LIBERTATIS CONSCIENTIA

I. Bevezetés

Törekvések a felszabadításra

1. A szabadság és az emberi méltóság tudata, a személyek és a népek elidegeníthetetlen jogainak igenlésével párosulva, korunk egyik kiemelkedő jellemzője. Nos, a szabadság a gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális rend meghatározott feltételeit követeli meg, amelyek lehetővé teszik teljes gyakorlását. Az akadályok élénk érzékelése, amelyek megvalósulását gátolják és sértik az emberi méltóságot, a kiindulópontja azoknak, a felszabadításra irányuló erőteljes törekvéseknek, amelyek világunkat mozgatják.

Krisztus egyháza magáévá teszi ezeket a törekvéseket, ítélőképességét az evangélium fényénél gyakorolva, amely evangélium lényegénél fogva a szabadság és a felszabadulás üzenete. Ezek a törekvések néha, elméleti és gyakorlati síkon, olyan kifejezési formákat öltenek, amelyek nem mindig felelnek meg az ember valóságának, ahogyan az teremtése és megváltása fényénél megnyilvánul. Ez az oka annak, hogy a Hittani Kongregáció szükségesnek tartotta, hogy felhívja a figyelmet egyes, „a hitre és a keresztény életre nézve veszedelmes eltévelyedésekre vagy az eltévelyedés veszélyére” [1] Az ilyen figyelmeztetések távolról sem feleslegesek, sőt napról napra időszerűbbnek és helytállóbbnak tűnnek.

A tanítás célja

2. A „Libertatis Nuntius” kezdetű instrukció a felszabadítás teológia néhány aspektusáról, már jelezte a Kongregációnak azt a szándékát, hogy kiad egy második dokumentumot, amely meg fogja világítani a szabadságról és a felszabadításról szóló tanítás legfőbb elemeit. A jelenlegi Instrukció ennek a szándéknak felel meg. A két dokumentum között szerves kapcsolat van: az egyiket a másik fényénél kell olvasni.

Erről a témáról, amely az evangéliumi üzenet középpontjában áll, az egyház tanító hivatala számos alkalommal nyilatkozott. [2] A jelen dokumentum a kérdés legfőbb elméleti és gyakorlati vonatkozásainak megjelölésére szorítkozik. Ami a különböző helyi viszonyokra való alkalmazását illeti, az egyes egyházakra tartozik, hogy egymással és a Szentszékkel közösen, közvetlenül gondoskodjanak róla. [3]

A szabadság és a felszabadítás témájának nyilvánvalóan ökumenikus jelentősége van. Az egyházak és az egyházi közösségek hagyományos örökségéhez tartozik. Ezért ez a dokumentum megerősítheti Krisztus összes tanítványának tanúságtételét és cselekvését, akik hivatottak arra, hogy feleljenek korunk nagy kihívásaira.

Az igazság, amely megszabadít bennünket

3. Jézus szava: „Az igazság szabaddá tesz benneteket” (Jn 8, 32). Ezen a téren ennek kell megvilágítania és vezetnie minden teológiai gondolkodást, és minden lelkipásztori elhatározást.

Ennek az igazságnak, amely Istentől jön, a középpontja Jézus Krisztusban, a világ Megváltójában van. [4] Tőle, aki „az út, az igazság és az élet” (Jn 14, 6), kapja az egyház azt, amit az embereknek kínál. A megtestesült Ige és a világ megváltója misztériumából meríti az igazságot az Atyáról és irántunk való szeretetéről, valamint az emberre és az ó szabadságára vonatkozó igazságot is.

Krisztus keresztjével és feltámadásával vitte végbe megváltásunkat, ami felszabadítás a legteljesebb értelemben, amennyiben a legradikálisabb rossztól, a bűntől és a halál hatalmától szabadított meg bennünket Amikor az egyház, Urának tanítása szerint, az Atyához fordul imájával: „Szabadíts meg bennünket a gonosztól”, azért könyörög, hogy a megváltás titka erőteljesen hasson mindennapi életünkre. Az egyház tudja, hogy a megváltó kereszt valóban a világosság és az élet forrása és a történelem középpontja. A benne égő igazság arra ösztönzi, hogy hirdesse az evangéliumot, és a szentségek révén kiossza annak éltető gyümölcseit. Gondolkodása és cselekvése a megváltó Krisztusból indul ki, amikor a világot gyötrő drámák láttán a felszabadulás és az igazi szabadság értelmén és útjain elmélkedik.

Az igazság, kezdve a megváltás igazságán, amely a hit titkának középpontjában áll, ilyenformán a szabadság gyökere és formája, minden felszabadító cselekvés alapja és mértéke.

Az igazság a szabadság feltétele

4. Az igazság teljessége előtti nyitottság minden ember lelkiismereti kötelessége; mindenkinek keresnie kell, és készen kell állnia befogadására, amikor megjelenik előtte.

Krisztus Urunk parancsa szerint [5] az evangélium igazságát mínden emberrel ismertetnie kell, és minden embereknek joga van annak megismerésére. Hirdetése a Szentlélek erejében magában foglalja minden ember szabadságának teljes tiszteletét, a kényszer és az erőszak minden formájának kizárását. [6]

A Szentlélek elvezeti az egyházat és Jézus Krisztus tanítványait „a teljes igazságra” (Jn 16, 13). Ő irányítja az idők folyását, és „megújítja a föld színét”. (Zsolt 104, 30). Ő van jelen az ember méltóságát jobban tisztelő tudat érlelődésében. [7] A Szentlélektől származik a bátorság, a merészség és a hősiesség: „Ahol az Úr lelke, ott a szabadság” (2 Kor 3, 17).

II. A szabadság helyzete a mai világban

1. A MODERN FELSZABADÍTÁSI FOLYAMAT
VÍVMÁNYAI ÉS VESZÉLYEI

A kereszténység öröksége

5. Jézus Krisztus Evangéliuma, feltárva az embernek szabad személyiségkénti minőségét, aki arra hivatott, hogy közösségre lépjen Istennel, az emberi szabadság addig nem is sejtett mélységeinek tudatosulását indította el.

A szabadság keresése és a felszabadításra való törekvés tehát, amelyek az idők legfőbb jelei közé tartoznak korunk világában, elsődlegesen a keresztény örökségben gyökereznek. Ez igaz marad ott is, ahol eltévelyedett formákat hirdetnek és odáig jutnak, hogy szembehelyezkednek az embernek és sorsának keresztény szemléletével. E nélkül az evangéliumra való utalás nélkül, érthetetlen marad az utóbbi századok történelme a Nyugaton.

A modern kor

6. A modern idők hajnalától, a reneszánszban, úgy gondolták, hogy az ókorhoz való visszatérés a filozófiában és a természettudományokban, lehetővé fogja tenni, hogy az ember, a természet törvényeinek megismerése és megfékezése révén, kivívja a gondolkodás és a cselekvés szabadságát.

Másrészt Luther, kiindulva abból, ahogyan ő Szent Pált olvasta, küzdeni akart a törvény igája alóli felszabadulásért, amely igát az ő szemében korának egyháza képviselte.

A szabadságra való hivatkozás azonban főleg a felvilágosodás és a francia forradalom századában visszhangzott teljes hangerővel. Ettől kezdve sokan úgy tekintettek a jövendő történelmére, mint a felszabadítás ellenállhatatlan folyamatára, amelynek olyan korhoz kell elvezetnie, amelyben a végül teljesen szabaddá vált ember már itt a földön élvezheti a boldogságot.

A természet fölötti uralom felé

7. A haladás ideológiájának perspektívájában az ember a természet urává készült válni. Az eddig elszenvedett szolgaság a tudatlanságon és az előítéleteken alapult. A természet titkait kicsikarva, az ember a maga szolgálatába hajtja a természetet. Ilyen módon a tudomány és a technika fejlődésén keresztül követett cél a szabadság kivívása volt. A kifejtett erőfeszítések jelentő sikereket hoztak. A természeti katasztrófáktól nincs ugyan az ember megvédve, de a természet számos veszélyét elhárította. A napi élelem egyre több ember számára biztosított. A szállítási és kereskedelmi lehetőségek kedveznek az élelmiszerek, a nyersanyagok, a munkaerő, a technikai kapacitások cseréjének, oly módon, hogy az emberek számára ésszerűen remélhető az emberhez méltó, nyomortól mentes létezés.

Társadalmi és politikai vívmányok

8. Az újkori felszabadítási mozgalom politikai és társadalmi célt tűzött maga elé. Véget kellene vetnie az ember uralmának az ember fölött és előmozdítania minden ember egyenlőségét és testvériségét. Tagadhatatlan, hogy ilyen szempontból is elértek pozitív eredményeket. A törvényes rabszolgaságot és jobbágyságot eltörölték. A művelődéshez való általános jog nagyot fejlődött. A törvény sok országban elismeri a férfiak és a nők egyenjogúságát, minden állampolgár részvételét a politikai hatalom gyakorlásában és azonos jogokat mindenki számára. A rasszizmust elutasították, mint ami ellentétes a joggal és az igazságossággal. Az emberi jogok megfogalmazása minden ember méltóságának elevenebb tudatát jelenti. Az előző uralmi rendszerekkel összehasonlítva, számos társadalomban tagadhatatlan a szabadság és az egyenlőség megerősödése.

A gondolkodás és az akarat szabadsága

9. Végül és főleg, a modern felszabadítási mozgalomnak belső szabadságot kellett hoznia az ember számára, a gondolkodás és az akarat szabadsága formájában. Meg akarta szabadítani az embert a babonától és az ősi félelmektől mint fejlődésének megannyi akadályától. Céljának tekintette, hogy megadja neki a bátorságot és merészséget ahhoz, hogy éljen a saját szívével, anélkül, hogy a félelem visszariasztaná az ismeretlen határaitól. Igy, különösen a történelemtudományban és a humán tudományokban, az ember új tudata alakult ki, azzal a rendeltetéssel, hogy segítse jobban kiismerni magát abban, ami a saját kibontakozását vagy a közösség létrejöttének alapvető feltételeit illeti.

A modern felszabadítási folyamat

10. Azonban legyen szó akár a természet meghódításáról, akár a társadalmi és politikai életről vagy az ember uralmáról önmaga fölött, egyéni és kollektív téren, mindenki megállapíthatja nemcsak azt, hogy a megvalósult haladás távolról sem felel meg a kezdeti törekvéseknek, hanem azt is, hogy új veszélyek, új szolgaságok és új félelmek keletkeztek, miközben a modern felszabadítási mozgalom kibontakozott. Ebben mutatkozik meg a jele annak, hogy a szabadság értelmezését illetően kezdettől fogva súlyos kétértelműségek kezdték ki belülről ezt a mozgalmat.

A természet fölötti uralom által fenyegetett ember

11. Így történt, hogy az ember, ahogyan megszabadult a természet fenyegetéseitől, növekvő félelmet kezdett érezni önmagától. A természetet egyre inkább leigázó technika azzal a veszéllyel fenyeget, hogy megsemmisíti saját jövőnk alapjait, úgy, hogy a mai emberiség a jövendő nemzedékek ellenségévé válik. Miközben a természet erőit vak hatalommal teljesen megzabolázzuk, vajon nem semmisül-e meg a holnap embereinek szabadsága? Milyen erők védhetik meg az embert a saját uralmából származó szolgaságtól? A szabadság és a felszabadítás egészen új képessége válik szükségessé, amely teljesen megújult felszabadítási folyamatot igényel.

A technológiai fejlődés veszélyei

12. A tudományos megismerés felszabadító ereje a technológia nagy teljesítményeiben tárgyiasul. Aki rendelkezik a technológiákkal, annak hatalma van a Föld és az emberek fölött. Ebből az egyenlőtlenség eddig ismeretlen formái születtek, a tudás birtokosai és a technika egyszerű élvezői között. Az új technológiai hatalom összekapcsolódik a gazdasági hatalommal, és annak koncentrációjához vezet. Ezért a népeken belül és a népek közt függőségi viszonyok alakultak ki, amelyek a legutóbbi húsz esztendő folyamán a felszabadítás új követelésének alkalmává váltak. Hogyan lehet megakadályozni, hogy a technológiai hatalom embercsoportok vagy egész népek elnyomó hatalmává váljék?

Individualizmus és kollektivizmus

13. A társadalmi és politikai vívmányok területén, a felvilágosodás korszakában a szabadság érvényesülésének egyik alapvető kétértelműsége a szabadság alanyának koncepciójára vezethető vissza, akit úgy fogtak fel, mint aki elegendő önmagának, célja pedig saját érdekének kielégítése a földi javak élvezetében. Az ettől az emberfelfogástól ihletett individualista ideológia elősegítette a javak egyenlőtlen elosztását az ipari korszak kezdetén olyan mértékig, hogy a dolgozók azt látták, ki vannak zárva azokból az elemi javakból, amelyeknek termeléséhez hozzájárultak, és amelyekhez joguk van. Ebből hatalmas mozgalmak születtek, hogy szabaduljanak abból a nyomorból, amelyet az ipari társadalom tartósított.

Keresztények, világiak és lelkipásztorok, nem mulasztották el, hogy harcoljanak a dolgozók törvényes jogainak igazságos elismeréséért. Az egyház tanítóhivatala több ízben felemelte szavát e mellett az ügy mellett.

A munkásmozgalom jogos követelése azonban legtöbbnyire a szolgaság új formáihoz vezetett, mert olyan koncepciókból táplálkozott amelyek, az ember transzcendens hivatását elhanyagolva, csakis földi célt tűztek az ember elé. A követelések egyes esetekben kollektivista tervekre irányultak, amelyekből ugyanolyan súlyos igazságtalanságok származtak, mint azok, amelyeknek véget akartak vetni.

Az elnyomás új formái

14. Igy hát korunk olyan totalitárius rendszerek és zsarnoksági formák megszületésének volt tanúja, amelyek a nagy technológiai fejlődést megelőző időszakban nem lettek volna lehetségesek. A tökéletesített technikát egyrészt népirtásokra használták fel. Másrészt, a terrorizmus révén, amely annyi ártatlan ember halálát okozza, egyes kisebbségek egész nemzeteket próbálnak sakkban tartani.

Ma az ellenőrzés az egyén belső világába is behatolhat; és a gondoskodást célzó rendszerek által teremtett függőségek az elnyomás potenciális veszélyét jelenthetik. A társadalom kényszereitől való szabadulás keresésének egyik elferdült módja a kábítószerekhez való folyamodás, ami az egész világon sok fiatal önpusztításához vezet, és egész családokat taszít aggodalomba és szenvedésbe.

