt, hogy egyre nemesebb lélekkel és mind eredményesebben szolgálják koruk emberét. Az evangéliumhoz hűségesen ragaszkodva és belőle merítve az erőt, összefogva mindazokkal, akik szeretik és tisztelik az igazságot, elkezdték azt a hatalmas feladatot, amit a földön kell teljesíteniük, és amiről számot kell majd adniuk annak, aki mindenki fölött ítélkezni fog az utolsó napon. Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondogatja: „Uram, Uram”, hanem csak az, aki teljesíti a Mennyei Atya akaratát [170], és derekasan munkához lát. Az Atya pedig azt akarja, hogy minden emberben felismerjük és igazán szeressük Krisztust, a mi testvérünket, mind szóval, mind tettel is, így téve tanúságot az igazságról, és így közölve másokkal Mennyei Atyánk szeretetének misztériumát. Így az emberekben az egész földkerekségen mindenütt felébred az élő remény ‒ mint a Szentlélek ajándéka ‒, hogy végezetül bebocsátást nyernek a tökéletes békességbe és boldogságba abban a hazában, amelyet eltölt az Úr dicsősége.

„Annak pedig, aki a bennünk működő erővel mindent megtehet azon felül is, amit mi kérünk vagy megértünk, dicsőség legyen az Egyházban és Jézus Krisztusban minden nemzedéken át, örökkön örökké. Ámen.” (Ef 3,20‒21.)

A zsinati atyák megszavazták ennek a lelkipásztori konstitúciónak egész tartalmát és minden részletét. Mi pedig Krisztus adta apostoli hatalmunk által, a tisztelendő atyákkal együtt, a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezőként kimondjuk és határozattá tesszük mindezt; és amit ily módon elhatározott a zsinat, Isten dicsőségére közzététetjük.

Én Pál, a katolikus egyház püspöke