LIBERTATIS NUNTIUS

Bevezetés

Jézus Krisztus evangéliuma a szabadság üzenete és felszabadító erő. Ez az alapvető igazság az utóbbi évek folyamán a teológusok megújuló figyelmének és ígéretes vizsgálódásának tárgyát képezte.

Felszabadításon mindenekelőtt és főként a bűn rabszolgasága alóli felszabadítást értjük. Célja és eredménye Isten gyermekeinek szabadsága, amely a kegyelem ajándéka. Logikus következményként felszabadulást jelent a kulturális, gazdasági, szociális és politikai rabszolgaság különböző formái alól, amelyek végeredményben mind a bűn következményei, és megannyi akadályát képezik annak, hogy az ember méltóságának megfelelően élhessen. Éppen ezért a felszabadítás teológiai elemzése során nem tekinthetünk el attól, hogy különbséget tegyünk az alapvető tények és ezek következményei között.

A sürgősen megoldásra váró problémákkal szembekerülve egyesek egyoldalúan az evilági és időleges rabszolgaság alóli felszabadításra helyezik a hangsúlyt, háttérbe szorítva ily módon a bűn alóli felszabadítást, gyakorlatilag figyelmen kívül hagyva az utóbbinak elsődleges jelentőségét. Ennek következtében problémafelvetésük zavaros és kétértelmű. Mások a felszámolandó szolgaság okainak világosabb feltárása érdekében kellő kritikai megfontolás nélkül olyan gondolkodási eszközökhöz folyamodnak, amelyeket igen nehéz, vagy éppen lehetetlen megtisztítani azoktól az ideológiáktól, amelyek összeegyeztethetetlenek a keresztény hittel és ennek erkölcsi követelményeivel.

A Hittani Kongregáció jelen kiadványával nem szándékozik teljes mértékben kimeríteni a keresztény szabadság és felszabadítás széles témakörét. Erre majd egy későbbi dokumentumban kerül sor, amely pozitív formában tárja fel doktrinális és gyakorlati aspektusainak egész tárházát.
Jelen kiadványunk határozottabb és egyben korlátozottabb célra irányul: figyelmeztetni kívánja a lelkipásztorokat, teológusokat és valamennyi hívő embert azokra az eltévelyedésekre és eltévelyedési lehetőségekre, amelyek veszélyeztetik a keresztény hitet és keresztény életformát a felszabadítás teológiájának bizonyos formái révén, amelyek elégtelen kritikai megfontolás folytán különböző marxista eszmei áramlatok fogalmaihoz folyamodnak.

Ezt a figyelmeztetést távolról sem kell úgy értelmezni, mintha elítélnénk mindazokat, akik nemeslelkűen és autentikus evangéliumi szellemben kívánnak „kiállni a szegények ügye mellett”. Az sem lenne kívánatos, hogy figyelmeztetésünket ürügyként használják fel azok, akik semlegességi vagy közömbösségi álláspontra helyezkednek a nyomor és az igazságtalanság tragikus és sürgető problémáival szemben. Ellenkezőleg. Figyelmeztetésünk abból a meggyőződésből fakad, hogy a jelen sorainkkal elítélt ideológiai tévelygések szükségszerűen a szegények ügyének elárulásához vezetnek. Minden eddiginél sürgetőbb igény, hogy a felvilágosodott hittel eltelt és a keresztény életformát a maga egészében vállalni kész keresztények minél nagyobb tömege szálljon síkra az igazságosságért, az ember szabadságáért és méltóságáért, nincstelen, elnyomott vagy üldözött testvéreik iránti szeretetből. Minden eddiginél erőteljesebben ítéli el az egyház azokat a visszaéléseket, igazságtalanságokat és merényleteket, amelyek a szabadság ellen irányulnak, bárki részéről a világ bármely táján, és száll síkra saját eszközeivel az emberi jogok védelméért és érvényesítéséért, különösen a szegények vonatkozásában.

I. Egy törekvés

1. A népek felszabadulásra irányuló erőteljes, szinte ellenállhatatlan törekvés korunkban az idők fő jele, amelyet az egyháznak az evangélium fényében kell vizsgálat tárgyává tennie és értelmeznie. [1] Egyetemes dimenzióban, de népenként más és más formában és mértékben jelentkezik ez, de különösen azoknál a népeknél és társadalmi rétegeknél tapasztalható, amelyek nyomorban élnek.

2. Ez a törekvés az „Isten képére és hasonlatosságára” (Ter. 1,26‒27) teremtett ember méltóságának ‒ bár homályos ‒ felismeréséből fakad, annak felismeréséből, hogy a kulturális, politikai, faji, szociális és gazdasági elnyomás legkülönbözőbb formái ‒ gyakran együttesen ‒ megcsúfolják és semmibe veszik ezt a méltóságot.

3. Az evangélium azzal, hogy kinyilatkoztatta az embereknek mint Isten gyermekeinek elhivatottságát, felkeltette bennük az igényt és pozitív törekvést egy testvéries, igazságos és békés életre, amelyben mindenki részesül az embert megillető tiszteletben, és mindenki megtalálja szellemi és anyagi fejlődésének feltételeit. Nem kétséges, hogy ebből az igényből fakad az említett törekvés.

4. Következésképpen az ember nem hajlandó többé passzívan hordozni a nyomor, a pusztulás, a betegségek, az elesettség nyomasztó terhét. Ezt a nyomort eredeti méltósága tűrhetetlen megsértésének érzi. Az elnyomottak öntudatra ébredéséhez több tényező járult hozzá, köztük az Evangélium erjesztő ereje is.

5. Napjainkban az emberiség még írástudatlan rétegei is tudatában vannak annak, hogy a tudomány és technika hihetetlen fejlődésének köszönhetően, a gyors ütemű demográfiai növekedés ellenére is lehetőség nyílik az emberi személy méltósága által megkövetelt minimális javak biztosítására valamennyi ember számára.

6. A gazdagok és szegények közötti botrányos egyenlőtlenség ‒ akár gazdag és szegény országok, akár egy országon belül egyes társadalmi rétegek viszonylatában ‒ tűrhetetlenné vált. Egyrészt pazarlássá fajuló, mind ez ideig példátlan bőség, másrészt a legelemibb szükségletek kielégítését sem biztosító, nem ritkán halálba torkolló nyomor tapasztalható.

7. A méltányosság és szolidaritás hiánya miatt az iparilag fejlett országok jóléte szüntelenül növekszik, a gazdagok és szegények közötti szakadék egyre mélyül. A harmadik világ népeit a frusztráció érzése tölti el, kizsákmányolással és gazdasági kolonializmussal vádolják az iparilag fejlett országokat.

8. Bizonyos gyarmati rendszerek káros következményei, illetve ezek emléke napjainkban is élő sebként sajog, és traumákat okoz.

9. Az Apostoli Szentszék, a II. Vatikáni Zsinat nyomán, valamint a püspöki konferenciák szüntelenül elítélik a fegyverkezési verseny botrányát, amely azon túlmenően, hogy fenyegeti a világbékét, olyan óriási összegeket emészt fel, amelyeknek egy parányi része is elegendő volna a nélkülöző népek legelemibb szükségleteinek fedezésére.

II. E törekvés megnyilvánulásai

1. Az igazságosságra és az emberi méltóság elismerésére irányuló törekvés, minden más mélyen gyökerező törekvéshez hasonlóan, tisztázásra és irányításra szorul.

2. Elengedhetetlen, hogy vizsgálat tárgyává tegyük e törekvés elméleti és gyakorlati megnyilvánulásainak formáit. Számos politikai és szociális mozgalom a szegények törekvéseinek autentikus szóvivőjeként lép fel, és hivatottnak érzi magát arra, hogy akár erőszakos eszközökkel is megvalósítsa azokat a gyökeres változtatásokat, amelyek végérvényesen felszámolják az elnyomást és a nyomort.

3. Az igazságosságra irányuló törekvést gyakran olyan ideológiák befolyásolják, amelyek elhomályosítják, vagy eltorzítják értelmét, és a felszabadulásért folyó harcot olyan célokra irányítják, amelyek szöges ellentétben állnak az emberi élet igazi céljával, és olyan akciókat szítanak, amelyek az erőszak rendszeres alkalmazása révén ellentétben állnak az emberi személyt megillető tisztelet etikájával.