A teljes megsemmisülés veszélye

15. A jogrend elismerése, a népek nagy családján belüli kapcsolatok garanciájaként, napról napra gyengül. Amikor a bizalom a jogban már nem kínál elégséges oltalmat, a biztonságot és a békét az egész emberiség számára veszélyt jelentő kölcsönös fenyegetésben keresik. Az erők, amelyeknek a szabadság kibontakozását kellene szolgálniuk, a veszélyek fokozását szolgálják. A halált hozó eszközök, amelyeket egymással szemben felsorakoztatnak, képesek megsemmisíteni minden emberi életet a Földön.

Az egyenlőtlenség új viszonyai

16. A hatalommal rendelkező és a hatalomtól megfosztott nemzetek között az egyenlőtlenség és az elnyomás új viszonyai alakultak ki. Úgy látszik, a nemzetközi kapcsolatok szabálya a saját érdekek keresése, tekintet nélkül az emberiség közös javára.

A szegény nemzetek belső egyensúlyát megbontja a fegyverek importja, ezzel színre lép a megosztottság tényezője, és az egyik csoportnak a másik fölötti uralmához vezet. Milyen erők küszöbölhetnék ki a fegyverekhez való rendszeres folyamodást, és állíthatnák helyre a jog tekintélyét?

A fiatal nemzetek felszabadulása

17. A hatalmi viszonyok egyenlőtlenségének összefüggésében jelentek meg a fiatal nemzetek felszabadítási mozgalmai, amely nemzetek általában szegények is, nemrégiben még gyarmati uralom alatt éltek. A népet azonban nagyon gyakran megfosztják nehezen kivívott függetlenségétől gátlástalan rendszerek vagy zsarnokságok, amelyek büntetlenül gúnyolódnak az emberi jogokon. A tehetetlenségre kárhoztatott nép ilyen módon csak gazdát cserél.

Ez nem változtat azon, hogy korunk egyik kiemelkedő jelensége, egész kontinensek szintjén, a népek öntudatra ébredése, a népeké, amelyek az évszázados nyomor súlya alatt görnyedve emberhez méltó és igazságos életre törekszenek, és készek harcolni saját szabadságukért.

Az erkölcs és Isten a felszabadulás

18. Ami az ember belső felszabadulásának modern mozgalmát illeti, meg kell állapítanunk, hogy az arra irányuló erőfeszítés, hogy a gondolkodást és az akaratot korlátaitól megszabadítsák, odáig jutott, hogy azt tartja, az erkölcs mint olyan, ésszerűtlen korlát, amelyen az embernek át kell lépnie ha valóban a maga ura akar lenni.

Mi több, sokak szerint maga Isten alakja az ember sajátos elidegenedésének terméke lenne. Isten igenlése és az emberi szabadság között alapvető összeférhetetlenség létezne: az ember igazán azáltal válna szabaddá, ha elutasítaná a hitet Istenben.

Szorongató bizonytalanságok

19. Itt van a gyökere a szabadság újkori történelmét kísérő tragédiáknak. Vajon ez a történelem, a nagy vívmányok ellenére, amelyek egyébként mindig törékenyek maradjanak, miért mutat gyakori visszaesést az elidegenedésbe, és miért tanúja új szolgaságok keletkezésének? Felszabadítási mozgalmak, amelyek már óriási reményeket keltettek, miért torkollnak olyan rendszerekbe, amelyek számára az állampolgárok szabadsága, [8] kezdve az első ilyen szabadságjogon, a vallásszabadságon, [9] az elsó számú ellenség?

Amikor az ember az erkölcsi törvénytől akar szabadulni és Istentől függetlenné akar válni, akkor távolról sem vívja ki a saját szabadságát, hanem megsemrnisíti azt. Ha kivonja magát az igazság mércéje alól, az önkény prédájává válik; az emberek között megszünnek a testvéri kapcsolatok, és helyet adnak a terrornak, a gyűlöletnek és a félelemnek.

Az újkori nagy felszabadítási mozgalom, az ember sorsát és szabadságát illetően halálos tévedésektől megfertőzve, kétértelmű marad: egyidejűleg hordozója az igazi szabadság ígéreteinek és halálos szolgaságok veszélyeinek.

2. A SZABADSÁG ISTEN NÉPE TAPASZTALATÁBAN

Egyház és szabadság

20. Az egyház, éppen azért, mert tudatában van ennek a halálos kettősségnek, tanító hivatala révén felemelte szavát az utóbbi századokban, hogy óva intsen azoktól az eltévelyedésektől, amelyek a felszabadító lendületet keserű kiábrándulások felé terelhették. Annak idején gyakran nem értették meg. Az idő távlatából azonban igazságot szoIgáltathatunk ítélőképességének.

Az egyház az Isten képére teremtett ember igazságának nevében szólal meg. Mégis azzal bírálják, hogy ő maga is a felszabadítás akadálya. [10] Állítólag hierarchikus szerkezete szembehelyezkedik az egyenlőséggeI, tanító hivatala a gondolkodás szabadságával. Az évszázadok folyamán természetesen voltak téves megítélések vagy súlyos mulasztások, amelyekért a keresztényeket terheli a felelősség. [11] De ezek az ellenvetések félreismerik a dolgok igazi természetét. A karizrnák különbözősége Isten népében, lévén szó a szolgálat karizrnáiról, nincs ellentétben a személyek egyenlő méltóságával és közös elhivatottságávaI a szentségre.

A gondolkodás szabadsága, az igazság kutatásának feltételeként az emberi tudás minden területén, nem jelenti azt, hogy az emberi értelemnek el kell zárkóznia a kinyilatkoztatás fénye elől, amelynek letéteményese Krisztus megbízásából az egyház. A teremtett értelem, az isteni igazság előtt megnyílva, a szabadság kimagasló formáját képező virágzásnak és tökéletesedésének indul. Egyébként a II. Vatikáni Zsinat teljes egészében elismerte a tudományok jogos autonómiáját, [12] valamint a politikai természetű tevékenységekét is. [13]

A kicsinyek és a szegények szabadsága

21. A legfőbb tévedések egyike, amely a felvilágosodás kora óta súlyosan ránehezedett a felszabadulás folyamatára, abból a széles körben osztott meggyőződésből származik, amely szerint a tudomány, a technika és a gazdaság területén megvalósult fejlődésnek a szabadság kivívása alapjául kellene szolgálta. Ilyen módon félreismerték a szabadságnak és követelményeinek mélyebb dimenzióját.

Az egyház mindenkor tapasztalta e szabadság mélyebb dimenzióját, a hívők sokaságának életén keresztül, különösen a kicsinyek és a szegények körében. Ők hitükben tudják, hogy Isten végtelen szeretetének tárgyai. Közülük mindegyik elmondhatja: „Isten Fiának hitében élek, aki szeretett és föláldozta magát értem” (Gal 2, 20b). Ez az ő méltóságuk, amit a hatalmasok egyike sem vehet el tőlük; ez a bennük jelenlevő felszabadító öröm. Tudják, hogy nekik is szól Jézus szava: „Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek” (Jn 15, 15). Ez a részvétel Isten ismeretében az ő felszabadulásuk, szemben a tudás birtokosainak uralmi igényeivel; „Ezt mindannyian tudjátok, … és nincs szükségetek rá, hogy bárki is tanítson benneteket” (1 Jn 2, 20, 27b). Tudják, hogy részesei annak a legfelsőbb tudásnak, amelyre minden ember hivatott [14], s hogy Isten szereti őket, mint mindenki mást, és mindenki másnál jobban. Ők tehát az igazságból és a szeretetből eredő szabadságban élnek.

A népi vallásosság forrásai

22. Isten népének ez a vallásos érzülete, a maga reményteli áhítatában Jézus keresztje iránt, megérti a megváltó Krisztus titkában rejlő erőt is. Tehát távolról sem szabad lebecsülni vagy megszüntetni a népi vallásosságnak azokat a formáit, amelyekben ez az áhítat megnyilvánul, ellenkezőleg, meg kell ragadni és el kell mélyíteni egész jelentőségét és minden következményét. [15] Ez alapvető fontosságú teológiai és lelkipásztori tényező: pontosan a szegények, az Isteni szeretet megkülönböztetett tárgya, értik jobban és mintegy ösztönösen, hogy a leggyökeresebb felszabadulás, vagyis a szabadulás a bűntől és a haláltól, az, amely Krisztus halálával és feltámadásával teljesedett be.

A felszabadulás megváltástani és etikai dimenziója

23. Ennek a felszabadulásnak az ereje mélyen behatol az emberbe, átalakítja őt és az ő történelmét, annak jelen aktualitásában, és élénkíti eszkatologikus lendületét. A felszabadulás első és alapvető értelme, amely így megnyilvánul, megváltástani: az ember megszabadult a rossz és a bűn alapvető szolgaságától.

Az ember az üdvözülés reményében fedezi föl saját szabadságának igazi értelmét, hiszen a felszabadulás a szabadság helyreállítása. De nevelés is a szabadságra, azaz nevelés arra, hogyan kell helyesen élni a szabadsággal. A felszabadulás megváltástani dimenziójához tehát annak etikai dimenziója csatlakozik.

A szabadság történetének új szakasza

24. A felszabadulás és a szabadság alapvető megtapasztalásának forrása, a hit érzülete, különböző mértékben formálta a keresztény népek kultúráját és erkölcsét.

Ma azonban, a félelmetes kihívások folytán, amelyekkel az emberiségnek szembe kell néznie, egészen új módon vált szükségessé és sürgőssé, hogy Isten szeretete és az igazságban megélt szabadság rányomja bélyegét az emberek közötti és a népek közötti kapcsolatokra, és áthassa a kultúrák életét.

Ott, ahol hiányzik az igazság és a szeretet, a felszabadulás folyamata a minden támaszát elvesztett szabadság halálába torkollik.

A szabadság történetének új szakasza nyílik meg előttünk. A tudomány, a technika, a munka, a gazdaság és a politikai tevékenység felszabadító képessége csak akkor fog gyümölcsöket teremni, ha a szenvedésnél erősebb igazságban és szeretetben találják meg inspirációjukat és mértéküket, tehát abban, amit Jézus Krisztus nyilatkoztatott ki az embereknek.

III. Az ember elhivatottsága a szabadságra
és a bűn botránya

1. A SZABADSÁG ELSŐ MEGKÖZELÍTÉSE

Spontán válasz

25. A spontán válasz arra a kérdésre: „Mit jelent szabadnak lenni?”, a következő: szabad az, aki csak azt teszi, amit akar, anélkül, hogy külső kényszer gátolná, és aki következésképpen teljes függetlenséget élvez. A szabadság ellenkezője tehát az lenne, hogy akaratunk egy idegen akarattól függ.

De tudja-e az ember mindig, hogy mit akar? Lehetséges-e minden, amit akar? Megfelel-e az ember természetének, hogy a saját énjére korlátozódjon, és elkülönüljön a mások akaratától? A pillanat gyakran nem a valódi akarat, és ugyanabban az emberben megférhetnek egymással ellentétes akaratok. Legfőképpen azonban az ember beleütközik saját természete korlátaiba: többet akar, mint amennyire képes. Tehát az akadály, amely akaratával szembehelyezkedik, nem mindig kívülről, hanem saját létezésének korlátaitól is ered. Éppen ezért, az embernek meg kell tanulnia, hogy akaratát természetével összeegyeztesse, különben fennáll annak a veszélye, hogy tönkreteszi önmagát.

Igazság és igazságosság: a szabadság törvényei

26. Ezenkívül minden ember a többi ember felé irányul, és szüksége van az együttélésre. Csak ha megtanulja, hogy akaratát az igazi jóra irányítva, a többiekével egyeztesse, akkor járta ki a helyes akarat iskoláját. Az akaratot tehát az emberi természet követelményeivel való összhang teszi humánussá. Ez pedig az igazság kritériumát igényli és igazságos kapcsolatot mások akaratával. Az igazság és az igazságosság tehát az igazi szabadság fokmérője. Amikor az ember eltávolodik ettől az alaptól, és összetéveszti magát Istennel, a hazugság rabjává lesz, és ahelyett, hogy megvalósítaná, elpusztítja önmagát.

A szabadság nem az én teljes függetlenségében és a kapcsolatok hiányában valósul meg, távolról sem; igazi szabadság csak ott létezik, ahol az embereket az igazság és az igazságosság által szabályozott kölcsönös kapcsolatok egyesítik. De ahhoz, hogy ilyen kapcsolatok lehetségesek legyenek, mindenkinek személy szerint igaznak kell lennie.

A szabadság nem azt jelenti, hogy bármit szabad megtenni: a szabadság csak a jóra irányulhat, mert csak ebben rejlik a boldogság. Célja tehát a jó. Következésképpen, az ember olyan mértékben válik szabaddá, amilyenben közeledik az igaz megismeréséhez, és akaratát ez a megismerés ‒ nem pedig bármiféle más erő ‒ vezérli. Az akaratot egyedül irányító igazság megismerését célzó felszabadulás elengedhetetlen feltétele annak a szabadságnak, amely méltó erre a névre.

2. SZABADSÁG ÉS FELSZABADULÁS

A teremtmény szabadsága

27. Más szóval, a szabadságnak, amely belső uralom saját cselekedeteink fölött és önrendelkezés, közvetlen velejárója a kapcsolat az erkölcsi renddel. Igazi értelmét az erkölcsi jó választásában találja meg, tehát az az erkölcsi rossztól való szabadulásként valósul meg.

Az embernek szabad cselekvésével a legfőbb jó felé kell irányulnia, a természet követelményeinek és isteni rendeltetésének megfelelő javakon keresztül.

Az ember szabadsága gyakorlásával dönt önmagáról és alakítja önmagát. Ebben az értelemben az ember önmaga oka, de Isten teremtményeként és képmásaként az. Ez létezésének igazsága, egyben megmutatja, milyen mélységes tévedések vannak azokban az elméletekben, amelyek úgy vélik dicsőíteni az ember szabadságát, vagy „történelmi gyakorlatát”, hogy létezésének és fejlődésének abszolút elvévé teszik. Ezek az elméletek az ateizmus megnyilvánulásai, vagy jellemző logikájuk révén hajlanak az ateizmusra. Ugyanilyen irányba tart a közömbösség és a határozott agnoszticizmus. Isten képmása az emberben az, ami az ember szabadságát és méltóságát megalapozza. [16]

A Teremtő hívása

28. Isten az embert szabadnak teremtette, saját képére és hasonlatosságára teremtette. [17] Az ember Teremtőjének hívását abban észleli, hogy természete hajlamos a jóra, és törekszik rá, de még inkább a kinyilatkoztatás igéjében, amely Krisztusban tökéletes módon kihirdettetett. így nyilváníttatott ki számára, hogy Isten szabadnak teremtette, mert a kegyelem segítségével barátságra léphet vele, és részt vehet életében.