4. Az idők jelének az evangélium fényében történő értelmezése megköveteli tehát, hogy mélyrehatóan elemezzük az emberiség igazságosságra irányuló törekvését, de egyben azt is, hogy bíráló szellemben tegyünk különbséget e törekvés különböző elméleti és gyakorlati megnyilvánulásai között.

III. Felszabadítás mint keresztény téma

1. El sem képzelhető, hogy a felszabadítás iránti törekvés önmagában véve ne találjon széles körű testvéri visszhangra a keresztények szívében és lelkében.

2. E törekvés visszhangjaként született meg a „felszabadítás teológiája” néven ismert teológiai és lelkipásztori mozgalom, elsősorban a keresztény vallásos és kulturális hagyományokkal rendelkező latin-amerikai országokban, majd a harmadik világ más térségeiben és egyes iparilag fejlett országok bizonyos köreiben.

3. „A felszabadítás teológiája” kifejezés mindenekelőtt olyan elkötelezettséget szülő kiállást jelent, amely a szegényeknek és az elnyomás áldozatainak kíván igazságot szolgáltatni. E megközelítésből kiindulva a szegénység és az ezzel kapcsolatos igazságszolgáltatás keresztény értelmezésének több, olykor egymással összeegyeztethetetlen formáját különböztethetjük meg. Más szellemi áramlatokhoz hasonlóan a különböző „felszabadítási teológiák” is másmás teológiai állásfoglalást tükröznek; doktrinális körvonalaik eléggé határozatlanok.

4. A „felszabadításra” irányuló törekvés az Ó- és Újszövetség egy alapvető témájához kapcsolódik, mint ahogy maga a kifejezés is utal erre. Önmagában véve a „felszabadítás teológiája” kifejezés teljes mértékben helytálló: olyan teológiai irányzatot jelöl, amely a felszabadítás és a szabadság bibliai témájára, valamint ezek gyakorlati megvalósításának sürgetésére koncentrál. A felszabadításra irányuló törekvés és a felszabadítási teológia tehát nem véletlenül talált egymásra. Ezt az egymásratalálást csakis a kinyilatkoztatás üzenetének fényében értelmezhetjük helyesen, amelynek autentikus értelmezője az egyház tanító hivatala. [2]

IV. Bibliai alapok

1. Egy helyesen értelmezett felszabadítási teológia tehát nem egyéb, mint felhívás a teológusokhoz: mélyebben elemezzenek bizonyos alapvető bibliai témákat azzal a céllal, hogy az egyház állást foglalhasson a felszabadítással és az erre többé-kevésbé hű visszhangot adó felszabadítási mozgalmakkal kapcsolatban. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat a drámai helyzeteket, amelyektől ez a teológusokhoz intézett, felhívás fakad.

2. Ebben a vonatkozásban a keresztény szabadság [3] alapvető megtapasztalása képezi a kiindulópontot. A mi Felszabadítónk Jézus Krisztus felszabadított bennünket a bűn uralma alól, kiváltott bennünket a törvény és a test rabságából, amely a bűnös ember állapotát jellemzi. A megigazulás gyümölcseiként kapott kegyelemből fakadó új élet tesz tehát bennünket szabaddá. Ez azt jelenti, hogy a legalapvetőbb szolgaság a bűn szolgasága. A szolgaságnak minden más formája a bűn szolgaságában gyökerezik. Éppen ezért a keresztény értelemben vett szabadság, mint a Szentlélekből fogant élet, távolról sem jelent a test kívánságait követő szabadosságot. Szeretetből fakadó új életet jelent.

3. A felszabadítási teológiák többnyire a Kivonulás könyvére hivatkoznak. Ez a könyv ugyanis a választott nép kialakulásának alapvető eseményeit tárja elénk. Elmondja a választott nép felszabadulását az idegenek uralma alól és a rabszolgaság állapotából. A leírt események céljukból merítik jelentésüket, amennyiben a felszabadítás Isten népének kialakítását és a Sínai hegyen kötött szövetség kultuszát célozza. [4] Éppen ezért a Kivonulás könyvében leírt felszabadítás nem redukálható valamilyen, főként és kizárólagosan politikai jellegű felszabadításra. Sokatmondó egyébként az is, hogy a Szentírásban a felszabadítás szó helyett gyakran a nagyon is rokon értelmű megváltás szó szerepel.

4. A Kivonulás könyvében leírt események sohasem merültek feledésbe, szüntelenül éltek Izrael emlékezetében. Ezekre az eseményekre hivatkoztak akkor is, amikor Jeruzsálem lerombolása és a babiloni fogság idején új felszabadulás reményében éltek, sőt azon is túlmenően, egyfajta végleges felszabadulás eljövetelében hittek. Reményeikben Istenben ismerték fel a felszabadítót, aki majd népével új szövetséget köt, amelyet a Lélek kiárasztása és a szívek megtérése jellemez. [5]

5. A Szövetség Istenéhez hű ember gyötrelmei és gyakori kesergései képezik számos zsoltár tárgyát: siralmaik, segélykiáltások, hálaadások juttatják kifejezésre a vallásos megváltás és a felszabadítás igényét. Ebben az összefüggésben a gyötrelem nem azonosítható valamilyen szociális nyomorral vagy politikai elnyomással. Magában foglalja az ellenség magatartását, a különböző igazságtalanságokat, a halált és a bűnt is. A zsoltárok alapvető vallási tapasztalatra utalnak: egyedül Istentől várható megváltás és orvoslás. Nem az ember, hanem egyedül Isten változtathat a nyomorúság állapotán. „Az Úr szegényei” Isten szerető gondviselésében és az Istentől való teljes függőség tudatában élnek. [6] A sivatagon át vezető út folyamán egyébként az Úr sohasem szűnt meg gondoskodni népének lelki felszabadításáról és megtisztításáról.

6. Az ószövetségi próféták Ámósztól kezdve szüntelenül emlékeztettek az igazságosság és a szolidaritás követelményeire, és rendkívül szigorúan ítélkeztek a szegényeket elnyomó gazdagok felett. Védelmükbe vették az özvegyeket és az árvákat, a hatalmasoknak bűnhődést helyeztek kilátásba: gonoszságaik csak borzalmas bűnhődést vonhatnak maguk után. A Szövetséghez való hűség ugyanis nem képzelhető el az igazságosság gyakorlata nélkül. Az Istennel és az emberekkel szembeni igazság elválaszthatatlan egymástól. Isten a szegény ember védelmezője és megmentője.

7. Ezek az igények megtalálhatók az Újszövetségben is, mégpedig radikálisabb formában, amiről Jézus Hegyi Beszéde is tanúskodik. A megtérésnek és a megújulásnak a szívek mélyén kell végbemennie.

8. A felebaráti szeretetnek már az ószövetségben is bejelentett parancsa képezi ‒ minden emberre kiterjesztve ‒ a társadalmi élet fő szabályát. [7] A felebarát fogalmát semmiféle diszkrimináció sem korlátozhatja. [8]

9. Az Országért vállalt szegénység magasztos dolog. A Szegényben fel kell ismernünk Isten Fiát, aki irántunk tanúsított szeretetből a szegénységet is vállalta. [9] Ez képezi Jézus utolsó ítéletről szóló kimeríthetetlen tanításának alapját, Máté evangéliumának 25. fejezetében a 31-től a 46. versig. A mi Urunk szolidáris minden nyomorúsággal: minden nyomorúság magán viseli az Ő jelenlétének jegyét.

10. Mindezzel egyidejűleg az Újszövetség elmélyíti az igazságosságnak és az irgalmasságnak már az ószövetségben meghirdetett fogalmát. Az Újszövetség az üldözötteket és szenvedőket azonosítja Krisztussal. [10] A tökéletesség, amelyet Jézus megkövetel tanítványaitól (Mt 5, 18), abban áll, hogy legyenek irgalmasok, „miként az Atyja is irgalmas” (Lk 6,36).

11. Az Újszövetség éppen a keresztény felebaráti szeretet és irgalmasság fényében figyelmezteti szigorúan a gazdagokat [11] Szent Pál a korinthusi egyházban tapasztalt szabálytalanságok láttán hangsúlyozza erőteljesen, hogy szoros kapcsolat áll fenn a szeretet szentségében való részesülés és a szükségben levő testvér megsegítése között. [12]

12. Az újszövetségi kinyilatkoztatás tudomásunkra hozza, hogy a legnagyobb rossz a bűn, amely az ember személyiségének központját szennyezi be. Minden más felszabadulás előtt tehát a bűn szolgálata alól kell felszabadulni.

13. Nem kétséges, hogy az Újszövetség éppen azért nem a politikai és szociális helyzet megváltoztatását jelöli meg a felszabadítás előfeltételeként, hogy ezzel is érzékeltesse: a minden ember számára meghirdetett krisztusi felszabadítás egészen más jellegű. A Filemonhoz írt levél azonban arra is utal, hogy a Krisztus kegyelme által biztosított új szabadságnak társadalmi téren is meg kell nyilvánulnia.

14. Következésképpen nem szűkíthetjük le a bűn fogalmát arra, amit „társadalmi bűn” néven szoktak emlegetni. A bűn ugyanis mindenekelőtt elsősorban az ember Istenhez fűződő viszonyát rontja meg. Valójában csakis a bűn helyes értelmezése teszi lehetővé szociális következményei súlyosságának hangsúlyozását.

15. Éppen ezért a bajok forrását nem kereshetjük főként és kizárólagosan a rossz gazdasági, szociális vagy politikai „struktúrákban”, mintha ezek a struktúrák képeznék minden baj okát, és az „új ember” megteremtése csupán a jelenlegiektől eltérő gazdasági és szociális-politikai struktúrák bevezetésén múlna. Nem kétséges, hogy léteznek ártalmas, vagy ártalmas következményekkel járó struktúrák, amelyeket bátran kell módosítanunk. A struktúrák, akár jók, akár rosszak, az emberi tevékenység gyümölcsei, s így nem annyira okok, mint inkább következmények. Minden rosszaság gyökere a szabad és felelős emberi személyben keresendő, ennek a személynek kell Jézus Krisztus kegyelme révén megtérnie, hogy új teremtményként felebaráti szeretetben, az igazságosság hatékony keresésében az önuralom és az erények gyakorlatának szellemében éljen és cselekedjék. [13]

Azok, akik mindenekelőtt a társadalmi viszonyok forradalmi módosításának követelményével lépnek fel, és ebből kiindulva bírálják az emberi személy tökéletességre irányuló törekvését, a személy és ennek transzcendenciája tagadásának útjára lépnek, és lerombolják az erkölcsöt, valamint annak alapját, ami nem egyéb, mint a jó és a rossz közötti különbség abszolút jellege. Egyébként, mivel a tökéletesség autentikus princípiuma a szeretet, nem képzelhető el a felebaráttal szembeni nyitottság és a szolgálat szelleme nélkül.

V. Az egyház tanító hivatalának hangja

1. Válaszolva arra a kihívásra, amely századunkban az elnyomás és az éhínség formájában mutatkozik, az egyház tanító hivatala, attól a szándéktól vezérelve, hogy felébressze a keresztények lelkiismeretét a szegényekkel és elnyomottakkal szembeni igazságosság, társadalmi felelősségérzet és szolidaritás gyakorlására, számtalanszor emlékeztetett a Kinyilatkoztatásba foglalt doktrína és kötelességek aktualitására és sürgős mivoltára.

2. Ezúttal csupán az egyház néhány megnyilatkozására hívjuk fel a figyelmet: a Mater et Magistra, a Pacem in terris, a Populorum progressio és az Evangelii nuntiandi kezdetű pápai dokumentumokra emlékeztetünk. Megemlítjük továbbá az Octogesima adveniens kezdetű, Roy bíboroshoz intézett levelet is.

3. A II. Vatikáni Zsinat is foglalkozott az igazságosság és a szabadság problémájával, Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúciójában.

4. A Szentatya maga is több ízben foglalkozott ezekkel a témákkal, nevezetesen a Redemptor hominis, a Dives in misericordia és a Laborem exercens kezdetű enciklikákban. Az emberi jogokra vonatkozó tanítást tartalmazó számos megnyilatkozás közvetlenül foglalkozott az emberi személynek a különböző típusú elnyomások alóli felszabadításával. Ebben a vonatkozásban különösen azt a beszédet kell említenünk, amelyet 1979. október 2-án az ENSZ 36. közgyűlésén mondott el a pápa. [14] Ugyanezen év január 28-án II. János Pál Pueblában a latin-amerikai püspökök 3. konferenciájának megnyitása alkalmával emlékeztetett arra, hogy az emberről szóló teljes igazság képezi az igazi felszabadítás alapját. [15] Ez a szöveg közvetlen hivatkozási dokumentumot jelent a felszabadítás teológiája számára.

5. A püspökök szinódusa két alkalommal, 1971-ben és 1974-ben foglalkozott olyan témákkal, amelyek a felszabadítás keresztény fogalmának tisztázásához járulnak hozzá: nevezetesen az igazságosság kérdésével a világban és az elnyomás alóli felszabadítás, valamint az ember teljes felszabadítása vagy üdvözülése közötti összefüggés tisztázásával. Az 1971-es és 1974-es szinódus munkálatai késztették VII. Pált arra, hogy Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdításában tisztázza az evangelizálás valamint a felszabadítás és az emberiség fejlődése közötti összefüggést. [16]

6. Az ember felszabadítása és az emberiség fejlődésének előmozdítása képezte a Justitia et Pax pápai bizottság létrehozásának célját is.

7. A Szentszékkel egyetértésben számos püspöki kar emlékeztetett az autentikus felszabadítás sürgősségére és útjaira. Ebben az összefüggésben külön említést érdemelnek a Medellinben és Pueblában 1968-ban, illetve 1969-ben megrendezett általános latin-amerikai püspöki konferenciák dokumentumai. VI. Pál a medellini, II. János Pál a pueblai konferenciát tüntette ki jelenlétével. Mindketten foglalkoztak a megtérés és felszabadítás témájával.

8. VI. Pálhoz hasonlóan, aki hangsúlyozta az evangélium üzenetének isteni eredetéből fakadó sajátos jellegét [17], II. János Pál pueblai beszédében felhívta a figyelmet arra, hogy az autentikus felszabadítási teológiának három tartópilléren kell nyugodnia: a Jézus Krisztusról, az egyházról és az emberről szóló igazságon. [18]

VI. A kereszténység új értelmezése

1. Nem szabad megfeledkeznünk arról a szerteágazó tevékenységről, amelyet keresztények, lelkipásztorok, papok, szerzetesek vagy laikusok önzetlenül fejtenek ki, embertelen körülmények között élő testvéreik iránti szeretettől vezérelve, annak érdekében, hogy enyhítsenek az emberiség nyomorból fakadó számtalan ínségén. Egyesek keresik azokat a hatékony eszközöket, amelyek lehetővé tennék az elviselhetetlen helyzet mielőbbi felszámolását.

2. A lelkipásztorok buzgósága és együttérzése azonban utat téveszthet, és olyan kezdeményezésekbe torkollhat, amelyek legalább olyan károsak az emberre és méltóságára nézve, mint maga a nyomor, amelynek felszámolásáért síkraszállnak, ha nem eléggé figyelnek fel bizonyos kísértésekre.

3. A problémák sürgős megoldása feletti aggodalomnak, nem szabad szem elől tévesztenie a lényeget és azt a választ, amelyet Jézus adott a Kísértőnek (Mt 4,4): „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik” (lásd MT 8,3). Egyesek például annak a kísértésnek vannak kitéve, hogy a kenyér elosztásának sürgőssége miatt háttérbe szorítsák, és későbbre halasszák az evangelizációt: előbb legyen kenyér, azután jöhet az Ige. A kettőt egymástól elválasztani, sőt egymással szembehelyezni alapvető tévedés. Egyébként a keresztény érzület spontán módon sugallja sokak számára, hogy mindkettőre egyaránt szükség van. [19]

4. Egyesek egyenesen úgy vélik, hogy a gazdasági és politikai értelemben vett igazságosságért és emberi szabadságért folytatandó harc képezi az üdvösség lényegét és teljességét. Ezek az evangéliumot merő földi evangéliummá redukálják.

5. A Medellint követő pueblai konferencián [20] egyértelműen és erőteljesen hangsúlyozott szegények ügye melletti kiállás és az üdvösség evangéliumának merő földi evangéliummá való redukálására irányuló kísértés között helyezkednek el a különböző felszabadítási teológiák.

6. Emlékeztetünk arra, hogy a pueblai konferencia kettős kiállásra szólított fel: a szegények és a fiatalok ügye melletti kiállásra. [21] Sokatmondó tény, hogy azóta a fiatalok melletti kiállás teljes mértékben feledésbe merült.