Részvételes szabadság

29. Az ember nem saját egyéni vagy kollektív cselekvéséből ered, hanem Isten ajándékából, aki őt teremtette. Ez hitvallásunk első mondata, amit az emberi gondolkodás nagy ráérzései megerősítenek.

Az ember szabadsága részesedő szabadság, és önmegvalósítási képességét egyáltalán nem szünteti meg Istentől való függősége. Pontosan az ateizmus jellemzője, hogy azt hiszi, kibékíthetetlen ellentét van az isteni szabadság oksága és az ember szabadságának oksága között, mintha Isten igénylése az ember tagadását jelentené, vagy mintha beavatkozása a történelembe hiábavalóvá tenné az ember kísérleteit. Az emberi szabadság valójában Istentől való, és vele kapcsolatban nyer értelmet és érvényességet.

Az ember szabad választása

30. Az ember történelme Istentől kapott természete alapján bontakozik ki, azon célok szabad követésében, amelyek felé természetének hajlandóságai és az isteni kegyelem irányítják és viszik.

De az ember szabadsága korlátozott és gyenge. Vágya látszólagos jóra is irányulhat: hamis jót választva vét szabadságra hivatottsága ellen. Az ember szabad akaratával rendelkezik önmagával: teheti ezt pozitív értelemben vagy romboló értelemben.

A tudatába beépített és a Szentlélek ösztönzéseként kapott isteni törvénynek engedelmeskedve, az ember az igazi önuralmat gyakorolja, és ezáltal megvalósítja az Isten gyermekének királyi hivatását. „Istent szolgálva uralkodik”. [18] Az igazi szabadság „az igazságosság szolgálata”, az engedetlenség és a rossz választása pedig „a bűn szolgasága”. [19]

Világi felszabadulás és szabadság

31. A szabadságnak ebből a fogalmából kiindulva tisztázódik a világi felszabadulás fogalmának jelentősége: olyan folyamatok összességéről van szó, amelyeknek célja a hiteles emberi szabadság gyakorlásához megkövetelt feltételek megszerzése és szavatolása.

önmagában véve tehát a felszabadulás nem teremti meg az ember szabadságát. A keresztény értelemtől megerősített józan ész tudja, hogy a szabadság akkor sem semmisül meg, amikor feltételeknek, korlátozásnak van alávetve. Olyan embereknek is sikerülhet kinyilvánítaniuk szabadságukat és útra kelniük felszabadulásukért, akik iszonyatos kényszereket szenvedtek el. Egy sikeres felszabadulási folyamat csak jobb feltételeket teremthet a szabadság tényleges gyakorlására. Éppen ezért, az olyan felszabadítás, amely nem veszi figyelembe azok személyes szabadságát, akik harcolnak érte, kezdettől fogva sikertelenségre van ítélve.

3. A SZABADSÁG ÉS AZ EMBERI TÁRSADALOM

Az emberi jogok és „a szabadságjogok”

32. Isten nem „magányos lényként” teremtette az embert, hanem „társadalmi lénynek” akarta. [20] A társadalmi élet tehát nem külsődleges, az emberen kívüli valami: az ember csak másokkal való kapcsolatában növekedhet és valósíthatja meg rendeltetését. Az ember különböző közösségekhez tartozik: családi, szakmai, politikai közösségekhez, és ezeken belül kell gyakorolnia felelős szabadságát. Egy igazságos társadalmi rend pótolhatatlan segítséget nyújt az embernek személyes szabadsága megvalósításához. Egy igazságtalan társadalmi rend viszont az ember sorsát veszélyeztethető fenyegetés és akadály.

A társadalmi szférában a szabadság azokban a cselekvésekben, struktúrákban és intézményekben jut kifejezésre és valósul meg, amelyeknek segítségével az emberek egymással kommunikálnak, és megszervezik közös életüket. A szabad személyiség teljes kibontakozását, ami mindenki számára kötelesség és jog, a társadalomnak segítenie, nem pedig akadályoznia kell.

Ez erkölcsi természetű követelmény, amely az Emberi Jogok kihirdetésében találta meg kifejezési formáját. Közülük egyeseknek az a tárgya, amit egyezményesen „szabadságjogoknak” nevezünk, és amelyek különböző módozatai annak, hogy minden emberi lénynek elismerjük transzcendens rendeltetését, valamint lelkiismerete sérthetetlenségét. [21]

Az ember társadalmi dimenziói és Isten dicsősége

33. Az ember társadalmi dimenziójának még más jelentősége is van: Isten végtelen gazdagságából csak az emberek sokfélesége és gazdag különbözősége képes valamit kifejezni.

Végezetül, ennek a dimenziónak az a rendeltetése, hogy teljességét Krisztus testében, az egyházban találja meg. Ez az oka annak, hogy a társadalmi élet, formáinak változatosságában és abban a mértékben, amelyben megfelel az isteni törvénynek, Isten dicsőségének visszfénye a világban. [22]

4. AZ EMBER SZABADSÁGA
ÉS A TERMÉSZET FÖLÖTTI URALOM

Az ember hivatása, hogy „uralma alá hajtsa” a természetet

34. Az embernek, testi dimenziója folytán, személyes és társadalmi megvalósulásához szüksége van az anyagi világ javaira. Abban a hivatásában, hogy hajtsa uralma alá a földet és állítsa szolgálatába a munka segítségével, felismerhető Isten képének egy vonása. [23] De az emberi közreműködés nem „teremtés”; találkozás az anyagi természettel, amelynek eredete, éppúgy, mint az övé, a teremtő Istenben van, aki az embert „nemes és bölcs őrnek” alkotta. [24]

Az ember ura tevékenységeinek

35. A technikai és gazdasági változások visszahatnak a társadalmi élet szervezetére; bizonyos mértékben feltétlenül kihatnak a kulturális életre és magára a vallásos életre is.

Az ember azonban, szabadsága révén, ura marad saját tevékenységének. Korunk nagy és gyors változásai drámai kihívást intéznek hozzá: azt, hogy értelmével és szabadságával tartsa féken és ellenőrizze azokat az erőket, amelyeket az igazi emberi célok szolgálatában mozgósít.

Tudományos felfedezések és erkölcsi haladás

36. Tehát pontosan a jól irányzott szabadságtól várható, hogy oly módon hasson, hogy a tudományos és technikai vívmányok, hatékonyságuk keresése, a munka termékei és maguk a gazdasági és társadalmi szervezet struktúrái ne legyenek alárendelve olyan terveknek, amelyek megfosztanák őket emberi céljaiktól, és az ember ellen fordítanak őket.

A tudományos tevékenység is, a technikai tevékenység is sajátos követelményeket feltételez. Jelentőségüket és kifejezetten emberi értéküket azonban csak akkor nyerik el, ha alá vannak vetve az erkölcsi elveknek. A követelményeket tiszteletben kell tartani; de ha a dolgok természetének meg nem felelő, abszolút és kényszerítő autonómiát akarunk nekik tulajdonítani, ez azt jelenti, hogy a hiteles emberi szabadságra nézve veszélyes útra térünk.

5. A BŰN MEGOSZTOTTSÁGOK ÉS ELNYOMÁS FORRÁSA

A bűn elszakadás Istentől

37. Isten a szabadságra hívja meg az embert. Minden emberben elevenen él a szabadság akarása. Ez az akarat mégis szinte mindig szolgasághoz és elnyomáshoz vezet. Ezért, a felszabadítás és a szabadság melletti minden kötelezettségvállalás feltételezi, hogy foglalkozzunk ezzel a drámai paradoxonnal.

A szabadság történetét jelző tragédiák alapvető oka az ember bűne, vagyis szakítás Istennel. Ahhoz, hogy ezt megértse, sok kortársunknak újra fel kell fedeznie mindenekelőtt a bűn értelmét.

Az ember szabadságakaratában benne rejlik a kísértés, hogy saját természetét megtagadja. Amennyiben mindent szándékozik akarni és tudni, megfeledkezve arról, hogy korlátozott és teremtett tény, akkor isten akar lenni. „Olyanok lesztek, mint az Isten” (Ter 3, 5): a kígyónak ez a szava az ember kísértésének a lényegét fejezi ki, és magában foglalja szabadsága igazi értelmének kiforgatását. Ez a bűn mélyebb természete: az ember eltávolodik az igazságtól, fölébe helyezi saját akaratát. Amikor meg akar szabadulni Istentől, és maga akar isten lenni, megtéveszti és tönkreteszi önmagát. Elidegeníti magát önmagától.

Abban hogy isten akar lenni, és mindent saját tetszésének akar alávetni, az istenfogalom kiforgatása rejlik. Isteni szeretet és igazság az isteni személyek kölcsönös odaadásának teljességében. Igen, igaz: az ember arra van hivatva, hogy olyan legyen, mint Isten. De nem a saját tetszése önkényében válik hasonlatossá Istenhez, hanem olyan mértékben, ahogyan felismeri, hogy az igazság és a szeretet egyben saját szabadságának elve és célja.

A bűn az emberi elídegenedések gyökere

38. Amikor az ember bűnt követ el, hazudik önmagának és elszakad saját igazságától. Teljes autonómiára és függetlenségre törekedve tagadja Istent és tagadja önmagát. Az elidegenedés önmaga Istentől szeretett teremtményi mivoltának az igazságától, minden más elidegenedés gyökere.

Tagadva, vagy tagadni próbálva Istent, létokát és célját, az ember mélységesen megváltoztatja a maga belső rendjét és egyensúlyát, a társadalomét és a látható teremtett világét is. [25]

A Szentírás a bűnnel összefüggésben szemléli mindazokat a bajokat, amelyek az embert egyéni és társadalmi létezésében sújtják.

Tanúsítja, hogy a történelem egész folyamata titokzatos kapcsolatban áll az ember cselelcvésével, aki kezdettől fogva visszaélt a maga szabadságával, fellázadva Isten ellen és céljainak elérését rajta kívül keresve. [26] A Teremtés könyve a munka és az anyaság gyötrelmes jellegében, a férfi uralmában a nő fölött és a halálban jelöli meg ennek az eredendő bűnnek a következményeit. Az isteni kegyelemtől megfosztott ember közös halandó természetet örökölt, amely természet képtelen megmaradni a jóban, és hajlamos a mohóságra. [27]

Bálványimádás és zűrzavar

39. A bálványimádás a bűn okozta zűrzavar szélsőséges formája. Az élő Isten imádásának felváltása egy teremtmény kultuszával, megváltoztatja az emberek közötti kapcsolatokat, és magában foglalja az elnyomás különböző fajtáit.

Isten bűnös félreismerése szabadjára engedi a szenvedélyeket, amelyek egyensúlyhiányt és konfliktusokat okoznak az ember belsejében. Ebből származnak azok az elkerülhetetlen zavarok, amelyek a családi és a társadalmi szférát sújtják: szexuális szabadosság, igazságtalanság, emberölés. Így írja le Pál apostol a pogány világot, amely a bálványimádástól eljut a legromlottabb eltévelyedésekig, amelyek tönkreteszik az egyént és a társadalmat. [28] Izrael prófétái és bölcsei a nép kegyvesztettségében már őelőtte felismerték bűnének, a bálványimádásnak büntetését és „a gonoszsággaI teli szívben” (Préd 9, 3) [29] az ember alapvető szolgaságának és annak az elnyomásnak a forrását, amelyet felebarátainak tőle kell elszenvedniük.

Isten semmibevevése és a teremtményhez való fordulás

40. A keresztény hagyomány az egyházatyák és az egyháztanítók műveiben fejtette ki világosan a Szentírásnak a bűnre vonatkozó tanítását. A Szentírás szerint a bűn Isten megvetése (contemptus Dei), és magában foglalja a szolga menekülni akarását az urával szembeni, vagy inkább a gyermekét az atyával szembeni függőség viszonyából. Az ember, amikor bűnt követ el, meg akar szabadulni Istentől, de valójában szolgává teszi magát. Istent elutasítva megtöri a végtelenre irányuló törekvése és az isteni életben való részvételre hivatottsága lendületét. Ezért a szívét hatalmába keríti a nyugtalanság.

A bűnös ember, aki nem hajlandó engedelmeskedni Istennek, szükségképpen hajlamossá válik arra, hogy téves és romboló módon belekapaszkodjon a teremtménybe. A teremtményhez fordulva (conversio ad creaturam), rá összpontosítja a végtelenre irányuló kielégítetlen vágyát. Csakhogy a teremtett javak behatároltak, ezért szíve egyikről a másikra tér át, állandóan keresve a békét, amely így nem jöhet létre.

Amikor az ember a teremtményeknek végtelen értéket tulajdonít, elveszíti érzékét az iránt, hogy ő maga teremtmény. Önmagában véli megtalálni saját középpontját és saját egységét. Isten semmibe vevésének másik oldala a mértéktelen önszeretet. Az ember ekkor kizárólag önmagára kíván támaszkodni, önmagából akar megvalósulni, és meg akar elégedni önmagával a saját immanenciájában. [30]

Az ateizmus a szabadság hamis emancipációja

41. Ez különösen nyilvánvalóvá válik, amikor a bűnös azt gondolja, hogy saját szabadságát nem érvényesítheti, ha nem tagadja kifejezetten Istent. Szerinte a teremtmény függősége a Teremtőtől, vagy az erkölcsi tudat függősége az isteni törvénytől, a tűrhetetlen szolgaság formái. Az 6 szemében tehát az ateizmus az ember emancipációjának és felszabadulásának igazi formája, a vallás pedig, vagy akár az erkölcsi törvény elismerése, elidegenedést hozna létre. Az ember ekkor szuverén módon akar dönteni a jóról és a rosszról, vagy az értékekről is, és ugyanezzel a mozdulattal egyszerre utasítja el Isten fogalmát és a bűn fogalmát. Az áthágás merészsége révén kíván felnőtté és szabaddá válni, és ezt az emancipációt nemcsak a maga számára követeli, hanem az egész emberiség számára.