7. A fentiekben (lásd IV, 3) említettük, hogy létezik autentikus „felszabadítási teológia”, az, amely a helyesen értelmezett Isten Igéjében gyökerezik.

8. Az értelmezés szempontjából azonban helyesebb, ha felszabadítási teológiákról beszélünk, mivel e kifejezés olyan teológiai, sőt olykor ideológiai álláspontokat fed, amelyek nemcsak eltérnek egymástól, hanem gyakran egymással össze sem egyeztethetők.

9. Jelen dokumentumban ezen eszmei áramlatnak csupán azokról a termékeiről esik szó, amelyek ‒ „felszabadítási teológia” néven ‒ a hit és a keresztény élet tartalmáról olyan újító értelmezést nyújtanak, amely jelentős mértékben eltér az egyház hitétől, sót annak gyakorlati tagadása.

10. Az említett új értelmezés, amely megrontja a szegények ügye melletti autentikusan nagylelkű kezdeti kiállást, a marxista ideológiából kritikátlanul kölcsönzött eszmékben és a racionalizmus jegyeit magán viselő bibliai hermeneutika téziseiben gyökerezik.

VII. A marxista elemzés

1. A türelmetlenség és a hatékonyságra irányuló törekvés egyes, minden más módszerrel szemben bizalmatlan keresztényeket arra késztetett, hogy az általuk „marxista elemzésnek” nevezett módszerhez folyamodjanak.

2. Érvelésük a következő: a tűrhetetlen és robbanásig feszült helyzet hatékony, tovább nem halasztható akciót követel. A hatékony akció feltételezi a nyomor strukturális okainak tudományos elemzését. Minthogy a marxizmus már kidolgozta egy ilyen elemzés eszközeit, elégséges, ha ezeket a harmadik világ és különösen Latin-Amerika helyzetére alkalmazzuk.

3. Nyilvánvaló, hogy a helyzetnek és a társadalmi átalakítások lehetőségeinek tudományos feltárása előfeltétele minden olyan akciónak, amely képes elérni kitűzött céljait. Ez a kiállás komolysága mellett szól.

4. Csakhogy a „tudományos” jelző valósággal mítikus vonzerővel rendelkezik, pedig nem minden valóban tudományos, amit ezzel a jelzővel illetnek. Ezért a realitás megközelítésére kölcsönzött módszereket episztemológiai kritikai vizsgálatnak kell megelőznie. Ez az előzetes kritikai vizsgálat nemegy „felszabadítási teológiából” hiányzik.

5. A humán és társadalomtudományokban mindenekelőtt a módszerek és szempontok pluralitására kell felfigyelnünk, ezek rendszerint a realitásnak csak egy-egy aspektusára világítanak rá, bonyolultságánál fogva az egész valóságra nem nyújtanak egységes és egyértelmű magyarázatot.

6. A marxizmus esetében, mielőtt eszközként kerülne alkalmazásra, az előzetes kritika annál is inkább szükséges, mivel Marxnak a világról alkotott totalizáló koncepciójában számos megfigyelési és leíró elemzési adat integrálódik egy olyan filozófiai-ideológiai struktúrában, amely előre meghatározza az adatoknak tulajdonított jelentést és relatív jelentőségét. Ideológiai a priorik fényében vizsgálja a társadalmi realitást. Ennek következtében lehetetlenné válik azoknak a heterogén elemeknek a szétválasztása, amelyekből ez az episztemológiai szempontból hibrid egyveleg áll; ezért, miközben úgy véljük, hogy csak azt fogadjuk el, ami elemzésként jelentkezik, akaratunk ellenére egyidejűleg az ideológiát is magunkévá tesszük. Ez a magyarázata annak, hogy gyakran ideológiai aspektusok dominálnak abban, amit a „felszabadítás teológusai” marxista szerzőktől kölcsönöznek.

7. VI. Pál figyelmeztetése napjainkban is teljes mértékben időszerű: a konkrét módon megélt marxizmusban feltalálhatók azok az aspektusok és kérdések, amelyekkel gondolkodó és akcióra kész keresztények kerülnek szembe. De „illuzorikus és veszélyes lenne figyelmen kívül hagyni azt a bensőséges kapcsolatot, amely ezeket az aspektusokat oly szorosan összekapcsolja, átvenni a marxista elemzés elemeit anélkül, hogy felismernénk kapcsolatukat az ideológiával, bekapcsolódni az osztályharc gyakorlatába és marxista értelmezésébe anélkül, hogy felfigyelnénk arra a totalitárius, erőszakon felépülő társadalomra, amelyhez ez a folyamat vezet”. [22]

8. Tény, hogy a marxista eszmeáramlat már kezdettől fogva de még fokozottabb mértékben az utóbbi évek folyamán diverzifikálódott és olyan irányzatokra bomlott, amelyek jelentős mértékben különböznek egymástól. Amilyen mértékben ezek az irányzatok még marxistának minősülnek, számos olyan alapvető tézishez kapcsolódnak, amelyek nem egyeztethetők Össze az emberről és a társadalomról alkotott keresztény koncepcióval.

Ebben az összefüggésben bizonyos formulák távolról sem semlegesek, hanem megőrzik az eredeti marxista doktrinában szerzett jelentésüket. Ez vonatkozik például az „osztályharcra” is. Ez a kifejezés át van itatva azzal az értelmezéssel, amelyet még Marx adott neki, és nem tekinthető azonos jelentésűnek a „kiélezett társadalmi konfliktus” kifejezéssel. Azok, akik ilyen formulákhoz folyamodnak, azt állítva, hogy a marxista elemezésnek csupán bizonyos elemeit fogadják el, de az elemzés egészével nem értenek egyet, legalábbis súlyos kétértelműségnek adnak tápot olvasóikban.

9. Emlékeztetünk arra, hogy az ateizmus, az emberi személynek, szabadságának és jogainak tagadása a marxista koncepció központi részét képezi. A marxista koncepció tehát olyan tévedéseket tartalmaz, amelyek közvetlenül veszélyeztetik az emberi személy örök rendeltetésére vonatkozó hitigazságokat. Mi több, egy olyan „elemzés” integrálása a teológiába, amelynek értelmezési kritériumai ennek az ateista koncepciónak a függvényei, egyértelmű azzal, hogy romboló erejű ellentmondásokba zárkózunk. Ezen túlmenően, ha nem veszünk tudomást arról, hogy az emberi személy szellemi természetű, a személyt végül is a kollektivitásnak rendeljük alá, s ily módon tagadjuk az emberi méltóságnak megfelelő szociális és politikai élet alapelveit.

10. A teológusnak különösképpen kötelessége, hogy kritikai vizsgálatnak vesse alá a más tudományoktól kölcsönzött elemzési módszereket. A teológia a hit fényéből meríti alapelveit. Ez a magyarázata annak, hogy különböző filozófiák vagy világi tudományok elemeinek felhasználása a teológus részéről csupán „eszköz értékű” és teológiai jellegű kritikai vizsgálatot igényel. Más szavakkal élve az igazság végső és döntő kritériumának teológiai kritériumnak kell lennie. Ezért csakis a hitnek és annak a fényében, amit a hit mond az emberről és végső rendeltetéséről, ítélhetjük meg annak érvényességét vagy érvényességének mértékét, amit más tudományok tárnak elénk ‒ egyébként gyakran csupán feltételezésként ‒ az emberre, történelmére és rendeltetésére vonatkozóan.

11. A marxista eszmeáramlattól kölcsönzött értelmezési sémák alkalmazása napjaink gazdasági, szociális és politikai realitásaira bizonyos valószínűség látszatát keltheti, amennyiben egyes országok helyzetében analógia mutatkozik a Marx által a múlt század közepén leírt és értelmezett jelenségekkel. Ezen analógiák alapján olyan egyszerűsítésekre kerülhet sor, amelyek elvonatkoztatnak a specifikus alapvető tényezőktől, és valójában akadályozzák a nyomor igazi okainak feltárását és zavaros magyarázathoz vezetnek.

12. Latin-Amerika egyes térségeiben a javak legnagyobb részét a lelkiismeretlen nagybirtokos oligarchia kaparintotta meg, jogállamról nem vagy alig beszélhetünk, a katonai diktatúrák semmibe veszik az alapvető emberi jogokat, a vezetők körében dúl a korrupció, a külföldi tőke nem ismer szabályokat gyakorlatában ‒ mindezek a tényezők lázongó érzelmeknek adnak tápot azokban, akik egy új, technológiai, pénzügyi, monetáris vagy gazdasági kolonializmus tehetetlen áldozatainak érzik magukat. Gyakran olyan pátosz kíséri az igazságtalanságok tudatosodását, amely a marxizmustól kölcsönzi nyelvezetét, és amelyet „tudományos” nyelvezetként igyekeznek feltüntetni.

13. Bármilyen elemzésnek első feltétele a leírandó realitással szembeni teljes objektivitás. Éppen ezért a munkamódszeri hipotézisek alkalmazására csak kritikai szellemben kerülhet sor. Tudnunk kell, hogy ezek a hipotézisek egy sajátos nézőpontnak felelnek meg, s ennek elkerülhetetlen következményeként a realitás bizonyos aspektusait helyezik előtérbe, háttérbe szorítva más aspektusokat. Ez a korlátozottság, amely a társadalomtudományok jellegéből fakad, ismeretlen azok szemében, akik hipotézisként olyan totalizáló koncepcióhoz folyamodnak, mint amilyen Marx elmélete.

VIII. Az igazság iránti érzék megzavarása és az erőszak

1. Ez a totalizáló koncepció rákényszeríti a maga logikáját a „felszabadítási teológiákra”, és olyan állásfoglalások elfogadására késztet, amelyek összeegyeztethetetlenek az emberre vonatkozó keresztény szemlélettel. A marxizmustól kölcsönzött ideológiai mag ugyanis meghatározó alapelvvé válik. E szerepét annak köszönheti, hogy tudományos jellegűnek, tehát szükségképpen igaznak minősítik. Ebben a magban több összetevőt különböztethetünk meg.

2. A marxista gondolkodás logikájában az „elemzés” nem választható el a gyakorlattól és a történelem azon koncepciójától, amelyhez ez a gyakorlat kapcsolódik. Az elemzés ily módon a kritika egyfajta eszköze, és maga a kritika nem egyéb, mint a forradalmi harc egy momentuma, ez a harc pedig a történelmi hivatással felruházott proletariátus osztályharca.

3. Következésképp csakis az végezhet korrekt elemzést, aki bekapcsolódik ebbe a harcba.

4. Az igazi öntudat tehát a pártos öntudat. Látható tehát, hogy itt magáról az igazság koncepciójáról van szó, amelyet teljesen kiforgatnak mivoltából: az igazság ‒ állítják ‒ kizárólag a pártos gyakorlatban és annak révén létezik.

5. A gyakorlat és az ebből fakadó igazság pártos gyakorlat és pártos igazság, mivel a történelem alapvető struktúrája az osztályharc nyomja rá bélyegét. Objektív szükségszerűség tehát, hogy bekapcsolódjunk az osztályharcba, amely dialektikus ellentéte a kárhoztatott kizsákmányolási viszonylat. Az igazság minden esetben osztályigazság, igazságról csakis a forradalmi osztály harcában beszélhetünk.

6. A történelem alapvető törvénye az osztályharc, ami azt jelenti, hogy a társadalom erőszakon épül fel. Azt az erőszakot, amelynek következtében a gazdagok uralkodnak a szegények felett, forradalmi ellen-erőszaknak kell felváltania, aminek következtében ez a viszony ellenkezőjére fordul.

7. Ily módon az osztályharcot szükségszerű, objektív törvényszerűségnek tüntetik fel. Az osztályharc folyamatába való bekapcsolódás során az elnyomottak „igazságot tesznek”, „tudományosan” járnak el. Következésképp az igazságról alkotott koncepció elválaszthatatlan az erőszak alkalmazásának szükségességétől, a politikai erkölcstelenségtől. Ebben a perspektívában értelmét veszti minden hivatkozás olyan etikai követelményekre, amelyek radikális és bátor strukturális és intézményi reformokhoz vezetnének.

8. Az osztályharc alapvető törvénye globális és egyetemes jellegű. Ez a törvény vallásos, etikai, kulturális és intézményi téren egyaránt tükröződik. A társadalmi élet egyetlen területe sem vonhatja ki magát e törvény uralma alól. Minden területen ez a törvény a meghatározó elem.

9. E marxista eredetű tézisek kölcsönvétele elsősorban az erkölcs természetét kérdőjelezi meg. Az osztályharc szemléletében ugyanis a jó és a rossz közötti különbség transzcendentális jellege mint az erkölcsiség alapelve kerül hallgatólagosan tagadásra.

IX. E mag „teológiai” értelmezése

1. Azok az álláspontok, amelyekről itt szólunk, olykor nyíltan kifejezésre jutnak a „felszabadítási teológusok” egyes írásaiban. Más kiadványokban logikusan következnek a premisszákból. Másutt olyan liturgiai gyakorlatokból következnek, mint például a harcban álló nép magasztalásává átalakított „Eukarisztia”, tekintet nélkül arra, hogy a résztvevők teljes mértékben tudatában vannak-e ennek a gyakorlatnak vagy sem. Valóságos rendszerrel állunk tehát szemben, még akkor is, ha egyesek haboznak végigvinni ennek logikáját. Mint ilyen, ez a rendszer az Isten által egyházára bízott keresztény üzenet kiforgatása a maga mivoltából. A „felszabadítás teológiái” tehát ezt az üzenetet a maga egészében megkérdőjelezik.

2. A „felszabadítási teológiák” tehát nem a társadalmi rétegeződés tényét és az ezzel kapcsolatos egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat, hanem az osztályharc elméletét tekintik a történelem alapvető strukturális törvényének. Ebből azt a következtetést vonják le, hogy az osztályharc magát az egyházat is megosztja, és az egyházi realitásokat is az osztályharc függvényében kell vizsgálni. Azt állítják, hogy rosszhiszeműen téves illúzióknak adnak tápot azok, akik szerint a szeretet a maga egyetemességében legyőzheti a kapitalista társadalom legfőbb strukturális törvényét.

3. Ebben a koncepcióban a történelem hajtóereje az osztályharc. Ily módon a történelem központi fogalommá válik. Eljutnak odáig, hogy magát a történelmet tekintik Istennek. És hozzáteszik azt is, hogy csak egyetlen történelem létezik, amelyben nem választható el egymástól az üdvtörténet és a profán történelem. E kettő között különbséget téve a „dualizmus” hibájába esnénk. Ezek az állítások egyfajta hisztoricista immanentizmust tükröznek. Hajlamosak arra, hogy Isten országát és annak kialakítását azonosítsák az emberi társadalom felszabadításáért folytatott mozgalommal, és a történelmet tegyék meg saját fejlődésének alanyává, olyan folyamattá, amelyben az osztályharc révén az ember önmagát váltja meg. Ez az azonosítás szöges ellentétben áll az egyház hitével, amire a II. Vatikáni Zsinat is emlékeztetett. [23]

4. Ezen az úton haladva egyesek eljutnak egészen odáig, hogy azonosítják Istent a történelemmel, és a hitet a „történelemhez való hűségnek” tekintik, ami elkötelezett hűséget jelent olyan politikai gyakorlat mellett, amely összhangban áll egy pusztán időleges messianizmusként felfogott emberi történelem koncepciójával.

5. Következésképp a hit, a remény és a szeretet új értelmezést kap: egyértelműek a „történelem iránti hűséggel”, a „jövőbe vetett bizalommal” és a „szegények ügye melletti kiállással”. Mindez nem egyéb, mint a teológiai realitásuk tagadása.

6. Ebből a koncepcióból elkerülhetetlenül következik a hitigazságok és ezek teológiai következményeinek átpolitizálása. Nemcsak arról van szó, hogy a hitigazságok politikai összefüggéseire és következményeire terelik a figyelmet, hanem a teológia vagy a hit minden tételét egy politikai kritériumnak rendelik alá, amely maga is a történelem hajtóerejét képező osztályharc elméletének függvénye.