A bűn és az igazságtalanság struktúrái

42. Az önmaga középpontjává vált bűnös ember úgy igyekszik érvényesülni és a végtelen iránti vágyát kielégíteni, hogy használja a dolgokat ‒ a gazdagságot a hatalmat és az élvezeteket ‒, anélkül, hogy törődne a többi emberrel, akiket igazságtalanul kifoszt és tárgyaknak, vagy eszközöknek tekint. Ezzel a maga részéről hozzájárul azoknak a kizsákmányolási és szolgasági struktúráknak a megteremtéséhez, amelyeket egyébként meg akar bélyegezni.

IV. Felszabadulás és keresztény szabadság

Evangélium, szabadság és felszabadulás

43. Az emberiség történelme, a bűn tapasztalatától ellenjegyezve, a kétségbeesésbe taszítana bennünket, ha Isten magára hagyta volna teremtményét. De a szabadulás isteni ígéretei és győzelmes beteljesülésük Krisztus halálában és feltámadásában, az alapja annak a „boldog reménynek”, amelyből a keresztény közösség erőt merít ahhoz, hogy elszántan és eredményesen tevékenykedjen a szeretet, az igazságosság és a béke szolgálatában. Az evangélium a szabadság üzenete és szabadító erő, [31] valóra váltja Izraelnek a próféták szavain alapuló reményét. Ennek a reménynek Jahve cselekedete az alapja, akí, még mielőtt megjelent volna „goélként” [32] népének szabadítójaként, megváltójaként, üdvözítőjeként, ellenszolgáltatás nélkül kiválasztotta őt Ábrahám. [33]

1. A SZABADULÁS AZ ÓSZÖVETSÉGBEN

Az exodus és Jahve szabadító beavatkozásai

44. Az Ószövetségben Jahve szabadító cselekedete, amely modellként és hivatkozásként szolgál az összes többi számára: a kivonulás Egyiptomból, „a rabszolgaság házából”. Ha Isten kiragadja népét egy kemény gazdasági, politikai és kulturális rabságból, azt azért teszi, hogy a sínai szövetséggel „papi királyságú és szent néppé” (Kiv 19, 6) tegye. Isten azt akarja, hogy szabad emberek imádják. Izrael népének minden későbbi kiszabadítása azt célozza, hogy visszavezesse őt a szabadságnak ahhoz a teljességéhez, amit nem találhat meg másban, mint az egyesülésben Istenével.

A kivonulás legnagyobb és legalapvetőbb eseményének tehát vallási és egyben politikai értelme van. Isten megszabadítja az ő népét, ivadékokat, földet, törvényt ad neki, de egy szövetség keretében és egy szövetségre való tekintettel. A politikai szempont tehát nem szigetelhető el önmagában; a vallási természetű szándék fényénél szemlélendő, amelybe bele van illesztve. [34]

Isten törvénye

45. Isten saját üdvözítő szándékával adta Izraelnek a törvényét. A törvény, a tízparancsolat egyetemes erkölcsi parancsaival együtt, tartalmazta azokat a kultikus és civilizációs normákat, amelyeknek szabályozniuk kellett Isten kiválasztott népének az életét, hogy tanúja legyen a nemzetek között.

Már ezeknek a törvényeknek az összességében is a szeretet képezi a középpontot, Isten szeretete mindenekfölött [35] és a felebaráté, mint önmagunké. [36] De az emberek közti kapcsolatokat szabályozó igazságosság és ennek jogszerű megnyilvánulása, a jog is hozzátartozott a bibliai törvény legjellemzőbb szövedékéhez. A törvénykönyvek és a próféták könyvei, valamint a zsoltárok könyve is állandóan hivatkoznak egyikre is, másikra is, gyakran együtt szemlélve őket. [37] Ebben az összefüggésben kell értékelni a bibliai törvény törődését a szegényekkel, a rászorulókkal, az özvegyekkel és az árvákkal; igazságot kell szolgáltatni nekik Isten népének jogrendje szerint. [38] Tehát már létezik az Isten tiszteletére összpontosító társadalom eszménye és vázlata, amelynek alapja a szeretettől áthatott igazságosság és a jog.

A próféták tanítása

46. A próféták nem szűnnek meg emlékeztetni Izraelt a szövetség törvényének követelményeire. Az ember megkeményedett szívében jelölik meg a törvény ismételt megszegésének a forrását, és megjövendölik az új szövetséget, amelyben Isten megváltoztatja a szíveket, beléjük vésve Szentlelke törvényét. [39]

Megjövendölve és előkészítve ezt az új kort, a próféták erőteljesen elítélik a szegények ellen elkövetett igazságtalanságot; az ő javukra vállalják Isten szószólóinak a szerepét. Jahve a szegények és az elnyomottak legfőbb „menedéke” és a Messiásnak az lesz a feladata, hogy védelmébe vegye őket. [40]

A szegények sorsa igazságtalan, a szövetséggel ellentétes sors. Ezért a szövetség törvénye olyan parancsokkal védelmezi őket, amelyek Isten azonos magatartását tükrözik, amikor Izraelt kiszabadította Egyiptom rabságából. [41] A kicsinyek és a szegények elleni igazságtalanság súlyos bűn, megszakítja a Jahvéval való közösséget.

„Jahve szegényei”

47. A szegénység, az elszenvedett igazságtalanságok, a szenvedés minden formájából kiindulva, az „igazak” és „Jahve szegényei” a zsoltárokban küldik felé könyörgéseiket. [42] Szenvednek szívükben a szolgaság miatt, amelyre bűneivel önmagát kárhoztatta a „nyakas” nép. Elviselik az üldöztetést, a vértanúságot, a halált, de a szabadulás reményében élnek. Mindenekfölött Jahvéba vetik bizalmukat, neki ajánlják ügyüket. [43]

„Jahve szegényei” tudják, hogy a vele való egyesülés [44] a legfőbb jó, amelyben az ember megtalálja az igazi szabadságot. [45] Számukra a legtragikusabb rossz ennek a közösségnek az elvesztése. Ezért az igazságtalanság elleni küzdelmük abban találja meg legmélyebb értelmét és eredményességét, hogy meg akarnak szabadulni a bűn rabságától.

Az Újszövetség küszöbén

48. Az Újszövetség küszöbén „Jahve szegényei” a zsengéi annak az „alázatos és szegény népnek”, amely Izrael szabadulásának a reményében él. [46]

E remény megszemélyesítője, Mária, átlépi az ()szövetség küszöbét. Örömmel hirdeti a Messiás eljövetelét, és dicséri Istent, aki megszabadítani készül népét. [47] Az isteni könyörületességet dicsérő énekében, az alázatos szűz, akihez önszántából és nagy bizalommal fordul a szegények népe, az üdvösség titkát és átalakító erejét zengi. A kicsinyekben elevenen élő hit érzülete azonnal fel tudja ismerni a „Magnificat” egész megváltástani és egyben etikai gazdagságát. [48]

2. AZ ÓSZÖVETSÉG KRISZTOLÓGIAI ÉRTELME

Krisztus világosságánál

49. A kivonulás, a szövetség, a törvény, a próféták szava és „Jahve szegényeinek” a lelkisége csak Krisztusban nyeri el teljes értelmét.

Az egyház az értünk meghalt és feltámadott Krisztus világosságánál olvassa az Ószövetséget. Önmaga előképét látja az ószövetségi Isten népében, abban, amely egy politikailag és kulturálisan megszervezett külön nemzetben öltött konkrét testet, és beleilleszkedett a történelem szövedékébe Jahve tanújaként a nemzetek előtt, az előkészületek és az előképek idejének lejártáig. Az időknek Krisztusban megvalósult teljességében, Ábrahám fiai meghívást kaptak, hogy minden nemzettel együtt lépjenek be Krisztus Egyházába, hogy velük együtt Isten egyetlen, lelki és egyetemes népét alkossák. [49]

3. A KERESZTÉNY FELSZABADULÁS

50. Jézus Isten országának örömhírét (evangélium) hirdeti, és megtérésre szólítja fel az embereket. [50] „A szegényeknek az evangéliumot hirdetik” (Mt 11,5): Jézus a próféta szavát átvéve kinyilatkoztatja messiási küldetését azok javára, akik Istentől várják az üdvösséget. [51]

Mi több, Isten fia, aki irántunk való szeretetből szegénnyé lett, [52] azt akarja, hogy felismerjék őt a szegényekben, és azokban, akik szenvednek, vagy akiket üldöznek. [53] „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25, 40). [54]

A húsvéti titok

51. Krisztus azonban legfőképpen húsvéti áldozata erejével szabadított meg bennünket. [55] Tökéletes engedelmességével a kereszten és a feltámadás dicsőségével, Isten báránya elvette a világ bűneit, és megnyitotta előttünk a végleges szabadulás útját.

Szolgálatunkkal és szeretetünkkel, de megpróbáltatásaink és szenvedésünk felajánIásával is, részt veszünk Krisztus egyetlen megváltó áldozatában, kiegészítve „ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az egyháznak a javára” (Kol 1, 24), várva a holtak feltámadását.

Kegyelem, kibékülés és szabadság

52. A szabadság keresztény megtapasztalásának a középpontja a megigazulásban van, a hit kegyelmének és az egyház szentségeinek segítségével. A kegyelem megszabadít bennünket a bűntől és elvezet bennünket az Istennel való egyesüléshez. Krisztus halála és feltámadása által bocsánatot nyerhetünk. Az Atyával való kibékülésünk megtapasztalása a Szentlélek ajándéka. Isten a könyörületesség atyjaként mutatkozik meg nekünk, aki előtt teljes bizalommal jelenhetünk meg.

Vele kibékülve [56] és megkapva Krisztus békéjét, amelyet a világ meg nem adhat, [57] arra vagyunk hivatva, hogy a béke szerzői legyünk [58] minden ember között.

Krisztusban legyőzhetjük a bűnt, és a halál már nem választ el minket Istentől; a halál végleg meg fog szűnni feltámadásunk pillanatában, amely hasonlít Jézus feltámadásához. [59] A „kozmosz” is, amelynek az ember a középpontja és a csúcsa, várja, hogy „a mulandóság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára” (Róm 8, 21). Mostantól fogva a Sátán le van győzve; őt, akié a halál hatalma, Krisztus halála tehetetlenségre kárhoztatta. [60] Ezek már olyan jelek, amelyek megelőlegezik a jövendő dicsőséget.

A bűn szolgasága elleni küzdelem

53. A Krisztus által a Szentlélekben hozott szabadság visszaadta azt a képességünket, amelytől a bűn megfosztott, hogy Istent mindenekfelett szerethetjük és egységében maradhatunk vele.

Megszabadultunk a rendetlen önszeretettől, amely forrása a felebarát megvetésének és az emberek közötti uralmi viszonyoknak.

Mindazonáltal, a Feltámadott dicsőséges visszatérésig, a bűn titka mindenkor munkálkodik a világban. Szent Pál figyelmeztet bennünket: „A szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk. … Ne hagyjátok, hogy újra a szolgaság igájába hajtsanak benneteket” (Gal 5, 1). Ki kell tehát tartani és küzdeni kell, hogy ne essünk vissza a szolgaság igájába. Létünk a lélek harca az evangélium szerint irányítandó életért és Isten fegyvereive1. [61] De megkaptuk az erőt és a rossz fölötti győzelem bizonyosságát, Krisztus szeretetének győzelmét, akinek semmi nem tud ellenállni. [62]

A lélek és a törvény

54. Szent Pál a lélek új törvényének adományát hirdeti, ellentétben a test vagy az érzékiség törvényével, amely hajlamossá teszi az embert a rosszra és képtelenné arra, hogy a jót válassza. [63] Az összhang hiánya és ez a belső gyengeség nem szünteti meg az ember szabadságát és felelősségét, de veszélyezteti a jó gyakorlását. Ez mondatja az apostollal: „Nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat, amit nem akarok” (Róm 7, 19). Joggal beszél tehát „a bűn szolgaságáról”, és „a törvény szolgaságáról” mivel a bűnös ember nyomasztónak érzi a törvényt, amelyet nem képes belsőleg magáévá tenni.

Szent Pál azonban elismeri, hogy a törvény megőrzi értékét az ember és a keresztény számára, mert „a törvény természetesen szent, a parancs is szent, igaz és jó” (Róm 7, 12). [64] Újra megerősíti a tízparancsolatot, összefüggésbe hozva a szeretettel, amely annak igazi teljessége. [65] Ezenkívül jól tudja, hogy a társadalmi élet fejlődéséhez jogrend szükséges. [66] Az általa kinyilvánított igazi újdonság az, hogy Isten azért adta Fiát nekünk, „hogy a törvény beteljesedjék rajtunk” (Róm 8, 4).

Az új törvény parancsait a hegyi beszédben maga az Úr Jézus nyilatkoztatta ki; a kereszten felajánlott áldozatával és dicsőséges feltámadásával legyőzte a bűn hatalmát és megszerezte számunkra a Szentlélek kegyelmet, ez lehetővé teszi Isten törvényének tökéletes betartását [67] és bűneink bocsánatát, ha visszaesünk a bűnbe. A szívünkben lakó Szentlélek az igazi szabadság forrása.

Krisztus áldozatával megszűntek az Ószövetség kultikus előírásai. Ami Izrael társadalmi és politikai életének jogi normáit illeti, az apostoli kor egyháza tudatában volt annak, hogy már nem köteles betartani őket, hiszen megvalósul Isten uralma a földön. Ez megértette a keresztény közösséggel, hogy bár a különböző népek felsőbbségeinek törvényei és cselekedetei jogosak és méltók arra, hogy engedelmeskedjünk nekik, [68] sohasem követelhettek volna maguknak szent jelleget, mivel emberektől származtak. Az evangélium világosságánál sok törvény és struktúra magán viselni látszik a bűn jegyét, amelynek elnyomó befolyását meghosszabbítják a társadalomban.

4. AZ ÚJ PARANCS

A szeretet, a Szentlélek adománya

55. Isten szeretete, amelyet a Szentlélek ültetett be a szívünkbe, magába foglalja a felebarát szeretetét. Az első parancsra emlékeztetve Jézus azonnal hozzáteszi: „A második hasonló hozzá: Szeresd embertársadat, mint saját magadat. Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták” (Mt 22, 39‒40). És Szent Pál megerősíti, hogy a szeretet a törvény beteljesülése. [69]

A felebaráti szeretet nem ismer határokat, kiterjed az ellenségekre és az üldözőkre. A tökéletesség, az Atya tökéletességének mása, amelyre a tanítványnak törekednie kell, a könyörületességben rejlik. [70] Az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd megmutatja, hogy a felebarát szolgálatába szegődő könyörületes szeretet lerombolja az előítéleteket, amelyek egymás ellen fordítják az etnikai vagy társadalmi csoportokat. [71] Az Új szövetség minden könyve azoknak az érzéseknek kimeríthetetlen gazdagságát dokumentálja, amelyeknek hordozója a keresztény felebaráti szeretet. [72]

A felebaráti szeretet

56. Az érdekmentes és egyetemes keresztény szeretet Krisztus szeretetéből származtatja természetét, aki életét adta értünk: „Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást” (Jn 13, 34‒35). [73] Ez az „új parancsolat” a tanítványok számára.