7. Következésképpen az osztályharcba való bekapcsolódást a keresztény szeretet követelményének tekintik; lefegyverző és a szegények iránti szeretettel ellentétben álló magatartásnak minősítik az olyan szeretetet, amely minden emberre kiterjed tekintet nélkül arra, hogy milyen osztályhoz tartozik, és erőszakmentes dialógust, meggyőzést javasol mindenkivel szemben. Bár nem mondják ki, hogy a gazdagoknak gyűlölet tárgyát kell képezniük, mégis leszögezik, hogy mindenekelőtt osztályellenségnek tekintendők, s ezért harcolni kell ellenük. Ezért a felebaráti szeretet és testvériség egyetemes törvényét eszkatológiai alapelvnek tekintik, amely kizárólag a győzedelmes forradalomból megszülető „új emberre” vonatkozik.

8. Ami az egyházat illeti, hajlamosak olyan történelmi realitásnak tekinteni, amely maga is a történelmi fejlődés törvényeinek van alávetve. Ez a leszűkítés kiüresíti az egyház specifikus realitását, nem tekinti az isteni kegyelem ajándékának, hitünk misztériumának. Kétségbevonják azt, hogy lenne valami értelme annak, hogy az egymással szembenálló osztályokhoz tartozó keresztények ugyanazon eukarisztikus asztalhoz járuljanak.

9. Pozitív jelentésében a szegények egyháza kizárólagosság nélküli preferenciát jelent a szegényeknek, az emberi nyomorúság bármilyen formájában sínylődjenek is, mivel 6k Isten kegyeltjei. A kifejezés egyben az evangéliumi szegénység követelményeinek az egyház mint közösség és mint intézmény, valamint tagjainak részéről történő tudatosulását is jelenti.

10. Csakhogy a „felszabadítási teológiák”, amelyeknek kétségtelen érdeme, hogy ráirányították a figyelmet a próféták és az evangélium szegények védelmére vonatkozó szövegeire, veszélyes egyveleget csinálnak a Szentírás szegényeiből és Marx proletariátusából. A szegény ember keresztény fogalmát kiforgatják mivoltából, és a szegények jogaiért folytatott harcot osztályharccá nyilvánítják az osztályharc ideológiai perspektívájának megfelelően. A szegények egyháza ezek szerint osztályegyházat jelent, amely a forradalmi harc felszabadításra irányuló szükségességének tudatára ébredt és ezt a felszabadítást ünnepli a liturgiában is.

11. Hasonló megjegyzést kell fűznünk a nép egyháza kifejezéshez is. Lelkipásztori szempontból ez alatt érthetjük azokat, akikre elsősorban irányul az evangelizáció, akik felé ‒ helyzetüknél fogva ‒ fordul az egyház lelkipásztori szeretete. Őket tekinthetjük az egyháznak, vagyis „Isten népének” azaz a Krisztusban kötött Újszövetség népének. [24]

12. Csakhogy a „felszabadítási teológiák” a nép egyháza alatt osztályegyházat értenek, az elnyomott nép egyházát, amely népet „öntudatra kell ébreszteni” a szervezett felszabadító harc érdekében. Az így értelmezett nép egyesek szemében egyenesen a hit tárgyát képezi.

13. A nép egyházának ebből a koncepciójából kiindulva bírálat tárgyává teszi magának az egyháznak a struktúráit is. Nemcsak arról van szó, hogy testvéri figyelmeztetésben részesítik azokat a lelkipásztorokat, akiknek magatartása nem tükrözi az evangélium szolgálati szellemét és a tekintély olyan anakronisztikus jeleihez ragaszkodnak, amelyek megbotránkoztatják a szegényeket, hanem megkérdőjelezik az egyház szentségi és hierarchikus struktúráit is, amelyek magának az Úrnak akaratából jöttek létre. A hierarchiában és az egyház tanító hivatalában az uralkodó osztály tényleges képviselőit látják, és harcra szólítanak fel velük szemben. Ez az álláspont teológiailag vizsgálva azt jelenti, hogy a különböző tisztségek forrása maga a nép, amelynek jogában áll olyan elöljárókat választani, akik megfelelnek történelmi forradalmi küldetése szükségletének.

X. Egy új hermeneutika

1. Az igazság pártos koncepciója, amely a forradalmi osztálygyakorlatban jut kifejezésre, alátámasztja ezt az álláspontot. Azokat a teológusokat, akik nem értenek egyet a felszabadítási teológia téziseivel, a hierarchiát és főként a római tanító hivatalt mint az elnyomó osztályokhoz tartozókat a priori diszkreditálják. Szerintük ezek teológiája osztályteológia. Érveiket és tanításaikat tehát nem önmagukban kell vizsgálni, hiszen csupán osztályérdekeket tükröznek. Álláspontjukat eleve hamisnak nyilvánítják.

2. Ebben nyilvánul meg lényege szerint a felszabadítási teológia globális és totalizáló jellege. Következésképpen e teológiának nem ezt vagy azt a tézisét kell bírálnunk, hanem osztályszemléletét, amelyet a priori tesz magáévá, és amely meghatározó hermeneutikai alapelvévé válik.

3. Mivel minden problémát osztályszemlélettel közelítenek meg, rendkívül nehéz, vagy éppen lehetetlen olyan dialógusba bocsátkozni a felszabadítási teológia képviselőivel, amelyben a vitapartner is meghallgatásra talál, és érveit objektíven, figyelmesen vitatják meg. Ezek a teológusok ugyanis, többé-kevésbé nem tudatosan abból a feltételezésből indulnak ki, hogy csakis az elnyomott és forradalmi osztály szempontjai, vagyis saját szempontjaik alapján közelíthető meg az igazság. Ily módon az igazság teológiai kritériumai viszonylagos értékűvé válnak, és az osztályharc követelményeinek rendelik alá őket. Ebben a vonatkozásban az ortodoxiát minta hit egyetlen helyes normáját az igazság kritériumává előléptetett ortopraxissal helyettesítik. Ezzel kapcsolatban hangsúlyoznunk kell, hogy a gyakorlati orientáció, amely a hagyományos teológiának is sajátos vonása, ugyanúgy, minta spekulatív orientáció, nem tévesztendő össze egy bizonyos típusú gyakorlat számára biztosított primátussal. Az utóbbi valójában nem egyéb, mint a forradalmi gyakorlat, amely ily módon a teológiai igazság fő kritériumává válik. Minden egészséges teológiai metodológia figyelembe veszi az egyház gyakorlatát, ebben egyik alapkövét látja, mivel az egyház gyakorlata hitéből fakad, annak átélt kifejeződése.

4. Az egyház szociális tanítását megvetően elutasítják. Azt állítják, hogy egy kompromisszum lehetőségének illúziójából fakad, és arra a középosztályra jellemző ez az illúzió, amelynek nincs történelmi rendeltetése.

5. A felszabadítási teológiákra jellemző új hermeneutika a Szentírás lényegében politikai szempontok szerinti újraolvasásához vezet. Ennek során különös jelentőséget tulajdonítanak a Kivonulásban leírt eseményeknek, amennyiben ezek a politikai szolgaság alóli felszabadulást jelentik. Ugyancsak politikai értelmezést adnak a Magnificatnak. A hiba nem abban van, hogy felfigyelnek a Biblia elbeszéléseinek politikai dimenziójára, hanem abban, hogy ezt a dimenziót fő és kizárólagos dimenzióvá léptetik elő, ami a Szentírás reduktív értelmezéséhez vezet.

6. Valamilyen evilági messianizmus perspektívájába helyezkednek, ami Isten országa szekularizációjának és az emberi történelem immanenciájába olvasztásának legradikálisabb kifejezése.

7. Előtérbe helyezve ily módon a politikai dimenziót, végül is tagadják az Újszövetség radikális újszerűségét, és mindenekelőtt félreismerik a mi Urunk, Jézus Krisztus, igaz Isten és igaz ember személyiségét, valamint annak a felszabadításnak a specifikus jellegét, amelyet Ő hozott el számunkra, s amely mindenekelőtt a bűn, minden rossz forrása alóli felszabadítást jelent.

8. Egyébként azzal, hogy figyelmen kívül hagyják a tanító hivatal értelmezéseit, elvetve ezeket, mint osztályjellegű értelmezéseket, egyben eltávolodnak a Hagyománytól is. Ez azt jelenti, hogy megfosztják magukat az értelmezés egyik alapvető kritériumától, és az így támadt űrt a racionalista exegézis legradikálisabb téziseivel töltik ki. Ily módon minden kritikai szellem nélkül ismét szembehelyezik „a történelem Jézusát” a „hit Jézusával”.

9. Megtartják ugyan a Hiszekegy szövegét, nevezetesen Kalcedon szövegét, de olyan új jelentést tulajdonítanak neki, amely az egyház hitének tagadásával egyértelmű. Egyrészt elvetik a Hagyomány krisztológiai doktrínáját az osztálykritériumra hivatkozva; másrészt azt állítják magukról, hogy a történelmi Jézushoz ragaszkodnak, a szegényeknek felszabadulásukért folytatott forradalmi tapasztalata alapján.

10. Ezen túlmenően azt is állítják, hogy egy állítólag Jézus által átélt tapasztalattal analóg tapasztalatot élnek át. A szegényeknek a felszabadulásukért folytatott harc során szerzett tapasztalata, amely szerintük azonos a Jézuséval, és csakis ez vezet az igaz Isten és országának megismeréséhez.

11. Nyilvánvaló, hogy ily módon nem hiszik a megtestesült Igét, aki meghalt és feltámadt minden emberért, aki azonos a mi Urunk, Jézus Krisztussal. [25] Helyettesítik egy olyan Jézus-„alakkal”, egyfajta szimbólummal, amely egyesíti magában az elnyomottak harcának követelményeit.

12. Ily módon Krisztus halálát kizárólag politikailag értelmezik. Következésképp tagadják megváltó értékét és a megváltás egész művét.

13. Összegezve: az új értelmezés kiterjed a kereszténység misztériumának egészére.

14. Általánosságban megállapíthatjuk, hogy ez a teológia olyasmit tesz, amit a szimbólumok visszájára fordításának nevezhetünk. Így például ahelyett, hogy Szent Pálhoz hasonlóan [26] a Kivonulást a keresztség előképének tekintenék, odáig mennek, hogy a keresztséget a nép politikai felszabadulása szimbólumává teszik.

15. Tekintve hogy ugyanazt a hermeneutikai kritériumot alkalmazzák az egyház életére és az egyház hierarchikus felépítésére, a hierarchia és az „alap” közötti kapcsolatot uralmi jellegűnek tekintik, és az osztályharc törvényét erre a kapcsolatra is kiterjesztik. Egyszerűen nem vesznek tudomást a szentségi jellegről, amelyen alapulnak az egyházi funkciók, s amely az egyházat olyan szellemi realitássá teszi, amely nem redukálható pusztán szociológiai elemzéssé.

16. A szimbólumok visszájára fordítására kerül sora szentségek viszonylatában is. Az eukarisztiát nem értelmezik az engesztelő áldozat valóságos szentségi jelenléteként és mint Krisztus testének és vérének ajándékát. A harcban álló nép ünneplésévé teszik. Következésképp radikálisan tagadják az egyház egységét. Az egységet a kiengesztelést, a szeretetbeli közösséget nem olyan ajándékként fogják fel, amelyet Krisztustól kapunk. [27] Az egységet a szegények történelmi osztálya alakítja majd ki harca révén. Az osztályharc vezet majd ehhez az egységhez. Ily módon az Eukarisztia osztály-Eukarisztiává válik. Ez egyben azt is jelenti, hogy tagadják az ajándékként kapott istenszeretet diadalmas erejét.

XI. Orientációk

1. Figyelmeztetéseinket egyes „felszabadítási teológiák” súlyos tévedéseire senki se értelmezze úgy, mintha jóváhagynánk ‒ akár közvetve is ‒ azok magatartását, akik hozzájárulnak a népek nyomorának fenntartásához, akik ebből hasznot húznak, akik ebbe a nyomorba beletörődnek, vagy közömbösen szemlélik. Az egyház az irgalom evangéliumától és az emberszeretettől vezérelve felfigyel az igazságosság követeléseire, [28] és minden erejét latbavetve választ kíván adni ezekre.

2. Mind ez ideig példa nélkül álló felhívás irányul az egyház felé. A lelkipásztorok tekintsék elsőrendű feladatuknak a bátor, körültekintő és óvatos, buzgalomról, lelkierőről tanúskodó és a szegények iránti szeretet érdekében áldozatra is kész válaszadást erre a felhívásra, mint ahogy sokan erre már példát is szolgáltattak.

3. Mindazoknak a papoknak, szerzeteseknek és világiaknak, akik felfigyelve a népek igazságosságot követelő kiáltásaira az evangelizáció és az emberiség érdekében kívánnak tevékenykedni, ezt püspökeikkel és az egyházzal közösségben kell tenniük, egyházon belül hivatásuknak megfelelően.

4. A teológusoknak egyházi hivatásuk tudatában lojálisan és a dialógus szellemében kell együttműködniük az egyház tanító hivatalával. A tanító hivatalban Krisztus egyháznak adott ajándékát kell látniuk, [29] felhívásait és útmutatásait gyermeki tisztelettel kell fogadniuk.

5. Csakis az evangelizálásra vonatkozó küldetés integrális felfogása keretében érthetők meg az emberiség fejlődésének és az autentikus felszabadításnak a követelményei. Ennek a felszabadításnak elengedhetetlen tartópillére a Megváltónkra, Jézus Krisztusra az egyházra, és az emberre, valamint az ember méltóságára vonatkozó igazság. [30] Az egyház, amely világszerte a szegények egyháza kíván lenni, az igazságért és az igazságosságért folyó nemes harcot kívánja szolgálni Boldogságok és különösen a lelki szegényeknek ígért boldogság fényében minden egyes emberhez, tehát az egész emberiséghez szól. „Az egyház egyetemes. A Megtestesülés misztériumának egyháza. Nem egyetlen társadalmi osztály, vagy egyetlen kaszt egyháza. Magának az igazságnak nevében szól. És ez az igazság realista.” Arra tanít, hogy „figyelembe kell venni minden emberi realitást, minden igazságtalanságot, minden feszültséget, minden harcot.” [31]

6. Az igazságosság hatékony védelmének az Isten képére teremtett és az istengyermekség kegyelmére hivatott emberről szóló igazságon kell alapulnia. Az emberek közötti kapcsolatokat szabályozó igazságosság alapja az Isten és az ember közötti helyes viszony felismerése. Éppen ezért az emberi jogokért folytatott küzdelem, amelynek jelentőségére az egyház sohasem szűnt meg figyelmeztetni, képezi az igazságosságért folytatott autentikus harcot.

7. Az emberre vonatkozó igazság megköveteli, hogy ezt a harcot az emberi méltóságnak megfelelő eszközökkel vívjuk. Ezért határozottan el kell ítélnünk az elvakult erőszak rendszeres és szándékos alkalmazását, bármelyik oldalon kerüljön is erre sor. [32] Azok, akik úgy vélik, hogy az erőszakos eszközök alkalmazása nagyobb igazságossághoz vezethet, halálos illúzióban ringatják magukat. Az erőszak erőszakot szül, és degradálja az embert. Az emberi méltóságot sérti meg áldozataiban és azokban, akik erőszakhoz folyamodnak, ugyanezt a méltóságot alacsonyítja le.

8. A nyomort szülő struktúrák maguk is az erőszak egy formáját képezik. Radikális módosításuk sürgetése közben azonban ne tévesszük szem elől azt a tényt, hogy minden igazságtalanság forrása az emberi szívekben keresendő. Következésképp csakis az emberi személy etikai kapacitásaihoz és az ember állandó megtéréshez folyamodva valósíthatunk meg olyan szociális változtatásokat, amelyek valóban az embert szolgálják. [33] Amilyen mértékben ugyanis az emberek saját kezdeményezéseik alapján és egymással szolidaritást vállalva szabadon együttműködnek a szükséges változtatások kivitelezésében, saját felelősségük tudatára ébredve, olyan mértékben realizálják egyre inkább önmagukat emberi mivoltukban. Az erkölcsiség és a struktúrák sorrendjének visszájára fordítását az a materialista antropológia diktálja, amely összeegyeztethetetlen az emberről szóló igazsággal.

9. Ugyancsak halálos illúzióban ringatják tehát magukat azok, akik úgy vélik, hogy az új struktúrák maguktól szülik majd meg az emberről szóló igazságnak megfelelő „új embert”. A keresztény ember nem tévesztheti szem elől azt a tényt, hogy minden valóban új dolog forrása a nekünk ajándékozott Szentlélek, és egyedül Isten az ura a történelemnek.