Ennek a parancsolatnak a fényénél Szent Jakab szigorúan figyelmezteti a gazdagokat kötelességükre [74], Szent János pedig kijelenti, hogy abban, aki az evilági javak birtokában bezárja a szívét szükséget szenvedő testvére előtt, nem élhet az Isten szeretete. [75] A felebaráti szeretet az istenszeretet próbaköve: „aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát” (1 Jn 4,20). Szent Péter erőteljesen hangsúlyozza a szoros összefüggést, amely a Krisztus teste és vére szentségében való részesedés és a szükséget szenvedő felebaráttal való osztozás között fennáll. [76]

Az igazságosság és a felebaráti szeretet

57. Az evangéliumi szeretet és Isten gyermekeinek elhivatottsága, amely minden ember hivatása, maga után vonja azt a közvetlen és parancsoló követelményt, hogy tiszteletben kell tartani minden emberi lény jogát az élethez és a méltósághoz. Nincs ellentét a felebaráti szeretet és az igazságosság akarata között. E kettő szembeállítása annyit jelentene, hogy egyszerre fosztanánk meg valódi jellegétől a szeretetet és az igazságot. Mi több, az irgalmasság iránti érzék kiteljesíti az igazságosság iránti érzéket, megakadályozva, hogy az igazságosság bezáruljon a bosszúállás körébe.

A méltánytalan egyenlőtlenségek és a legkülönbözőbb elnyomások, amelyek manapság férfiak és nők millióit sújtják, nyílt ellentmondásban vannak Krisztus evangéliumával, s nem hagyhatják megnyugodni egyetlen kereszténynek a lelkiismeretét sem.

A Szentléleknek engedelmeskedő egyház hűségesen halad előre az igazi felszabadítás útján. Az egyház tagjai tisztában vannak saját hiányosságaikkal és az e kutatómunkában mutatkozó késlekedésekkel. Az apostolok kora óta keresztények sokasága szentelte erőit és életét az elnyomás minden formájától való felszabadítás és az emberi méltóság érvényesítése ügyének. A szentek élete és számtalan, a felebarátok szolgálatának áldozott életmű példája ösztönzi és megvilágítja azokat a felszabadító jellegű kezdeményezéseket, amelyekre napjainkban van szükség.

5. AZ EGYHÁZ, ISTEN ÚJSZÖVETSÉGI NÉPE

A szabadság kiteljesedése felé

58. Isten újszövetségi népe Krisztus egyháza. Törvénye a szeretet parancsolata. Tagjainak szívében ügy lakozik a Szentlélek, mint egy templomban. Az egyház a magva és kezdete Isten földi királyságának, amely az idők végezetén teljesedik be a halottak feltámadásával és az egész teremtés megújitásával. [77]

Rendelkezve így a Szentlélek előlegével, [78] Isten népe a szabadság teljessége felé vezettetik. Az új Jeruzsálem, amelyet mi szívünk hevével várunk, joggal viseli a szabadság városa nevet, a kifejezés legmagasabbrendű értelmében. [79] Akkor majd az Isten „letöröl szemünkről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem vesződség, mert a régí világ elmúlt” (Jel 21, 4). A remény a biztos elvárás. „Mi ígérete alapján új eget és új földet várunk, az igazságosság hazáját” (2 Pt 3, 13).

A végső találkozás Krisztussal

59. Az egyház színeváltozása, elérkezve zarándokútjának végpontjához, amely a feltámadott Krisztus műve lesz, egyáltalán nem szünteti meg minden egyén személyes sorsát saját életének végén. Minden ember, aki Krisztus ítélőszéke előtt méltónak találtatik, mert jól él Isten kegyelmével, szabad elhatározása folytán, eljut a boldogsághoz. [80] Hasonlóvá válik Istenhez, mert meglátja, milyen. [81] Az örök boldogság isteni adománya az elképzelhető legmagasabb szintű szabadság felmagasztosulása.

Az eszkatológiai remény és az evilági felszabadulás törekvése

60. Ez a remény nem csökkenti annak a törekvésnek a fontosságát, amelynek célja a földi város haladása, ellenkezőleg, értelmet és erőt ad ennek a törekvésnek. Természetesen nagy gonddal különbséget kell tenni a földi haladás és a királyság növekedése között, amely két dolog nem azonos nagyságrendű egymással. Mindazonáltal ez a különbségtétel nem jelent elkülönítést; valójában az ember hivatottsága az örök életre nem szünteti meg, inkább megerősíti azt a feladatát, hogy a Teremtőtől kapott energiáit és eszközeit felhasználja evilági életének fejlesztésére. [82]

Megvilágosítva az Úr lelkétől, Krisztus egyháza az idők jeleiben képes felfedezni azokat az utalásokat, amelyek a felszabadulást ígérik, illetve azokat, amelyek illuzórikusak, megtévesztők. Az egyház felszólítja az embert és a társadalmat a bún és az igazságtalanság helyzeteinek leküzdésére, a valódi szabadság körülményeinek megteremtésére. Az egyház tudatában van annak, hogy az olyan javakat, mint az emberi méltóság, a testvéri összefogás, a szabadság, amelyek Isten akaratának megfelelő erőfeszítések gyümölcsei, megtaláljuk „megtisztítva minden szennytől, megvilágosítva és átszellemülve, amikor Krisztus visszaadja az Atyának az örök és egyetemes királyságot”, [83] amely a szabadság birodalma.

A királyság eljövetelére való éber és tevékeny várakozás egyet jelent a várakozással arra a végső, tökéletes igazságszolgáltatásra, amelyben részesülnek majd az élők és a holtak, minden korok és helyek emberei, s amelyet Jézus Krisztus, a kijelölt legfőbb bíró fog nyújtani. [84] Ez az ígéret, amely meghalad minden emberi lehetőséget, közvetlenül vonatkozik evilági életünkre. A valódi igazságosságnak ugyanis ki kell terjednie mindenkire, választ kell adnia a szenvedések óriási halmazára, amelyek minden nemzedéket értek. A valóságban a holtak feltámadása és az Úr ítélete természetesen kielégíti a valódi igazságszolgáltatás vágyát, amely az emberi szívben lakozik.

V. Az egyház felszabadító küldetése

Az egyház ás az ember nyugtalanságai

61. Az egyháznak határozott akarata, hogy feleljen a jelenkori ember nyugtalanságaira, akit kemény kényszerek nyomnak el, és aki szabadságra vágyakozik. A társadalom politikai és gazdasági irányítása nem tartozik közvetlenül az egyház küldetéséhez. [85] Az Úr azonban az egyházra bízta az igazság szavát, amely képes megvilágítani a lelkiismeretet. Az isteni szeretet, amely az egyház élete, arra ösztönzi az egyházat, hogy igazán szolidáris legyen minden szenvedő emberrel. Ha az egyház tagjai hűek maradnak ehhez a küldetéshez, akkor a Szentlélek, a szabadság forrása megmarad az egyház tagjaiban, akik így létrehozzák az igazságosság és a béke gyümölcseit családi, szakmai és társadalmi környezetükben.

1. A VILÁG TELJES ÜDVÖZÜLÉSÉÉRT

A boldogságok és az evangélium ereje

62. Az evangélium az örök élet hatalma, amely megadatott azoknak, akik elfogadják. [86] Ez az erő azonban, új embereket teremtve, [87] behatol az emberi közösségbe és történelmébe, megtisztítva és élettel töltve meg a különféle tevékenységeket. így ez az erő „a kultúra gyökere”. [88]

A boldogságok, amelyeket Jézus hirdetett meg, kifejezésre juttatják az evangéliumi szeretet tökéletességét, és az egyház egész története folyamán szüntelenül megélték ezeket a boldogságokat, igen Számosan azok, akiket megkereszteltek, és különösen a szentek.

Az elsővel kezdve, amely a szegényekre vonatkozik, a boldogságok egyetlen egységet alkotnak, amely egység ugyancsak nem különíthető el a hegyi beszéd egészétől. [89] Jézus, az új Mózes, a hegyi beszédben megmagyarázza a tízparancsolatot, a szövetség törvényét, végleges és kiteljesedett értelmet adva ezeknek. A környezet teljességében olvasva és értelmezve, a boldogságok Isten eljövendő királyságának szellemét fejezik ki. Az emberi történelem végső sorsának fényében azonban, amely sors ilyen módon nyilvánul meg, ugyanakkor világosabban feltűnnek az evilági jellegű igazságosság alapjai.

Voltaképpen, az Istenre támaszkodó bizalmat, az örök életbe vetett reményt, az igazságosság szeretetét, a megbocsátásig és a megbékélésig terjedő könyörületességet tanítva, a boldogságok lehetővé teszik, hogy az evilági rend illeszkedjék a transzcendens rendhez, átvegye ez utóbbi valódi mércéjét anélkül, hogy az első elveszítené saját tartalmát.

A boldogságok fényében az evilági feladatok területén a felebarátokat és az emberek közösségét szolgáló tevékenységet a megfelelő perspektívába kell helyezni. A boldogságok megóvják az embert az evilági javak bálványozásától és az igazságtalanságoktól, amelyhez a javak utáni féktelen sóvárgás vezet. [90] Visszatartják az embert a tökéletes világ utopisztikus és veszélyes keresésétől, mert „elmúlik ez a világ” (1 Kor 7, 31).

A megváltás hirdetése

63. Az egyház lényegi küldetése, Krisztus küldetésének folytatása az, hogy evangelizáljon és gyógyulást hozzon. [91] Lendületét ez a tevékenység az isteni könyörületességből nyeri. Az evangélium hirdetése Isten adományának, a megváltásnak a hirdetése. Isten igéje és a szentségek révén az ember mindenekelőtt a bűn hatalmától és a gonosz hatalmától szabadul meg, amelyek elnyomják, s bevezettetik a szeretet közösségébe Istennel. Urát követve, aki „azért jött e világba, hogy üdvözítse a bűnösöket” (1 Tim 1, 15), az egyház minden ember üdvözülését akarja.

Teljesítve ezt a küldetést, az egyház megmutatja az utat, amelyet az embernek e világban kell bejárnia, hogy eljuthasson Isten királyságába. Ezért az egyház tanítása kiterjed az egész erkölcsi rendre és így az igazságosságra is, amelynek az emberi kapcsolatokat kell szabályoznia. Ez részét képezi az evangéliumi tanításnak.

Ám a szeretet, amely az egyházat arra készteti, hogy mindenkihez eljuttassa az isteni akaratban való részesedés hírét, arra is ösztönzi az egyházat, hogy tagjainak hatékony cselekvése révén törekedjék az emberek evilági, igazi jólétére, a segítségre szükségleteik kielégítésében, a hozzájárulásra kultúrájukhoz, annak előmozdítására, hogy teljessé váljék a megszabadulás mindattól, ami gátolja a személyek fejlődését. Az egyház az ember javát akarja az emberi élet minden dimenziójában, elsősorban az ember, mint Isten városának tagja életében, s ezt követően mint a földi város tagja életében is.

Az evangélium hirdetése és az igazságosság előmozdítása

64. Amikor tehát az igazságosságnak az emberi társadalomban történő előmozdításáról és az emberi társadalmak hivatásáról nyilatkozik meg, az egyház nem távolodik el küldetésétől. Mindazonáltal, az egyház gondot fordít arra, hogy a küldetést ne szorítsák háttérbe az evilági feladatok, illetve hogy a küldetés ne szorítkozzék kizárólag az evilági feladatok teljesítésére. Ezért az egyház éberen ügyel arra, hogy egyértelműen és szilárdan fenntartsa az evangélium hirdetése és az emberi élet fejlesztése egységét és ugyanakkor megkülönböztetését: az egységet, mert az egyház minden tekintetben az ember javát kívánja szolgálni, és a megkülönböztetést, mert ez a két feladat az egyház küldetésének két különböző területe.

Az evangélium és az evilági valóság

65. Az egyház ilyenformán saját céljának elérésére törekedve terjeszti az evangélium fényét a földi realitások fölött, oly módon, hogy az emberi személyiség kigyógyuljon nyomorúságaiból és fölemelkedjék méltóságának szintjére. Így kap ösztönzést és megerősítést a társadalom összetartása az igazságosság és a béke alapján. [92] Ezért az egyház hű küldetéséhez, amikor elítéli az eltévelyedéseket, a rabságot és az elnyomás, amelyeknek az emberek az áldozatai.

Az egyház hű saját küldetéséhez, amikor szembeszegüI azokkal a kísérletekkel, amelyek célja olyan társadalmi életforma létrehozása, amelyből Isten hiányzik, vagy az Istennel való tudatos szembeszegülés, vagy a bűnös hanyagság miatt. [93]

Végül, az egyház hű saját küldetéséhez, amikor kifejezésre juttatja ítéletét azokról a politikai mozgalmakról, amelyek olyan elméletek és cselekvési módszerek alkalmazásával akarnak harcolni a nyomorúság és az elnyomás ellen, amelyek ellentétesek az evangéliummal és magával az emberrel is. [94]

Kétségtelen, az evangéliumi erkölcsiség a kegyelem erejével új távlatokat nyit meg és új követelményeket fogalmaz meg az ember számára. Ám ez az erkölcsiség csak tökéletesíti és magasabbra emeli azt a erkölcsi dimenziót, amely eleve az emberi természethez tartozik, amellyel az egyház foglalkozik, annak tudatában, hogy ez minden ember közös öröksége.