10. Az igazságtalanságokat szülő struktúrák forradalmi erőszak útján történő megdöntése tehát nem jelenti ipso facto egy igazságos rendszer kezdetét. Mindazoknak, akik őszintén törekszenek testvéreik igazi felszabadítására, el kell gondolkodniuk századunk egy nagy jelentőségű tényén. Kortársaink milliói jogosan törekszenek azoknak a szabadságjogoknak a visszaszerzésére, amelyektől megfosztották őket a totalitárius és ateista rendszerek, amelyek forradalmi úton és erőszak révén tagadták magukhoz a hatalmat, éppen a népek felszabadítása címén. Nem lehet tudomást nem venni korunknak arról a szégyenéről, hogy egész nemzeteket tartanak az emberhez méltatlan szolgaság állapotában, mégpedig felszabadításuk ürügyén. Azok, akik talán tudatlanságuk folytán ilyen leigázó műveletek cinkosaivá válnak, azokat a szegényeket árulják el, akiknek ügyét szolgálni kívánják.

11. Az állítólag osztály nélküli társadalomhoz vezető harc olyan mítosz, amely akadályozza a reformokat, és súlyosbítja a nyomort és igazságtalanságokat. Akik engedik, hogy e mítosz bűvöletébe sodorják őket, gondoljanak azokra a keserű történelmi tapasztalatokra, amelyekhez e mítosz vezetett. Ha ezt teszik, megérthetik, hogy nem a szegények ügyéért folytatott harc valamilyen hatékony módszerének feladásáról van szó, valamilyen utópisztikus eszmény kedvéért. Ellenkezőleg, arról van szó, hogy megszabaduljunk egy csalóka délibábtól és az evangéliumra, annak átalakító erejére támaszkodjunk.

12. Egyik feltétele annak, hogy visszatérjünk a helyes teológiához, az egyház szociális tanításának újraértékelése. Ez a tanítás távolról sem elzárkózó, ellenkezőleg, nyitva áll az idők folyamán felvetődő minden új probléma előtt. Ebben a perspektívában nélkülözhetetlen, hogy napjainkban a teológusok és a gondolkodók a világ minden táján bekapcsolódjanak az egyház gondolkodásába.

13. Az egyház doktrinális és lelkipásztori gondolkodása nem nélkülözheti azok tapasztalatát, akik közvetlenül tevékenykednek az evangelizálás, a szegények és elnyomottak helyzetének javítása terén. Ilyen értelemben elmondhatjuk, hogy a gyakorlat vezet az igazság bizonyos aspektusainak feltáráshoz, ha gyakorlat alatt a lelkipásztori gyakorlatot és az evangélium ihlette szociális gyakorlatot értjük.

14. Az egyház társadalmi tanítása szolgáltatja a fő etikai orientációkat. De ahhoz, hogy ez a tanítás közvetlenül irányíthassa a cselekvést, tudományos és műszaki szempontból kompetens személyiségekre van szükség az emberi tudományok és a politika terén egyaránt. A lelkipásztoroknak erőfeszítéseket kell tenniük olyan kompetens személyiségek kinevelésére, akik mélységesen átélik az evangéliumot. Ez vonatkozik elsősorban azokra a világiakra, akik a társadalom építésére hivatottak.

15. A „felszabadítási teológiák” tézisei nagymértékben elterjedtek egyszerűsített formában olyan tanulmányi csoportokban és bázisközösségekben, amelyek nem rendelkeznek kateketikai és teológiai előképzettséggel. Jószándékú férfiak és nők fogadják el ezeket a téziseket, mivel kritikai értékelésükre nem is nyílik lehetőségük.

16. Ezért a lelkipásztoroknak őrködniük kell a katekézis és a képzés minősége és tartalma felett, vigyázniuk kell arra, hogy ezek az üdvösség egész üzenetét és ezen belül az igazi emberi felszabadítás követelményeit tárják fel.

17. A keresztény misztérium integrális ismertetése során ajánlatos azokra az alapvető aspektusokra helyezni a hangsúlyt, amelyeket a „felszabadítási teológiák” különösképpen igyekeznek elhallgatni vagy teljesen figyelmen kívül hagyni. Ezek a következők: a Jézus Krisztusban mint igaz Istenben és igaz emberben megvalósuló felszabadulás transzcendens és ajándék jellege, kegyelmének szuverenitása, a megváltás eszközeinek és különösen az egyháznak és a szentségeknek valóságos természete. Fel kell hívnunk a figyelmet az etika igazi jelentésére, és arra, hogy a jó és a rossz közötti különbség nem relativizálható, a bűn autentikus fogalmára, a megtérés szükségességére és a felebaráti szeretet törvényének egyetemességére. Figyelmeztetni kell arra, hogy a lét politizálása, amely félremagyarázza mind Isten országának jellegét, mind az emberi személy transzcendenciáját, végül is szakrális jelleggel ruházza fel a politikát, hogy forradalmi kezdeményezések céljára használhassa ki a nép vallásosságát.

18. Az „ortodoxia” védelmezőinek olykor passzivitást, engedékenységet vagy bűnös cinkosságot vetnek szemükre a tűrhetetlen igazságtalanságokkal és olyan politikai rendszerekkel szemben, amelyek ezeket rendszeresítik. A lelki megtérés, az intenzív isten- és felebaráti szeretet, az igazságosság és béke melletti buzgó kiállás, a szegényekkel és a szegénységgel szemben tanúsított evangéliumi magatartás követelmény minden emberrel, de különösen a lelkipásztorokkal és vezetőkkel szemben. A hit tisztasága feletti őrködés nem képzelhető ez azon törekvés nélkül, hogy integrális teológiára alapozott életünk révén tegyünk hatékony tanúságot felebarátaink és különösen a szegények és elnyomottak iránti szolgálatkészségünkről. A keresztények dinamikus és konstruktív emberszeretet tanúsítása révén rakják le a „szeretet civilizációjának” alapjait úgy, ahogy azt VI. Pál vagy a pueblai konferencia dokumentumai is kifejtették. [34] Egyébként ismeretes, hogy korunkban számos pap, szerzetes és világi szenteli életét valóban evangéliumi szellemben egy igazságos társadalom létrehozásának.

Befejezés

VI. Pál pápa az Isten népének hitvallása című dokumentumban világosan kifejtette az egyház hitét, amelytől nem lehet anélkül eltávolodni, hogy ne idéznénk elő különböző lelki károsodásokkal együtt a nyomor és a leigázottság újabb formáit.

„Hittel valljuk, hogy Isten országa, amelynek kialakulása Krisztus egyházával indult be, nem e mulandó világból való. Növekedése nem azonosítható az emberi civilizáció, a tudományok és a technika fejlődésével, hanem abban áll, hogy egyre mélyebben megismerjük Krisztus kimeríthetetlen gazdagságát, egyre erőteljesebben adunk választ Isten szeretetére, aki egyre bőségesebben árasztja el kegyelmének és szentségének ajándékaival az emberiséget. De éppen ez a szeretet készteti az egyházat arra, ahogy az emberiség földi jólétének előmozdításán is fáradozzék. Az egyház szüntelenül emlékezteti gyermekeit arra, hogy bár örök otthonunk nem e földön van, mindenkinek kötelessége hivatásának megfelelően és a rendelkezésére álló eszközökkel földi országának jólétéért, az igazságosság, a béke, és az emberek közötti testvériség előmozdításáért munkálkodni és segítséget nyújtani embertársaiknak, különösen a legszegényebbeknek és a legmostohább körülmények között élőknek. Az egyháznak, Krisztus jegyesének az emberiség szükségleteivel kapcsolatos aggodalma, részvétele örömeiben és reményeiben, erőfeszítéseiben nem egyéb tehát, mint arra irányuló törekvés, hogy mindenkit megvilágosítson Krisztus világosságával és mindenkit Krisztus, egyetlen Megváltónk köré tömörítsen. Az egyháznak ez a törekvése nem azt jelenti, hogy alkalmazkodik a korunkra jellemző helyzetekhez, és azt sem, hogy Urunk és örök országa eljövetelébe vetett reménye megfogyatkozott.” [35]

Alulírott bíboros prefektus egy kihallgatása alkalmával bemutatta a Hittani Kongregáció rendes ülésén elfogadott jelen Tájékoztatót őszentsége II. János Pál pápának, aki azt elfogadta, és kiadását elrendelte.

Kelt Rómában, a Hittani Kongregáció székhelyén, 1984. augusztus 6-án, Urunk színeváltozásának ünnepén.

Ioseph card. Ratzinger prefektus,
Alberto Bovone, a numidiai Cesarea címzetes érseke, titkár