2. A SZEGÉNYEKET ELŐNYBEN RÉSZESÍTŐ SZERETET

66. Jézus Krisztus, gazdag lévén, szegénnyé lett, hogy szegénysége által gazdagítson bennünket. [95] Szent Pál a korinthusiakhoz írt e levelében a Fiú megtestesülésének örök rejtélyéről ír, aki halandó emberi lényként akart megjelenni, hogy megváltsa az embert a nyomorúságtól, amelybe a bűn taszította. Emberi minőségében ICrisztus a szegénység és nélkülözés helyzetét választotta, [96] hogy megmutassa, mi az igazi gazdagság, amelyet keresni kell: az Istennel való élet közösségének igazsága. Krisztus az evilági gazdagságtól való eltávolodást tanította, hogy a mennyei gazdagság váljon kívánatossá. [97] Az apostoloknak, akiket ő választott ki, szintén mindent el kellett vetniük, osztozva az ő nélkülözésében. [98]

A próféta a szegények messiásának eljöveteleként beszélt Krisztus eljöveteléről, [99] és Krisztus éppen náluk, az alázatosaknál, „Jahve szegényeinél”, az isteni királyság igazságát szomjúhozóknál talált befogadásra kész szíveket. Közel akart azonban lenni azokhoz is, akik, bár gazdagok voltak evilági javakban, kirekesztődtek a közösségből, mint a „vámosok és bűnösök”, hiszen azért jött, hogy megtérésre hívja őket. [100]

Pontosan ezt a szegénységet, a lemondás, az Istenbe vetett bizalom, a mértékletesség, a javak megosztására való készség miatti szegénységet minősítette Jézus boldogságnak.

Jézus és a szegények

67. Jézus azonban nem csupán az isteni kegyelmet és békét hozta el: sok beteget meggyógyított, együttérzett a sokasággal, amelynek nem volt mit ennie, s jóllakatta az embereket; őt követő tanítványaival együtt gyakorolta az alamizsnaosztást. [101] A szegénység boldogsága, amelyet Jézus hirdetett, semmiképpen nem jelentheti tehát, hogy a keresztények közömbösek maradhatnak azon szegények iránt, akik nélkülözik az evilági emberi élethez szükséges dolgokat. Ez a nyomor, az emberek bűnének és természetes ingatagságának következménye, olyan baj, amelytől meg kell szabadítani ‒ amennyire lehetséges ‒ az emberi lényeket.

A szegényeket előnyben részesítő szeretet

68. Az emberi nyomorúság a maga sokrétű formáiban ‒ elnyomás, fizikai és lelki betegségek, s végül a halál ‒ nyilvánvaló jele a gyengeség ama természetes állapotának, amelyben az ember van az első bűn óta, akárcsak annak, hogy az embernek szüksége van a megváltásra. Ezért fordult a megváltó Krisztus együttérzéssel a nyomorúság felé, ezért akarta magára venni a nyomorúságot, [102] akart azonosulni eggyel a legkisebbek közül (Mt 25, 40, 45). Az egyház szeretete ezért irányul elsősorban a nyomorúságtól sújtottak felé, hiszen az Egyház kezdettől fogva, sok tagjának hűtlensége ellenére, szakadatlanul arra törekedett, hogy felemelje, védelmezze és megszabadítsa a szegényeket. Megszámlálhatatlan jótékonysági cselekedettel tette ezt, olyan jótékonysággal, amely változatlanul, mindig és mindenütt nélkülözhetetlen. [103] S tette ezt társadalmi tanításával, amely igyekszik előmozdítani, szorgalmazni a társadalom szerkezetének reformjait, hogy létrejöjjenek az emberi személyiséghez méltó életkörülmények.

A gazdagságtól való eltávolodás révén, amely lehetővé teszi a javak megosztását és az isteni királyságba való bejutást, [104] Jézus tanítványai a szegények és a boldogtalanok iránti szeretetben hitet tesznek az Atya szeretetéről, amely a Megváltóban testesült meg. Ez a szeretet Istentől ered, és Isten felé halad. Krisztus tanítványai mindig magának Istennek felajánlott adományt láttak az oltárra helyezett adományokban.

Végül, a szegényeket szerető egyház tanúbizonyságot tesz az emberi méltóságról. Az egyház világosan leszögezi, hogy az ember értéke abban rejlik, ami maga az ember, nem pedig abban, amivel az ember rendelkezik. Ez annyit is jelent, hogy az emberi méltóságot nem lehet megsemmisíteni, akármilyen nyomorúságos, megvetett, peremre szorított, tehetetlen helyzetbe kényszerül is egy ember. Az egyház szolidáris azokkal, akiknek nincs szavuk az olyan társadalomban, amelyből erkölcsi és olykor fizikai szempontból is kiszorították őket. Az egyház visszahozza ezeket az embereket az emberi testvériségbe, Isten gyermekeinek közösségébe. Különös, anyai gondot fordít az egyház azokra a gyermekekre, akik az emberek rossz cselekedetei miatt soha nem láthatják meg a napfényt, valamint a magányos, elhagyott, idős emberekre.

A szegényeket előnyben részesítő szeretet távolról sem a partikularizmus vagy a szektásság jele, ellenkezőleg, az egyház természetének és küldetésének egyetemességét tanúsítja. Ez az előnyben részesítés nem jelent kizárólagosságot.

Az egyház ezért nem nyilatkozhat meg leszűkíthető szociológiai és ideológiai kategóriákat támogatva, amelyek ezt az előnyben részesítést pártos és konfliktusos természetű döntéssé alakítanák át.

Az egyházi bázisközösségek és más keresztény csoportok

69. Az új egyházi bázisközösségek vagy más keresztény csoportok, amelyek ennek az evangéliumi szeretetnek a tanúsítására alakultak meg, nagy reményeket keltenek az egyházban. Ha valóban a helyi egyházzal és az egyetemes egyházzal egységben élnek, akkor ezek a csoportok a közösség igazi megnyilvánulásai, eszközt jelentenek a még mélyebb közösség építéséhez. [105] Olyan mértékben tudnak hűek maradni küldetésükhöz, amennyi gondot fordítanak arra, hogy tagjaikat a keresztény hit egységére neveljék, Isten igéjének befogadására, az egyház tanításához, az egyház hierarchikus rendjéhez és életéhez való hűség révén. E feltételekkel az ilyen csoportok tevékenysége, amely az ember teljes felszabadítására irányuló törekvésben gyökerezik, az egyház egésze számára gazdagodást jelent.

A teológiai gondolkodás

70. Ehhez hasonlóan, a teológiai gondolkodás, amely sajátos tapasztalatokból kiindulva bontakozik ki, igen pozitív hozzájárulássá válhat, amennyiben rávilágít Isten igéjének olyan vonásaira, amelyek teljes gazdagságának felismerése eddig még nem történt meg. Ahhoz azonban, hogy ez a gondolkodás valóban a Szentírás értelmezése legyen, nem pedig olyan jelentéseknek Isten igéjére való kivetítése, amelyeket Isten igéje nem tartalmaz, a teológusnak ügyelnie kell arra, hogy az egyház tapasztalatainak fényében értelmezze a tényeket, amelyekből kiindul. Az egyház tapasztalata világosan, teljes tisztaságában ragyog a szentek életében. Az egyház pásztorainak feladata ‒ Péter utódával egyetemben ‒ a teológiai gondolkodás helyességének megállapítása.

VI. Az egyház társadalmi tanítása: a felszabadítás
keresztény gyakorlatának szolgálatában

A felszabadítás keresztény gyakorlatáért

71. A felszabadítás megváltástani dimenziója nem egyszerűsíthető le az etikai-társadalmi dimenzióra, amely az előbbinek következménye. Az ember igazi szabadságának helyreállításával az a gyökeres felszabadítás, amelyet Krisztus hajtott végre, feladatot jelent: a keresztény gyakorlat a szeretet nagy parancsolatának konkrét megvalósítása. Ez a keresztény társadalmi erkölcsiség legmagasabb rendű elve, amelynek alapja az evangélium és az egyház egész hagyománya, az apostolok és egyházatyák korszakától a Hittani Kongregáció legutóbbi állásfoglalásáig.

Korunk nagy kihívásai sürgősen szükségessé teszik e cselekvésre vonatkozó tanítás alkalmazására történő felhívást.

1. AZ EGYHÁZ TÁRSADALMI TAMTÁSÁNAK TERMÉSZETE

Az evangéliumi üzenet és a társadalmi élet

72. Az egyház társadalmi tanítása egyfelől az evangéliumi üzenetnek és az ebben rejlő követelményeknek ‒ amelyek az Isten és a felebarát iránti szeretet parancsolatában, valamint az igazságosság követelményében foglalhatók össze [106] ‒, másfelől a társadalom életéből eredő problémáknak a találkozása nyomán született meg. Az emberi tudás és tudományok bevonása révén ez a tanítás hittani elvvé vált: az evilági élet erkölcsi kérdéseire vonatkozik, s megfelelően számításba veszi a problémák technikai vonatkozásait, de mindig azért, hogy morális szempontból alkosson ítéletet.

Ez a tanítás, amely lényegében a cselekvésre irányul, a történelem változó körülményeihez igazodva fejlődik. Éppen ezért, miközben az ihletést mindenkor érvényes elvek adják, a tanítás feltételes ítéleteket is tartalmaz. Távolról sem képez zárt rendszert, állandóan nyitva áll az új kérdések számára, amelyek folyamatosan felbukkannak, megköveteli minden tekintély, tapasztalat és szakértelem bevonását.

A humanitásban jártas egyház társadalmi tanítása révén a gondolkodási kiindulópontok és ítéletalkotási kritériumok egységét nyújtja [107], s ilyen formán a cselekvési irányelvek egységét is [108], hogy megvalósuljanak azok a mélyreható változások, amelyeket a nyomor és az igazságtalanság helyzetei követelnek, s hogy e megvalósulás oly módon történjen, amely valóban az emberek javát szolgálja.

Az alapvető elvek

73. A szeretet legmagasabb rendű parancsolata elvezet minden egyes ‒ Isten képére teremtett ‒ ember méltóságának teljes elismeréséhez. Ebből a méltóságból természetes jogok és kötelességek adódnak. Abban a fényben, amely Isten képéből sugárzik, egész mélységében megmutatkozik a szabadság, az emberi személyiség lényeges kelléke; a társadalmi élet tevékeny és felelős alanyai az emberi személyiségek. [109]

Az alaphoz, amely nem egyéb, mint az ember méltósága, szorosan kötődik a szolidaritás elve és a segítségnyújtás elve.

Az első elv értelmében az embernek felebarátaival együtt hozzá kell járulnia a társadalom közös javához, minden szinten. [110] Ezzel az egyház tanítása szembeszegül a társadalmi vagy politikai individualizmus minden formájával.

A második elv értelmében sem az állam, sem a társadalom nem helyettesítheti soha a személyek és a kisebb közösségek kezdeményezését és felelősségét azokban a szektorokban, amelyekben a személyek és kisebb közösségek cselekedni tudnak, és az állam vagy a társadalom nem semmisítheti meg a személyek és közösségek szabadságához szükséges mozgásteret [111] Így az egyház társadalmi tanítása szembeszegül a kollektivizmus minden formájával.

Az ítéletalkotás szempontjai

74. Ezek az elvek megalapozzák a társadalmi helyzetek, struktúrák és rendszerek értékelésének kritériumait.

Az egyház ilyenformán habozás nélkül elítéli azokat az élethelyzeteket, amelyek támadást jelentenek az ember méltósága és szabadsága ellen.

Másrészt, az említett kritériumok lehetővé teszik a struktúrák értékének megítélését. A struktúrák mindazon intézmények és gyakorlatok összességét jelentik, amelyeket az emberek már készen találnak, vagy maguk hoznak létre, nemzeti és nemzetközi síkon, s amelyek irányítják vagy szervezik a gazdasági, társadalmi és politikai életet. E struktúrák, bár szükségesek, gyakran hajlamossá válnak a megmerevedésre, olyan mechanizmusokká történő kristályosodásra, amelyek viszonylag függetlenek az emberi akarattól, megbénítva vagy akadályozva ilyen módon a társadalmi életet, igazságtalansághoz vezetve. Ám ezek a struktúrák mindenkor az ember felelősségétől függenek, nem pedig valamiféle történelmi determinizmustól, hiszen az ember módosíthatja a struktúrákat.

Az intézmények és a törvények, amikor összhangban vannak a természettörvénnyel és a köz javát szolgálják, szavatolják a személyek szabadságát és fejlődését. Nem lehet elítélni a törvény minden korlátozó vonását, sem a jogállam stabilitását, ha az állam méltó a jogállam névre. Beszélhetünk tehát a bűn által meghatározott struktúrákról, de általánosságban a struktúrák nem ítélhetők el.

Ezek az ítéletalkotási kritériumok vonatkoznak a gazdasági, társadalmi és politikai rendszerekre is. Az egyház társadalmi tanítása nem javasol egy bizonyos rendszert, de alapelveinek fényében lehetőséget ad mindenekelőtt annak felismerésére, milyen mértékben vannak vagy nincsenek összhangban a létező rendszerek az emberi méltóság követelményeivel.

A személyek primátusa a struktúrák fölött

75. Az egyház természetesen tudatában van ama problémák bonyolultságának, amelyekkel a társadalmak kénytelenek szembenézni, s annak is, milyen nehéz e problémákra megfelelő megoldásokat találni. Mindazonáltal, az egyház úgy véli, elsősorban az egyének szellemi és erkölcsi képességeit kell mozgósítani, a belső megtérés állandó követelményét, ha a cél olyan gazdasági és társadalmi változások elérése, amelyek igazán az embert szolgálják.

Amennyiben az egyénnel, méltóságának követelményeivel szemben a struktúrák és a technikai szervezés kapja meg a primátust, ebben materialista antropológia tükröződik, s ez a primátus ellentétes az igazságos társadalmi rend építésével. [112]

A szabadság és a szív megtérése prioritásának elismerése azonban semmiképpen nem szünteti meg az igazságtalan struktúrák megváltoztatásának szükségességét. Teljesen indokolt tehát, hogy azok, akiket elnyomás sújt a gazdaság vagy a politikai hatalom birtokosai részéről, erkölcsi szempontból elfogadható eszközökkel igyekeznek szert tenni olyan struktúrákra és intézményekre, amelyek keretében valóban megvalósul jogaik tiszteletben tartása.

Mindamellett kétségtelen, hogy a személyek java érdekében létrehozott struktúrák önmagukban nem képesek gondoskodni az egyének javáról, szavatolni a személyek jogainak érvényesülését. Ennek bizonyítéka a korrupció, amely az irányítók körében tapasztalható egyes országokban, valamint az állami bürokrácia, amely lerombol mindennemű tisztességes társadalmi életet. Az egészséges társadalom létezésének feltétele az erkölcsi tisztaság. Egyszerre kell tehát munkálkodni a szívek átalakításáért és a struktúrák javításáért, mert a bűn, amely az igazságtalanság helyzeteinek forrása, valójában és elsődlegesen a személy szabadságából, egyéni akaratából születik meg. Csak másodlagos, származtatott értelemben alkalmazható ez a struktúrákra, csak így lehet „társadalmi bűnről” beszélni. [113]

Másfelől, a felszabadítás folyamatában nem lehet elvonatkoztatni a nemzet történelmi helyzetétől, sem megkárosítani egy nép kulturális azonosságát. Következésképpen nem szabad tétlenül tudomásul venni és még kevésbé szabad támogatni olyan csoportok működését, amelyek erőszakkal vagy a közvélemény manipulálásával hatalmukba kerítik az állami apparátust, és a hatalommal visszaélve a közösségre kényszerítenek egy kívülről hozott ideológiát, amely ellentétes a nép igazi kulturális értékeivel. [114] Ezzel kapcsolatban emlékeztetni kell az értelmiségiek súlyos erkölcsi és politikai felelősségére.

Cselekvési irányelvek

76. Az ítéletalkotás alapelvei és kritériumai ihletik a cselekvési irányelveket: minthogy az emberi társadalom közös java a személyek érdekét szolgálja, a cselekvési eszközöknek összhangban kell lenniük az emberi méltósággal és elő kell mozdítaniuk a szabadság szellemében történő nevelést. Itt lelhető fel az ítéletalkotás és a cselekvés egyik biztos szempontja: nincs igazi felszabadítás, ha kezdettől fogva nem érvényesül a szabadságjogok tiszteletben tartása.

A felszabadítás elkerülhetetlen útjaként bemutatott erőszakhoz való, módszeres folyamodást el kell ítélni, pusztító hatású illúzióként, amely új szolgaság felé nyitja meg az utat. Hasonló határozottsággal kell elítélni azt az erőszakot, amelyet jómódúak gyakorolnak a szegényekkel szemben, a rendőri önkényt, akárcsak a kormányzati rendszer szintjére emelt erőszak minden formáját. Ezekben a szektorokban képesnek kell lenni a tanulságok levonására a történelem ama tragikus eseményeiből, amelyek századunkban zajlottak le és zajlanak még ma is. Többé nem fogadható el a közhatalmak bűnös tétlensége bizonyos demokráciákban, ahol férfiak és nők nagy tömegének társadalmi körülményei távolról sem felelnek meg az alkotmányosan szavatolt egyéni és társadalmi jogok követelményeinek.

A harc az igazságosságért

77. Noha támogatja olyan társulások ‒ például a szakszervezetek ‒ megteremtését és tevékenységét, amelyek a dolgozók jogainak és jogos érdekeinek védelméért, valamint a társadalmi igazságosságért küzdenek, az egyház ezzel nem fogadja el azt az elméletet, amely az osztályharcban látja a társadalmi élet strukturális dinamizmusát. Az a cselekvés, amelyet az egyház javasol, nem az egyik osztály küzdelme egy másik ellen, az ellenfél megsemmisítése végett; e cselekvés kiindulópontja nem lehet valamiféle eltévelyedett alárendelődés egy állítólagos történelmi törvényszerűségnek. Az egyház nemes és ésszerű harcot javasol, az igazságosság és a társadalmi szolidaritás szellemében. [115] A keresztény mindig a párbeszéd és a köcsönös megértés útját részesíti előnyben.

Krisztus adta nekünk azt a parancsolatot, hogy szeretni kell ellenségeinket. [116] Így az evangélium szellemében történő felszabadítás összeegyeztethetetlen a mások iránti gyűlölettel, akár egyénileg, akár kollektív módon, tehát az ellenség iránti gyűlölettel is.

A forradalom mítosza

78. A súlyos igazságtalanság helyzetei bátorságot követelnek a mélyreható reformok megvalósítására és az indokolatlan kiváltságok megszüntetésére. Ám azok, akik a reformok útját elvetik, s ehelyett a forradalom mítoszát választják, nem csupán olyan ábrándot kergetnek, amely szerint egy negatív helyzet felszámolása önmagában elegendő egy emberibb társadalom megteremtésére, hanem egyenesen hozzájárulnak a totalitárius rendszerek létrejöttéhez. [117] Az igazságtalanságok elleni küzdelemnek nincs értelme, ha nem azzal a szándékkal vívják, hogy olyan, új társadalmi és politikai rendszert hozzanak létre, amely összhangban van az igazságosság követelményeivel. Az igazságosságnak már az új rend kialakításának szakaszaira is rá kell nyomnia bélyegét. Az eszközökre vonatkozóan is létezik erkölcsiség. [118]

A végső eszköz

79. Különös tiszteletben kell tartani ezeket az elveket a fegyveres harchoz folyamodás végletes esetében, amelyet a Hittani Kongregáció végső megoldásnak minősített, amennyiben véget kell vetni „egy nyilvánvaló és tartós zsarnokságnak, amely súlyos károkat okoz az ember alapvető jogai síkján és veszélyes mértékben árt egy országban a köz javának”. [119] Ennek az eszköznek a konkrét alkalmazása azonban csak akkor engedhető meg, ha már megtörtént a helyzet igen alapos értékelése. Tekintettel az erőszakhoz folyamodás területén felhasznált technikai eszközök folyamatos fejlődésére és az erőszak alkalmazásában rejlő veszélyek növekvő súlyosságára, nem kevésbé sikert ígérő és az erkölcsi elvekkel jobban összhangban levő utat nyit az az eljárás, amelyet manapság „passzív ellenállásnak” neveznek.

Sem a fennálló hatalom, sem a felkelők csoportjai részéről soha nem szabad elfogadni a bűnös eszközökhöz való folyamodást, amilyenek például a lakosság rovására elkövetett megtorlások, a kínzások, a terrorizmus módszerei és a szándékos provokációk, abban a tudatban, hogy a tömegtüntetések emberek halálával járnak. Ugyanígy elfogadhatatlanok a gyűlöletes rágalomhadjáratok, amelyek lelki vagy erkölcsi téren megsemmisíthetnek egy személyt.

A világiak szerepe

80. Nem az egyház lelkipásztorainak feladata a közvetlen beavatkozás a társadalmi élet politikai felépítésébe és megszervezésébe. Ez a világiak feladata, akík saját kezdeményezésük alapján, polgártársaikkal együtt tevékenykednek. [120] Munkájukat annak tudatában kell végezniük, hogy az egyház célja Krisztus királyságának kiterjesztése, annak érdekében, hogy minden ember sértetlen legyen, és így a világ valóban Krisztus világává váljék. [121]

A megváltás műve ilyenformán elválaszthatatlanul kötődik ahhoz a törekvéshez, amely e világban az emberi élet körülményeinek megjavítására irányul.

A megváltás természetfölötti síkjának és az evilági síknek a megkülönböztetésénél Isten egységes tervén belül kell szemlélni, tehát mindent Krisztusban kell újra értékelni. Ez magyarázza, hogy a világi katolikusnak, aki egyszerre hívő és állampolgár, cselekvését mindkét területen állandóan keresztény lelkiismerete által kell vezérelnie. [122]

A társadalmi cselekvés, amely a konkrét utak sokaságán történhet meg, mindig a köz javára irányul, és e cselekvésnek szüntelenül összhangban kell lennie az evangéliumi üzenettel és az egyház tanításával. A választott utak különbözősége nem árthat az együttműködés eszméjének, nem vezethet az erőfeszítések megbénulásához és zavar előidézéséhez a keresztény közösségben.

Az iránymutatásnak, amely az egyház társadalmi tanításából ered, ösztönöznie kell a nélkülözhetetlen technikai és tudományos ismeretek megszerzését. Ez az iránymutatás arra is ösztönöz, hogy folytatódjék a jellem erkölcsi formálása és a szellemi élet elmélyülése. Elveket és bölcs tanácsokat szolgáltatva, az egyház társadalmi tanítása nem szünteti meg annak szükségességét, hogy nevelni kell arra a politikai óvatosságra, amelyet megkövetel az emberi realitások kormányozása, irányítása.

2. A MÉLYREHATÓ ÁTALAKÍTÁS
EVANGÉLIUMI KÖVETELMÉNYEI

81. Példátlan kihívással kell szembenézníük manapság azoknak a keresztényeknek, akik azért munkálkodnak, hogy megvalósuljon „a szeretet civilizációja”, magában foglalva az evangélium egész etikai-kulturális örökségét. Ez a feladat megköveteli az újabb gondolkodást mindarról, ami a szeretet legmagasabb rendű parancsolatának viszonyát alkotja a maga teljes bonyolultságában szemlélt társadalmi renddel.

E mélyreható gondolkodás egyenes következménye az olyasfajta, merész cselekvési programok kidolgozása és valóra váltása, amelyek célja férfiak és nők millióinak társadalmi és gazdasági felszabadítása, olyan millióké, akik tűrhetetlen gazdasági, társadalmi és politikai elnyomás körülményei közepette élnek.

Ennek a cselekvésnek nagyszabású erőfeszítéssel kell rnegkezdődnie a nevelés területén: a nevelés a munka civilizációjára, nevelés a szolidaritásra, mindenkinek a hozzájutása a kultúrához.

A munka evangéliuma

82. Jézus názáreti élete, „az igazi munka evangéliuma” élő és elvszerű példát ad nekünk a radikális kulturális átalakulásra, amely nélkülözhetetlen azoknak a súlyos problémáknak a megoldásához, amelyekkel korunkban szembe kell néznünk. Jézus, aki Isten létére hasonlóvá vált hozzánk, evilági életének legnagyobb részét kétkezi munkának szentelte. [123] A kultúrát, amelyre korunknak szüksége van, az emberi munka méltóságának teljes elismerése jellemzi majd, s a munka egész nemessége és termékenysége a teremtés és a megváltás misztériumainak fényében látható. [124] A munka, amely a személy kifejeződéseként nyer elismerést, az értelem és az alkotó erőfeszítés forrásává válik.

A munka igazi civilizációja

83. Így a nyomor által okozott súlyos problémák legnagyobb részének megoldása a munka igazi civilizációjának létrehozása. Valamiképpen a munka az egész társadalmi kérdés kulcsa. [125]

Ezért a munka területén kell elsősorban hozzáfogni a felszabadító cselekvéshez. Minthogy az emberi személyiség és a munka viszonya gyökeres és létfontosságú, azok a formák és módok, amelyek ezt a viszonyt szabályozzák, pozitív hatást gyakorolnak minden nép esetében a társadalmi és politikai problémák összességének megoldására. A helyes viszonyok a munkában mintát adhatnak a politikai közösség rendszerének, előmozdítva minden egyes emberi személyiség átfogó fejlődését.

Ha a munkaviszonyok rendszere, amelyet a közvetlen főszereplők ‒ a dolgozók és a munkaadók ‒ a közhatalom nélkülözhetetlen támogatásával valósítanak meg, ki tudja alakítani a munka civilizációját, akkor a népek látásmódjában, sót az intézményi és politikai alapokban is mélyreható, békés forradalom zajlik le.

A nemzeti és nemzetközi közjó

84. A munka e kultúrájának érvényesítenie kell bizonyos alapvető értékeket. El kell ismernie, hogy a dolgozó tevékenység kiindulópontja, alanya és célja a dolgozó személyiség. Prioritást kell adnia a munkának a tőkével szemben, s meg kell határoznia az anyagi javak egyetemes rendeltetését. A munka kultúráját az a szolidaritás mozgatja, amely nem kizárólag a megkövetelt jogokat jelenti, hanem a teljesítendő kötelességeket is. A munka kultúrája magában foglalja a részvételt, amely a nemzeti és nemzetközi közjó szolgálatára irányul, és nem pusztán egyéni vagy testületi érdekek védelmezésére. A munka kultúrájában a békés vita, az őszinte és világos párbeszéd módszerét kell alkalmazni.

A politikai hatóságok így sokkal inkább képessé válnak arra, hogy az egyének, a családok, a csoportok törvényes szabadságának tiszteletben tartásával cselekedjenek, megteremtve a szükséges körülményeket ahhoz, hogy az ember élete valóban az ember javát szolgálja, beleértve a szellemi célokat is. [126]

Az emberi munka értéke

85. Az a kultúra, amely elismeri a dolgozó elsőrendű méltóságát, rávilágít a munka szubjektív dimenziójára. [127] Mindennemű emberi munka esetében az érték elsősorban nem a végzett munka jellegéhez igazodik, hanem azon alapul, hogy aki a munkát végzi, az emberi személyiség. [128] Így megszilárdul egy etikai szempont, amelynek követelményei nem hagyhatók figyelmen kívül.

Minden embernek joga van tehát a munkára, s ezt a jogot a gyakorlatban kell elismerni, hatékony erőfeszítéssel törekedve a munkanélküliség drámai problémájának megoldására. Az a tény, hogy a munkanélküliség marginális helyzetbe szorítja a lakosság széles rétegeit és főleg a fiatalság nagy létszámú csoportjait, tűrhetetlen. Ezért a munkahelyek megteremtése elsődleges társadalmi feladat, az egyének és a magánkezdeményezés és ugyanígy az állam kötelessége. Általánosságban itt is, mint más szektorokban, az állam szerepe a segítségnyújtás, de gyakran feladata lehet a közvetlen beavatkozás, például a különböző államok közötti nemzetközi megállapodások esetében. Ezeknek a megállapodásoknak gondoskodniuk kell a vendégmunkások és családjaik jogainak tiszteletben tartásáról. [129]

A részvétel előmozdítása

86. A fizetésnek, amely nem szemlélhető egyszerűen áruként, lehetővé kell tennie a dolgozó és családja számára a hozzájutást az anyagi, társadalmi, kulturális és szellemi síkon valóban emberi életszínvonalhoz. Az emberi méltóság a munka megítélésének kritériuma, nem pedig megfordítva. Bármilyen típusú is a munka, a dolgozónak rendelkeznie kell azzal a lehetőséggel, hogy ezt a munkát saját személyisége kifejeződéseként élje meg. Ebből következik a részvétel követelménye, amely túl a munka gyümölcseinek megosztásán, ki kell, hogy terjedjen a valódi közösségi tevékenységre a tervek, a kezdeményezések és a felelősség szintjén. [130]

A munka prioritása a tőkével szemben

87. A munka prioritása a tőkével szemben a vállalkozók kötelességévé teszi, hogy az igazságosság szellemében előbb a dolgozók érdekeit, s csak azután saját nyereségük szempontjait mérlegeljék. A vállalkozóknak erkölcsi kötelességük, hogy ne tartsanak fenn improduktív tőkét, s hogy a beruházások síkján mindenekelőtt a köz javát szolgálják. Ez megköveteli, hogy az erőfeszítések célja főleg az új munkahelyek megteremtése, illetve a munkalehetőségek megszilárdítása legyen, a valóban hasznos javak termelésében.

A magántulajdon joga elképzelhetetlen a köz javával összefüggő kötelességek nélkül, alárendelődik a javak egyetemes rendeltetésére vonatkozó, magasabbrendű elvnek. [131]

Mélyreható reformok

88. Ennek a tanításnak a reformok ihletőjévé kell válnia, mielőtt túl késő lesz. A társadalmi igazságosság elsőrendű követelménye, hogy mindenki hozzájusson az emberi, személyes és családi élet ‒ az emberi névre méltó élet ‒ viteléhez nélkülözhetetlen javakhoz. Érvényesítése múlhatatlanul szükséges az ipari munka szektorában, s rendkívül sajátos módon a mezőgazdasági munka szektorában is. [132] A parasztok, különösen a harmadik világban, gyakorlatilag a szegénységben élők túlnyomó részét alkotják. [133]

3. A SZOLIDARITÁS ELŐMOZDITÁSA

Az új szolidaritás

89. A szolidaritás az emberi és a természetfölötti testvériség egyenes követelménye. A súlyos társadalmi-gazdasági problémák, amelyek manapság vetődnek fel, nem oldhatók meg, ha nem jönnek létre a szolidaritás új frontjai: a szegények szolidaritása egymás között, szolidaritás a szegényekkel a gazdagok kötelességeként, a dolgozók szolidaritása és a szolidaritás a dolgozókkal. A társadalmi intézmények és szervezetek, különböző szinteken, akárcsak az állam, részt kell hogy vegyenek a szolidaritás általános mozgalmában. Az egyház, amikor ezt a felhívást megfogalmazza, tisztában van azzal, hogy maga is rendkívüli mértékben érdekelt ebben a szolidaritásban.

A javak egyetemes rendeltetése

90. A javak egyetemes rendeltetésének elve, összekapcsolódva az emberi és természetfölötti testvériség elvével, pontosan meghatározható kötelességeket ró a gazdagabb országokra a szegény országok iránt. Ezek a kötelességek: szolidaritás a fejlődés útján járó országokkal; társadalmi igazságosság ‒ az észak-déli kereskedelmi kapcsolatok feltételeinek felülvizsgálata és helyesbítése révén ‒ valamint a humánusabb világ kialakításának elősegítése mindenki számára, olyan világ kialakítása, amelyben mindenki adhat és kaphat, s egyesek haladása többé nem gátolja mások fejlődését, illetve nem szolgáltat ürügyet mások elnyomására. [134]

Segítség a fejlődéshez

91. A nemzetközi szolidaritás erkölcsi jellegű követelmény. Ez nem kizárólag a szélsőséges helyzetekben érvényes, hanem az igazi fejlődéshez nyújtott segítség vonatkozásában is. Közös munkát kell végezni ezen a síkon s ehhez nélkülözhetetlen az összehangolt és állandó erőfeszítés a konkrét technikai megoldások föllelése érdekében, de ugyanakkor azzal a céllal is, hogy új mentalitás alakuljon ki korunk embereiben. Nagy mértékben ezen múlik a világ békéje. [135]

4. KULTURÁLIS ÉS NEVELÉSI FELADATOK

Jog a tanulásra és a kultúrára

92. Az anyagi javak birtoklásában és felhasználásában megmutatkozó, az igazságosság elvével ellentétes egyenlőtlenségeket kiegészítik és súlyosbítják a kultúrához való hozzájutás síkján létező, hasonlóan igazságtalan egyenlőtlenségek. Minden embernek joga van a kultúrára, amely a valóban emberi létezés sajátos formája, s amelyhez a személyiség oly módon jut hozzá, hogy fejleszti saját megismerési képességeit, erkölcsi erényeit, a felebarátokhoz fűződő kapcsolatok fenntartásának képességét, továbbá a hasznos és szép művek létrehozásának képességét. Ebből ered az oktatás fejlesztésének és terjesztésének követelménye, a tanuláshoz ugyanis mindenkinek elidegeníthetetlen joga van. E jog érvényesítésének elsőrendű feltétele az írástudatlanság megszüntetése. [136]

A kulturális szabadság tiszteletben tartása

93. Minden ember joga a kultúrához csak akkor szavatolható, ha tiszteletben tartják a kulturális szabadságot. Túl gyakran történik meg, hogy a kultúra ideológiává fajul, az oktatás átalakul eszközzé a politikai, vagy gazdasági hatalom szolgálatában. Nem a közhatóságok illetékességi körébe tartozik a kultúra meghatározása. A hatóságok szerepe a kulturális élet segítése és védelmezése, mindenki kulturális élete esetében, beleértve a kisebbségeket is. [137]

A család nevelési feladata

94. A nevelés elsősorban és alapvetően a családok feladata. Az állam szerepe a segítségnyújtás: feladata a nevelés szavatolása, védelmezése, előmozdítása, kiegészítése. Amikor az állam önmagának tartja fenn az oktatásügyi monopóliumot, ezzel jogainál többre tart igényt, és sérti az igazságosságot. A szülőket illeti meg az a jog, hogy kiválasszák az iskolát, amelybe gyermekeiket küldik, s hogy saját meggyőződésükkel összhangban teremtsék meg és tartsák fenn az oktatási központokat. Igazságtalanság elkövetése nélkül az állam nem elégedhet meg egyszerűen az úgynevezett magániskolák létezésének eltűrésével. Ezek az iskolák közérdekű szolgálatot teljesítenek, tehát joguk van a gazdasági támogatásra. [138]

A „szabadságjogok” és a részvétel

95. A nevelés, amely lehetővé teszi a kultúrához való hozzájutást, egyszersmind a szabadságjogok felelősségteljes gyakorlására történő nevelést is jelent. Ezért nem képzelhető el igazi fejlődés, ha az nem olyan társadalmi és politikai rendszerben történik, amely tiszteletben tartja a szabadságjogokat, és hozzájárul azok bővítéséhez mindenkinek a részvétele révén. Ez a részvétel különféle alakokat ölthet; szükséges azonban, hogy szavatolja a megfelelő pluralizmust a társadalmi intézményekben és kezdeményezésekben. A részvétel, főleg az állami hatáskörök elkülönítésével, gondoskodik az emberi jogok gyakorlásáról, védelmezve az embert az állami hatalom lehetséges visszaéléseivel szemben is. A társadalmi és politikai életben való részvételből senkit nem lehet kizárni a nem, a faj, a bőrszín, a társadalmi helyzet, a nyelv vagy a vallás miatt. [139] Sok országban korunk egyik legfeltűnőbb igazságtalansága a nép kiszorítása a kulturális, társadalmi és politikai élet peremére.

Amikor a politikai hatóságok szabályozzák a szabadságjogok gyakorlását, a közrend és a biztonság fenntartásának követelményeit nem használhatják fel ürügyként e szabadságjogok módszeres korlátozására. A szabadság és a szabadságjogok értékét nem nyomhatja el az állítólagos „nemzetbiztonság” elve, sem a leszűkített gazdasági szemlélet, sem a társadalmi élet totalitárius koncepciója. [140]

Az inkulturáció kihívása

96. A hit az ítéletalkotási kritériumok, meghatározó értékek, gondolkodási irányok és életmodellek ihletője, amelyek érvényesek az emberek egész közössége számára. [141] Ezért az egyház, figyelembe véve korunk szorongásait, olyan kultúra útját jelöli meg, amelyben a munkát a maga teljes emberi dimenziójában elismerik, s amelyben minden emberi lény megtalálja önmaga, mint személyiség megvalósításának lehetőségét. Az útmutatás módja az egyház misszionáriusi nyitása az egész világ üdvözüléséért, tiszteletben tartva minden egyes nép és nemzet azonosságát.

Az egyház, az a közösség, amely a sokféleséget összekapcsolja az egységgel, jelen van az egész világon, s minden kultúrából átveszi, amít pozitívnak ítél. Mindazonáltal az inkulturáció nem egyszerű külső alkalmazkodás, hanem a valódi kulturális értékek bensőséges átalakulása a kereszténységbe való beilleszkedés és a kereszténységnek a különböző emberi kultúrákban történő meggyökerezése révén. [142] Az evangélium és a kultúra szétválasztása drámai mértékben helytelen, ezt fájdalmas módon bizonyítják, a látható problémák. Szükség van tehát a nagyszabású erőfeszítésre a kultúrák evangelizálásáért. A kultúrák az evangéliummal találkozva újjászületnek. Az ilyen találkozásnak azonban az a feltétele, hogy valóban megtörténjék az evangélium hirdetése. [143] A II. Vatikáni Zsinat által megvilágosítva, az egyház minden energiáját egy hatalmas felszabadítási törekvés előidézésére akarja szentelni.

VII. Következtetések

A Magnificat

97. „Boldog, aki hitt” (Lk 1, 45). Erzsébet köszöntésekor az Istenanya kiönti szívét a Magnificat énekében. Ez arra tanít bennünket, hogy Isten népe a hit révén, a hitben válik képessé saját példájával kifejezni és életében megmutatni a megváltás művének misztériumát, ennek felszabadító dimenzióit az egyéni és társadalmi létezés területén. Valójában csak a hit fényében ismerhető fel, hogy a megváltás története a rossztól való megszabadulás története, a maga legradikálisabb megnyilvánulásában, s az emberiség bevezetése Isten fiainak igazi szabadságába. Teljes függőségben Istentől és teljes mértékben Isten felé fordulva hite erősítésére, Mária, fia mellett, a szabadság, az ember és a világegyetem felszabadulásának legtökéletesebb szentképe. Őrá, aki anya és modell az egyház számára, kell az egyháznak tekintenie, hogy a maga teljességében megértse saját küldetésének értelmét.

Hangsúlyozni kell, hogy a szegények hitének értelme, amely a megváltó kereszt misztériumának felfogásához vezet, egyszersmind elvezet a számos szent helyen magasztalt Istenanya szeretetéhez és a belé vetett, rendíthetetlen bizalomhoz is.

Isten népének hitérzéke, „sensus fidei”-je

98. A lelkipásztorok és sokan mások ‒ papok és világiak, vallásos férfiak és nők ‒ gyakran nagyon nehéz körülmények között dolgoznak az emberiség evangelizálásáért és fejlesztéséért, s valamennyiüket reménnyel kell, hogy eltöltse az a gondolat, hogy a szentség rendkívüli erőforrásait tartalmazza Isten  népének élő hite. Gondolkodni kell arról, hogy a „sensus fidei” e gazdagsága teljes mértékben kibontakozzék, és bőséges gyümölcsöket hozzon. A megváltás művéről való elmélyült meditációval, oly módon, ahogyan ez a magnificatban kibontakozik, segíteni kell a szegények népének hitét a világos kifejeződésben és az életben való tükröződésben: nemes egyházi feladata ez a teológusnak. Így a szabadság és a felszabadítás teológiája mint Mária Magnificatjának hű visszhangja, amely megőrződött az egyház emlékezetében, korunk követelményét jelenti. Súlyos torzulás lenne azonban a népi vallásosság energiáinak elsajátítása abból a célból, hogy ezek az energiák a kizárólag evilági felszabadítás tervének szolgálatába terelődjenek, az ilyen felszabadítás ugyanis hamarosan illúziónak és új rabszolgaság kiváltójának bizonyulna. Akik így engednek a világ ideológiáinak és az erőszak állítólagos szükségességének, többé nem maradnak hívek a reményhez, a remény merészségéhez és bátorságához, amelyre a Szűz tanít bennünket, az irgalmas Isten himnuszában foglalt magasztalással.

A valódi felszabadítás dimenziói

99. A hit értelme magában foglalja a Megváltó által elvégzett felszabadítás egész mélységét. A Megváltó szabadított meg bennünket a legradikálisabb rossztól, a bűntől és a halál hatalmától, hogy helyreállítsa a szabadságot, és megmutassa a saját útját. Ezt az utat a legmagasabb rendű parancsolat, a szeretet parancsolata jelöli meg.

A felszabadítás, amely elsődlegesen megváltástani jelentőségű, így bővül ki felszabadítási feladattá, etikai követelménnyé. Ide tartozik az egyház társadalmi tanítása, amely megvilágítja a keresztényi gyakorlatot a társadalom területén.

A keresztény arra van hivatva, hogy az igazságnak megfelelően cselekedjék, [144] s hogy munkálkodjék ama civilizációnak, „a szeretet civilizációjának” megteremtéséért, amelyről VI. Pál beszélt. [145] A jelen dokumentum, a teljesség igénye nélkül, megjelölt néhány irányt, amelyet követve mielőbb szükség van a mélyreható reformokra. Az elsőrendű feladat, amely meghatározza az összes többi feladat teljesítésének sikerét, nevelési jellegű. A szeretetből, amely a törekvést vezérli, új szolidaritásnak kell megszületnie. Ezeknek, a keresztény lelkiismeret számára halaszthatatlan feladatoknak teljesítésére van hivatva minden jóakaratú ember.

A megváltás misztériumának realitása munkálkodik ma a történelemben, hogy elvezesse a megváltott emberiséget ama királyság tökéletessége felé, amely igazi jelentőséget ad a gazdasági, társadalmi és politikai természetű felszabadítás szükséges erőfeszítéseinek, s megakadályozza ezek hajótörését a rabszolgaság új formáin.

A ránk váró feladat

100. Igaz, szemben a feladat óriási méreteivel és bonyolultságával, amelynek elvégzése hősiességig menő önfeláldozást követelhet, sokan hajlamosak az elbátortalanodásra, a borúlátásra, vagy a kétségbeesett kalandorságra. A teológiai és emberi remény hatalmas kihívása ez. A szent Szűz, akinek nagylelkűsége megmutatkozik a Magnificatban, s aki imájával egységbe fogja az egyházat és az emberiséget, a remény szilárd támasza. Valójában benne szemlélhetjük az isteni szeretet győzelmét, amelyet semmiféle akadály nem gátolhat meg, s benne fedezzük fel a végső szabadságot, amelybe Isten emeli az alázatosokat. Az által a megjelölt úton haladva kell lendületesen fejlődnie a hitnek, amely az irgalmasság révén munkálkodik. [146]

Alulírott bíboros prefektus pápai kihallgatása folyamán Őszentsége, II. János Pál pápa a Kongregáció rendes ülésén elfogadott jelen tájékoztatót jóváhagyta és kiadását elrendelte.

Kelt Rómában, a Hittani Kongregáció székhelyén, március 22-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony Ünnepén.

Joseph card. Ratzinger prefektus,
Alberto Bovone, a numidiai Cesarea címzetes érseke, titkár